Télen a természet visszavonul, megpihen, és erőt gyűjt egy új kezdethez. Ezt mi is megtehetjük, kis barátom.
Play by :
Arcátlanul arcnélküli
༄ ༄ ༄ :
User :
staff
Kedd 7 Május 2024 - 22:10
Every nurse has that one patient that they'll remember forever. ft. Archibald Collins
Az utolsó alkalmak mindig nehezek, akkor is, ha az ember felkészül rá, hogy az lesz az utolsó alkalom. A mai napunk Archie-val tele volt utolsó alkalmakkal. Utolsó együtt ébredés, utolsó szeretkezés, utolsó reggeli, utolsó közös fürdés. És bár az utolsó ölelésnek és csóknak még nem jött el az ideje, a percek kegyetlenül telnek, mígnem itt lesz az ideje ennek is. Nagyon sokszor kívántam, bár képes lennék megállítani az időt. Vagy csak lelassítani, hogy minél tovább kiélvezhessük ezt az egészet. De az élet ebből a szempontból kegyetlen. Mondanám, hogy kihasználtuk a hónapokat amik nekünk kijutott, de a március miatt óriási bűntudat emészt. Mert megpróbáltam függetleníteni magam érzelmileg Archie-tól, holott ez lehetetlen küldetés. Bánom, amiért ilyen hülye voltam és elvesztegettem azt az időt.
Bár Archie nyugodtabb mint én, osztozunk a fájdalmon. Érzem abból ahogy ölel, csókol vagy csak a szemembe néz. Ebbe most egy kicsit mindketten valószínűleg belehalunk. Aki nem lát bele a kapcsolatunk milyenségébe, csak legyintve azt mondhatná, fiatalok vagyunk még, pikkpakk találunk mást. Magamról azonban tudom, hogy erre nem sok az esély. Vagyis… idővel lehet találunk mást, de van értelme csak beérni valakivel, miután megtapasztaltad ezt a fajta jót? Na ugye.
Csak félig szánom viccnek, hogy belebújok a táskájába és vele tartok. Életemben most először kívánom, hogy bár születtem volna inkább alakváltónak vérfarkas helyett, aki valami apróbb állattá tud változni. Akkor egyszerűbb lenne. Megnevettetem Archie-t, reakcióján pedig halványan ugyan, de én is arcomra erőltetek egy mosolyt. Jó volt még így utoljára vidámnak látni. Erőtlenül bólintok a kérésére. Megpróbálok nem sokáig keseregni, de itt a hangsúly a “próba” szón van. Nem tudom, képes leszek-e rá. Tudom, hogy össze kell szednem magam, mert holnaptól vissza kell térnem a mókuskerékbe és 120%-ot kell nyújtanom. A szomorúságot csak abban a néhány szabad órában engedélyezek majd magamnak, ami a bevállalt műszakok között lesz. Egyelőre azonban még nem akarok erre gondolni.
Az érzéseimmel küzdök az apró csókja után, így már csak akkor tűnik fel mit csinál, mikor felkerül rám a kitűzője. Még egy emlék tőle, amit kincsként fogok őrizni. Hirtelen jött kérdésén elcsukló, rövid nevetést hallatok. -Szalutálni? Minden bizonnyal egy öt éves szintjén. - felelem, erőtlen, bujkáló mosollyal a szám sarkában. De közben legszívesebben letéptem volna a hangszórót, mely kegyetlenül harsogta, hogy a katonáknak menniük kell. Elszorul a torkom, de aztán néhány rövid pillanatra elfelejtem a fájdalmat, felvont szemöldökkel nézek Archie-ra. Bakancslistás elem? Pont most?
Nincs időm felocsúdni, mert már dönt is hanyatt, én pedig nyakába kapaszkodva viszonzom a csókot - immár tényleg az utolsót. Egyszerre könnyezek és mosolygok az egészen. Ez annyira Archie-s volt, és egyszerűen imádtam. -Vigyázok. - bólintok, annyi magabiztosságot tenni a hangomba, amennyit csak tudok, bár ez sajnos nem sok. Az előbbi jelenet emlékébe kapaszkodva sikerül egy őszinte mosollyal viszonoznom az övét, bár egyre inkább erőltetett lesz, ahogyan távolodó alakját figyelem. Amikor szalutál, én esetlenül viszonzom, muszáj felnevetnem minden bizonnyal szánalmas produkciómon. Aztán eltűnik az ajtóban. Mellkasom előtt összefűzött karokkal, alsó ajkamat rágcsálva várom, megpillantom-e a gép ablakában. Ott van. Integet, én pedig visszaintegetek neki, a kitartásom utolsó szalmaszálaiba kapaszkodva.
És amikor látom a repülőt felszállni, rájövök, hogy nem a búcsúzás fáj a legjobban. Hanem az űr, ami velünk marad utána. Ez a fájdalmas űr pedig olyan ebben a pillanatban olyan elementális erővel tör rám, hogy az egyetlen szerencsém, hogy egy lépésre tőlem van egy szék, amire le tudok rogyni, mikor lábaimból egyszerűen kiszáll minden erő. Csak ekkor robban ki belőlem az a zokogás, amit napok óta visszatartok. Néhány ember figyelmét fel is keltem, de nem szólnak - itt a hasonló esemény valószínűleg megszokott.
Nem tudom mikor, és hogyan jutottam ki a reptérről. Azt hiszem egy jótét lélek hívott nekem taxit, amely visszavitt a szállásomra, de nem tudtam felmenni még. Csak leültem egy padra, felhúzott lábakkal és azóta is csak bámulok magam elé, a korábbi kétségbeesett sírásom - mely a taxiban is folytatódott - néma, ám kitartó könnyezéssé csillapodott. Egy repülő hangját hallom, és önkéntelenül nézek fel, pedig tudom, Archie már messze jár. Vállaim újra megrázkódnak, fejemet a térdeimre hajtom, bal kezemmel eszelős módjára markolászom a tőle kapott zászlós kitűzőt a pólómon. Igaz a mondás, hogy minden ápolónak van egy betege, akire örökké emlékezni fog. Az enyém neve pedig Archibald Collins.
If you offer your free time to help out at a charity or to read to an older person or simply to give someone something without ever expecting a thank you, it’s amazing how much more you are able to notice the blessings which fill your life.
"Legyen az életed ajándék, és mindenkor, mindenütt, minden körülmények között és önmagadat is beleértve mindenki iránt megnyilvánuló kedvességgel, figyelmességgel, elnézéssel és könyörületességgel légy felemelő hatással az emberiség egészére. Ez a legnagyobb ajándék, amit adhatsz.”
