A nővéremmel történtek mindig is egyfajta Damoklész kardjaként lebegtek a fejem - a fejünk - felett, de még soha nem kerültem olyan közel a gondolathoz, hogy az a kard talán éppen most igyekszik lesújtani a nyakamra, mint most. A félelem és a megkönnyebbülés furcsa elegye járta át minden porcikámat; egy részem egyenesen bízott abban, hogy igazam van, és a megtalálásunk éppen akkor lesz esedékes, amikor én vagyok az egyetlen, akit bántani tudnak.
Az ajtót feltárva egyszeriben mégis elfogott valami ösztönös kétség, épp csak nem elég erősen ahhoz, hogy elűzze a bizalmatlanságomat.
Ide küldtek.
Homlokom finom ráncokba szaladt a semmitmondó válasz hallatán, amivel meglepő módon többet mondott el, mint talán szeretett volna. Nem tudtam persze egyértelműen beazonosítani az elkövetőt, azonban kellően elnyomtam magamban a mágiát ahhoz, hogy tudjam: a saját fajtánk is csak azért sejti, hogy közülük való vagyok, mert érzik. Foghattam volna arra, hogy valaki a gyógynövényeim miatt irányította hozzám, de nem voltam ostoba; tapasztalatlanként is tudtam, mit érzek a férfi felől.
Nos, legalábbis részben.
Nem erőltettem a kérdést, inkább egy másikat tettem fel, a kacifántos válasz pedig elmélyítette a ráncokat a homlokomon. Fellobbant bennem egyfajta ösztönös aggodalom valaki iránt, aki segítségre szorul, mégsem tudtam szabadulni a bizalmatlanság érzésétől...
...és abban a helyzetben vagyok, hogy nem bántanám az egyetlent, ha úgy döntene, hogy segít rajtam.
Szemeim egyszeriben felugrottak az övéire és a pillantásom intenzívebben kezdte kutatni a sötét íriszeket, mint eddig. Ármány és hazugság jeleit kerestem, bármit, ami arra utalt, hogy a férfi a bolondját járatja velem és a bizalmamba akar férkőzni. Hosszú pillanatok teltek el, mert ismételten megszólalt és közben egyetlen árulkodó rezzenés sem szaladt át az arcán. A teste reszketett meg csupán; fájdalmasan és meggyötörten, nem árulón.
Soha nem volt több pénzem a szükségesnél, de abból sokat fel mertem volna tenni arra, hogy koromhoz képest én voltam a legpocsékabb boszorkány szerte Rose Harborban, mégis volt valami, amivel igenis bírtam: az emberismeret. Nem a mágiám döntött, hanem a szívem, ami azt súgta, Lendar Swan igazat beszél és nem akar ártani nekem.
A felajánlása mögött rejlő ünnepélyes esküt sem vontam kétségbe, mégis megráztam a fejem és egyszerűen csak félreálltam az útjából, szélesebbre tárva azt.
- Soha nem kérnék semmit cserébe attól, aki segítségre szorul - utasítottam el a felajánlást az önzetlenség egyszerűségével.
Ha belépett az ajtón, bezártam mögötte, kezemmel pedig a kis előszobából nyíló nappali felé mutattam. Követtem őt, ha pedig úgy láttam, segítségre van szüksége, gondolkodás nélkül léptem mellé, hogy akár el is támogassam a kanapéig, amiről mintha ezer éve álltam volna fel.
- Tudnod kell, hogy én... - Egy pillanatra megakadtam a szavakban, mert nem tudtam, hogyan fogalmazhatnám ezt meg úgy, hogy ne tűnjön teljes ostobaságnak az ittléte. - Nem én vagyok a legtehetségesebb és legtapasztaltabb boszorkány a környéken. Messze nem. A mágiám rozsdás és megkopott, de... - Felsejlett előttem az ikertestvérem sápadt és beesett arca, de megráztam a fejem, hogy elűzzem a képet a gondolataimból és megpróbáltam inkább egy másik emlékbe kapaszkodni. A farkas földöntúli kék szemeire gondoltam, az ujjaim alá simuló vastag bundára, a megkönnyebbült fújtatásra, ahogy ólmos súlya megkönnyebbülten a karomba dőlt. Az emlék erővel ruházott fel. - De megteszem, amit tudok - fejeztem be a mondatot Lendar szemeibe pillantva.
