Mindig is érdekesnek tartottam annak a dolognak a pszichológiáját, hogy vajon mitől függ az, hogy kivel találod már meg az elején is a közös hangot, kivel csak később és miért van, hogy egyesekkel a világért sem tudsz zöld ágra vergődni. Archie nekem egyértelműen az első kategóriába esik. Szinte természetesnek tűnik olyan dolgokról is beszélni vele, amikkel egyébként nem biztos, hogy egy beteggel csevegnék. Például a család.

-Oh. - hirtelen nem tudom, mit reagáljak a bátyja villámlátogatására. Számomra teljesen felfoghatatlan ez. Rick szerintem nemcsak hogy fordított esetben jönne egyből, de egyenesen bosszút akarna állni azon, aki ilyen helyzetbe juttatott. Tudom viszont, hogy tényleg nem minden család egyforma, épp ezért nem is szeretném feszegetni a témát - és ahogy látom, Archie sem. Ezt pedig tiszteletben tartom.

-Nekem elég egy-egy hálás mosoly, hogy úgy érezzem, van értelme ezt csinálnom. Még akkor is, ha nem mindig könnyű. - az utolsó mondatot lehet, hogy nem kellett volna hozzátennem, de az igazsághoz ez is hozzá tartozik. Sokszor nagyon kemény hivatás tud lenni az ápolói. Nem véletlen vannak olyanok, akik néhány év után szakmát váltanak.

-Mondtam én…Archibald Coelho. - rámosolygok, ugyanakkor nem szeretném elviccelni sem a helyzetet. -De egyébként szuperül megfogalmaztad. A humor az egyik legjobb orvosság betegség és fegyver szomorúság ellen. - nem tudtam volna így megfogalmazni, mint ő. Tetszik, hogy a viccelődés mellett ott van ez a komolyabb oldala is.

-De az… más…- hárítok, holott valahol igaza van. Én nem dohányzom, így valamennyivel tényleg talán többet dolgozom mint a cigarettázó kollégáim, de ez engem sosem zavart, hiszen szeretem, amit csinálok. -Ennyire könnyen kiismerhető vagyok? - széles vigyor kerül az arcomra, ahogyan replikát kapok a feltett kérdésemre. Tényleg nem tudnék olyan lenni, kint Wendy.

Meggondolatlan szófordulat hagyja el az ajkaimat, zavaromat alig tudom leplezni, és a helyzetet menteni szándékozó hazugságom is gyengének bizonyul. Ujjaimat bámulom, perifériámból látom csak Archie mosolygását, amiben mintha némi elégedettséget vélnék felfedezni. Vajon pont ezt a választ várta? Teljesen összezavarja a fejemet.

-Na jó, meggyőztél. -bólintok végül, némi vacillálás után. -Ha úgy jön ki a beosztás, akkor pár percre megpróbálok szabadulni. - úgy teszek mintha ez valami hatalmas áldozat lenne, holott egyáltalán nem az, mindössze erkölcsi dilemmát okoz.

-Most viszont vissza kellene mennünk. Az esti kör előtt még van egy-két elintéznivalóm, és azt sem szeretném, hogy megfázz. - nem lerázni akarom, ez gyengéd hangszínemből is kihallatszik, viszont tényleg szólít a kötelesség. Felállok tehát a padról, a kerekesszék mögé lépek, majd irányba állítva azt a bejárat felé indulok.

Később, ahogy a sebesült katonák vacsoráját készítjük elő a kollégákkal, tőlem szokatlan módon kicsit csendesebb vagyok. Gondolkodom. Több szempontból sem helyes, hogy ennyire - és egyre jobban - szimpatizálok Archie-val. Egyrészt ő itt beteg én pedig ápolónő vagyok. Ez így nem etikus. Másrészt ő ember, én pedig vérfarkas vagyok - ennek tényét pedig muszáj titkolnom, ráadásul azt is megfogadtam, csak farkas felé nyitok majd, hiszen csak egy hozzám hasonló érheti meg azt igazán, mit jelent a falkaszellem. Ami viszont leginkább megbonyolítja a dolgot az az idő, hiszen egyikünk sem hosszú távra rendezkedett be ide, sőt. Meg kellene próbálnom távolságot tartani. Csak amikor ennyire jól érzed magad valaki társaságában, akkor a józan ész nem mindig a barátod.

-Mehetünk, Mara? - zökkent ki a kollegina, mire én bólintok, és a tálcákat tartó kocsikkal elindulunk, hogy kiosszuk a vacsorát a katonáknak.

