Tess nem beszélt sokat, de talán az lett volna a szokatlan, ha épp az ellenkezőjét teszi. Sosem bízott senkiben annyira, hogy csak úgy megossza a titkait vele. Hogy mégis miért nem zavart ez? Valahol én is ilyen voltam. Nehezemre esett kitekinteni abból a búrából, ami körbehatárolta az életemet. Ha éppen a túlélés a tét és nem az, hogy baromira megmutassam magam a világnak, akkor én is kussoltam és foglalkoztam a magam dolgával.
Csak az foglalkoztatott igazán, hogy miért pont engem kért fel, hogy vele tartsak?
A korábban tett kérésemet vehette volna figyelmen kívül is, volt két családtagja akikkel ugyanezt az utat végigjárhatta volna. Talán még tudtak is volna segíteni. Mégis annyi képlékeny talánt éreztem mindebben, hogy könnyen meglehet teljesen mindegy kivel járja végig.
A város ugyan nagyobb volt, jóval fotrgalmasabb is, a mi célunk egy nyugodtabb környékre vezetett. Az egész már-már átment teljesen kihaltba, ha néha nem hallottam volna valahol egy kutya csaholását. Tisztára para, mint a horrorfilmekben. De azok filmek voltak, nem a valóság. Mi pedig eltökélten készültünk betörni egy nagyonis lakatlan telekre, hogy válaszokra leljünk. Közel sem bíztam abban, hogy az erőmmel ki tudnám nyitni a zárat, de mászásban jó voltam. Szerencsére kellően sok lehetetlen terepet jártam be már, hogy bízzak a fizikai adottságaimban. Nyúlánk voltam, fürge és fitt. Ennyi nekem elég volt ahhoz, hogy felmérjem ha kell tényleg átjutunk.
Annál azonban büszkébb voltam, hogy ne akarjam megpróbálni.
Nem tudom, hogy a medál ereje, a kudarc gondolata, miszerint jól felsülök Tess előtt vagy inkább az a különös érzés tehetett arról, hogy sikerült a próbálkozásom, de abban a pillanatban erősnek éreztem magam. Még ha csak néhány pillanatra is, éreztem ahogy tisztán átjár a mágia, nem tovatűnő ábrándként, hanem úgy igazán intenzíven.
Bosszúsan törölgettem meg az orrom, ahogy sikerélmény szertefoszlott. Helyette csak mi ketten maradtunk ott és a maró valóság, hogy még mindig mennyire rettenetesen gyenge vagyok. Ezt ha akartam volna sem tudtam többé leplezni. Nem volt azonban időnk azon merengeni, hogy mi történt és ki mivel gazdagodott, mert az idő fogytán volt és ki tudja mikor érkezik meg egy házsártos szomszéd. Gyorsan leszerváltam a kaput béklyózó láncokat, de a dicséretére nem tudtam nem elmosolyodni.
Nocsak, mégsem olyan fagyos mint amilyennek olykor mutatja magát?
Lys hanyatt fogja dobni magát. Nem, igazából erről senkinek nem fogok szólni, mert még mindketten komoly bajba is keveredhetnénk. Hamar realizáltam, hogy ez örökké titok marad és inkább elkönyvelem magamnak is sikerélményként.
- Kösz. - dünnyögtem inkább magamnak, mert látnivalóból több akadt és Tess is eléggé előre haladt. Addig volt időm rendbe szedni az orrom és kifújni magam, hogy végre ne azt a katartikus érzés nyeljen el újra. Inkább hasznossá tettem magam, hogy ha már Tess a leveleket szemlézte, akkor én ott csak egy pillantást vethessek a ház oldalára. Régi típusú épületnek tűnt, olyannak aminek lehetett más bejárata is. Én inkább azt próbáltam kiszúrni, hogy van-e valami nem ide illő. Sokszor már az is elég árulkodó lehetett egy helyzetről.
Túl sok krimit néztem.
- Legalább a címed nem hazudott. Annyira csöndes ez a környék, hogy azt gondolnám vagy meghúzni akarták magukat valami elől vagy valami olyan dologban mesterkedtek, ami kellő óvatosságot kívánt. - mindez persze csak fikció volt, valami halandzsa, hangosan gondolkozás vagy olyasmi. Nem tudtam semmit a családjáról, így tényleg a fantáziám a végtelen égig szállhatott.