Halkan felsóhajtottam, mert tudtam, hogy ez mit jelent.
- Egy valamit viszont mégis kérnem kell tőled. Nem fizetség gyanánt, csak... Ahogy én nem fogok megkövetelni minden választ, úgy kérlek, hogy te is értsd meg. - Tartottam egy kis szünetet, óvatos sebezhetőséggel figyelve arcvonásait, hogy lássam, megérti-e, hogy a kérésem betartására nem kell megesküdnie, nem megfizetnie kell azt, egyszerűen csak olyan fontos lesz számomra, mint számára az, hogy bizonyos kérdéseket megválaszolatlanul hagyjak. - Segítek neked, de arra kérlek, hogy ne beszélj erről és rólam senkinek. Soha.
Az, hogy a világ szeme elől rejtve éljünk itt a gyerekekkel, fontosabb volt minden másnál a világon, és nem hagyhattam, hogy a biztonságuk illúzióvá váljon azért, mert képtelen voltam nemet mondani valakinek, akinek a segítségemre van szüksége. Ha viszont Lendar ígéretet tett, a vállaim megkönnyebbüléssel ereszkedtek lejjebb.
- Köszönöm.
A bensőmben újonnan megtalált erő elérte azt, ami akkor is történt: a mágiám finoman, bizonytalanul, de bizsergetni kezdte az ujjaim hegyét. Ezúttal nem voltam biztos abban, mit csinálok, ezért óvatosabb maradtam, egyelőre nem is próbáltam megérinteni, inkább csak igyekeztem felmérni, mivel állok szemben.
Szemöldökeimet összevonva ereszkedtem térdre Lendar lába mellett a puha szőnyegen, megannyi kérdéssel a szemeimben méregetve őt.
- Értem, hogy nem akarsz mondani semmit, de valamennyire muszáj segítened. Megátkoztak...? - billentettem kissé félre a fejem.
Nem tudtam megfogni, mit érzek felőle, csak abban voltam biztos, hogy hiába a vér árulkodó vöröse, a kínjai nem pusztán fizikai sérülésekből fakadtak.
Néma fohásszal fordultam az élet és halál felé. Hogy ima volt-e vagy varázzsal átitatott könyörgés, magam sem tudtam. Összeszorítottam ólmos pilláimat és a roma szavak némán gördültek le ajkamon. Ősi varázslatoké. Nem is igazi varázsigéké. Talán csak magamat nyugtattam abban a kritikusnak tűnő percben amíg az ajtó túloldaláról némaság tartott bizonytalanságban.
Az árnyak megrezzentek, mintha valaki újabb hasábot dobott volna a lassan olvadozó tűzre. Kaparászás hallatszott és a kulcslyukon mintha mohazöld fény szűrődött volna ki. A természet árnyalataiban játszó varázslat kitüremkedett a zsanérok és csavarok hézagain át, majd az ajtó feltárultával egészen gyengén, de mégis határozottan átfonták az ott megjelenő alacsony boszorkány törékeny termetét. A fekete árnyak ugrottak, majd kézként nyúltak a nő aurája után, mint szemtelen ifjú egy eladó sorba kerülő lány szoknyája széle után. A megkönnyebbüléstől elernyedt eddig megfeszített vállam.
Lorelai Tucker maga volt a gyógyító. Bírt az általam valaha ismert gyógyító boszorkányok minden jellegzetességével. Bizalmatlanságtól rebbenékeny pillantása úgy is átölelt, hogy talán ebben a percben még kisujjával sem piszkált volna meg. Bőréből gyógynövények illata áradt és haja maga volt az erdő talajára leterített őszi avar. Talán akkor is felismertem volna benne a gyógyítót, ha Nora nem irányít házához. Mágiája szokatlanul gyengén pislákolt, s saját árnyaim kiterpeszkedésére vissza is húzódott, de nem... Lorelai Tucker gyógyító volt. Nekem pedig éppen itt, a küszöbén állva kellett lennem.