Tudom, hogy nem mindenki olyan szerencsés ha családról van szó, mint én. Nem tudom, előzetesen miért feltételeztem azt, hogy Archie is ugyanabba a kategóriába tartozik mint én, így egy kicsit meglep, mikor pont az ellenkezőjét hallom, ám nem hagyom, hogy ez az arcomra is kiüljön. Csak hallgatom mindazt, amit majdnemhogy ismeretlenként megoszt velem. Pedig nem lenne neki kötelező, és ennek hangot is adok, de úgy tűnik, ez őt nem zavarja. -Én...sajnálom. De... nem a bátyád volt itt valamelyik nap? Ne érts félre nem kémkedtem, csak ahogy szembe találkoztunk egy pillanatra, hasonlított rád. - talán elvetem a sulykot a kérdezéssel - az, hogy elmondta ezt a néhány dolgot, nem biztos, hogy pont velem szeretné boncolgatni ezt tovább. Jobb is, ha másik témára ugrunk.

-Eddig még nem tűnt fel, hogy túlzásba esnél. Vagy csak magasan van az ingerküszöböm. Itt megedződik az ember. - rámosolygok - valóban nem éreztem még, hogy sok lenne a viccelődés. Tudom magamról is, hogy sajátos humorom van. Szeretem a viccelődést hallani is, elsütni is. Ha pedig egy megfelelő partnert talál ehhez az ember, hát az külön öröm. Talán ezért is szórakozom azon, ami egy másik kollégámat esetlegesen már bosszantaná.

Fejemet kicsit félrebillentem, miközben hallgatom a véleményét az önzetlenség témakörében. Ahogy a végére ér, azonban már zavartan sütöm le a szemeimet, mert természetesen ezt is meg tudta úgy csavarni, hogy annak bók a vége. Lassan már nem kell számolnom, hányszor hoz zavarba azzal amit mond. Néha azt érzem, direkt csinálja. Erőteljesen kell fókuszálnom, hogy ne kezdek el túlzottan is pirulni.  - Én tényleg csak...teszem ami úgy gondolom egy ápolónő dolga. Ettől még nem vagyok különleges. - mondtam már, hogy nem kezelem jól a bókokat? Mármint jól esnek, csak nem tudom, hogy kell rá jól reagálni, ezért is próbálok hárítani, viccelni, bármi ami adott pillanatban épp eszembe jut.

És folytatja, tudja még tetézni. Nagyon észnél kell lennem. -Biztos az újdonság varázsa. Még lehet, hogy holnap, holnapután vagy másfél hét múlva már nem ez lesz a véleményed. - igen, megint terelek. -Egyébként ez rólad is elmondható. Mindig te vagy a társaság bóhoca? - dobom vissza neki a labdát, bár erre a választ azt hiszem a papírrepülő csata ötlete után sejtem. Szimpatikus vonás - mellette tényleg nehezen képzelem el, hogy unatkozna bárki is. 

-Akkor ezt értsem úgy, hogy mikor felvetetted, hogy segítsek neked kiszabadulni bentről egy kicsit levegőzni, az én jóindulatommal is visszaéltél? - játékos mosolyra húzódik az ajkam - magas labda volt ezt nem így lecsapni. Már csak azért sem, mert egyébként amit mondott, azzal én is így voltam. Én bármikor bárkinek segítettem bármiben, ám nekem nagyon nehezemre esett, hogy másokhoz forduljak a problémáimmal. Mindig igyekeztem egyedül megoldást találni. Meglepően sok bennünk a közös Archie-val. Olyan dolgok is, amiket eleinte nem gondoltam volna.

Nem szép dolog kollégákon viccelődni, főleg nem egy beteggel, de sajnálatos módon Wendy személye szinte könyörög. Nagyon érdekes páciens-kezelési technikája van, és őszintén nem értem, hogy vajon ő miért ezt a hivatást választotta. Bár lehet csak az itt eltöltött évek keményítették meg. Ennyi szörnyűséget látni nap mint nap, és elviselni a sokszor mufurc katonákat minden bizonnyal nem a legkönnyebb dolog. -Ugyan, azért ennyire nem lenne kegyetlen. Bár...a szemrehányást valóban lehet nem úsznád meg. Viszont...- ravaszkás mosoly ül ki az arcomra. -Honnan tudod, hogy én ettől megkímélnélek? - nonszensz kérdés, én nem így állok a betegekhez, és azt hiszem ezt már ő is megtapasztalhatta, de most adta magát a visszakérdezés. Meg ezzel csillapítom is egy kicsit a felbukkanó bűntudatot, amiért szegény Wendy most lehet odabent csuklik annyit emlegetjük.