Én is hozzá hasonlóképp tekintettem be az ablakon, a kihaltság szinte ordított belőle. De nem volt kiürítve, odabent pedig bármi használhatót találhatunk, ha bejutunk. Mintha csak a gondolataimat hallotta volna meg, Tess máris cselekvésre kész volt.
- Az előbb jöttünk be a kapun, amit én nyitottam ki. Ezek után ne mondd nekem, hogy kizárt. - nem a sértettség csattant fel belőlem, hanem az izgatottság. Még azt is fel kellett fognom, hogy valami komolyabbat csináltam és még itt voltam a két lábamon. Aztán rájöttem, hogy kicsit talán túlságosan elragadtattam magam és inkább eldugultam.
Ő még mindig nem tud semmit.
Figyeltem, ahogy a zárral bíbelődik. Felötlött a kósza gondolat bennem, hogy miért nem próbálja meg ő is kinyitni, de nem nagyon leltem jó válaszra ebben. Tess ereje is máshogy működne, csak ú sem tudja? Mi van ha egy rohadt nagy lutri az egész? Mégis hinni akartam neki, ha már ide jöttünk, nem akartam én sem üres kézzel elmenni. Később ráérünk bármiről is elmélkedni.
Miért kerülgeti ennyire a próbálkozást?
Nem kérdeztem végül, egy bólintással nyújtottam felé a kezem, miközben felvérteztem magam a világ összes elhatározásával. Aztán amint megfogta, máris a kulcsra koncentráltam. Összpontosítani akartam minél jobban. Ha egy pillanatra is átsuhant a fejemen, hogy mindjárt vége a csodának, akkor tévednem kellett. Ahelyett, hogy csírájában fulladt volna el az erőm, az újból intenzíven izzott fel az összes porcikámban és áramlott a szélrózsa minden irányába. Nem volt időm meglepődni, inkább erősen a kilincsre markoltam. Nem haboztam, csak csináltam, amit kiterveltünk. Éreztem, ahogy az a másfajta mágia átjár, majd át is halad rajtam, mint kósza vándor. Én pedig kíváncsi tekintettel sandítottam el Tess felé. Ha az ő rokonai csinálták, akkor éreznie kell valamit. Legalább egy jelet. A baj csak az volt, hogy az erőm megint végesnek bizonyult és nem tudtam annyira sokáig fenntartani ezt az állapotot, mint szerettem volna. Már nem is amiatt markoltam a kilincset, mert koncentráltam, hanem hogy megtartsam magam. Tess kezét is szorosabban sikerült fognom, mint az előbb. De most nem homályosult el a pillantásom egy percre sem. éber figyelője voltam a pillanatnak. Tekintetem aztán a lányról a távolba vándorolt, ahol mintha valami neszt véltem volna felfedezni.
- Azt hiszem jobb lesz sietni. Nem biztos, hogy örülnének nekünk. - tekintetem kutakodón siklott vissza Tessre, a válaszára várva, bármi jelre, megerősítésre. Szerettem volna valahogy viszonozni azt a támogatást, amit a kapunál éreztem. Aztán feltűnt egy borzas fej az utcán és ha egy percig is azt feltételeztem volna, hogy tovább megy, akkor bizony tévedtem mert megakadt a tekintete a kapun.
Majd rajtunk.
A másodperc törtrésze alatt vált felháborodottá, idegessé és indult meg a bejárat felé. Ösztönösen ragadtam meg Tess kezét ismét és húztni kezdtem a másik irányba. Ha eddig azt hittem megússzuk a mászást, akkor tévedtem. A fickó már a kapun belül volt, nekünk pedig csak egy kijárat létezett, az ellentétes oldal. Kiszúrtam egy alacsonyabb és stabilabb pontot. Megszaporáztam a lábaimat, mert mást nem tehettem. Ha reflexből a menekülés jutott eszembe, megállni már nem igazán lehetett. Felkészültem rá, hogy két kezemet összekulcsoljam és úgy tartsak bakot a lánynak, hogy ha szükséges tudjak rajta lendíteni. A saját kimászásom már nem aggasztott ennyire.

