Fogadhatta volna rosszabbul is ez az egészet. Kiabálhatna velem, vagy mérgében felöltözhetne és hazaviharozhatna is az éjszaka közepén. Valószínűleg azt is megérdemelném - fordított helyzetben valószínűleg valahol én is elárulva érezném magam, ha hasonló kaliberű informáiciót tartott volna vissza előlem. Azonban marad, bár látom a vonásain, hogy ideges, végül nem rajtam vezeti le - noha erre mondjuk alapból nem is számítottam. 

Önkéntelenül is lehunyom a szemeimet, amikor ujjával végigsimít az arcomon a könnycseppek vonalán, és letörli őket. Jól esik a gyengédség, amit kapok tőle, és ez a lassan arcomra kúszó mosolyból is látszik, ami csak egyre szélesebb lesz spontán kis vallomása hallatán. Azon azért megrázom a fejem, amikor azt mondja, nála csak jobbat érdemelnék. Nekem ő kell, és kész. Ebben az egyben biztosan nem érdekel, ki mit gondol. Minden szavát és gyengéd gesztusát elraktározom, ami most történik - ha nem is fehér holló ritkaságú, azért nem ez a jellemző viselkedés nála. Nem is bírom ki, hogy homlokomat az övének támasztva, belenézve a szemeibe ne viccelődjek ezzel egy kicsit. Többször kellene éjnek évadján felébresztenem téged, ha utána ilyen szépeket mondasz. - játékos vigyorra húzódik a szám, mielőtt megcsókolnám ismét.

-Ami késik nem múlik, át fogsz te is változni. És akkor ki tudja, lehet hogy te leszel majd a legnagyobb farkas, ki tudja? - a kezéért nyúlok és biztatóan megszorítom, de utána nem engedem el, hacsak ő nem húzza vissza. Furcsa ez a hierarchia a falkában - csak azért hátrasorolni valakit, mert nála kicsit később történik meg az átváltozás? Nem értem. Talán nem is baj, hogy én nem vagyok vérfarkas - én már csak a termetem miatt is hátul kullognék, ennél magasabbra már nem fogok nőni, farkas alakban talán alig lennék nagyobb egy kölyöknél. A gondolatra magamban elmosolyodom, de aztán újra kicsit elkomolyodom, ahogyan visszatérünk a varázslás témájára.

-Nem csinálnám sokáig, csak...csak még egy-két trükköt megtanulnék, de nem török nagy babérokra, úgysem lennék túl sok mindenre képes így. - hangosan gondolkodom. Rachel-nek valószínűleg a kisujjában több mágia van, mint nekem az egész testemben. És akkor biztos vannak még nála is erősebb boszorkányok, nem tudom. Annyira még mindig nem értek ezekhez. Az viszont fix, hogy tényleg hajlandó lennék hagyni az egészet, ha a varázslás és Brett közül kéne választanom.

Brett-től túl sok mindent végül nem tudok meg, mi az ellentét oka - a "furcsa a szaguk" részén viszont elnevetem magam. -Nekem is? Vagy csak azoknak, akik boszorkánynak születtek? - szórakozottan szagolgatom meg a karomat, de nem érzek rajta mást, csak az epres tusfürdőmet. -Ez kicsit... nem is tudom hogy hangzik. Mint valami VIP klub. - önkéntelenül a szavaira a hitleri Németország jutott eszembe, amiről történelem órán tanultunk. Kicsit olyan mentalitás ez, de lehet csak nekem, kívülállóként hat furcsának. Ők végülis így nőttek fel, ez számukra a természetes. Nem tudom, mindenesetre nem szeretném megbántani se őt, se más farkast, így ezt a kis gondolatmenetet inkább megtartom magamnak.

-Rosszabbak? Ezt mondjuk nem gondoltam volna. Végülis...valahol sorsközösség vagytok, nem? Elvégre ők is át tudnak változni, csak ők nem farkassá, hanem... nem tudom. Lehet valaki hangya alakváltó? - a kérdésem félig komoly, félig viccelődő. Tényleg sokat nem tudok még a természetfelettiről még annak ellenére se, hogy körül vagyok velük véve. De a hangya-ember kombó talán meredek ötlet - mégiscsak hajnal van. Még csak nem is világosodik odakint. 