Leülök a padra, és ahogy nézem, Archie nincs megelégedve azzal a pozícióval amibe a székét állítottam, mert velem szembe mozdítja magát. Jobban a pad alá húzom a lábamat, hogy a félköríves mozdulatban ne zavarjam meg, és az én lábfejem is elkerülje a kerekeket. -Makacs jószág vagy, mi? - kérdezem nevetve, ahogyan ismét kínálgatja a csokit. Most már sokadjára kúszik be az édesség illata az orromba, így végül beadom a derekamat, elveszem, és beleharapok. Ajánlata a halk nyammogás közben ér, de így legalább van időm átgondolni, mit válaszoljak rá. Ennek ellenére se sikerül jól.

-Utána aztán nem mosnám le magamról, hogy van egy kedvenc betegem...- ezt most tényleg kimondtam? Mara! Zavartan nevetem el magam, mintha csak vicceltem volna. -Nem mintha így lenne, el ne bízd magad. - próbálom menteni a menthetőt, de félő, hogy a tekintetemből kiolvasná az igazságot, így inkább a kezeimre fókuszálok, ujjaimat egymáshoz dörzsölve tisztítva meg róla a csoki maradványait.

Sokszor eszembe jut az, amivel anno az ápolónő képzés első óránkon a tanárnő nyitott. Florence Nightingale-től származott, és valahogy úgy hangzott, hogy az ápolónő munkája háromszoros érdeklődés kíván: szellemi érdeklődést az eset iránt, szívbeli érdeklődést a beteg iránt és szakmai érdeklődést a gyakorlati munka technikája iránt. Ez már akkor is megragadt az agyamban, és azóta már megtapasztalhattam, hogy mennyire igaz ez. Soha egyik sem esett nehezemre, és mindig igyekeztem megtalálni az egyensúlyt a három tényező között. Persze minden ápolóval megtörténik, hogy valamelyik beteg szimpatikusabb neki a másiknál. Ez természetes.

Bármennyire is empatikusnak tartom magam, sőt, azt hiszem nekem ebből kicsit több is kijutott mint néhány másik embernek, számomra is vannak olyan betegek akikkel könnyebben szót értek és olyanok is, akik próbára tesznek. Mind a kettőnek megvan a maga szépsége, hiszen amíg előbbi melengeti a szívedet és motivál, hogy csináld tovább mert van értelme, addig utóbbi megerősít azáltal, hogy kihívás elé állít minket.

Az elmúlt egy hónapban itt is megtapasztaltam mindkét végletet. A szomszédos kórteremben nehezebb dolgom volt, mint itt. Odaát sokkal mogorvábbak voltak az emberek - bár azt is hozzá kell tennem, hogy általánosságban elmondhatjuk, hogy súlyosabbak az ő sérüléseik, mint az ebben a helyiségben fekvő férfiaké. Mindettől függetlenül velük szemben is 120%-ot nyújtok. Mégis, mindig kicsit könnyebb szívvel jövök ide. Még úgy is, hogy rám szinte egyáltalán nem jellemző módon önző okaim is vannak.

Az önző ok pedig az, aki úgy tud rám nézni és mosolyogni, hogy ha nem lennék ennyire erős mentálisan, akkor lehet megremegnék, mint a kocsonya. A napokban sokat gondolkodtam Archie-n, akinek cinkos kacsintásán már sokadjára nevetem el magam. Hogy vajon ha más körülmények között találkoztunk volna, akkor is ilyen hatással lenne-e rám. Hogy ugyanilyen könnyen feldobná-e a kedvemet egy-egy igazán nehéz nap után. Erre valószínűleg sosem derül ki a válasz, mégis, lefekvés előtt mikor a szemem már félig ragadna le, eszembe jutnak ezek a gondolatok. Jó lenne valakivel ezeket megosztani. Nem tudom, apának meséljek-e róla. Sejtem mi lenne a válasza.

Talán Alec kellene ide, de ő meg aztán még annyira nem tud elszabadulni, mint apa. Sebaj, összerakom én majd ezt magamban, és meg fogom tudni oldani, csak még egy kis időre van szükségem hozzá. A családomnak pedig talán majd mindezt elmesélem, ha hazaértem. Apropó család, olybá tűnik, Archie-nak nincs akkora szerencséje, mint nekem.

-Nem vagytok jóban a rokonaiddal? Vagy csak elfoglaltak ők is? - reflexből bukik ki belőlem a kérdés, melyre bár őszintén érdekelne a válasz, elszégyellem magam kicsit, hogy egyáltalán feltettem. -Bocsánat, nem rám tartozik. Nem akartam tolakodó lenni. - nem szeretném ha úgy érezné, bele akarok tiporni a magánéletébe. Az, hogy én elmondtam pár dolgot a családomról, nem egyenesen arányos azzal, hogy tőle is elvárnám ugyanezt.