Sosem volt lehetőségem mások családi életébe betekintést nyerni, emiatt pedig egészen újszerű érzés volt szembesülni azzal, mennyire kapufát találtak a feltételezéseim. Az én családom hatalmas volt és épp elég katyvasz árasztotta el, hogy csak rájuk figyeljek. Nem volt véletlen az sem, hogy csak egy nagyon jó barátom volt, akivel az elmúlt években megosztottam a legtöbb titkom és a hobbijaimat. Az osztálytársaimra akkor kezdtem el felfigyelni, amikor összeállt az a koven... a koven, ami hónapokra újra elszigetelt mindenkitől. Kényelmesebb volt ezt állítanom, mint azt, hogy én nem mertem megint mások felé nyitni. Most pedig itt ültünk ebben a ősöreg kocsiban és Tess Snydert furikáztam oda, ahol még én sem jártam. Én magam sem értettem, pontosan mi ütött belém.
- Majd ráérzel. Még csak most oldoztad fel. - nem szerettem a csöndet, de egy darabig semmi más nem jutott eszembe, hogy oldjam a helyzet szülte feszültséget. Az útra figyelni könnyebb volt, amíg aztán reagált a szavaimra. Talán okkal csak erre a részére. Talán gondot jelentett neki, hogy kimondtam az első gondolataimat.
A válaszokat akkor leljük meg, amikor azokat nem is keressük.
Mindkettőnkön felülemelkedett a probléma, amiről beszéltem. Mégis szerettem volna hinni neki. Nem azért, mert ő mondta, hanem azért, mert más mondta, olyan, aki eddig semmit nem tudott erről. Mindegy volt, hogy tapasztalt vagy sem, nem az volt az első reakciója, hogy kigúnyolt. Sosem szerettem magam gyengébbnek mutatnk, mint amilyennek szerettem volna mutatkozni. Ez most is így volt. Egyszerűen csak számtalanszor végigzongoráztam már lehetőségeket, amin elindulhattam volna egyedül és minduntalan zsákutcába futottunk. De most nem én voltam porondon, a válaszokat nem nekem kellett meglelnem és ez némiképp megkönnyebbülést hozott nekem is.
- Remélem te legalább válaszokra lelsz. - egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy megforduljak, főleg miután a GPS is perceket jelzett ki. A városba érve kicsit lassítottam megállóhelyek után pásztázva. Enide szokott navigálni, amikor vele ültem kocsiba, de most ezt nem kérhettem ugyanúgy Tesstől is. Mégis mintha a gondolataimban olvasott volna, én pedig bólintva az üres hely felé fordítottam a kocsit. Nem tudom mennyi ideig leszünk itt, de nem úgy tűnt a környék, hogy tolongani fognak a helyekért. Miután leállítottam a motort, a lányt figyeltem, ahogy a címet csekkolja és a környéket szemléli. Nekem is lehet azt kellene, fel is kaptam a pillantásom róla, hogy alaposabban körülnézzek én is.
Tulajdonképpen mit is akartunk itt? Birtokháborításnak számít ez?
A hely, amelyre mutatott nem tűnt igazán használatban lévőnek, mi több legalább olyan nagyra nőtt a gaz, mintha annyi ideje nem látogatta senki, mint amilyen régi a levél. Mielőtt jobban eltűnődhettem volna, a kérdésére meglepetten pislogtam rá. Még nem volt priuszom, de őszintén szólva nem az a pont ez a tervben, amin sarkon kellene fordulnom és eljátszanom a jó gyereket.
- Fogalmam sincs. - nem tudtam, épp mit feltételezett rólam, az időm nagy részében merre járhattam amikor épp nem tanultam, de tény nem sűrűn bukkantam fel Rose Harbor központjában. Vagy bárhol a környéken. A terepen sátorozás pedig sok mindenre ránevelt, mint a hogyan találjuk fel magunkat helyzetekre is.
