Táncsak káprázik

Tamara Mason sosem volt a mindennapokba beszürkülő nő. Intelligens, vonzó és szórakoztató intellektusával hamar kitűnt mindenki más közül és ez eszméletlenül vonzott engem. Értékelte az apró gesztusaimat, tetszett neki a humorom és még csak gyerekesnek sem tartott, amikor néha elvetettem a sulykot. Ma pedig messze a kórháztól teljesen kinyílt. Csak reménykedtem benne, hogy valami ilyesmi változatosságra van neki is szüksége, de az teljesen bejött. Már nem kellett annyira óvatosnak lennem vagy attól tartani, hogy esetleg valamitől meggondolja magát. Most ő is laza volt és kötetlen. Na meg szemtelenül flörtölő.
- Ha jó volt a lapjárás, akkor igen. Egyébként könnyű rólam olvasni. Sajnos hiába próbálok blöffölni, még tanulnom kell ezt a művészetet. Bár aki megtanul az arcomról olvasni, az megérdemli, hogy nyitott könyv legyek a számára. - na nem azt mondom, hogy az arcomra teljes mértékig kiült ha rossz lapjárásom volt, de azért a társaim már ismertek addigra mint a rossz pénzt. Nem tudom mennyi idő kell ahhoz, hogy kiismerjük a másikat, de lefogadom, hogy Mara már meg tudta volna azt mondani, mikor próbálok szándékosan rájátszani valamire.
- A legjobb persze kettesben, még akkor is ha csöndben. De hozzászoktam a magányos sétákhoz, erősíti a lelked, ha szükség van rá. - amikor épp nem voltam szolgálatban, gyakran jártam egyedül egyet, mielőtt még visszatértem volna. Nem vihettünk végig minden napot veszteségek nélkül, ha pedig egy-egy kiküldetés meghiúsult, akkor a bázison sem uralkodott a jókedv.
- Kicsit sem bánom, hogy így alakult és tovább maradok a városban. Szívesen megismerném ezt az oldalad is. - szelíd mosolyt küldtem a szavaim mellé. Meglehet a helyzet is rájátszott arra, hogy ilyen jól alakult közöttünk minden, de rég éreztem magam ennyire jól mint az ő társaságában az elmúlt időben. Rá kellett jönnöm, hogy önkéntelenül is lelkeaítő a gondolat mindenfajta kontaktra vele, ha a pillanat műve akkor is.
Némi megjátszást láttam a gesztusaiban, amikor az ajánlatomat vette fontolóra. Ha nemleges választ kapok, akkor is fel fogom kínálni az első falatot, de megelőz és nem csak belemegy az alkuba, még galád módon össze is maszatol. Elég viccesen festhettem perpillanat a tejszínhabbal az orromon, ami egészen elkenődik mert mégis csak megpróbáltam kitérni. Mégsem tudnék ezen haragudni, a nevetése pedig futótűzként ragadt át rám.
- Azt nem mondtad, hogy rólam hiányolod. Így most már jó? - mutattam a ha feléá, mielőtt még nekiláttam volna azt letörölni. De ha már itt jártunk, meg is kóstoltam az ujjammal letakarítpott adagot.
- Hmm... egészen megédesíted az életem. - pimasz vigyor kúszott az arcomra. Nekem is kedvem támadt mindezt viszonozni, csak épp a nutellával. Na nem erőszakosan, hagytam, hogy ki tudjon térni előle, ha ki akar.
Nem különösebben érdekelt, hogy mások esetleg mennyire figyeltek fel erre a manőverre a részünkről, én elég hamar belefeledkeztem a kóstolgatásba. Mindkettő finom volt, meg kell hagyni. De kivételesen nem tudtam csöndben enni és természetesen elő kellett hozakodnom az ötletemmel. Határozottan szerettem volna még többet látni, de ahogy látom nem botránkozott meg a kérdésemen.
- Neked bármikor leszek szívesen a beteged. De most valami újat próbálnék ki. Szívesebben ismerném meg közelebbről azt a Tamara Masont, aki már levetette a nővérruhát.