Mondhatnám, hogy az őszi lengedező szellő kitisztítja a fejem, de ez csak részben igaz. Egy-két gondolatot kifúj onnan, ám ugyanennyi követi is őket, a hozzájuk tartozó kétellyel együtt. Egyszerre melengeti és nehezíti el a szívemet az, ahogyan finoman megszorítja a kezemet, mert bármennyire is jól esik a szavaival együtt, továbbra sem a legetikusabb és leghelyesebb, hogy egy beteg ápolja az én lelkemet, mikor épp hogy fordítva kellene történnie. -Nem szoktam én szomorkodni annyit, sőt, kifejezetten vidám személyiségnek tartom magam. - elmosolyodom, és muszájnak érzem kicsit ezt hozzátenni, mert egyébként tényleg nincs okom panaszra.

-Mindig is ápolónő akartam lenni. Segíteni másokon. - osztok meg egy tényt magammal kapcsolatban, mert szavai nyomán ez jutott először eszembe. -És szerintem annyira nem veszett még ki az önzetlenség, csak… csak talán az emberek sokszor nem mernek azok lenni, mert akkor sebezhetőnek érzik magukat. Pedig szerintem ettől nem válnak azzá. Bocsi, ez talán kicsit túl filozofikus lett. - zavartan felnevetek, tekintetemet az egyenletes forgó kerékre szegezem egy rövid időre.

Ártatlannak szánt vigyor kerül az arcomra, amikor észreveszi, hogy megint rátereltem a szót, majd mosollyá szelídítve azt játékosan vonom meg a vállam. -Te érdekesebb vagy, mint én. - felelem, és ezt teljes mértékben így is gondolom. Azon amit mond, azonban összehúzom a szemöldökeimet, bár ezt csak akkor látja, ha épp felém fordul. -Miért kéne egyedül megoldanod? Hiszen ha kérsz, biztosan kapsz segítséget. - nem kellett volna, hogy annyira meglepjenek a szavai, hiszen minden fájdalma ellenére néhány perccel ezelőtt a kerekesszékbe is egyedül mászott bele. Vajon miért érzi úgy, hogy mindenképp magára van utalva? Szívesen rákérdeznék, de túlontúl személyesnek érzem ezt, az ismeretségünk ennyire korai szakaszában.

-Még én sem törtem el a lábam. - valahogy az iménti komolyabb témák után szükségét érzem, hogy feloldjam a hangulatot egy kis humorizálással. -De a mankó használatát megtanították a képzésen, szóval tudok majd segíteni, ha tényleg szeretnéd. De udvariasságból nem kell ám engem megkérned, ha jobban szeretnéd Wendyt segítőnek, egy szavadba kerül és elintézhetem. - próbálom komolynak beállítani a felajánlást, de elnevetem magam.

Valahogy…felszabadító, hogy itt kint vagyunk, ahol nem hallgatózik számtalan fül és mustrál sok pár szem. Bármennyire nem akartam az előbb, hacsak Archie-nak nincs ellenvetése, a napsütötte pad felé irányítom a székét, melléfordítom, mintha csak a meghosszabbítása lenne, majd leülök - szerencsére a kabát van olyan hosszú, hogy nem érzem a fa hidegét. Csak pár perc, a nap hamarosan úgyis lebukik, akkor pedig az idő is hűvösebb lesz. Nem akarnám kockáztatni, hogy Archie a lábtörés mellé még meg is fázik. Na akkor aztán kapnék a fejemre.

-Kettőnk között szólva, ennél az automatás kávénál szerintem csak jobb lehet. De hát...a  koffein az koffein. - ismét elmosolyodom - vagyis inkább az a ritkább, amikor legalább egy kis mosoly nem bujkál a szám szélén. Nem tehetek róla, Archie valahogy szinte mindig ráérez, mivel tud egy kis vidámságot csempészni abba a néhány percbe, amit ilyen alkalmakkor együtt töltünk. 

-Úgy nézek ki, mint aki vérmesen behajt minden ilyet? - kérdezek vissza, és meg sem próbálom megjátszani a szigorút, úgysem sikerülne. Már csak azért sem, mert nagyon erősen küzdenem kell az ellen, hogy ne jöjjek túlságosan zavarba attól, amit mondott rólam meg a mosolyomról. 