- De próbáljuk meg, legfeljebb bemászok. - ez utóbbi erősített, mert előbbiben egyáltalán nem voltam biztos. A kocsit lezárva hagytam magunk mögött és mivel nem nagyon hoztam semmit magammal, így nem is kellett figyelnem a cuccaimra. A kapun jókora lánc és lakat lifegett, ami nem úgy festett, mintha igyekeztek volna feltörni az elmúlt években. Ha ezt tudtam volna, valami vágófelszerelést bedobtam volna a kocsiba... de így csak maradtunk mi meg ez a berozsdásodott kacat. Ujjaim a medált keresték önkéntelenül is, én pedig lehunytam a szemem. Nem kellett volna azt fognom, hogy tudjak összpontosítani, de mindig adott egy támaszpontot. Szabad kezem a lakat fölé emeltem és megpróbáltam összpontosítani a zárszerkezetre. Éreztem, ahogy az erőmnyalábjai útjára indulnak, majd csak nem történik semmi. Rosszallóan és bosszúsan préseltem össze az ajkaim, hogy ne eresszek a koncentrációból. Mintha újból kuszálódni kezdtek volna a nyalábok, már éreztem a lakatot és azzal együtt a szédülést. De nem eresztettem a képet, a lakatra összpontosítottam.
A zárszerkezet megadta magát egy kattanással.
Éreztem, ahogy a nyalábok célt érnek, ahogy a lakat működésbe lép és ezzel egyidőben megered az orrom vére. Muszáj volt a falnak dőlnöm és nagy mély levegőket vennem, amíg legalább a szédulés tova nem szállt. Csak akkor vettem észre azt is, hogy nem is a medált markoltam, hanem Tess karját. Gyorsan eresztettem el és kerestem inkább egy zsepit a zsebemben, miközben kicsit odébb álltam.
- Bocsi. - dünnyögtem. Lopva körbepillantottam, ahogy kevésbé forgott velem a világ. Ezt az elmúlt percekben többször is megtette már, mielőtt az egész műveletnek nekiláttam volna, de olyan kihalt volt ez az utca, itt akár egy tűt is kereshettünk volna órákig vígan.
- De szabad a bejárat. - ujjaim a lánc fémes érdes anyagára feszítettem, hogy lerángassam a kapuról. Nem volt az olyan egyszerű, mert a rozsda erősen belekötötte a kanyarokat, de nem akartam megint megpróbálni az erőmmel.

Ahogy a volán mögé csattantam, volt időm gondolkozni az elhangzottakon. Az egész szituációnak volt egy keserédes visszássága.  Eszembe juttatta, hogy voltaképpen még mindig magunk voltunk. Az én szavaimat is csak akkor hallották meg igazán, ha olyan volt, ami nem szült parázs vitát. Vagy mentem a nővéremhez, hogy sikálja el az ilyeneket. Nem tudom, hogy az ő bátyja mennyire volt a bizalmasa, de az sokat elárult, hogy nem vele akart menni. Jelen pillanatban nyakig benne voltam a Snyder család titkainak felfedésében, ez pedig amiatt vált egészen izgalmassá, hogy a saját családom titkolózott előttem. Tudtam. Érzetem. Átéreztem ezt az érzést és ez nem eresztett az előbb.
Mi van ha valami kényes témába tenyereltem?
- Nem mai darab. Ha tippelnem kellene, még kicsi voltál. - nem volt lehetőségem megnézni tüzetesebben a darabot, hiszen a kocsi fogta a kezeimet, de őriztünk annyi régi dolgot itt a családi birtokon, hogy azokhoz hasonlíthassam. Aztán lehet nincs is igazam és sokkal régebbi darab. De ki is voltam én, hogy az ő életében vájkálok? Valahol jogosnak is éreztem és nem is. De olyan keveset tudtam másokról, anya mindig azt hangoztatta, az önállóságra és a függetlenségre kell törekedni, semmi másra. És mások is. Szerintem néha azzal nem lett volna baj, ha valami újat is tapssztalunk. Belőlem pedig az utóbbi időben inkább a dacot váltotta ez ki, mint a behódolást. Nehezen találtam önmagam közöttük, ha minden pillantással éreztem, titkok tudói, melyeket velem nem osztanak meg. Jogosnak éreztem a visszaszúrást., de nem akartam tetézni. Elég volt elpillantanom felé, hogy úgy érezzem, inkább csöndes figyelőként szegődjek mellé.