-Akarsz még aludni? Vagy kellően lesokkoltalak és ezzel felkeltettelek? - bűntudatosan nézek rá, nem tudom mennyire vertem ki az álmot a szeméből. Magamról sem vagyok biztos, hogy vissza tudnék aludni, de őt nem akarom ennél is jobban hátráltatni a pihenésében. A végén még nem akar majd velem többet együtt aludni.

Választhattam volna optimálisabb időpontot, mint a mai, ehhez kétség sem fér. Azonban a sokadik rémálmomat már jelnek vettem - nem húzhatom tovább a vallomásomat. Muszáj könnyítenem a lelkiismeretemen, még ha ez piszkosul nehéz, és beláthatatlannak tűnő következményekkel járhat. És nem, nem dramatizálom túl, mielőtt bárki megvádolhatna ezzel. Ha elveszítem Brettet, akkor az igenis katasztrófa és kész.

Egyszerre akarok minden infót rázúdítani, és csendben várni, hogy vajon mit reagál. Kisebb sokkot kapott, ezt látom rajta, szavai nyomán pedig nyomás nehezedik a mellkasomra, mintha valaki puszta kézzel benyúlna és megszorítaná a szívemet. Csalódott bennem. Tuti. Csalódást okozok a szüleimnek, Brett-nek, mindössze idő kérdése, hogy a nővérem és Aggie is csalódjon bennem. A pánik egyre növekszik bennem, ahogyan a szüleit említi. Továbbra is nehezen tudom feldolgozni, hogy csak amiatt ellenzik a kapcsolatunkat, mert én nem vérfarkas vagyok. Amíg Aggie-vel csak barátkozásról volt szó, nem éreztem, hogy bármi problémájuk lenne velem, de amióta ezt az információt megtudtam, már nem tudom ugyanúgy értelmezni az Eams szülők felém irányuló szavait és tetteit. 

-De...de...- lényegében csak hápogni tudok, annyira fáj amit mond. Mindenkinek szeretnék megfelelni, és az, hogy egy ilyen miatt eltitlhatnának minket egymástól, mint valami Rose Harbor-i modern Rómeó és Júlia történt, azt nehezen tudom feldolgozni. Csak egy sóhaj tör ki belőlem. Szólásra nyitom a számat, majd becsukom, mikor Brett visszavonja, nem szeretné tudni ki a mentorom, de még alig érnek össze az ajkaim, mégis kíváncsi rá. -Rachel...Rachel Stone. Ő...szigorú és kemény tud lenni, de én kedvelem. -nem tudnám megmondani, hogy most védeni akarom a boszorkányt, vagy kampányolni mellette, egyszerűen csak úgy éreztem valamiért, hogy ezeket hozzá kell tennem.

Ölembe fektetett kezemet fixírozom, hogy ne lássam a csalódottságot Brett tekintetében, elég ha a hangján hallom. Sejtettem, hogy nem fogja kitörő örömmel fogadni - Rachel is megmondta, hogy a vérfarkasok nem szeretik a boszikat és vica versa, de reméltem, ez csak a felnőttek hóbortja, és a fiatalabb generáció már nem így áll a dolgokhoz. Ez is bizonyítja, milyen sok mindent nem tudok a természetfeletti világról. Bármennyire áltatom magam, nekem nem ezt dobta a gép. Csak ember vagyok, aki bűvésztrükköknél alig több apró varázslatokra képes. Kiábrándító.

Hagyom, hogy felemelje az államat, szemeimből nem tudok elrejteni a kibuggyanni készülő könnyeket - szavai hallatán pedig már visszatartani se tudom őket, kitörnek belőlem, végigcsíkozva az arcomat.-Ó Brett! -hirtelen nem is tudok erre a vallomásra mit reagálni, a szívemben túlcsorduló bűntudat egy részét kiszorította a szeretet, és amikor megcsókol,azt érzem, hogy talán tényleg nincs minden veszve. Kettőnk közül én vagyok a romantikusabb alkat, szóval ezeket hallani tőle - egyszerűen nem találok rá szavakat. Elnevetem magam az orrbetörős megjegyzésen, noha tudom, hogy képes lenne rá.