Félt tőlem. Minden ember arcán ugyanúgy festett a félelem és sokszor tükörbe néztem saját magammal mások tükrében. Úgy félt ahogy Nora sohasem és úgy ahogy Madisont sem ijeszthettem meg azon a napon novemberben. Lorelai Tucker nem kívánt engem ma este, sem másik időpontban a házába és nem hibáztattam érte. Sem a népemet, sem az általam használt mágiát nem szorította keblére senki, ki nem közülünk való volt.
Honnan tudja, ki vagyok?
Nem volt ez több cincogásnál. Egyszeriben megsajnáltam.
- Ide küldtek - feleltem egyszerű őszinteséggel. Nem fedhettem fel előtte Nora nevét. A láz tóba dobott kőként vágta hozzám a nő szavainak emlékét: Azt hittem, erős boszorkány vagy, Lendar. Nem, még így sem. Nora és én testvérekké váltunk a halállal és élettel kötött paktumban. Nem volt érdekemben elárulni egy olyan titkot mely nem az enyém volt.
Lorelai tekintete most bebarangolta meggyötört fizikai valómat és úgy álltam előtte mint kocsiló kinek a fogát nézik a vásáron. Jogában állt górcső alá vonni, olcsó fizetség volt a szívességért melyet kérnem kellett tőle. Nem szégyelltem sem a vért, sem a barlangban történt robbanás fuvallatától rám tapadt homokot. Ő ellenben tiszta volt, a körülötte pulzáló mágia pedig jól körülhatárolható, édes.
Kérdése olyasmi volt amivel számolnom kellett. Kinyitottam a számat, de először nem válasz, csupán a tehetetlenség sóhaja szakadt ki belőle. A tehetetlenségé, hogy bármit is felelek, árulást követek el.
- Éppen abban a helyzetben vagyok, hogy csak egy gyógyító segíthet rajtam... - tártam fel őszintén sebezhetőségemet és pillantásommal igyekeztem elsimítani kételyeit - ...és abban a helyzetben vagyok, hogy nem bántanám az egyetlent, ha úgy döntene, hogy segít rajtam.
Ha nem szólalt meg, némi csend ereszkedett közénk. Az erdőben rázendítettek az augusztus tücsökzenészei.
- Nem ártó szándékkal jöttem. Jelenleg nem vagyok abban az állapotban, hogy magamon kívül bárkinek is ártsak. Bejöhetek?
Végigfutott rajtam a reszketés, de ökölbe szorítottam a kezem, hogy elfojtsam izmaim megkeményedett csomóiban.
- Bármit kérhetsz tőlem amit képességem áll megadni. Sosem maradok mások adósa - érintettem meg mellkasomat ott, ahol a len ing zsinórja összefogta nyakam alatt a ruhadarab nyakát. Ünnepélyesség rejlett a mozdulatban. Gondolkodás nélkül mágikus esküvel tettem volna magam Lorelai egyetlen kívánságának valóra váltójává.
"Maybe it’s in us. It’s in our Gypsy blood. We live somewhere between life and death, waiting to move on. And in the end, we accept it. We shake hands with the devils and we walk past them."
Furcsa és szokatlan érzés volt belesüppedni a ház csendjébe. Nem éreztem rosszul magam; a némaság békés volt, különösen, ahogy néha megtörte a kandallóból hallható finom roppanások hangja, az egyedüllétem pedig messze nem volt egyenlő a magánnyal. Egyszerűen csak szokatlan volt a tudat, hogy a gyerekek - akiket sosem fogok megszűnni gyerekeknek hívni - csak úgy... Felnőttek.