Nem szeretek sebezhetőnek mutatkozni - minden olyan gondolatot, ami ezt váltaná ki esetlegesen, igyekszem megtartani magamban. Egy nagyon picike szeletét villantottam csak meg az imént Archie-nak ebből, de mintha megérezte volna, és szinte pontosan azokat a szavakat mondja, amik talán ebben a helyzetben a legjobban esnek. Mert igen, a humor az egyik legjobb fegyver és álca, mégis néha tudnunk kell mögé látni - már ha nem szakértő a másik, és rejti el tökéletesen minden egyéb negatív érzését. Nekem azért egész jól megy - inkább nem is nagyon hagyok nekik teret kibontakozni. Annyi jó dolog van az életemben, igyekszem inkább ezekre fókuszálni.

- Köszönöm. De igazán nem akarlak terhelni itt ilyen dolgokkal, biztos megvannak a saját dolgaid, amik miatt esetleg fájhat a fejed. - nem akarom, hogy azt érezze, le szeretném rázni, csak közben annyi mindent nem mondhatok el - többek között azt sem, mi vagyok. Márpedig a vérfarkas lét az egyik olyan, ami akadályozza, hogy apa, Rick, vagy például legkedvencebb unokatestvérem, Alec eljöjjön meglátogatni. Nem hibáztatom azonban őket - a falka mindenekelőtt, én is ezt vallom. Részben ezért is van bűntudatom, amiért én most itt vagyok. Otthon kellene segítenem. Nem, Mara, itt is van rád szükség. Próbálom magam ezzel nyugtatni lelkiismeretemet - az itteni sebesültek hálás mosolyáért és szavaiért megéri. Tudom, hogy megéri.

-Hát, én csak...tényleg...teszem a dolgom, és...Szívesen teszem. - érzem, hogy elpirulok egy kicsit, de ezt igyekszem azzal leplezni, hogy alig vállig érő hajamat - melyet az ideérkezésem előtt vágattam le rövidre - a fülem mögé tűröm, és belemélyedek Archie kartonjába, felvésve oda néhány megjegyzést, majd visszateszem az ágy végében lévő tartóba. Talán ennyi idő elegendő ahhoz, hogy arcbőröm visszaálljon eredeti színére. Megtartom magamnak, mert nem mondhatom ki azt, hogy én is várom, mikor érek hozzá a sorban. És hogy nem véletlenül hagytam őt ma utoljára. Nem szabad, és jobb, ha ezt gyorsan elkezdem magamban mantrázni.

Odakint muszáj vagyok felnevetni azon, hogy miután nem voltam hajlandó törni a csokiból, ő maga tette ugyanezt. És bár nem mondom, hogy kérlelő tekintetét látva nem sokon múlik, hogy el ne fogadjam, de végül határozottan, de udvarias mosollyal utasítom vissza ismét. Miközben a feltett kérdésére válaszolok, a távolba révedek, nézem a leveleiket szinte teljesen elhullatott fákat, és a barna-sárga különböző árnyalataiban játszó avarszőnyeget. Az egyik kupac alá mintha még egy sünt is láttam volna beiszkolni - ám lehet csak a szemem káprázott. 

A "jelenbe" érintése ránt vissza. Lenézek a kezemre, melyre most rásimul Archie-é. El kellene húznom. Az agyam tudja, hogy ez lenne a helyes. Ha bármelyik más beteg tette volna ugyanezt, udvariasan ugyan, de azonnal visszahúztam volna. Mégse tettem. Mert jól esett, ahogyan a szavai is. Érzem rajtuk, hogy tényleg őszinték. Azt hiszem, most kell majd nagyon észnél lennem mit mondok és mit teszek. Mert ami bennem egy bizonyos módon csapódik le, azt lehet a másik nem úgy szánja. -Köszönöm. Jól esik, hogy ilyen figyelmes vagy. - rámosolygok, de aztán érzem, hogy muszáj kicsit máshová néznem, másra irányítani a fókuszomat, mielőtt olyat mondanék, amit azonnal megbánnék. Jobb is, ha átterelem rá a szót.

- Igen, ez tényleg egy jó lehetőség, és tényleg sokat tanulok. - értek egyet egy bólintással, majd a mondatának első felére is reagálok. - Nem vagyok orvos, de szerintem 1-2 hét és szabadulhatsz is innen, jövő héten már talán próbálkozhatsz a mankóval, és ha stabilan tudsz vele menni, akkor kényelmesebb keretek között tudsz majd lábadozni. Kaptok ilyenkor lakást vagy valami szállást? - arcomon mosoly, miközben lenyelem azt a keserűséget ami feltolulni akart egy pillanatra, hiszen tudom, hogy ha elhagyja a kórházat, akkor már nemigen fogunk találkozni. És bár most valahol elszomorít a gondolat, talán így a jobb. Nem bonyolódhatok bele ilyenekbe, hiszen az időnk korlátozott. Nem lenne helyes.