Az életnek megvannak a maga évszakai, és mindig eljön az elengedés évszaka. De van valami szép is ebben az időszakban, az elengedésben. A levelek mindig szépen, kecsesen hullanak alá a fáról. A búcsúzás nem csak a szomorúságot kellene, hogy jelentse, hanem a megújulást és a változást is. Szeretnék abban hinni, hogy amit most elveszítünk, valamikor valahol valamilyen formában visszanyerjük. Sokáig töprengtem azon, hogy mennyire lennék önző, ha még nagyon sokáig akarnám magamnak ezt az időszakot vele. De ne kellett látnom, hogy telhetetlen én sem lehetek. Mara nem hozzám tartozott, a családja várta haza, neki is nagyon sokáig erős honvágya volt. Ugyan az utóbbi időben nem beszélt róla, de sejtettem, hogy csak úgy nem szűnt meg. Az ilyen nem szűnik meg. Igaza van, a dolgok nem mennek ilyen könnyen. Maró bűntudat járt át a szavaira. Miért fájdítom jobban a szívét ilyen hülyeségekkel? Akkor sem tudnánk megállítani az időt, ha csak azt kívánnánk. Erőt kellett vennem magamon, hogy ne a keserűség törjön fel bennem. Nem tudok töretlenül erős lenni, akármennyire szeretném, néha egy fájdalmas grimasz az én arcomon is átsuhan. Eltűnődve pillantottam el abeforduló gép felé. Hamarosan ideje lesz a felszállásnak is. Az elválás mindig nehéz, de amikor tudjuk, hogy talán örökre szól, szinte elviselhetetlen.Hiába kérem, hogy mosolyogjon, az már nem olyan őszinte. Pedig ha tudná, hogy most akár kész lennék hegyeket is felforgatni, hogy megint őszintén és gondtalanul mosolyogni láthassam. Az érzéstől szúrós gombóc szorítja el a torkom, nekem is levegőt kell vennem, hogy ne gyűrjön maga alá a keserűség. Annyira jól esett a csókja, ha nem tudnék ennyire telhetetlen lenni a szemeivel, biztosan újra és újra megcsókolnám, amíg csak tehetném. Az óra már a fejünk fölött ketyegett, tudom, hogy nem sok maradt hátra nekünk. De szerettem volna még egy kicsit elmenekülni a közös pillanatainkba. Kiélvezni az ölelését, az illatát. Ujjam lágyan cirőgatta a hátát, megmozdulni sem mertem mert féltem ez az idill tovaszáll. Aprót bólintottam a megjegyzésére, igazat adtam neki. Ilyen tényleg nem lesz több, ez megismételhetetlen és örök. Szeretném én is, hogy emlékezzen rám. Nehéz volt azt elképzelni most, hogy majd továbblép. Miért olyan nehéz ez az elválás? Pedig ez az egész időszak eddig csak a mi kettőnk kis sajátos titka volt. Ha telefonált is, soha nem említett engem. Talán a titka is maradok. De szeretnék jó titok maradni, olyan, akire a legrosszabb pillanataiban szívesen gondol vissza. Végül ő maga töri meg azt az egyre jobban elhatalmasodó ürességet, amit a szavai és a gondolataim nyomán érzek. Őszintem és megkönnyebbült kuncogást vált ki belőlem, én pedig könnyebben veszek erőt magamon. - Bár elrejthetnélek a zsebemben. Már csak én maradtam. - elmosolyodtam, ahogy elképzelem, hogy Mara bizony belefér. - De hé, ne keseregj. Vagy legalábbis ne keseregj sokáig, jó? Nem szabad, hogy rossz érzésekkel váljunk el egymástól. Tegyük meg egymás kedvéért és a sajátunkért. - nem akartam tőle eltávolodni, de lassan meg kellett tennem. Még egy apró önigazoló csókot adtam az ajkaira. Rövidet, lágyat, emlékeztetőt és szeretetteljeset. Aztán csak gondoltam egyet. Végigsimítottam a zakómon, ujjaim beleakad az apró amerikai zászlós kitűzőbe, amit le is applikálok gyorsan. Mielőtt még ellenkezne vagy feltűnne neki, hogy mire készülök, fel is tűzöm a pólójára. - Tudsz szalutálni? - nem akartam tényleg, hogy rosszkedvű legyen. Szerettem volna még egyszer mosolyogni látni. De közben a hangosbemondón már sorakozóra hívták a katonákat, azaz engem is. Hát itt a vége. - Tudod mit? Valósíts meg velem te is egy bakancslistás vágyam. - nem tudom ez honnét jött, de most akármit kitaláltam volna. Kezeim újra a derekára csúsztak, őt pedig megdöntöttem, hogy úgy adjak egy utolsó csókot neki. Esküszöm tényleg ez lesz az utolsó. Már a nevemet is hallottam, ahogy nekem kiabáltak. Igazából ha nem hagyom felocsúdni, még talén nem lököm jobban bele abba a gödörbe. - Vigyázz magadra te is. - mennem kellett. Rá mosolyogtam, szerettem volna ha viszonozza ugyanezt. Majd csak gyors léptekkel elindultam a csapat után. Mielőtt még eltűntem volna a gép ajtakában, visszapillantottam rá. Még mindig gyönyörű volt és varázslatos. Mint egy tovatűnő álomkép. Szalutáltam neki bizony. Aztán amikor betessékeltek, alig vártam, hogy a helyemre ülhessek és még az ablakból láthassam őt. Akkor már integettem. Addig le sem vettem róla a szemem, amíg a gép már elég magasra nem szállt, hogy tovatűnjön a tájjal együtt. Atlantával együtt. Igaza van, ez a pillanat örök marad és megismételhetetlen az őrangyalommal együtt.
"Until now, I thought this was my path, and I was walking along it, until suddenly the ground disappeared from under my feet, and now I feel like I'm stumbling around in a vacuum, without any compass or compass."
Play by :
Aaron Taylor-Johnson
༄ ༄ ༄ :
User :
Kaynemar
Kedd 7 Május 2024 - 16:57
Every nurse has that one patient that they'll remember forever. ft. Archibald Collins
Néhány napja azt hittem, az volt a legnehezebb, amikor Archie bejelentette, hogy visszamegy a frontra, és minden ami közöttünk történt az elmúlt fél évben, pusztán a múlt lesz. Egy emlék, amire egyszerre gondol majd vissza az ember jó szívvel és mély fájdalommal. Azt hittem, azt a hírt nem élem majd túl, de tévedtem, ó de még mekkorát. Ehhez a pillanathoz képest az semmi nem volt. Ha ott megszakadt a szívem, itt most egyenesen kitépik a mellkasomból és megtapossák. Ha ott sírtam, akkor itt, amint egyedül maradok, zokogni fogok. Ismét megfordul a fejemben, jó ötlet volt-e kijönni, és nem a lakásnál elköszönni, de el is hesegetem a gondolatot. Hisz így nyertem plusz időt Archie-val. Lehet, hogy nem sokat, de mégis. Nincs olyan, hogy elég. Nincs olyan, hogy túl sok együtt töltött pillanat.
- Bár ilyen könnyű lenne. - nem tudok már hinni a kívánság erejében. Ha működne, akkor most nem itt lennénk. Kirándulnánk, beszélgetnénk, vagy összebújva filmeznénk. Nem pedig az utolsó együtt töltött perceinket használnánk ki. Nagyon nehéz megállnom, hogy ne könyörögjek neki, hogy maradjon. Hogy ne hagyjon itt. Hogy bevalljam neki, hogy szeretem. Ez azonban mind-mind önzőség lenne, amivel csak a lelkemen akarnék könnyíteni. Meghoztunk egy döntést velünk kapcsolatban, és bár a körülmények áldozatai vagyunk, mégis muszáj magunkat tartani ehhez. Még akkor is, ha közben a szívünk szakad meg mert tudjuk, ami közöttünk volt, az valami különleges volt. Megismételhetetlen csoda, hogy teljesen véletlenül találkozol valakivel, akivel ennyire jól megértitek egymást, és az összhang szinte tökéletes. Ha nem ez lenne a helyzet, akkor a búcsúzás is könnyebb lenne talán. Belső farkasom is szomorú. Van, hogy fájdalmasan vonyít, van hogy csendben kuporog a földön. Ő is le van sújtva Archie távozása miatt.