Pedig ez történt. Heath után Tess is belépett abba a korba, amikor már csak én akartam kényszeresen minden pillanatban felügyelni az életét, a jóllétét, minden egyes lélegzetvételét, csak hogy tudjam: minden rendben van. Talán ezért sem tudtam rávenni magam, hogy nyugodtan megüljek a hátsó felemen. Hiába tudtam mindkettőjükről, hol vannak, hiába tudtam, hogy mindketten biztonságban vannak és valószínűleg jól érzik magukat, volt egy csata, amit magamban, magammal kellett megvívnom: az elengedés. Annak az elfogadása, hogy ez a fajta csend egyre gyakoribb lesz majd, mígnem a végére szinte állandósulni is fog.
Felsóhajtva engedtem le a könyvet az ölembe, végleg feladva a reményt, hogy bármit is fel fogok fogni abból, amit olvasok. Már harmadjára futottam neki egyetlen mondatnak, de még mindig nem sikerült értelmeznem a szavak mondanivalóját.
Egy önző részem azt kívánta, bárcsak ne épp telihold éjszakája lett volna, hogy inkább Finch lényébe olvaszthassam minden gondolatomat, de az óhaj amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is nyomtam magamban. Nem akartam megfosztani őt a falkától, mi sem álhatott volna távolabb tőlem, egyszerűen csak gyengévé tett ez a kissé nyomorult állapot, a gyengeség pedig önző ötletekhez vezetett. Volna, ha hagyom.
A könyvjelzőt a lapok közé helyeztem, majd letettem a könyvet a dohányzóasztalra és az öreg, de annál kényelmesebb kanapéról feltápászkodva a konyhába sétáltam. A gondolataim örvényének rabja maradtam, miközben vizet forraltam, a pultra készítettem egy bögrét, majd szárított citromfüvet gyömöszöltem egy teatojásba.
A tarkóm hátuljánál gyűlő baljós érzést egyszerűen figyelmen kívül hagytam.
Csípőmmel a pultot alkotó vastag fának támaszkodva vártam, hogy a víz felforrjon; a bejárati ajtó felől érkező hang nem csak a gondolataimból ragadott ki kijózanító hirtelenséggel, de össze is rezzentem. Még csak kopogásnak sem tudtam volna nevezni, noha a dörömbölés túlzó lett volna. Valahol a kettő között volt a hang, engem mégsem annyira a hangszín zavart, mint inkább az a bizonyos érzés, aminek hirtelen nagyon is tudatába kerültem.
Az apró piheszőrök égnek álltak a tarkómon és egész testemben kirázott a hideg. Az a kis mágia, ami ott pislákolt az ereimben - mert erővel sem tudtam volna elnyomni magamban az emlékét - egyszerre intett óva és válaszolt valamire odakint.
Tekintetem az ajtó felé terelődött, de egyelőre nem mozdultam meg. Ha Finch az erdőben van a falkával, vajon megéreznék, ha baj van...? Ezer és ezer lehetőség villant át a fejemben néhány pillanat alatt és egyik rémisztőbb volt a másiknál. Eszembe jutottak az eltűnések, először csak az eltűnések, azonban a gondolatok gyorsan elterelődtek egy még annál is szörnyűbb lehetőség felé, ami egyértelműen összekapcsolódhatott a mágikus válasszal is. Lehet, hogy megtaláltak minket?
A sors furcsa fintora lehetett, hogy éppen ez a felismerés bírt mozgásra. A gyerekek nincsenek itthon. Ha megtaláltak minket, most találjanak meg. A gondolat úgy vezérelt, mint valamiféle parancs, mert tudtam, hogy ha velem most valami szörnyűség történik, a gyerekeket egész Rose Harbor védelme alá fogja vonni, és akármit is gondolt Heath, a legvérmesebb testőrük éppen egy vérfarkas lesz majd. Finch tudta, mit jelentenek nekem.
Ez volt az elmélet.
A szívem a torkomban dobogott és még így, a megdönthetetlen elhatározásommal is szükségem volt néhány pillanatra, mielőtt képes lettem volna felemelni, aztán a kilincsre fektetni a jobb kezemet. Bal kezem ujjai a kulcsért nyúltak és most először ébredt bennem kétség - ha ők lennének azok, miért vesződtek volna kopogással? Ha viszont nem ők azok, akkor ki...? Csak egyféleképp deríthettem ki.