Én is elnevetem magam, a cirkuszi bohóc említésére lelki szemeim előtt megjelenik Archie színes ruhákban, kócos, zöld parókában, óriási cipővel a lábán, és természetesen az elengedhetetlen piros orral. Gyorsan ki kell űznöm a képet a fejemből, mert a végén még tényleg megszólnak azért, hogy akadályozom a betegek pihenését. Azt pedig jobb lenne elkerülni, épp elég, hogy bizonyos pácienseknél kicsit talán többet időzök, mint ami indokolt lenne.

-Nem rabolod az időmet, szívesen vagyok itt. - egy mosolyt küldök felé, de aztán zavarba jövök a mondatom esetleges félreérthetősége miatt, így gyorsan hozzáteszek még valamit. -Ez a dolgom. Hogy segítsek. - sikeresen mentettem meg a helyzetet? Talán igen, talán elég gyorsan reagáltam a helyzetre, innentől már nem rajtam múlik. Jobban kell vigyáznom arra, hogyan fogalmazok.

-Szavatartó ember vagyok, szóval ha valaha is megjelensz 999 papírdaruval, én vissza fogom adni ezt az egyet, ezt megígérhetem. Hátha tényleg igaz a legenda, és valóra válik egy kívánságod. - megláttam a kihívást megcsillanni a szemeiben, de továbbra is erőteljes kétségeim vannak afelől, hogy lehet-e bárki olyan elvetemült (mert valljuk be ehhez valahol az kell), hogy ezt megtegye. Fogalmam sincs hogy reagálnék rá, ha tényleg az orrom alá dugná egyszer csak az origami madár köteget, nagy eséllyel kisebb sokkot kapnék. Hamarosan, amint megtanul mankóval járni elhagyhatja a kórházat, utána pedig biztosan lesz jobb dolga, mint a szabadidejét hajtogatással tölteni. De szórakozni a dolgon azért jó.

Jókedvű beszélgetésünket egy nagyon rövid ideig beárnyékolja a tény, hogy apa talán nem tud meglátogatni. Archie szavai valahol meglepnek - nem életidegen, mégis a viccelődés és a csípős nyelv mellett már-már furcsa ezt a komolyabb énjét látni. Csupa meglepetés ez a férfi, és nem mondom, hogy nem lennék rá kíváncsi, mi bújik még meg a felszín alatt. -Köszönöm, ez most jól esett. - nem hazudok, tényleg hálás vagyok ezért. Bár céltudatos vagyok, néha jó, ha az ember emlékeztetőt kap, miért is csinálja azt, amit csinál.

-Ó ugyan, én csak egy egyszerű ápolónő vagyok. Te sem gondolhatod komolyan, hogy megér néhány varratot és egy törött lábat az, hogy elmondhatod, ismersz. - kétkedő mosollyal csóválom meg a fejem. Még ha jól el is beszélgetünk és élvezem a társaságát, a körülmények cseppet sem mondhatók ideálisnak. Ő is jobban érezné magát, ha a naphosszat itt fekvés helyett a csapatával lehetne.

Beadom a derekam a sétát illetően, és mivel Archie egyedül tornázza be magát a székbe, így én csak annyit teszek, hogy stabilan tartom a lenyomott fékek ellenére is, hogy még véletlenül se forduljon ki a kerék vagy mozduljon el a segédeszköz. Rá kell szorítanom a szék markolatára, hogy ne akarjak ösztönösen segíteni a minden bizonnyal nem egyszerű folyamatban, de látom az eltökéltséget a szemeiben, így ha nehezen is, de megállom, majd rutinosan irányítva a széket kimegyünk az udvarra.

Felteszek egy kérdést, amit lehet inkább meg kellett volna tartanom magamban gondolatnak - a válasza teljesen logikus, hiszen nem tudhatja, milyen mögöttes gondolatok húzódnak meg nálam a háttérben. Megállom, hogy bármi ezekből az arcomra kiüljön, majd lepillantva viszonzom a szemkontaktust. -Igazad van. - egy “minden rendben” mosoly jelenik meg az arcomon, ami csak szélesebb lesz, amikor felém nyújtja a csokit.

Megrázom a fejem. -Nem-nem, ez a tiéd. De köszönöm. - udvariasan utasítom vissza, és ehhez makacsul ragaszkodom, így hamar rájöhet, csak a karja zsibbad el, ha továbbra is ebben a pozícióban tartja. Jól is néznénk ki ha megdézsmálnám a neki szánt édességet, még úgy is, hogy ő kínálja. Sosem lehet tudni, talán csak udvariasságból kérdezte. Mint mondjuk a bátyám szokta. Na jó, hazudok, Rick meg se kérdezte volna hanem egyben betömi a szájába.