Mara & Archie

Táncsak káprázik

A felszín alatt lappangó igazságot nem kellett, hogy kimondja, anélkül éreztem én is, mennyire vonzottuk egymás társaságát. Legalábbis kezdetben. De hazudnék ha azt mondanám, hogy nem gondoltam volna már régen másra, Mara szavai pedig csupán azt hivatottak alátámasztani, hogy ez valójában így volt. A kórházban a szabályokhoz mérten igyekeztünk viselkedni, de mindketten kerestük a kiskapukat. Ha pedig ő nem is mondta ki, megtettem helyette én meghagyva közben neki a választás jogát, hogy él-e vele vagy sem. A millió ezek által lopott pillanat csak kettőnket erősítette.
- Bűnös vagyok, fogd rám. - amennyiszer felajánlottam már neki, hogy nyugodtan kenje rám a neki kényelmetlen szituációkat, akkor azt már meg sem tudtam volna számolni a két kezemen. Mégid rettentően élveztem ezen a mártírpadon hajlongani, mert neki adott egyfajta kapaszkodót, én meg sosem vettem igazán magamra. Alighanem mi már óhatatlanul is olyan szintre léptünk, amikor már rég nem csak önmagunk szórakoztatására beszélgettünk. Egy valamit nem éreztem hetek óta amióta Atlantában tartózkodtam: a magányt. Mert ha nem is láttuk egymást, a puszta lénye is beférkőzött a gondolataim közé, ott motoszkált estéken keresztül is, hogy vajon lepihent-e már, mennyire hajtotta túl magát.
- Nem dehogy, gondoltam had legyen a többieknek jó estéje. Ha úgy volt, akkor csatlakoztam másokhoz kártyázni vagy csak sétáltam egy nagyot a szavad ég alatt, sokszor a Nap első sugarai hívták fel a figyelmem, hogy már ennyi az idő. - nem sokat beszéltema korábbi éveimről még vagy ha igen, akkor leginkább olyan dolgokat említettem meg, amik voltak viccesek és szórakoztatóak, mint ilyen átlagos pillanatok. Pedig egyébként ezek voltak a legszebbek.
Tetszett, hogy ennyire élvezi a pimasz megjegyzéseimet is, különben nem csillogott volna így a szeme. Mara társaságában megtanultam az apró jelekből olvasni, mikor mit és meddig szabadott. Mostanra azonban úgy értékeltem, hogy kellően feloldódott, hogy meg merjek kockáztatni ilyen célzásokat is.
- Én tisztességesen ajánlottam fel. - ártatlan pillantásomat fúrtam az övébe, miközben emeltem is meg magam előtt a kezeimet védekezőn. Az én állapotomban egyébként is kifejezetten korlátolt voltam, na meg ha eddig nem tettem semmi olyat ami kényelmetlen lett volna neki, ez után sem változtatok jó szokásomon. Igazából továbbra is csak sodródtam az árral és jól éreztem vele magam.
Na igen a társaim is pont ugyanolyan cinkos vigyorokat küldtek felém ahányszor megjött vagy elment a kórteremből. Amikor pedig ott sem volt, cégtelenségig tudtak cukkolni. Mondjuk nem kifejezetten érdekelt a baromkodásuk, ők még csak hasonló helyzetben sem voltak. Ebből a szempontból kifejezetten szerencsésnek éreztem magam és ezt a tudtára is akartam hozni. Csak közelebb hajoltam hozzá és bizalmaskodó mosoly kíséretében jöttek a szava a számra.
- Had legyenek irigyek, miközben mi jól érezzük magunkat. - egy pillanatra a karom az övéhez ért, ahogy nem figyeltem oda, de amint a kávé megérkezett, már húzódtam is vissza.
Minden az időzítésen múlik.
Ha a kávé kiérkezése nem volt elég, hát gyorsan társult még mellé a reggeli is. Ezt egyébként kifejezetten nem bántam, mert a hasam erősen hangot adott a tiltakozásnak, miszerint arra is odafigyelhetnék, hogy ne legyen ennyire üres. Bocsánatkérően pillantottam el Mara felé, majd miközben emeltem a kést és a villát, az ő reggelijét is szemügyre vettem.
- Valóban, de nagyon guszta. Ezt nehéz lenne tetézni, de mit szólnál, egy alkuhoz? - oké, ha eddig nem feleztünk eleget a csokikkal, akkor most jött az újabb ötletem.
- Mit szólnál, ha egy falatot cserélnénk? - tartottam tőle, ha két olyan édesszájú mint mi ide beszabadulunk, akkor annak böjtje lesz. De annyira megpakolták ezeket a tányérokat, hogy képtelenségnek éreztem repetázni főleg a kórházi koszt után. Ha benne volt, akkor én egy jókora szeletet vágtam le a széléből, de kimondottan onnan, ahol eléggé megkenték nutellával és rogyásig volt a gyümölcstől.
- Igazából fogalmam sincs milyen lakrészt kapok, kell-e valamit vennem még vagy hasonlók. - ez már persze csak a villáról meg a tányérról jutott eszembe. Ahányszor szolgálati lakást kaptam, az mind más felszereltségű volt. Fogadhatott akár egy tök üres hely is meg egy fullosan gépesített is.
- Oké, tényleg hazudtam az előbb, amikor a tisztességtelen ajánlatról beszéltem. Örülnék neki, ha miután lepakoltam még maradnál.