Nem hagyom elhúzódni, karjaimat a nyaka köré fonom, és bár így egymás mellett ülve kicsit kitekeredett pozícióban ugyan, de megölelem, mélyen beszippantva az illatát, ami tipikus Brett-es annak ellenére, hogy a nálunk használt öblítővel mosott ágyneműben feküdt az elmúlt néhány órában. -Meg sem érdemellek. -motyogom a vállába, ami talán kissé artikulálatlan volt, nem is biztos, hogy értette, de ettől függetlenül tényleg így érzem. Kicsit távolabb húzódok tőle, de a kezét nem engedem el - tenyerem szinte elveszik az övében. Sokak szerint komikus a köztünk lévő magasságkülönbség, de én szeretem. 

-Ha valakinek, akkor neked igenis jogod van ezt kérni... Önző voltam, hiszen...hiszen a te életedet is befolyásolom ezzel. A szüleid...a tesóid...a...falkatársaid... Rossz fényben tüntetlek fel. - nem gondoltam át ezt az egészet, tényleg abszolút az önös érdekeimet néztem csak. És bármennyire szeretnék egy kicsit többet tanulni a boszorkánykodásból és a mágiából, megnézni, hogy embernek születve miket tudok elérni, vannak fontosabb dolgok, és az egyik ilyen itt ül mellettem, savanyú arckifejezése pedig tőr a szívembe. 

Továbbra sem értem azonban ezt az egész ellenségeskedést. Fúrja a kíváncsiság az oldalamat, és mivel ez az egész tényleg kezdi kinőni magát valami olyasmivé, ami nagyobb bevonódást igényelne részemről a természetfeletti világba, kibukik belőlem a kérdés, amit korábban még nem pedzegettem túlzottan: -Mi történt? Miért utáljátok a boszorkányokat? -

Előbb vagy utóbb mindenképpen elmondtam volna Brett-nek ezt az egész bosziskodást. Az eszemmel tudtam, hogy minél hamarabb túl kellene esnem ezen a "vallomáson", de féltem, sőt, rettegtem attól, hogy ő ezek után úgy dönt, nem akar majd velem lenni. Azt pedig nem tudom, túlélném-e, ahhoz túlságosan fontos nekem Brett. Már azelőtt is az volt, hogy összejöttünk -bár akkor még titokban -, viszont azóta, hogy egy pár lettünk, még inkább. Nem akartam tehát kockára tenni ami köztünk van, de közben talán mégis pont ezzel tettem kockára. Rémes patthelyzet.

Ha nem lennék ilyen ideges, valószínűleg jól szórakoznék azon, ahogyan Brett fehér lovas hősként próbál(na) megmenteni bármitől, meg azon, ahogy szegényem leborul az ágyról, de most épp csak annyira tudok odafigyelni, hogy nem esett-e komolyabb baja a földön landolástól. Azon amit mond, azon viszont felnevetek, bár nem teljesen őszinte, de már maga a feltevés is abszurd. -Dehogy akarok szakítani, hát szeretlek te dinka! Nem, nem erről van szó. -alsó ajkamat rágcsálom, ujjaimat tördelem, de aztán "utánam a vízözön" módjára mielőtt meggondolhatnám magam bemutatom kezdetleges boszorkány tudásomat.

Brett kiakad. Szolidabban, mint gondoltam, de persze, hogy kiakad. Viszont nem megy el rögtön, ami már jó, legalább van időm, lehetőségem megmagyarázni a dolgot. Kihallom a hangjában a csalódottságot, és mintha kést forgatnának a mellkasomban - kést, amit én magam döftem oda azzal, hogy titkolóztam a barátom előtt. -Én...néhány hónapja kezdtem el ezzel foglalkozni. Van egy... - mély levegő Stacey, innentől nincs több titok, mondj el mindent. -Van egy mentorom, egy boszorkány, ő szokott segíteni tanulni ebben. - Szempilláim mögött sandítok Brettre, vajon mit reagál erre. Zavarni kezd az, hogy ő ül az ágyon, míg én állok a szoba közepén, így leülök mellé, térdünk összeér, ahogyan ültömben kissé felé fordulok.

-Tudom, de... én végülis nem vagyok boszorkány, szimpla ember vagyok. - kiérezni a keserűséget a hangomból, mikor azt mondom, "szimpla ember". Emiatt is kezdtem el ezt az egészet, hogy ne legyek "csak" ember. A következményekbe azonban az elején még nem gondoltam bele. Csak nagyon homályos információim vannak arról, mi is történt tavaly, Rachel is relatíve ködösen fogalmazott, de az lejött az ő meséjéből is, hogy a boszorkányok és a vérfarkasok nincsenek jóban. Nem teljesen értem. Nekem a legjobb barátnőm és a pasim is vérfarkas, csak amiatt, mert nem egy fajba tartozunk, nem kéne jóban lennünk? Nonszensz. 