Lassú, ráérős tempóban indultam el körben az udvaron, önkéntelenül is azzal a szándékkal, hogy elnyújtsam a perceket. Az egyik kihelyezett padra nem messze tőlünk csábítóan sütnek le a Nap utolsó sugarai, de megállom, hogy arrafelé vegyem az irányt. Nem tudom, mit szólnának ha valaki kijönne és ezt látná, maradok tehát a kocsi fogantyújánál. Így legalább Archie kevésbé láthatja az arcomon átsuhanó pillanatnyi szomorúságot, amit kérdése vált ki.

Egy sóhajtás azonban kiszabadul tüdőmből, mielőtt megszólalok. -Sajnos nem tudtak még eljönni. Sok otthon a munka és az egyéb teendő. - apa a helyi vének tanácsának tagja, ami sok elfoglaltsággal jár, mellette pedig még dolgozik - bár hamarosan visszavonul. Rick is sokat melózik, meg hát éli az életét. Ahogyan én is, de én azt választottam, hogy most ide jövök. -De nem vagyok egyedül. Itt vannak a kollégák, a betegszállítók, a betegek… nem unatkozik az ember. - próbálom elvenni az első mondatom élét, és kevésbé sötét képet festeni a helyzetemről, elvégre egyáltalán nem az. Ez egy remek lehetőség, csak mint minden, ez is kihívásokat rejteget.

-Meg hát ez csak átmeneti. Április végéig szól a szerződésem, utána pedig megyek vissza Rose Harbor-ba. - hangom csengése már sokkal pozitívabb mint az imént, hiszen gyakorlott technikával elűztem a sötét fellegeket, amik beárnyékolták a gondolataimat. Itt a sebesülteknek is inkább vidám kisugárzás kell, az ápoló nem lehet rossz kedvű - elvégre ő egészséges. -De egyébként gyorsan telik az idő, most már egy hónapja itt vagyok. Mindig van mit csinálni, a sebesültek köre változatos, sokat tanulok a kollégáktól is, szóval nincs okom panaszra. -- sorolok még pár indokot, ami miatt tényleg nem kesereghetek amiatt, hogy nem látom annyit a családomat, mint amihez hozzászoktam. Viszont kicsit elszégyellem magam.

-Neked gondolom szinte vánszorognak a napok. Egész nap csak feküdni… biztos nem a legjobb élmény. - bűntudatosan ébredek rá, hogy amit mondtam, már-már kérkedőnek hangozhatott a betegek szempontjából. Jobban oda kell erre figyelnem.

Reflexből visszadobott válaszán a kockázatot illetően elmosolyodtam. -Nocsak, itt a nagy gyógyulások közepette foglalkozást váltottál? Innentől te leszel Archibald Coelho? - szélesen mosolygok, jókedvemet le sem tudnám tagadni. Ő lesz az ügyeletes bölcselkedő - aki szabadidejében kisebb őrültségekre veszi rá a társait. Mint például a papírrepülő csata - ilyen utoljára az általános iskolában volt nálunk, de hát az unatkozó katona úgy találja fel magát ahogy tudja.

Csak megforgatom a szemeimet, amikor szinte kikéri magának a feltételezést, hogy elhiszem róla, ő áll az ötlet mögött. Pontosan tudom, hogy ő volt, ezt tekintetemből tudja is, ám nem érzem úgy, hogy jogomban állna emiatt leszúrni. Nem mintha egyébként bármi hasonló akár csak tervben is lett volna. Amíg semmi olyat nem követnek el, ami saját vagy mások testi épségét veszélyeztetni, addig nem leszek az, aki lelövi a szórakozást. 

A kávéra tett utalása meglep egy kicsit, egy pillanatra még lehet az arcomra is kiül, de villámgyorsan rendezem a vonásaimat. -Ha őt szeretnéd kiengesztelni, akkor nem biztos hogy jó ötlet engem kávézni hívni. - Ismét csak reflexszerűen jön, hogy viccelődve hárítsak, bármennyire is talán nem ez a legjobb válasz erre. Mégse jelenthetem ki nyíltan, hogy szívesen meginnék vele egy kávét. De sem a hely, sem az idő nem túl alkalmas erre, elhessegetem hát a gondolatot. 