- Sajnálom.  Nehéz lehet ha nem tudsz semmit. - meglepett az őszinte válasza, úgy éreztem, hirtelen nagyon nyitottá vált ezzel a vallomással. Sosem tudtam milyen szinte teljesen magamra maradni, mindig támogattak valahogy. Ugyan nem feltételeztem, hogy Lola ne tette volna ugyanezt, de mindig olyan aprócska családnak tűntek ők. Sosem gondolkoztam a miértjén, egyszerűen csak elfogadtam és sosem firtattam.
- Pedig nem vagy az erőd híján, én is éreztem. Olyan volt, mint kiereszteni a szellemet a palackból. Egyszer csak ott volt mindenhol, a föld, a levegő elemei között és engem is átjárt egy pillanatra. - próbáltam felidézni, pontosan mi volt az akkor, hiszen furcsálltam, hogy azt a tollat ennek ellenére nem tudta megröptetni.
A beálló csöndben egyszerűbb volt a gondolatokba mélyedni, ha már nem felelt. Nem tudtam biztosra, hogy ő is egyetértett-e ezzel, de reméltem, hogy igen. Roppant nehezen szavaztam másoknak bizalmat és most ezt mégis készültem meglépni. De a kérdése kizökkentett. Előbb kérdőn pislogtam rá, de végül rájöttem nem tudom megkerülni ezt. Nekem is adnom kellett most valamit. Végtére is így fifti-fifti.
- Nos... én azért csatlakoztam hozzátok, mert válaszokat kerestem az erőm mibenlétére. Hiába érzem, amióta csak tudnám használni úgy viselkedik folyamatosan, mintha szertefoszlana összpontosításkor. De csak nekem. Kétlem, hogy a családom tudna erre gyógyírt. - nehezemre esett ezt így elmondanom, mert Lysanderen kívül gyakortlatilag senki lelkére nem csomóztam.
- Amikor valaki koncentrál mellettem, nekem is könnyebben megy, ösztönösen kapcsolódok rá. Erre már rájöttem, hogy így megy, de fogalmam sincs, magamtól miért nem.

Nem tudtam belekötni a mondandójába. Egyik Lackwood sem volt az a fecsegős fajta. Aria még talán, de ő a tanárom is volt, némiképp másképp érzékeltem a helyzetünket. De Nora Lackwood maga volt a fagyosság, ezt folyamatosan megállapíthattam, ahányszor összefutottam vele a házban. Mire jó a mentorálás, ha ugyanoda pont ugyanúgy szabad bejárásom van? Pár percig fixíroztam még Tess vonásait, hátha látok valamit, ami elárulná, most mégis mennyire szeretné ezt csak elhitetni velem. Talpraesett és okos lány volt, nem véletlenül éreztem néha azt, hogy versenytársamra akadtam a személyében. De ez persze sosem alakult így, hiszen egyikünk sem volt igazán a nyílt versengés híve. Bár ki tudja, sokszor annyira elfoglaltak a saját gondolataim, hogy olykor azt nem vettem észre, ami az orrom előtt volt.
- Ennyire azért ne bízd el magad. - nem irigyeltem tőle azt, amit én is tudtam - volna -, de bosszantott, hogy nem tudtam rögtön visszaszúrni valamivel. Egyébként is most ő jött ide segítséget kérni ígéret ide vagy oda. Az egész szituáció rettentően kusza volt nekem, hogyvoltaképpen akkor feltételesen bizalmat szavazott nekem, pedig biztosra vettem, hogy majd figyelmen kívül hagyja a felhívásomat, amennyiben bajba keveredni óhajt, akkor számítson rám is.
Legközelebb lehet csomót kötök a nyelvemre.
De parázsló tekintetben aztán emberére akadt, mert a feltételezését nem egészen díjaztam. Alexander lehet pont olyan volt, mint ahogy azt állította, de Aria nem igazán és kellőképp nehezemre esett nem belecsimpaszkodni a medálomba, miközben épp róluk beszéltünk.
- Azért nem mindhárman. De valami azt súgja, hogy neked adtak okot rá. - talán ildomos lett volna mégis némiképp elfogadni az álláspontját. Szükségszerűnek éreztem azonban korrigálni már csak amiatt is, hogy ne azonnal haragból reagáljak a feltételezésére.