Mara & Archie

Táncsak káprázik

Érdekesen hangzott az ő szemszöge is. Ha valamiről jobban kifejtve beszélgettem, akkor hajlamos voltam arra, hogy minden szempontot megvizsgáljak. Nem csak az enyémet vagy a velem hasonszőrűekét, de azét is aki a másik oldalon volt. Átcikázott egy egészen aprócska gondolat a fejemen és hiába kutattam válasz után, valahogy nem leltem meg. Mara sosem mutatta felém azt, hogy sok lenne. De még itt a lehetőség ezt kideríteni.
- Sosem érezted egyetlen egyszer sem nálam azt, hogy átléptem egy határt? - mert bizony átléptem én sok határt, cinkostársammá fogadtam és megvesztegettem nagyon sokszor. Persze csak a lelkiismerete miatt is próbáltam inkább finoman olyan irányba terelni, ami neki is kényelmes volt. Nekem pedig különösen. De ha ő ezeket nem érezte annak, akkor egyszerűen nem szegtünk meg semmit és nem rúgtunk fel határokat,ez ilyen egyszerű.
Nem akartam azonnal komoly témát, így kaptam az alkalmon, hogy viccelődjünk kicsit. Most egyébként is ünnepelnünk kell, kijöttem, az első lépéseket is megtettem és összejött az is, amit szerettem volna: Marát messze csábítani a kórháztól. Kíváncsi voltam rá, ő milyen civilben és cseppet sem bánom. Ha valaki átlépi az árnyékát ami addig belengte, akkor az felemelkedik és a  határaitól is megszabadul.
- Legfeljebb hozzád. De nem, határozottan nem. Majd keresek alkalmat, hogyan mentselek meg az önként vállalt túlóráidtól. - játékosan vontam fel a szemöldököm miközben eszem ágában sem volt elrejteni a céljaim valóját. Éreztem ebben a két hétben, hogy valami morális súly nehezedik ránk, ami láttam őt is legalább annyira zavarta, ha nem jobban. De többé nem voltam a páciense.
- Két emberrel... Ez ismerős, a tiszti akadémián is pont két szobatársam volt. Mindig sorsot húztunk, kinek van tipli és ki nyeri meg estére a szobát ha kimenőt kaptunk. - szinte ezer éve volt és sok esetben mindannyian inkább csak kótyagos fejjel állítottunk vissza egy átbulizott, átivott és átkártyázott éjszaka után. Valahogy ma már nem vágytam arra a mértéktelenségre.
- Mondanám, hogy nálam csak engem kell elviselned. De még én sem láttam a szobám. - eresztettem meg szélesen egy vigyort felé. Sajnálom, magas labda volt, le kellett csapnom. De ha már változásoknál tartottunk, akkor én sem hagytam függve a témát.
- Már nem vagyok a páciensed. Nem kell lelkiismeret-furdalásod legyen amikor kiülsz velem a padra. - észrevettem ám, hogy a viharba ne. Ennyi nap után ha jól is titkolta, de néha nehezen leplezte. Most pedig ezzel feloldozást nyert.
- Na és mit pusmogtak rólunk? - fene mód érdekelt, hogy mit gondol minderről
Közben elénk csúsztatták a kávékat is, lassan készen lesz a reggeli is ide érzem az illatát.