Nem tudnám megmondani, mi volt az a pillanat, amikortól már azt éreztem, hogy Archie nem csak egy a szokásos ápolókra nyomuló sebesült katona. Talán a hangsúlyozás, talán a tekintete, vagy az, hogy sose felejtett el rólam is kérdezni - mármint ami nem a telefonszámom vagy az, hogy van-e épp valakim. Valahogy máshogy tüntetett ki a figyelmével, és hazudnék, ha azt mondanám, nem esik jól. Ahogyan a hajtogatott daru, amivel kapcsolatban meglep, hogy további legendát tud róla. -Ha lehajtogsz 999-et, akkor eskü visszaadom ezt az egyet, aztán majd kívánhatsz. - elmosolyodom, egyértelmű, hogy ez egy olyan cél, ami túl sok. Még ha idő lenne is rá, szerintem nincs olyan ember, akinek lenne türelme ezerszer meghajtogatni ugyanazt a néhány lépést.

Reméltem, hogy sikerrel fedtem el az arcomon átfutó szomorúságot, ám Archie kiszúrja. Pedig tényleg nem tarthatott tovább 1-2 másodpercnél, és még igyekeztem el is fordulni. Kérdésére nemet intek. -Nem, még nem. Szánalmas mi? Más 24 évesen örülne, hogy nincs a családi kötelékben, én meg...- ismét megrázom a fejem, kiűzve a negatív gondolatokat az agyamból. Ez most nem rólam szól. Ez egy kórház, itt a fő hangsúly a betegeken van, nem az ápolókon. És bár bízom abban, hogy apa tényleg el tud jönni, nem akarom Archie-t ezzel a témával fárasztani.

-Ezt most egy olyannak mondod, akinek 4 éve nem áll másból a napja, mint hogy sebeket kezel és hegeket lát. - rávigyorgok, nem bírom ki, hogy ne vágjak vissza a megjegyzésére. Annyira már megismertem, hogy magára venni nem fogja. Ha meg mégis, hát akkor a csoki amit lopva odacsempészek neki, talán erre is jó kiengesztelés. Látom rajta, hogy meglepem, és ennek örülök. Szeretek másoknak kedveskedni, még ha egy ilyen aprósággal is, mint egy csoki. Valahol bűntudatom van persze, hogy csak neki hoztam, a többieknek nem, de...na jó, lehet hogy egy másik nap veszek mindenkinek. Csak a lelkiismeretem megnyugtatása érdekében.

A következő felvetésén ismét rajtam a sor, hogy meglepődjek. Úgy tűnik, ez a mai alkalom már csak ilyen. Én is a tolókocsi felé nézek, majd az ajtóra, végül vissza Archie-ra. -Hát végülis... - bizonytalanul harapok rá alsó ajkamra, gondolkodva azon, mi lenne a jó döntés. -Ha az uraknak nincs most semmi egyébre szükségük...- ezt kicsit hangosabban mondom, és a kórteremben fekvő többi beteg felé irányítom a kérdést. Heves fejrázásokat és furcsa vigyorokat kapok válaszul, amit nem igazán tudok hova tenni, de azt hiszem, valahol zavarba jövök tőle. Inkább vissza is irányítom a figyelmemet Archie-hoz.

-Legyen. Vacsora előtt még van egy kis idő. - egyezek bele végül egy bólintással, majd a kerekesszékhez lépek, és úgy igazítom, hogy a férfi minél egyszerűbben bele tudjon ülni - ha igényli akkor a segítségemmel, ha viszont nem, akkor egyedül. Nem esne nehezemre támaszt nyújtani neki ebben, hála a vérfarkas létnek, jóval erősebb vagyok, mint amilyennek kinézek - persze ennek okát Archie-nak nem kell tudnia. Így is van itt a teremben olyan, aki tudja, mi vagyok. Ez azonban a mi titkunk marad - néma paktumként, mint a természetfeletti lények jelenlévő tagjai.

Odakint egész kegyes hozzánk az október végi időjárás - a felhők mögül még ki-kibukkan a nap, és bár a fehér ruha fölé felvett kabátot elállom, nem fázom. Egy plédet azért bedobtam Archie ölébe - egyelőre összehajtogatva -, ha szükség lenne rá. Ülve azért jobban érzi az ember ha hideg van. -Miért érzem úgy magam, mint aki szabályszegést követ el azzal, hogy itt vagyunk? - félig komoly a kérdés, mert bár abban nincs szabálytalan, hogy a betegeket a szabad levegőre vigyük kicsit, emiatt tényleg nem szólhatnak be, mégis valahol helytelennek érzem az egészet. 

Már az ápolóképzésünk során elmondták, nem szabad túlzott kötődést kialakítani a páciensekkel - amikor pedig idejöttem, nem győzték hangsúlyozni ennek a fontosságát, itt még kiemeltebben. És bár nem arról van szó, hogy én máris ebbe a hibába estem volna, mégis lassan felesleges tagadnom magam előtt, hogy Archie-ra nem tudok úgy tekinteni, mint bármelyik másik betegre.