Tudom, hogy az, mennyire tud magára vigyázni, nem csak rajta múlik. Egyszerűen borzasztó belegondolni, mennyire szerencse fiai és lányai a katonák a fronton. Inkább nem is teszem, nem képzelem bele ebbe a helyzetbe Archie-t, mert akkor lehet elveszíteném a józan eszemet. Márpedig ki kell tartanom. Megpróbálok mosolyt erőltetni az arcomra ahogy kéri, de csak egy grimaszra futja. Felesleges minden igyekezet, most ahhoz túlságosan elkeseredett vagyok. Inkább hogy ne is lássa, megcsókolom úgy, mintha nem lenne holnap - és valahol tényleg nincs. A holnap ugyan eljön, csak holnap már nem lesz olyan, hogy "mi". Mindent megteszek hát, hogy addig nyújtsam ezt a pillanatot, ameddig csak lehet.
Magamba iszom Archie szemeinek látványát, mélységét, melyben ugyanúgy megláttam a szomorúságot, mit amit az enyém is tükröz. Nagyokat lélegezve igyekszem egyszerre visszafojtani a sírást és örökre elraktározni magamban az illatát - nem mintha ne tudnám innentől bármikor felidézni vagy felismerni ezer közül is. Ujjaim zakójának hátát markolják míg rá nem jövök, ezzel lehet túlságosan összegyűröm, így inkább kiegyenesítem az ujjaimat, de nem húzódok el tőle.
Szavai hallatán ismét összefacsarodik a szívem. Hát persze, hogy még ilyenkor is az én jólétemre gondol. Annyira szeretem.-Archie...ilyen pillanat többet nem lesz. - csak suttogásra vagyok képes, hangomat valahol elhagytam, és érzem, a szám is kiszáradt. Megnyalom egy kicsit, de ez csak rövid ideig megoldás. Tényleg úgy gondolom, hogy még egyszer ilyet, mint amit vele éltem át, nem fogok mással. Talán fogok még randevúzni férfiakkal - na nem a közeljövőben az biztos -, viszont magas a léc, amit nem tudom, bárki is képes-e megugrani.
-Biztosan nem férek bele az egyik táskádba? Ígérem kicsire összehúzom magam. - keserű szomorúsággal nevetek fel röviden, majd simulok hozzá teljesen, összefogva karjaimat a háta mögött. A farkas kitűnő hallása miatt tudom, hogy perceken belül beszállásra fogják hívni a katonákat. Reszketeg levegőt veszek, és erőteljeset harapok a nyelvemre - egyrészt hogy bent tartsam a sírást, másrészt hogy ne mondjak semmi meggondolatlant.
If you offer your free time to help out at a charity or to read to an older person or simply to give someone something without ever expecting a thank you, it’s amazing how much more you are able to notice the blessings which fill your life.
"Legyen az életed ajándék, és mindenkor, mindenütt, minden körülmények között és önmagadat is beleértve mindenki iránt megnyilvánuló kedvességgel, figyelmességgel, elnézéssel és könyörületességgel légy felemelő hatással az emberiség egészére. Ez a legnagyobb ajándék, amit adhatsz.”
Sokat járt a fejemben elseje. Az a néhány nappal ezelőtti beszélgetés, amikor Mara először akadt ki igazán. Sorsfordító pillanatnak éreztem, amikor rájöttem, hogy nem akarom őt kitenni hónapokig tartó bizonytalanságnak. Nem tartalékos voltam, osztagokat vittem, hol része voltam egynek. Ami a háború színterén zajlott, maga volt a pokol. Ha valaki a katonai kórházakra mondta ezt, nem tudtam érte hibáztatni, számára az is lehetett. De az igazit még nem látta. Ahol bármelyik pillanatban kilőttek mellőlem egy embert és nem szabadott arra gondolni, hogy én is lehettem volna az. Az ilyen borzalmakat meg kell tanulni kezelni, feldolgozni, nem érzelegni rajta, különben elvesztünk. Az erőszak ezer arca. Ezt is tudtam volna mondani a körülményekre, amivel az atlantai kórházba kerültem. A földi pokol után okkal éreztem azt, hogy a Mennyországba kerültem. Sosem voltam olyan igazán hívő - pedig lehet nem ártana -, de akkor elhittem volna még ezt is, amikor Őt megpillantottam kótyagosan ébredezve. A közös szójárásunk sem véletlenül lett ugyanaz. Emiatt nem tudtam volna haragudni rá. De nem akartam egyáltalán kitenni semmi megterhelőnek. Épp elég nehézséggel küzdött nap mint nap odabent a betegek között. Talán önző dolog volt tőlem nem kikérdezni a véleményét, de minél hamarabb eljött a búcsúzás pillanata, én egyre biztosabbnak éreztem, hogy helyesen döntöttem. Ő is úgy tűnt egyre jobban kezeli ezt a kimenetelt, aztán meglátjuk. A csönd úgy szegült néma térsunkká, ahogy elindultunk. Már nem viccelődtünk úgy, hiába a mosoly, hiába a gesztus. De egy percre sem eresztettem el a kezét. Még nem. Szívesen játszottam volna el a gondolattal, hogy ezt így fogom tenni a hátralevő időben is, de nem akartam róla beszélni. Nem akartam még jobban megnehezíteni a helyzetet. Így is túlfeszítettünk egy húrt, ami félő egyszer a mai napon még elpattan. Szerencsére segítségünkre volt a hely újdonsága. Teljesen biztos voltam benne, hogy ilyen vonulást még úgysem látott. Kicsit mintha engedtek volna a komor vonásai, de lehet csak idő kérdése és megint rettentően nehéz lesz. Nekem is az volt. Nem győztem azzal nyugtatni magam, hogy így lesz a legjobb. Nem szívesen hagytam volna csak úgy hátra, mégis valahol megbénított a tudat, hogy azzal tenném a legrosszabbat. - Dehogy fogsz. Talpraesett nő vagy, szerintem azt is megjegyezted milyen színű sapka volt a portáson az ajtóban. - nem szabad elfelejtenünk legjobb barátunk mindig egy kis könnyed hangvétel az ilyen helyzetkben. A sebesülteket sem a sérülésükről kellett tájékoztatni, amikor önkívületio állapotban voltak, hanem igyekeztünk megnyugtatni őket. Most kettpnk közül én álltam úgy jobban, hogy megtegyem ezt a lépést. Bár meglehet beletörik a bicskám. Végül mégis csak teljesen felé fordultam. Nem tudtam először hogy fogjak neki a mondandómnak. Annyira végtelenül hálás voltam neki tényleg mindazért, amit megtett értem. És nem csak azért megtett, hanem amit velem tett. Nem számítottam ilyen volumenű kötődésre, amikor azt mondtam neki, hogy engedjük el magunkat és csak sodródjunk az árral. Tényleg ez volt az, amiről csak úgy beszéltem? - Legközelebb kívánjuk mindketten azt, hogy megálljon az idő. - éreztem az öleléséből és a hangjából, hogy most nem lenne szabad eleresztenem. Bűnös bujtogatás volt ez a részemről így is, pedig csak kicsit oldani szerettem volna a feszültségét és a szomorúságát. Nem ellenkeztem akkor, amikor eltávolodni szeretett volna, lazítottam picit az ölelésen, de nem eresztettem el. A könnyáztatta arcát figyelve keserűség nyomta el az én mellkasom is, de erőt vettem magamon és elmosolyodtam. Tekintetem azonban szomorúan csillant. - Amennyire csak tudok. - a lehetetlent nem akartam megígérni neki, olyat, amit nem tudok betartani biztosan. De minden tőlem telhetőt meg fogok úgyis tenni, most pedig még egy okkal is felvértezem magam. - Ne szomorkodj, inkább mosolyogj. Az áll neked jól, az vagy te. - tettem még egy próbálkozást arra, hogy picit felvisítsam. Egyik kezem el is húztam, hogy megsimíthassam az arcát, letörölve a végigszánkázó könnyeket. A mozdulatából már tudtam, hogy mire készül, tenyerem ösztönösen simítottam egész felületen az arcára és csúszattam a szőke tincsek közé, miközben viszonoztam a csókját. Hosszan, magamat sem fékezve. Azt mondják, egy csók attól lesz tökéletes, hogy az a két ember, aki a világot jelenti egymásnak, egy fantasztikus pillanatban egymásra talál. Én most pontosan ezt éreztem abban a ki tudja hány másodpercben, percben. Éreztem, ahogy újabb és újabb könnycseppek törnek utat maguknak, amire a szívem egészen belefacsarodott. De ki tartsa magát, ha nem én? Hosszú percekig aztán csak a homlokom döntöttem az övének, miközben tekintetem a kékjeibe fúrtam. A világot láttam bennük végtelennek, örvénylőnek, csodásnak. - Ígérd meg nekem, hogy sosem zárod el a lelked senki elől, amikor ilyen pillanatok jönnek az életedbe.