Tess Snyder egyszerűen csak nem ismert, de ezt nem akartam felróni neki, azonban az újabb feltételezésében csak megerősített abban, hogy rossz irányba halad. Ha így akart megnyerni magának, akkor rosszul taktikázik. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt csak általánosításnak érti vagy inkább konkrétumokkal gondolja. De ha én nem tudtam sokat más családokról, akkor ő kétlem. Hiszen pont emiatt verődtünk tavaly össze mind, mert kihagyva éreztük magunkat valami nagyobból.
- Mert a te családod az? - csuklóból vágtam vissza a kérdést, szinte át sem gondolva. Az egész ötlet, hogy elinduljunk őrültségnek hatott, mégis akkora löketet adott mindez az indulatokkal, hogy az eszem már a kocsikulcson és a többin járt. A fenébe is igaza volt. Nem akartam válaszolni a megjegyzésérte, de már javában munkálkodott bennem is a kíváncsiság. Ha zsákutca is, meg kell próbálni.
Pukkadj meg, Tess Snyder!
Nem szórakoztam az időmmel, mindent begyűjtöttem, amire csak szükségem volt és már a kocsiban is voltam. Nem volt időm benzineskannát keresni, így amikor felvillant a műszerfal csalódott sóhajjal vettem tudomásul, hogy legalább hazafelé tankolnunk kell. De még mindig gyorsabban megjárhattuk a helyet, mint amennyire egy busszal, vagyis kettővel lehetett. Reméltem, hogy nem kell nagyon sokáig bemádkozni a kocsiba, elvégre elsősorban az ő érdeke is. De mégis úgy éreztem, hogy nem hagyhatom cserben.
Nem rám vallana.
- Van bármi infód arról, hogy mit keresünk pontosan? Vagy csak ez a cím. - elég jól ráláttam a GPS kijelzőt, hogy gyorsabbra is váltsak. Nem írt olyan sokat időnek, de ahhoz talán elég lesz, hogy átbeszéljük az út során az egész kiruccanást.
- Nem igazán ismerem a családod. Meg igazán másokét sem, hogy következtessek mindenféle összeesküvéselméletekre. Ezt kifejtenéd? - naná, hogy kíváncsi voltam arra is, hogy épp az enyémről mégis mit gondol. De ha már boszorkánycsaládokról volt szó, akkor volt itt még valami fontosabb is.
- Igazából én is éreztem mást, nem csak te. Talán igazad van és együtt kell megnéznünk azt ott. De akkor nem hagyhatjuk cserben egymást. - sandítottam egy pillanatra a lányra. Lassan kiértünk a kövezetőútról a főútra, ahol jóval nagyobb forgalomba sikerült bekapcsolódnunk. Csak reméltem, hogy nem fogunk senki ismerősbe belebotlani, aki esetleg vissza akarna minket fordítani.
- Majd valamikor meg kell állnunk tankolni.

Nehéz lett volna elfelejteni azt a pillanatot ott az erfdőben, amikor az erőm olyan furcsa mód átragadt rá. Nem is igazán tudnám szavakba önteni, hogy pontosan ez milyen érzés volt. Talán jó, de mindenképpen szokatlan és egyfelől bizarr, hogy az ereje aktiválódása így lépett működésbe. A történtek után aztán le nem mostam magamról, hogy felelős vagyok azért, hogy mindez úgy történt, ahogy.
Kotnyeles kölyöknek éreztem magam, mégsem égett az arcomon ettől szégyen.
Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e ennek a hírnek, de Tess Snydertől még mindig bőséges válasznak tűnt, mint elsőre számítottam rá. Ő az a fajta lány volt, aki inkább megtartott mindent magának. Néztem épp eleget az órákon, hogy ez teljesen nyilvánvalóvá váljon és noha néha igencsak vissza kellett nyúlnom az emlékeimbe, hogy megpróbáljam kikövetkeztetni a viselkedését, mert sosem rajta volt a fókusz.
- Bátor elhatározás. - hümmögtem válaszképp felvont szemöldökkel, közben eszembe jutott az az üvegcse, amit összetörtünk. Azért is biztos elment valahová, épp ugyanilyen bátran.  Volt valami elképesztően csábító ebben a gondolatban, de ismertem magam, mindig is vonzottak azok a helyzetek, amikor az adrenalin szabadon szárnyalhatott, mitől lett volna ez mégis más?