Mara & Archie

Táncsak káprázik

- Vannak már terveim. - noha konkrétumok még nem jutottak eszembe, de örömmel vettem, hogy fejest ugrott az ötletbe mi több, ezzel a tudtomra adta, hogy egyáltalán nincs ellenére. Itt a bejárati ajtóban állva kissé olyan volt, mintha Tamara Mason egy egészen más nővé készült átformálódni, mint akit odabent láttam. Mintha ledobta volna a képzeletbeli láncait, ez pedig nekem roppant mód tetszett is. Nem akartam sokáig a taxiba beüléssel totojázni, márpedig igencsak munkálkodós megoldás volt az ülést is hátra tolni meg behajtogatni magam az ülésre. Mivel tényleg lövésem sem volt a városról, így jobb híján a sofőr szavaiz kezdtem memorizálni. Lelkes volt, készséges, lehet a helyzet vagy a ruhám tette nem is tudom. De örültem neki, hogy Mara nem ellenkezett a spontaneitás miatt. Még ráérek szabadkozni, ha nem lesz bejövős a hely.
Egy rossz szavam nem lehetett a helyre, még a székbe tornázás sem vette el a kedvem. Inkább jobban lekötött, hogy Mara hogy érzi magát perpillanat.
- Elég gyenge a mezőny. De szerintem csak hiányzik neki a neje, ez nem bók vagy sértés. Azt hiszem csak szeretne kapaszkodni valami jóba egy sor rossz után. Hasznosnak érzik magukat attól, ha fogadjátok a bókot. - alighanem ilyen irányból még nem közelítettem meg ezt a témakört, de én többször mentem ezen át, hogy tudjam milyen érzés ez. Aztán picit elmosolyodtam és mielőtt még bármit is mondott volna, hozzátettem - sokat segít a figyelemelterelésben. Az én figyelmemet sokszorosan elterelted.
Muszáj volt az étlapról választani valamit, mert Mara már a kávénál járt. Jó ötlet, én is pótolom ezt a hiányosságot és kikérek egy lattét. Az édességet abszolút hiányoltam a kórházban, életmentő csokiszeletek nélkül nem bírtam volna ilyen jól.
- Alighanem többet ennék most édesből, akkor cukorsokkot kapnék. Bár nem tarthatok tőle, te profi vagy az ilyenekben és megmentesz. - ha már ő felém fordult, akkor én is így tettem, már amennyire a gipsz engedte, hogy kifordíthassam egy kissé a széket. A kérdése elgondolkoztatott.
- Hmm... Az önállóság. Meg a magánszféra. Talán kicsit mindkettő, a srácokból néha sok volt. De most lesz saját szobám. Jöhetek és mehetek, kapok gyógytornászt... Oké, most te jössz, megkönnyebbültél?