"Until now, I thought this was my path, and I was walking along it, until suddenly the ground disappeared from under my feet, and now I feel like I'm stumbling around in a vacuum, without any compass or compass."
Play by :
Aaron Taylor-Johnson
༄ ༄ ༄ :
User :
Kaynemar
Kedd 7 Május 2024 - 13:56
Every nurse has that one patient that they'll remember forever. ft. Archibald Collins
Azt hittem, erős vagyok lelkileg. Ápolónőnek lenni nem könnyű - karrierünk során nagyon sok szenvedést és fájdalmat látunk, és sajnos az is előfordul, hogy a ránk bízott beteg nem éli túl. Ezt meg kell tanulni a helyén kezelni. A veszteségek feldolgozása azonban nem egyszerű - ezt akkor is megtapasztaltam, mikor néhány éve anya meghalt. Akkor egy nagyon fontos személyt veszítettem el örökre, és majdnem belehaltam. Most mintha a történelem ismételné önmagát - hasonló érzések kavarognak bennem. Persze annyiból más, hogy Archie élni fog, csak épp nem lesz része az életemnek. Hiába kívántam ezt nagy reményekkel szilveszterkor éjfélkor.
-Lebuktam, csakis az egyenruhás katonákért. - mosolygok vissza, de ez a mosoly már tényleg csak halvány másolata a szokásosnak. Iszom magamba a látványt, Archie csipkelődő vigyorát, a szemét, a külsejét, mindent és tudom, sosem fogom őt elfelejteni. - Bár aztán végül csak az egyikük lett az, aki miatt igazán érdemes volt ide jönni. - muszáj hozzátennem. Tudom, hogy tisztában van vele, hogy fontossá vált a számomra, bár a mértékét talán nem sejti. Eleinte félelemből nem mondtam el neki mit érzek - aztán pedig azért, mert rájöttem, nem változtatna semmin, csak számára is talán fájdalmasabb lenne. Neki a seregben a helye, nekem pedig a betegek mellett.
Kifelé az épületből valamint a taxiban igyekszem erőt meríteni abból a nyugalomból, ami belőle árad - de nem sok sikerrel, magamon is észreveszem, hogy mennyire kétségbeesetten szorongatom a kezét. Próbálok lazítani, de pár másodperc múlva már megint szorosabban fűzöm ujjaimat az övéi közé. Én ezt nem fogom kibírni. De muszáj leszek. Muszáj erősnek maradnom, legalábbis még egy ideig. Nem omolhatok össze idő előtt.
Csak egy kicsit segít az a fajta ismeretlen nyüzsgés, ami a katonai reptéren fogad. Szememmel követem az éppen felszálló repülőt, majd ide-oda forgatom a fejem, felmérve a terepet, de bármennyire is izgalmas, Archie jobban érdekel. -A filmek alapján hasonlóra számítottam, de azért lenyűgözőbb élőben, ezt el kell ismernem. - jó egy kis terelés, még ha nem is tartós. A csomagellenőrzésnél drukkolok, hogy ne szúrják ki az apró meglepetés ajándékot Archie táskájának belső zsebében, de szerencsére végül gond nélkül átengednek a biztonságiak. -Kifelé menet el fogok tévedni.- viccelődni próbálok, de még én is érzem, hogy gyenge. A szorító érzés a katonák és a búcsúszkodó rokonok között másodpercről másodpercre erősödik a mellkasomban. Nagyon mély levegőket kell vennem, hogy ne fakadjak ki itt helyben.
Archie felém fordul, és látom, mondani készül valamit. Ne! Az nem lehet! Máris? Nem vagyok kész! Még ne! A kétségbeesett érzés szinte fojtogat, főleg mikor megszólal, és minden erőmre szükség van, hogy egyben tartsam magamat. Válaszolni akarok, de nem jön ki hang a torkomon, köszörülnöm kell rajta egyet, miközben érzem, hogy a könnyek alattomosan kezdik szúrni a szememet. Nem engedhetem ki őket, mégis, ahogyan megölel én pedig természetesen viszonzom, áruló módon folynak le az arcomon. Egy aprót szipogok. -Egy pillanatig sem volt időpazarlás. Élveztem minden percét az együtt töltött időnknek és nagyon sajnálom, hogy csak ennyi jutott. Köszönök mindent, Archie. - muszáj elemelnem kicsit a fejem a válláról, nem szeretném, ha csupa könny lenne az egyenruhája. Hangom remegős és erőtlen és sűrűn kell nagyokat nyelnem, hogy ne sírjak ennél jobban. Még nem. Majd kicsit később már szabad.
-Megígéred, hogy vigyázol magadra? - pillantok fel a szemeibe - sajátomból pedig néhány gyors pislogással űzöm el a könnyfátylat, hogy tisztán lássam őt. A férfit, aki néhány hónap alatt megváltoztatta az életemet, és akivel egy kevésbé kegyetlen világban egymás mellett lenne a helyünk. Össze kell szorítanom az ajkaimat, és belülről szerintem annyit harapdáltam már a számat, hogy tuti tele van sebekkel. De nem érdekel. Átpozicionálom a kezem a háta mögül a nyaka köré, és nem törődve azzal, hogy ki lát és ki mit gondol, megcsókolom - minden érzelmemet beleadva. Azt is amit bevallottam, azt is amit nem. Érzem, hogy szememből újra megindul néhány könnycsepp, de jelenleg képtelen vagyok elhúzódni, hogy letöröljem.
If you offer your free time to help out at a charity or to read to an older person or simply to give someone something without ever expecting a thank you, it’s amazing how much more you are able to notice the blessings which fill your life.
"Legyen az életed ajándék, és mindenkor, mindenütt, minden körülmények között és önmagadat is beleértve mindenki iránt megnyilvánuló kedvességgel, figyelmességgel, elnézéssel és könyörületességgel légy felemelő hatással az emberiség egészére. Ez a legnagyobb ajándék, amit adhatsz.”