- De akkor csak találgattok? - nekem is több információra volt ennél szükségem, de az időhúzáson kívül úgy éreztem az ilyen feltételezésekkel tudok elérni nála valamit. Olyan könnyen nem adom a bizalmam, pedig mégis itt volt és nem is olyan régen még az ablakomat dobálta kaviccsal.
Sajnos nem tudtam megcáfolni azt, hogy a Lackwoodok mindig olyan titokzatosak. Én ráadásul még rosszabbul is álltam, hiába sikerült Ariával egészen új szintre jutnunk, hiszen hamar kikötöttem Alexander markában a távozása után és úgy éreztem, hogy építhetem újra vele az amúgy is törékeny kártyavárat.
- Látom megfogadtad. - némi maró hangszín is társult a megjegyzésemhez, de szánt szándékkal volt ez a megjegyzésem ironikus, különben nem állt volna itt előttem. Akkor most épp folytatta a lázadását? Nem ismertem annyira a családját, noha innen nem olyan messze laktak. Nem tudtam jóformán semmit, de azt igen, hogy mi mind lázadók voltunk a magunk módján, különben nem tömörültünk volna bele abba az átokverte "kovenbe".
- Te aztán otthon vagy az ilyen összeesküvés-elméletekben. - minden infó eljutott hozzám, még arra sem panaszkodhattam volna, hogy nem válaszol a kérdéseimre elég kimerítően. Mégis annyira őrültnek hangzott az egész, annyira most azonnal akart elindulni, hogy nem tudtam eldönteni, ez tényleg ekkora tabu vagy csak ú fújja fel? Fontos volt neki, ez egyértelmű volt, mégis csak őt meg esetleg a családját érintette. Mégis engem akart magával vinni, nem a bátyját. Észre sem vettem, hogy a gondolataim súlya mennyire eltűnődő ráncokat gyűrt a homlokomra, amíg nem jöttem rá, hogy nálam a labda, a következő passz és épp rám vár.
Szívesen megkérdeztem volna tőle, mennyire van nagy bajban, hogy ennyire kétségbeesett. Mert most ezzel elártulta magát, én sem most jöttem le a falvédőről. Mégis csak széttártam a kezeimet, én nem készültem se hátizsákkal se mással.
- Ez kész őrültségnek hanzik, legalább olyannak mint a feltámasztás. Mit vársz tőlem, hogy segítsek? Mi van ha az egész egyszerűen egy orbitális zsákutca és csak megint bajba kerülünk? - na nem a vészcsengő szólalt meg bennem, hanem a tanácstalanság. Úgy éreztem, hogy nincs rendesen megtervezve, csak az odaút, esetleg a vissza. De mi van, ha nem tetszene egyikünknek sem az, ami vár ott? Egyáltalán hol van pontosan az az ott meg mégis mi?
- Felejtsd el, vesszőfutás az idővel. - felötlött egy őrült gondolat a fejemben és sehogy sem tudtam elhessegetni. Miért akartam én mégis segíteni neki? Kész őrültség volt, mégis sarkon fordultam és mindenféle egyéb válasz nélkül gyorsra vettem a lépteimet. Kellett a kocsikulcs, ami az ajtó mellett volt a fogasra akasztva.
Enide ki fog nyírni, de vállalom.
Gyors akartam lenni, így csak a kulcsot nyúltam le, miközben még annyi üzit sem hagytam senkinek, hogy hová megyek. Aztán már robogtam is a furgonhoz, hogy bepattanjak és indítsam is. Még mindig őrültségnek tűnt az egész, de most már engem is komolyan érdekelt, mi a franc nem kerek ebben a szituban. Senki nem tud semmit vagy senki nem mond semmit, nem mindegy. Mire legurult a kocsi a platóról, már Tess sem volt ott, ahol az imént, hiába nyújtózkodtam annyira a kormány mögött. A gázra tapostam, ahogy kiszúrtam odébb sétálni, szándékomban állt mellé gurulni a járgánnyal. Kicsit csaltam, mert nem kézzel tekertem le az ablakot, hanem az erőmmel.
- Na mi lesz, beszállsz végre? - szóltam ki neki. A buszpályaudvar még egy kicsit messze volt ide, mint hogy az időt vesztegessük.