A kulcs elfordult a zárban, a kilincs lenyomódott, én pedig egy lassú mozdulattal kinyitottam az ajtót.
Ezernyi inger csapott meg egyszerre, némelyik a fizikai síkon, mások pedig úgy, ahogyan nem szabadott volna érzékelnem. Szemeim felfogták az ajtóban álló férfi kinézetét, a vonásait, a homlokába hulló haját. Az elkínzottság verítékét, amibe a hajszálak itt-ott beletapadtak. A sötét szempár kérlelését. A haját és a bőrét itt-ott szennyező karmazsinvörös foltokat. Nyeltem egy nagyot; baljós sejtelmek egész sorozata villant át a fejemen, és nem is ez volt a legijesztőbb mind közül. Sokkal rémisztőbb volt az, amit nem fizikailag éreztem, hanem a mágiámmal, és még csak nem is tudatosan. Szinte láttam a vállai felett kinyúló, a testét körbetáncoló sötét árnyakat és éreztem belőle lüktetve áradni valamit, ami semmi jót nem ígért.
Lendar Swan. Sosem hallottam a nevét, ő mégis ismerte az enyémet.
- Honnan tudja, ki vagyok? - szólaltam meg halkan.
Ha akartam volna sem lettem volna képes elrejtenem a bizonytalanságomat és a bizalmatlanságomat. Ismerte a nevem és a segítségemért érkezett, ami vagy azt jelentette, hogy igazak voltak a sejtéseim és be akart férkőzni a házba, vagy azt, hogy... valaki elárulta neki.
Nem gondoltam, hogy bármivel is meg tudna győzni arról, hogy ne csapjam be az orra előtt az ajtót, de ha ez utóbbit igazolta és netán még azt is elmondta, ki volt az a valaki, mégis megtörtént. Nora Lackwood távolról sem volt a barátom, vagy egyáltalán a szövetségesem, a személyiségünk, a céljaink és az életfelfogásunk nem is állhatott volna távolabb egymástól, azonban ha valamiben biztos voltam, az az, hogy nem hozott volna szándékosan bajt a fejünkre. Ő volt Tess mentora, ennek csak mondania kellett valamit, az istenért!
Amennyiben elhangzott a neve, a bizalmatlanságom enyhült ugyan valamelyest és a tartásom is engedett a feszességéből, a bizonytalanságom azonban ha lehet, csak tovább nőtt. Nem tudtam hová tenni ezt az egészet. Nora pontosan tudta, hogy nem vagyok... igazán boszorkány.
- Mi történt magával...? - vezettem végig rajta a tekintetem.
Egyszerűen nem tudtam hová tenni az érzéseket, amik bennem kavarogtak. Esküdni mertem volna, hogy a férfi menten összeesik a küszöbön, mégsem láttam rajta olyan súlyos sérüléseket, amik ezt indokolták volna.
A nap alacsonyan járt az izzadó erdő mögött amikor Shalaye-val elértük a Rose Harbort körülvevő erdő szívét. A fák között araszolva épp olybá tűnt mintha csak egy újabb fenyőt vagy tölgyet próbáltunk volna meglelni a milliónyi növény között. Lorelai Tucker házát épp ily kihívás volt felkutatni a csekély információ birtokában amit megszerezhettem a gyógyítóról.
Lorelai Tucker. A gyógyító. Remélem tudod mit csinálsz, Lendar. Nora szavai lidérces, mégis valóságos erővel harsantak fel hol egy-egy csipkebokor, vagy egy csörgedező ér kövei között. Megráztam fejem, hogy elűzzem a láz okozta hallucinációt, mire fülcsengésemben Nora nevetése zendült fel. Pedig sosem hallhattam kacagni a boszorkányt.