Nem győzött meg a fogadkozása, de ennél jobban ezek után nem leszek rá hatással. Így csak reménykedek, hogy ha most nem is, hosszú távon hatással lesznek rá a szavaim. Nem is erősködtem tovább. inkább koncentráltam a vele eltöltött időre, mert az végképp megállíthatatlanul ketyegett. Ha innét kiszállunk, akkor óhatatlanul is megindul a visszaszámlálás ha akarjuk ha nem. Az idő olyan emberi tudattal megfoghatatlan dolog volt, amire nem lehetett ráhatásunk csak elfogadni tudtuk. Ha valaki azt mondja hónapokkal ezelőtt, hogy az ölelés tud egyszerre felemelő és rettentően fájó is lenni, akkor nem hiszem el. Sokáig képeztem magam arra, hogyan találjak vissza a céljaimhoz egy rövidebb pihenő után. Számomra az otthont jó ideje a sereg jelentette a családom helyett és noha tisztában voltam ez semennyire nem egészséges, nem tettem semmit ellene. Most sem tettem semmit ellene, csak rendre gondosan elkészültem. Néha azt figyeltem, Mara mennyi mindent megcsinál amíg én elkészülök az utolsó gomb helyre biggyesztéséig. Immáron készen voltam, már csak a sapka pihent várakozva az ágyon arra, hogy felvegyem. Mara bókján elmosolyodtam. Ezt már hallottam, láttam és tapasztaltam, hogy a nők különösen vonzódnak az egyenruhásokhoz, de tőle most tudtam, ez nem a szerelésemnek szól feltétlenül. - Lefogadom igazából emiatt jöttél Atlantába. - nem tudtam elnyomni a csipkelődést, noha egy percig sem gondoltam komolyan. Lehet igazából azért jött, hogy immunissá váljon rájuk, de akkor nagyon rosszul forgatta a lapjait. Kiváltképp amiatt, mert velem múlatta el a legtöbb idejét, igaz egy percig sem tétlenkedtünk ez idő alatt. Az indulásról jobb érdeklődnöm, mert úgy veszem észre, óhatatlanul is visszatekint. De ha most megint körbenézek a lakásban, akkor én is ugyanezt teszem, nem tudom érte hibáztatni. Kaptam egy szolgálati lakást és vele kaptam egy átmeneti életet. Olyat, amelyet nem is sejtettem, hogy jönni fog. - Akkor menjünk. - nem kezdtem forszírozni a dolgokat, talán most jobb volt nem beszélni, csak csöndben menni. Felvettem az összes holmimat magamra és utoljára bezártam a bejárati ajtót. A kulcs leadását majd a reptéren elég elintézni az átvételi papírral, addig ezzel további dolgom már nem is lesz. Zsebre süllyesttettem az apró tárgyat és összefűztem az ujjaim Maráéval. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy mindkettőnknek szüksége van a kontaktra, de míg ő ragaszkodóbban kapaszkodott belém, én igyekeztem viszonylag lazán, nyugalmat sugározva fogni a kezét. Az út végéig így tettünk, a taxis pedig kivételesen jobb, hogy most nem beszélt. Nem nagyon volt mit mondanom. Az egyetlen ami feldobott, az a reakció volt az újdonságokra. Minden toborzás során komplett egységek álltak össze, hogy felszálljon velük a gép attól függetlenül, ki milyen osztagba vagy hová tartozott. Ilyenkor kifejezetten nagy volt a forgalom a kifutópályán. Nem is a hagyományos módon kellett becsekkolnunk, igaz a holmikat így is le kellett adni gyors átnézésre. Ilyenkor nem forszírozták annyira a személyes holmikat, mint egy átlagos átvilágítás során. Azt azonban jobban megnézték, ha valami is kicsit gyanússá vált. Egy szolgálatos különben sem keveri gyanúba magát. - Tetszik? - kérdeztem is rá némi vigyor kíséretében. Épp felszált amott egy katonai gép, valószínűleg megtelt már az utastér. A lent várakozó lesz valószínűleg az enyém. - Majdnem olyan, mint egy légi parádé, nem? Csak nincs annyi gép. - persze, tele volt egyenruhásokkal, nagy volt a sürgés-forgás és kicsit több terepmintát lehetett látni, mint egy ilyen rendezvényen. Egy egész osztag pont masírozott az őket kiszállító kocsi felé, valaki pedig épp intett nekem. Szóval ismerősök is lesznek. Hanyagul visszaintettem, de nem indultam meg semerre. Még kettőnké volt az idő, ebből a figyelemből pedig nem engedtem. Lassan teljesen Mara felé fordultam. - Tudom, hogy ez kissé elcsépelt, de köszönöm, hogy ennyi ideig itt voltál nekem, hogy most is itt vagy velem. És ami még fontosabb, leckéket arra, hogyan kell élni. Remélem, hogy te is azt érzed, megérte rám pazarolnod az összes időd, mert tudom, hogy így tettél. - előbb nyugtatólag simítottam végig a kézfején, de aztán az sem érdekelt, hogy mások mennyire nézhettek minket amikor kezeimet inkább a dereka köré vontam. Még jól esett az ölelése. Még itt volt.
"Until now, I thought this was my path, and I was walking along it, until suddenly the ground disappeared from under my feet, and now I feel like I'm stumbling around in a vacuum, without any compass or compass."
Play by :
Aaron Taylor-Johnson
༄ ༄ ༄ :
User :
Kaynemar
Kedd 7 Május 2024 - 6:39
Every nurse has that one patient that they'll remember forever. ft. Archibald Collins
Ingatni kezdem a fejem - nem gondolnám, hogy túl komolyan venné a témát. Pont megfelelő komolysággal kezeli ezt az igenis nagy jelentőséggel bíró dolgot. Ezt a véleményét még nem hallottam, de örülök, ha így a végén is, de ezt az oldalát is megismerhettem. Biztosan van még olyan, amit nem tudok róla - és sajnos már nem is fogok, épp ezért raktározok el minden apró információmorzsát, amit még így az utolsó pillanatokban megoszt velem.
Elnevetem magam, ahogyan a vállamba harap, lehelete inkább csikizett és libabőrt okozott, mintsem fájdalmat. Melengeti szívemet az aggodalma a jólétem után. Ahogy fülembe suttog, hálásan nyúlok hátra, hogy ujjaimmal rövidre nyírt hajába túrjak bele. -Ne izgulj. Jól leszek. - még egy mosolyt is varázsolok az arcomra. Igen, minden bizonnyal egyszer csak jól leszek majd. Addig meg… majd színészleckéket veszek. Muszáj lesz legalább úgy tennem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Jó lenne örökre elveszni a fürdőszoba rejtekében, ám a kötelesség az kötelesség. Kihasználom az utolsó pillanatot, amikor még nem a búcsú van fókuszban. Itt, miközben szorosan megölelem Archie-t, utoljára még úgy teszek, mintha minden a régi lenne. Mintha nem lennénk már vészesen közel ahhoz, hogy tényleg véget érjen minden. Nagyon nehéz kibontakozni az öleléséből, ám tudom, hogy muszáj, így erőt veszek magamon.
Felöltözöm, csak egy sima fekete póló, farmer és tornacipő - minden mást a hátizsákomba pakolok. Nekem sokkal kevesebb cuccom van, mint Archie-nak, így gyorsabban is végzek. Mielőtt becipzárazom a táskámat, még ellenőrzöm a zsepi készletemet - felkészültem, szükségem lesz rá. Ki kell azonban bírnom, hogy csakis azután engedjek utat a sírásnak, amikor Archie már nem lát. Nem akarom megnehezíteni a dolgát. Amíg ő a személyes dolgait rámolja, én rendbe teszem a konyhát. Tényleg csak pár dolog maradt a szekrényben meg a hűtőben, ezeket szemeteszsákba teszem, és a folyosón lévő szemétledobóba hajítom.