Elkövettem azt a hibát, hogy zavaromban nem kapcsoltam épp elég hamar, de valami rohadt bénán festhettem ott az ablakban a rögtönzött reakciómmal. De arra végképp nem számítottam, hogy majd Tess Snyder épp a házunk előtt fog engem keresni.
Én mondtam neki.
Nem egyszer suhant át a fejemen, amíg összeszedtem magam, végre nem csak ott csápoltam mint egy retardált, hanem magamra aggattam a göncöm, kabátot, cipőt és már robogtam is le. Azért mégsem papucsban fogok kicsattogni, ha már tiszteletét tette nálunk, amúgy is nagy sár volt az esős éjszaka után nagyjából mindenhol. De miért siettem ennyire? Baromira érdekelt, hogy mit akar, abban biztos voltam, nem a matekversenyt akarja megvitatni velem. Sosem tette, miért most kezdené ezt el? Millió gondolat futott végig a fejemen, megpróbáltam felmérni a szitut, mégis mit akar mondani, de arra jutottam folyamatosan, hogy semmi jóval nem fog kecsegtetni. Ő nem az a barátkozós fajta volt, pedig mióta egy levegőt szívtunk nem csak az órákon, de a felkészüléseknél is.
Ő márpedig alapos volt, annyi szent.
Megeresztettem egy grimaszt, ahogy azzal fogadott, " Neked is szia, Kay Llewellyn." A múltkori után kifejezetten meglepett a tény, hogy próbált emberi hangnemet megütni. Bár mi olyat sosem szoktunk. A rossz érzésemet egyre közelebb hozta, így gondoltam elébe megyek a dolognak és meggyanusítom - rákérdezek. A válasza azonban felért egy gyomrossal is, mert nem csak magáról szólt, engem is bele akart keverni.
Neked semmi sem szent, Tess Snyder?
- Na álljunk meg egy szóra. - engem azonban nem kellett félteni, nem az a fajta voltam, aki csak úgy földhöz vágta magát, mert egy lány hozzászólt.
- Ha működött az erőd... az is kiderült, hogy azt tudod-e amit én? - ez nekem igenis fontos volt. Akaratlanul is belekevert a saját ügyébe és nekem nem csak fura volt az a szituáció, de olyan deja vu bizsergésem is volt tőle, hogy az agyam eldobtam. De még mindig nem tetszett, hogy Avával is előhozakodott, ha azt gondolja, hogy ezzel megnyer magának, akkor téved.
- Mi lenne, ha Aván túllépnénk? - sziszegtem bosszúsan. Nem akartam ugyanabba az örvénybe visszakeveredni, mint a múltkor. Mint amikor Lyssel berúgtunk és őszintén kifakadtam. Tiszta lapot akartam. De ha azzal akart megnyerni magának, hogy voltak sejtései az én erőmről, akkor tévedett.
- Mégis mit tudsz te az én erőmről? Megérezted, na és? - arról persze mélyen kussoltam, hogy azért elég rendesen éreztem, ahogy az enyém összekapcsolódik az övével, ezt kár is lett volna tagadnom. Vajon mit vont le? Hogy mennyire harmatgyenge lehetek?
Hallgatásba burkolóztam, ahogy átrágtam a szavait. Abban igaza volt, hogy én ajánlottam fel az egészet. És tényleg nem akartam még egy ilyen szituációt, mint Ava... Egyszerűen nem tudtam mitévő legyek, hogy ez az egész most rajtam áll. Közben pedig tényleg lett volna dolgom, nem csak megintegettem neki.
Vajon mennyire nyír ki Enide ha lelépnék? Vagy az egész család. De minimum az anyám azok után, hogy sokkoltam a versennyel. Ez az időszak már úgy fest az őszinteségé volt, bármennyire is volt fájó.
- Hány napja tervezgeted? Lefogadom tudod az összes járatot oda és vissza. Mi van akkor, ha hajnalig nem érsz vissza? - engem érdekelt ez az opció is. Akkor vajon milyen kifogással áll elő? Nem tudom mesélt-e Lolának a múltkori fiolás incidensünkről, de valami azt súgta, hogy lehet nálam keresnék először.
- Remélem tudod, hogy oltári nagy hülyeséget készülsz csinálni és azt is, hogy lehet egyszerűbb lenne más segítséggel. Nora Lackwood mit szól ehhez?