Lorelai Tucker? Itt lakik az erdőben a város szélén. Újabb hang lépett színre sejtelmesen előtűnve Nora Lackwood felismerhetetlenné váló nevetésének függönye mögött. A taxisé volt, kit a gyorsforgalmi út mentén botladozva intettem le Közvetlenségét késsel vágták el mikor észrevette bordóvá színeződött hajfürtjeimet a tarkómnál. Meg sem tudakolta, hogy elszállítson-e a városi klinikára, sietősen felhúzta az ablakot és beletaposott a gázba. Vagy talán az út mellett türelmesen ácsorgó Shalaye látványa bizonytalaníthatta el. Végtére is megadta azt az útbaigazítást melynek hordozói szerepét el kellett vállalnia ezen szövevényes sorsszerűségben.
Nyeltem egyet, de kiszáradt torkomban mintha ezer szög akaszkodott volna egymásba. A mágikus sebesülések az idővel nem javultak, de állapotuk óráról órára rosszabbá vált. Ahogy Norának megjósoltam. A vérzés nem apadt felszakított bőrömből, s a hosszú gyalogút közepén letaglózó reszketés és zihálás dögevőként falta fel felhalmozott energiatartalékaimat.
O beng, o beng! - suhogott egy közeli vadkörtefa ága amikor egy madár menekült el róla. Épp oly' göcsörtösen mutatott rám mint öreganyám ujja amikor először mutatott rám félve. Nagyapám szellemének látásakor.
Megszorítottam ujjaim között Shalaye durva sörényét és a fa tövébe húztam magammal. A familiáris makacsul lapította fülét koponyájához és ajkaival az oldalamba csípett, mire éktelenül felkiáltottam. Szeme haragosan villant, de nem engedett összecsuklani a göcsörtös vackor hívogató gyökerein. Nem tudtam merre, de kitartóan folytatta menetelését és megkönnyebbülésemre a föld lejteni kezdett talpunk alatt.
A fény fogyni kezdett a lombok alatt. A törzsek mögött árnyékok bukkantak fel és olykor-olykor valami ezüstösen mozdult a növekvő félhomályban. Gyülekeznek a halottak, mint keselyűk a friss dögre, tapadt meg a gondolat elmém ragacsos redőin és ólomsúlyos pilláim megrezdültek arra a nehéz szívdobbanásra melybe egész mellkasom belesajdult. A Ley aprócska erei úgy pulzáltak a föld alatt mintha életre keltek volna. Szinte érezni véltem szagát a nyirkos avar alatt.
Shalaye megtorpant és engem még vitt tovább a lendület, így eleresztettem sörényét és éppen időben vált szabaddá a kezem ahhoz, hogy megtámaszkodhassak azon a fa kapun mely egy gyógynövényekkel teli zárt kertet rejtett maga mögött. Hosszasan meredtem a gondosan gondozott földre. A zsályacsomót és a macskagyökeret látva körmeim a fába vájtak és felemeltem tekintetemet, hogy a homlokomba omló haj alól megpillanthassam az erdei ház pislákoló ablakait. Láthatatlan csápjaim segítség után kutatva kúsztak elő és tapogatták le a tiszta tornácot, a boszorkány veteményeseit és megállapodtak a kilincsen.
Reszkető kézzel kerestem meg a reteszt és engedtem be magamat a mágia által nem őrzött kertbe, majd lassan felhúztam magam a bejáratig. A fekete árnyak vállam felett táncolva melegedtek a házban uralkodó gyenge, ám melengető varázslat erejében, majd sebes öklömmel finoman, de határozottan megdöngettem az ajtót. Ujjaim egy percig még a levegőben maradtak a mozdulat után és csak azután tért vissza karom testem mellé. Szemem kérlelve leste a küszöb túloldalán felbukkanó boszorkányt.
- Lorelai Tucker? Lendar Swan vagyok. A segítségedre van szükségem.
"Maybe it’s in us. It’s in our Gypsy blood. We live somewhere between life and death, waiting to move on. And in the end, we accept it. We shake hands with the devils and we walk past them."
"Maybe it’s in us. It’s in our Gypsy blood. We live somewhere between life and death, waiting to move on. And in the end, we accept it. We shake hands with the devils and we walk past them."