Előbb fejezem be ezeket, amíg pedig Archie az utolsó simításokat végzi, kinézek az ablakon - még egyszer gyönyörködve a panorámában ilyen magasból. Az ablaküvegben viszont látom visszatükröződni őt, így aztán inkább hátrafordulok és őt nézem. Mert ez a látvány megismételhetetlen. Lassan lépkedek közel hozzá, lesimítva egy nem létező gyűrődést a válláról. -Szexi vagy egyenruhában. - felpillantok, arcomon mosoly, de már nem olyan széles mint korábban. Tényleg jól néz ki ebben a szerelésben, kedvem lenne még sokáig nézegetni, de nem lehet. Kérdésére bólintok. -Mehetünk. Mindjárt itt a taxi. - elfojtok egy sóhajt, inkább a hátamra dobom, utoljára körbenézek a lakásban, melyben megszámlálhatatlan boldog emléket szereztem, majd nyelvembe harapva kilépek az ajtón.
Ha a sporttáskák miatt út közben nem is fogom a kezét, a liftben nem bírom ki, hogy ne bújjak hozzá. De túl hamar leérünk, és addigra az autó is megjön. A taxiban is keresem vele a kontaktot amennyire lehet, de ahogy hagyjuk el a várost, egyre inkább érzem, hogy önt el a kétségbeesés és a bánat. Próbálom elnyomni, ne üljön ki az arcomra. Talán sikerül. Egy nagy sóhajjal szállok ki a kocsiból, hogy aztán egy-két pillanatra elfelejtsem, miért is vagyunk most itt. Körbenézek. -Hű. Azért ez valahol lenyűgöző.
If you offer your free time to help out at a charity or to read to an older person or simply to give someone something without ever expecting a thank you, it’s amazing how much more you are able to notice the blessings which fill your life.
"Legyen az életed ajándék, és mindenkor, mindenütt, minden körülmények között és önmagadat is beleértve mindenki iránt megnyilvánuló kedvességgel, figyelmességgel, elnézéssel és könyörületességgel légy felemelő hatással az emberiség egészére. Ez a legnagyobb ajándék, amit adhatsz.”
Mara reakciója magáért beszélt. Nem is ő lett volna, ha nem akar azonnal szabadkozni, ezt pedig jobbnak láttam gyorsan megelőzni. Kedvem támadt volna azt mondani, hogy igazából nagyon sokan csinálják rosszul. Számomra ez mindig is kényes dolog volt, hiszen a családom felépülését és dinamikáját én magam sínylettem meg a legjobban. Ha anyám nem biztosít kellően a szeretetéről, akkor meglehet nem itt lennék, hanem valamelyik drogelvonón vagy börtönben. Szóval apám sikertelen házasságát meg a gyereknevelési kudarcait tekintve inkább gondoltam úgy, hogy az ilyet jobb nem a véletlenre bízni. A bátyám életében egy dologhoz értett normálisan, a fiaihoz. Egy rossz szavam sem volt arra, ahogyan nevelte őket, még ha a hivalkodó énképét is ültette el közben bennük. Szerintem nagyon sok esetben az apa volt felelős azért, hogy a gyereke nem boldogul az életben, hiszen a fiúk elsősorban rá próbálnak meg felnézni. De a figyelem kellő hiánya mimdentől függetlenül is elég romboló jelleggel bírt, ilyen körülmények között eszem ágában sem lett volna egy gyereket sem vállalni. De lehet a fronton is csak emésztett volna a tudat, higy vajon meg fog ismerni még? Szelíden elmosolyodtam a szavaira, de igazából ahogy kinyitja és becsukja a száját már az is szórakoztat egy picit. - Tudom, hogy túl komolyan veszem az ilyet. De nem akarnék azért gyereket, hogy aztán otthagyjam ki tudja mennyi időre. Ez senkivel szemben nem lenne fair. A csókja sokkal hívogatóbb, hogy erről a témáról aztán akár további szót is szóljak. Mielőtt még felhergelném magam a saját tapasztalataim révén, inkább feledkezek bele a csókba és bele. Azt a gondolatot pedig jó messzire száműzöm, hogy én miképp próbálnék jobb ember lenni tanulva a saját tapasztalataimból. A munkára terelve a szót csak hallgattam Mara mondandóját. Jól esett csak szórakozottan a lassan csobogó víz alá dugni újra és újra az ujjam, miközben az járt a fejemben, hogy de bizony nagyon el fogja havazni magát, mert én nem leszek és nem lesz aki azt mondja neki, hogy álljon meg egy percre és gondoljon magára is. Vagy talán odahaza körülveszik az ilyen ismerősök? - Ne lopd a szövegem, ezt én szoktam mondani. - játékosan a vállára haraptam, ahogy meghallottam ezt. Semmi nyomot nem hagytam, egyszerűen csak kellő szórakozottsággal lett kedvem megcsípni még egy kicst utoljára. - De őszintén remélem, hogy azért valaki szem előtt tartja azt id, hogy neked mi a jó és megmondja, ha túltoltad. Gondolj arra, hogy a betegeid is úgy szeretnek látni, ha lelkileg is rendben vagy, megérzik a kisugárzásodból ha nincs így. - ez utóbbit már szinte a fülébe suttogtam. Szerettem ilyen könnyed beszélgetéseket folytatni vele, hatni rá, figyelni mire hogy reagál. Általában működött, hogy hallgat is rám, olyankor tényleg elengedte az összes feszültségét. De tudtam most kicsit arra lesz mindkettőnknek szüksége, hogy meghúzza azt a gyeplőt és visszavegyük a kontrollt. A fürdés rettentően hosszúra nyúlt, pedig észre sem vettük. Talán a harmadik újramelegítés után beszéltük, hogy ez lesz az utolsó, mert sok lesz. A végén már inkább csak kiélveztük egymás társaságát csöndben, ez már egyfajta rituálénk volt amikor inkább az érintésé volt a szerep. Mara példáját követve én is az ujjaimra néztem és elnevettem magam. - Ezt a rekordot akkor meg kell jegyezni. - mondtam ezt úgy, mintha valaha is meg tudnánk újra dönteni. Mielőtt azonban öltözni mentem volna, nyomtam egy puszit az átázott tenyerére. Jól esett az ölelése most így utoljára ruhadarabok híján, aztán hagytam elindulni. Még sok dolog várt ránk, a maradék holmik elpakolása, összekészülni mindazzal amit nem én viszek magammal de nem maradhat, végül teljes díszegyenruhába öltözni. Két sporttáskában elfértem, mindent lehajtogattam és még a kis dobozka is befért az aljára. Nem sok helyet foglalt, cserébe Mara megkapta az egyik könyvem mert azt már sehogy sem tudtam betetriszezni. Még mindig nem voltam logisztikus, de elégedett az igen az eredménnyel. Az utolsó gomboknál már lassabban járt a kezem és a zakót is egy apró sóhajjal vettem fel. Végül csak a nő felé pillantottam. Nem mondom, azért aggódtam miatta. Magam miatt nem, az ilyen utazásokra, búcsúzásokra felkészítettek. De őt senki. - Indulhatunk lassan?
"Until now, I thought this was my path, and I was walking along it, until suddenly the ground disappeared from under my feet, and now I feel like I'm stumbling around in a vacuum, without any compass or compass."