-Nagyon...haragszol rám? El akartam mondani, csak...- érzem, ahogyan a szememet szúrni kezdik a szomorúság és a kétségbeesés könnyei, agyamba fúrja magát az iménti rossz álom ami felvert minket, de nem engedem kibuggyanni a könnyeket. Hangom viszont kicsit remeg, bármennyire is igyekszem, hogy ne így legyen. -Féltem, hogy már nem akarsz majd velem együtt lenni. - lehajtom a fejem, a Brettől lenyúlt, pizsamának használt póló alját birizgálom. Kezem szeretne az övé felé kúszni, hogy megkeressem és megfogjam, de félek az elutasítástól. Nagyon rosszul érzem magam a történtek miatt.

-Ne! Ne! Neee! - saját kiabálásom ébreszt, és reflexből felülök az ágyamban, ezzel sikeresen oldalba könyökölve az addig - valószínűleg - békésen alvó Brettet. Az éjjeliszekrényemen lévő órára nézek: 2:54 van, odakint még sötét, csak a lyukacsosra engedett redőnyön világít be a félhold és az utcai lámpa. Beletúrok az alvástól egyébként is kócos barna tincseimbe, és néhány másodpercre az kezeimbe temetem az arcomat, igyekszem helyre hozni a heves szívverésemet, amit az álmom okozott. Örülök, hogy anyáék ma nincsenek itthon, mert így legalább attól nem kell tartanom, hogy berontanak, és itt találják Brettet. Nem igazán örülnek annak, hogy - az ő szavaikkal élve - "fiúzom", szerintük elvonja a figyelmemet a tanulmányaimról. Nem mondom, hogy nem nehezebb tényleg jó jegyeket hozni és teljesíteni mióta együtt vagyunk (te jó ég, majdnem egy éve!), de megéri. Még úgy is, hogy el kell viselnem a szüleim morgását miatta, vagy épp be kell őt csempésznem, ha együtt szeretnénk aludni.

Amit én most szépen félbeszakítottam, így elhúzva a tenyereimet az arcomtól bűntudatosan nézek Brett-re. -Ne haragudj, rosszat álmodtam. Nagyon megütöttelek? - alsó ajkamat rágcsálom, ahogyan igyekszem felmérni az esetleges kárt, amit rajta okoztam. Hozzá akarok bújni, beszívni az illatát, amit úgy imádok, de az agyam zakatol: a héten már harmadszorra álmodom ugyanazt: Brett szakít velem, mert megtudja, hogy titokban varázsolni tanulok. Már hónapok óta titkolózok előtte, nem árulom el, hogy Rachellel találkozom aki a boszorkánykodás alapjaira tanít, hogy itthon gyakorolni szoktam mikor senki nem lát, és a lelkiismeretem egyre jobban feszíti a mellkasomat, és eszi bele magát a tudatomba. 

-El kell mondanom valamit. - talán a lelkiismeretfurdalástól, talán a rémálom hatásától vagy talán attól, hogy éjjel 3 óra van, de a szavak önkéntelenül csúsznak ki a számon. Rám tör az idegesség, felpattanok az ágyról, és fel-alá kezdek járkálni a szobámban. Szoktam ilyet néha, Brett is látott már párat, de az éjszaka közepén még egyszer sem fordult elő. Kábé nem hagyom szóhoz jutni, úgy fél perc után miután lefuttattam egy belső viaskodást saját magammal megállok előtte, veszek egy mély levegőt, majd kifújom. 

-Inkább megmutatom. - tekintetemet az összegyűrődött párnámra szegezem, majd a Rachel-től tanult módon koncentrálni kezdek így az felemelkedik, majd kicsit arrébb mozog, és Brett ölébe pottyantom. A telekinézis egészen jól megy, sokat gyakoroltam. Nem merek ránézni, vajon mit reagál. Lehet, hogy a rémálmom valóra válik és szakít velem. Rachel azt mondta, nem egy vérfarkassal kéne járnom, nekem kéne szakítani vele. Nekem ez meg sem fordult a fejemben soha egy percre sem, de vajon Brett is így van vele? Vagy most tettem tönkre a kapcsolatunkat?.