Mara & Archie

Táncsak káprázik

Sosem volt erősségem a búcsúzás. Számomra az egy olyan jellegű lezárásnak felelt meg, amelyhez aztán utána soha vissza nem kanyarodtam. Megkönnyítette a helyzetem a sereg, itt csak formalitás volt minden, semmi több, elég volt egy szalutálás és lerendezettnek tekinthettem egyszerre a tiszteletadást és elköszönést is. Most mégsem szalutálhattam, de nem is kellett. Most még itt voltunk mindketten és noha még fogalmam sincs engem mikor hívnak vissza, Mara fixen áprilisig itt tölti le a kötelességét ha szeretne előrébb lépni.
- Az sok mindentől függ, például ki mennyire ér rá. - mrgengedtem magamnak egy hamiskás mosolyt a visszakérdezésére. Valahol belül nagyon szórakoztatott, hogy nem olyan egyértelmű neki, de közben meg nagyon is jól esett látni azt, hogy valamilyen hatással voltam rá ebben a négy hétben. Többet voltaképpen nem is kívánhattam volna mint beteg, hogy kivívjam a figyelmét magamnak. Csak amennyire egy kedvencnek ezt lehetősége nyílt megtenni, én azt hiszem teljesen kimaxoltam. De nem is csupán ennyiről volt szó, én is láttam amit már a társaim nézéséből és vigyorából leszűrhettem, nagyon egy hullámhosszon voltunk már hetek óta és nem kerülte el a figyelmem, hogy néha ő maga számlálta a napokat.
- Pontosan. - siettem megerőríteni a felismerésében, de azért igyekeztem egy pár másodpercnyi időt adni magunknak. Nem kell kapkodni, most már tényleg nem rohanunk sehová. Haza úgysem megyek, a többit meg majd eldöntjük ketten.
Meglepett a lelkesedése a mai napra. Igazából nekem a másnap is jó lett volna, de ha neki nem okoz problémát... Hiszen tudtam mennyire elfoglalt, ha egyszer bejött, akkor utána végig robotolta a napját. Most mégis pillanatok alatt csapott le a lehetőségre. A lelkesedése magával rántott, mert én is heves bólogatásba kezdtem.
Miért is ne?
Széles mosoly kúszott az arcomra, nem is támaszkodtam sokáig már ott egy helyben, hanem a mankók után nyúltam. Amíg én leevickélek a bejáratig, addig ő is elkészül.
- Csak menj és készülj. - nyugtáztam mintegy azt is, hogy addig megleszek. Már fejben elterveztem hogy jutok le, hiszen minél többet mutatott a kórházból, annál inkább éreztem egy útvesztőnek a helyet. Különös gondolatok találtak meg, arra számítottam, hogy tetszeni fog neki a változtatás. Még mindig csak én szórakoztattam szabad perceiben és láttam azt, hogy ez mennyit jelent neki. Voltaképpen mindketten más úton jártunk, de hazudnék ha azt mondanám nekem nem esik jól a figyelme, a törődése és nem mozgatja meg a fantáziám. Nem mint nővér, hanem mint vonzó nő, akit csak nagy ritkán villant meg.
A sporttáskát féloldalasan aggattam magamra és addig igazgattam, amíg a hátamon nem pihent. Nem kell, hogy az oldalamra csússzon mert csak útban lesz. Addig is amíg Mara járt a fejemben, igyekeztem minél hamarabb megtenni az utat a bejárathoz. Mivel ő még sehol nem volt, így megeresztettem egy telefont is valamelyik taxitársaságnak. Nem volt nehéz valami hasznoshoz jutni, a bejáratnál az információs tábla tele volt reklámhirdetésekkel és ajánlásokkal. Eltűnődve olvastam némelyiket, a többsége szolgáltatás volt, ételfutártól kezdve a mindenféle szerelőkig széles palettán szemlélhettem ezeket. A nagyváros előnye, hogy minden munkára akadt vagy négy alkalmas személy, ellenben otthon mondjuk akadhatott egy vagy kettő megfelelő. Hogy a városi nyüzsgés majd miképp lesz rám hatással, fogalmam sincs, de nem is volt már időm ezen eltűnődni mert Mara betoppant.
- Mindjárt itt a taxi. - most nem róttam fel neki, hogy elkésett, ellenben máris mosolyt csalt az arcomra. Nehezen tudtam nem észrevenni, hogy ebben a szettben mennyire más. Talán a kelleténél kicsit tovább vizslattam, mint kellett volna.
- Többször kellene így lássalak, nagyon jól nézel ki. - lehet másnak ez tök átlagos, én rendszerint ugyanabban az uniformisban láttam nagyon sokáig. Ehhez képest felüdítő most az egyszerű pulcsi is. Tényleg sokat számít.
- Igazából fogalmam sincs, nem ismerem a várost. De mit szólnál ha rögtönöznénk? - kár lett volna előadni a nagy tervezőt, amikor fogalmam sem volt róla, hogy itt helyben mik a jók. De nem is volt időnk ezt forszírozni, mert a taxi begurult és a sofőr is hamar kipattant belőle.
A csomagom leapplikálása rólam beletelt némi időbe, de hamar az utastérben találtuk magunkat és hamar utána érdeklődtem, vajon a taxis mit javasol. Valahogy dumálhatnékja támadt, de annyiból nem is bántam, hogy igyekeztem megjegyezni a javaslatait. Végül hamar a reggeliző előtt rakott ki minket. Alig vártam, hogy elmenjen aztán, voltak kérdéseim miután asztalt is találtunk. A hely inkább hasonlított egy retro bisztróhoz, de ettől volt annyira hangulatos. Csak tényleg népszerű volt, mert az asztalok mind beteltek, már csak a pultnál maradtak helyek. Nem is baj, nem kerültem a kihívásokat, a felhúzásban meg egyébként is jó voltam. Hamar kényelembe raktam a gipszelt lábam is.
- Ha jól sejtem az nagy szó, hogy te most elcsábultál egy reggelire velem ahelyett, hogy új kedvenceket fedezz fel magadnak. - Mara felé fordultam, miközben az étlap után nyúltam. Annyi szent, én ma valami nagyon édeset eszek. Tekintetem végül a kínálatra csúsztattam. Éreztem, hogy kezdek éhes lenni.
- Ez a nutellás palacsinta a gyümölcsszeletekkel könyörög, hogy rendeljem meg.