Play by :
Aaron Taylor-Johnson
༄ ༄ ༄ :
User :
Kaynemar
Hétf. 6 Május 2024 - 21:22
Every nurse has that one patient that they'll remember forever. ft. Archibald Collins
Hazudnék ha azt mondanám, nem jutott eszembe, hogy inkább azelőtt köszönök el tőle, hogy beülne a taxiba, de rájöttem, erre képtelen lennék. A lehető legtovább szeretnék vele maradni, és ez a gondolat teljes szinkronban van farkasommal is, akinek ugyanúgy szüksége van Archie közelségére, mint nekem. Eleinte méltatlankodott, hogy csak ritkán volt lehetőségem a város szélénél lévő erdős részhez autókázni, hogy szabadjára engedjem, de aztán megalkuvóbb lett, amint elkezdtek komolyodni az érzéseim. Mert sokszor már ő is inkább akart vele lenni, mint világos mancsaival a természetben rohanni.
Jólesik mikor azt mondja, sokat számít, hogy elkísérem. Tudom, hogy ezek nem csak üres szavak, hanem valóban így gondolja, elég csak belenéznem a szemeibe, hogy lássam ezt benne. Már csak ezért is örülök, hogy nem utasítottam vissza a kérését. Inkább törjön össze egy kicsit jobban a szívem a látványtól - már ha lehetséges ennél is jobban -, de ha a jelenlétem egy kicsit is megkönnyíti a dolgát vagy boldogabbá teszi az indulás előtti pillanatokat, akkor pontosan ezt fogom tenni. Mert ha szeretsz valakit, akkor néha áldozatokat kell hozni még akkor is, ha lelked egy kis darabkája belehal.
Az ártatlan viccelődésnek szánt mondatomat olyan megdöbbentő és hihetetlen önző gondolatok követik, hogy még farkasom is rosszallóan morran fel, hogy ilyenek még ne is jussanak eszembe. Számtalan olyan történetet hallani, hogy a nő csakis azért esik teherbe, mert maga mellett akarja tartani a férfit, bár ebben az esetben velünk nem ez lett volna a helyzet. Egyértelmű, hogy nem vagyok önmagam, “normális” állapotomban tuti nem jutott volna ilyen az eszembe. Elsőre Archie is övön alulinak titulálja, mire egy bocsánatkérő pillantást küldök felé, ám mielőtt szóban is elnézést kérhetnék megelőz, és hosszadalmasabban fejti ki a véleményét a témáról.
Én pedig csak döbbenten ülök, ahogyan eljutnak az agyamig a szavai. Nem is tudok hirtelen reagálni rá, kinyitom a számat, majd vissza is csukom egy pillanat múlva. Nyelek egyet, majd ismét megpróbálkozom megszólalni. -Ez… nem is tudod mennyit jelent, hogy ezt mondod. - nem ezt akartam eredetileg, önkéntelenül csusszantak ki a szavak a számon, meghatott már a gondolat is. -Bárcsak minden férfi így gondolkodna, mint te. - sóhajtok, és kicsit kifordulva megsimogatom az arcát. Nagyon szerencsés lesz az a nő, aki mellett végül majd megállapodik. Nem mondom, hogy nem kap el némi irigység a gondolatra - de inkább nem is engedek teret ennek a képnek. Megcsókolom, kihasználva, hogy a jövővel ellentétben most még én tehetem ezt meg. Rövid csóknak szánom, ám hosszabban belefeledkezünk, a víz is kihűl kicsit - jólesően dugom a melegvíz utánpótlás alá a kezemet. Jó most még kicsit itt elbújni a valóság elől.
Munka. Arról mindig sokat tudok beszélni, ami akár szánnivaló is lehetne, de én szeretem azt, amit csinálok, és szívesen vállalok túlórát is, ha azzal segíthetek a kollégákon és/vagy a betegeken. Archie aggodalma viszont valahol jogos, tényleg hajlamos vagyok túlzásba vinni. -Azért kiégésnek nem mondanám, sokat elbírok ám. - jelentem ki határozottan, bár tény, hogy azért sokszor fárasztó ez a szakma, főleg mentálisan. -De szerencsére volt egy őrangyalom, aki nem hagyta, hogy túlhajtsam magam. - teszem hozzá sokkal lágyabb hangon, miközben a víz alatt kezemmel megkeresem az övét, hogy megfoghassam. Tényleg hálás vagyok neki, amiért sokszor helyettem is figyelt rám.
A fürdőszobában nincs óra, így nem tudom, végül mennyi időt töltünk a kádban, de még kétszer pótoljuk a forró vizet, mielőtt kikászálódnánk. Ujjbegyeink úgy néznek ki, mint a mazsola - ezen jót derülök. Lehet, hogy megdöntöttük a saját rekordunkat.- jegyzem meg egy széles mosollyal az arcomon. Törölközőbe csavarom magam, de öltözni csak kint tudok, a tiszta ruhámat nem hoztam be, ám mielőtt kivonulnék a fürdőből, még előtte Archie-hoz lépek és megölelem. Eddig a hátam mögött volt, így most jól esik egy kicsit így szemből is megszeretgetni. Feltartani azonban nem szeretném - lehet már így is csúszásban leszünk a készülődéssel.
If you offer your free time to help out at a charity or to read to an older person or simply to give someone something without ever expecting a thank you, it’s amazing how much more you are able to notice the blessings which fill your life.
"Legyen az életed ajándék, és mindenkor, mindenütt, minden körülmények között és önmagadat is beleértve mindenki iránt megnyilvánuló kedvességgel, figyelmességgel, elnézéssel és könyörületességgel légy felemelő hatással az emberiség egészére. Ez a legnagyobb ajándék, amit adhatsz.”
Nem mondom jól esett kiélvezni ezeket a lopott pillanatokat. Elfeledtette velem, hogy az ajtón túl már egy egész sor tennivaló vár rám. Szívesen állítottam volna meg csak az időt akkor is, ha úszóhártyánk nő. Igazából csekély áldozat lett volna mindkettőnktől. Éreztem a ragaszkodását minden egyes mozdulatában. Jól esett, hogy szívesen velem tartana az út befejezéséig is. Egyáltalán nem hibáztattam volna, ha itt elbúcsúzik tőlem, mert kikísérni megterhelőbb lenne. Valószínűleg ezért nem tartott soha velem egyik unokaöcsém sem, pedig tudom, hogy ők élveznék másfelől a látottakat. - Ne kicsinyeld magad, nekem sokat számít, hogy ott leszel. - ebben nem akartam hazudni és nem akartam elkendőzni sem, tényleg mennyire sokat jelentett. Másfelől jobban szerettem volna inkább az izgatottságot hallani a hangjából. Meglehet annyira nem érdeklik a katonai dolgok, mint maguk a katonák mint sebesültek. Vagy én. Tudtam, hogy fontossá váltam neki, a mértékéről ugyan még ahhoz puhatolóznom kellene, de a kapcsolatunk túlmutatott egy egyszerű szórakoztató üssük el az időt valahogy állapoton. Még talán az elején ezt mondtam volna, de nem most. De nem akartam tovább hánytorgatni az amúgy is fájó pontokat. Egyszerűbb volt belemerülni a habfújogatásba. Máskor már igazán művészi szakállat kentünk fel egymásnak, ez most elmaradt. Már egészen elterelődött a téma, amikor lesből lecsapott. Előbb csak összeráncolt szemöldökkel méregettem, arra gondolva ezzel most voltaképpen mire is akart kilyukadni, de lehet csak azt gondolja, hogy ez egy kivételes dolog lett volna. - Hé, ez övön aluli volt ám. - ujjaimat belemártottam a vízbe és úgy szöktettem kicsit le amolyan visszavágásként. - De ha azt hiszed, engem gyerekekkel ijesztegetni lehet, akkor kérdezd meg a három unokaöcsémet. Szerintem baba hírére megfutamodni nettó seggfejség, éretlenség és felelőtlenség. Az tesz ilyet, aki szalad haza anyuci szoknyája alá sírni. Meglehet nem tetszett volna az időzítés, úgy sosem akartam volna, hogy nem tudok maximálisan mellette lenni valami miatt. De soha nem dobnám el a felelősséget magamtól. - azt hiszem ilyen véleményekről még sosem beszéltünk és magamat is megleptem mennyire indokoltnak éreztem ezt kifejteni. Meglehet baromira frusztrálna, hogy nem tervezett lenne és megadná annak is az esélyét, hogy olyasmi kétségeket ébresszen, utána már minden csak miatta van. - De attól még egy baba mindig jó hír, főleg ilyenkor. - ezzel pedig nyugtáztam is a korábbi állításomat. Ha már a munkáról beszél, akkor mindig fellelkesedik. Tetszett ez a tulajdonsága is Marának, hiszen mindezzel együtt tényleg az látszott, hogy szívből szereti azt, amit csinál. Pont mint én, még ha most baromi nehéz is lett volna megmozdulni innét és elindulni úgy egyáltalán. A válasza először annyira nem győzött meg arról, hogy nem hajtja túl magát, de aztán mégis csak szerettem volna hinni neki. Ahogy maga felé húzott, nem is ellenkeztem, csak belefeledkeztem a csókba. Szükségünk volt egyáltalán ebben a pillanatban bármi másra? Arra ocsúdtam fel, hogy a pára fojtogat egy kissé, annyira belemerültünk a csókba. A víz azonban kezdett kihűlni. A csap felé nyúltam, hogy engedjek még egy kis meleget. Jó volt most ez így. - Azért a majdnem összesnél kicsit kíméld jobban magad. Itt is majdnem a kiégés szélén álltál, ne is tagadd.
"Until now, I thought this was my path, and I was walking along it, until suddenly the ground disappeared from under my feet, and now I feel like I'm stumbling around in a vacuum, without any compass or compass."
Play by :
Aaron Taylor-Johnson
༄ ༄ ༄ :
User :
Kaynemar
Hétf. 6 Május 2024 - 15:54
Every nurse has that one patient that they'll remember forever. ft. Archibald Collins
Néhány hónappal ezelőttig a fürdés, mint olyan, számomra mindössze praktikus okokból történt - többnyire zuhanyoztam nap végén és/vagy az elején de ez, hogy kényelembe helyezzük magunkat egy kád forró vízben a habok között azóta vált szokássá, hogy Archie-val vagyok. Hogy a mai nap után többször fogom ezt a megoldást választani, vagy épp ellenkezőleg mert fájdalmas lesz az emlék, nem tudom, mindenesetre ezt a pillanatot most kihasználom.
Más körülmények között minden bizonnyal izgalommal töltött volna el, hogy láthatok egy ilyen katonai létesítményt a sok egyenruhással, a gépekkel, hiszen ilyen lehetősége nem mindenkinek adódik az életben. Én azonban örülnék ha elkerülhetném ezt - nem úgy, hogy Archie-t nem kísérem ki, hanem hogy el se megy. Mara! Megint kezded! Ha annyiszor kaptam volna 1 dollárt, ahányszor az utóbbi napokban rá kellett szólnom magamra ilyenek miatt, akkor jó ideig nem lennének anyagi problémáim. -Hát, most be kell érned csak velem, de ígérem, én ott leszek a végéig. - nem tudom teljesen eltüntetni a keserű szomorúságot a hangomból, így hogy megnyugtassam magam, jobban hanyatt döntöm a fejem, és kicsit oldalra fordulva adok egy puszit a nyakára, miközben mélyet szippantok az utánozhatatlan Archie-illatból. Érzem, ahogyan ennek segítségével a mellkasomban lévő nyomás csökken. Mint valami rossz függő. De valahol tényleg így van.
Figyelem elterelésnek először a habot fujkáljuk, de aztán mesélni kezdek arról, milyen fejlemények vannak a kórházban. Az első mondatán egyből elmosolyodom. -Azért nem biztos, hogy ha az első együttlétünk után pár héttel eléd állítok egy pozitív teszttel, ugyanezt mondtad volna. - elfordítva a fejem villantok rá egy széles mosolyt. Gyomrom kellemesen bizseregni kezd, ahogy ismét felidézem az első alkalmat, amikor elkapott minket a hév olyannyira, hogy még a védekezésről is megfeledkeztünk. A baba-para azonban nem volt tartós, és utána már csak egy jó sztori lett belőle. Bár ha most gyereket várnék tőle, talán nem menne el. Jesszum pepi hogy juthat ilyen önző dolog az eszembe? Picit meg is kell ráznom a fejem, hogy ez a röpke gondolat messzire szálljon. Rendes bűntudatot érzek már a gondolat miatt is.
- Még az elején van, azt hiszem épp csak 3 hónapos, de nehezen jött össze, és nem akarja a kórházi stresszel veszélyeztetni a babát, így inkább előbb befejezi a munkát. - válaszolom meg önző gondolatok helyett inkább a másik kérdését. Teljesen megértem, és ugyanezt tanácsoltam volna neki én is, ha kicsit közelebbi viszonyban lettünk volna. Nem tudom hibáztatni, a helyében ugyanezt tenném valószínűleg.
-Nehogy azt hidd, hogy egy kisváros egészségügyi központja a nyugalom és béke szigete. Másfajta kihívások, de kicsit csöbörből vödörbe. - egyszerűbb a munkáról beszélni - egyébként is ez lesz a mentsváram. Lefárasztani magam fizikailag és mentálisan is, ne legyen se időm se lehetőségem túlzottan szomorkodni. Muszáj a legjobb formámat hoznom, hiszen a betegek, sérültek a kórházi ágyakon a maximumot érdemlik, és egy olyan ápolónőt, aki mosolyogva beszélget velük. Piszkosul nehéz lesz.
-Tudod, hogy ha segítség kell, nem tudok nemet mondani. - jól esik, amiért aggódik értem, és tényleg igyekszem majd nem nagyon túlvállalni magam, de időnként elkerülhetetlen lesz. Ha emberhiány van, elsők között szoktam jelentkezni plusz műszakért. - De megígérem, hogy nem vállalom el az összes műszakot. - ennél konkrétabbat nem tudok megígérni. Viszont hogy megpecsételjem az ígéretet, kicsit lejjebb csúszok, jobb kezemmel felnyúlok a tarkójához, hogy kicsit finoman lejjebb húzhassam a fejét, sajátomat is irányba fordítom, és gyengéden megcsókolom.
If you offer your free time to help out at a charity or to read to an older person or simply to give someone something without ever expecting a thank you, it’s amazing how much more you are able to notice the blessings which fill your life.
"Legyen az életed ajándék, és mindenkor, mindenütt, minden körülmények között és önmagadat is beleértve mindenki iránt megnyilvánuló kedvességgel, figyelmességgel, elnézéssel és könyörületességgel légy felemelő hatással az emberiség egészére. Ez a legnagyobb ajándék, amit adhatsz.”