Mara & Archie

Táncsak káprázik

Furcsa volt újra az utcai öltözetben lenni. Kivvételesen most nem is egy egyszerű pólót vagy pulcsit vettem fel, hanem az egyenruha kiegészítőjeként szolgáló inget és a szetthez tartozó szövetnadrágot. Illik normálisan kinézni egy ilyen remek napon, nem? Már egészen jól megtanultam a mankóval járni, hogy ne okozzon problémát egy ilyen szett sem. Mara túl jól értette a dolgát, tényleg profi abban, amit csinál. De szerette a hivatását, így tényleg nem könnyű kibírni.
Amikor azonban bejött valahogy olyan furcsa volt a mosolya. Mindjárt szabadkozott is, pedig egyáltalán nem tudtam tartani azt a komolyságot, amivel kitaláltam, hogy beugrasztom a bokorba. Furcsa éle volt az egész szituációnak, mintha minden mozdulata azt sugallta volna, igazából ő nem akar elbúcsúzni. Ha pedig ez így van, akkor nagyon jól állunk. Még tegnap estig én is azt hittem, hogy haza megyek, reggel óta viszont alig vártam, hogy megosszam a jó hírt vele, miszerint még maradok a városban.
- Vagy reggelizhetek veled is. - pimasz félmosoly ült ki az arcomra, ahogy a szavakat mondtam. Nem úgy tűnt, mint aki ennyiből realizálná, hogy mit is szeretnék. Tényleg felkészült a legrosszabb forgatókönyvre. Még közelebb ügyeskedtem magam hozzá, hiszen még a szaladástól nagyon messze voltam. Már megterveztem, hogy miképp csapom a hátamra a sporttáskát, mert ennyit igazán elbírhattam. Nem fogyott el az erőm, mi több, inkább kicsattanóan remekül éreztem magam. Bár meg vagyok győződve arról, ha lekerül a gipsz, akkor rengeteg lábmunka vár még rám.
- Úgy is mondhatjuk. Még egy nincs belőlem. - belementem a játékba, akkor ha egyértelműen nem akar rájönni, rávezetem - gondoltam én persze. Egészen az ágy végéig haladtam, ahol aztán nekitámaszkodtam a rácsnak és kicsit könnyebbre vehettem a figurát azzal, hogy magam mellé támaszthattam a mankókat.
- A taxi jön elém. Már a cím is megvan, hogy hová megyek. - azzal mélyen a nadrágzsebembe nyúltam, hogy kihalásszam a pénztárcát és megkeressem a címet. Nem felolvasni szerettem volna, inkább a kezébe adni, így aztán csak felé nyújtottam. Kényelmesen nekitámaszkodtam végül a rácsra támaszkodtam és vártam, hogy összerakja mindezt. Bevallom nehezen bírtam magammal, hogy egyértelműen megmondjam, rá is kellett harapnom az alsó ajkamra és úgy figyelni a vonásait. Csak miután meggyőződtem róla, hogy minden világos, hozakodtam elő megint az imént elejtett ötletemmel.
- Szóval... ugyan más az időpont, de van kedved velem reggelizni?

Mara & Archie