Mint a mérgezett egér, úgy futkostam fel és alá a szobámban. Hogy minek az apropóján? Még nem voltam készen semmivel, pedig segítenem kellett volna a ház körül. Idehaza sosem állt meg az élet, mindig volt valami tennivaló, ha épp nem valamelyik rokonnak kellett segíteni behordani a szalmát, akkor a veteményesben akadt teendőm. Ha nem is akartam annyira, de idejekorán megismertem már a földművelés minden csínját. Igazából sosem rettentem el a kétkezi munkától, de mindig irigyeltem azokat, akik szünetet tartottak egy kis énidő miatt. Én az olyanokat elfelejthettem, vagy ha mégis arra vetemedtem volna, akkor találtak nekem valami elfoglaltságot. Néha tanulás közben is olyan érzésem volt, hogy figyelnek, mikor próbálok meg a saját mágiámhoz folyamodni.
Annyira eltűnődtem azon bosszússágomban, hogy miután befejeztem a beadandót mennyire gyanús is ez az egész, amikor hallottam koppanni valamit. A munkaruhának szánt pólóval a kezemben pillantottam először körbe a szobámban, hogy esetleg a nagy kapkodás közben én vertem-e le valamit, de semmi olyat nem láttam leesni. Fülelni kezdtem, hátha attól annyira okosabb lennék, de semmi nem történt. A fantáziám kezdett volna velem játszani? Megpróbáltam felidézni, hogy mégis merről jött a hang, de az ablak annyira abszurdnak tűnt. Mégis valami azt súgta, hogy nézzek ki rajta.
Te jó ég, az ott Tess???!!!
Máris megbántam a tettemet, mert csak az járt a fejemben, hogy a pólóm még mindig csak szorongattam, miközben őt bámultam, aki szemrevételezhetően negem integetett. Menten elsüllyedek a föld alá, csak el a világ színéről. Visszaintegettem neki, tátogva, hogy "Nem érek rá". De eszembe jutott a legutóbbi találkánk, amikor azt mondtam neki, hogy ha meggondolná magát, tudja hol talál. Hát most megtalált. Villámgyorsan teleportáltam magamra a felsőt, majd kaptam magamra egy vékony kabátot, ugrottam a cipőmbe és már rongyoltam is lefelé. Útközben nem felejtettem újfent megérinteni a medálomat, amit még Ariától kaptam. Szerettem volna bízni az amulettben és abban, hogy megsúgja nekem, ha hülyeséget csinálok. Iyen lehetetlen gondolataim is csak nekem voltak, de most ez nem érdekelt. Nem is szültam semmit a konyhában tevékenykedőnek, akit a szemem sarkából pillantottam meg, kiviharzottam a bejárati ajtón és igyekeztem nem olyan rohamos tempóban lassítva közelíteni ahhoz a ponthoz, ahol láttam Tesst az ablakból. Vajon tényleg őt láttam vagy csak behaluztam magamnak? De a szemeim odafönt nem kápráztak, tényleg könnyű volt őt kiszúrni. Gondolatban újfent elsüllyedtem a föld alá, mennyire alulöltözötten bámészkodtam még egészen pár perccel ezelőtt. Nem bírtam napirendre térni afölött, hogy mit tervez. Remélem csak valami sulis dolog és nem őrültséget készül elkövetni.
- Miért nem kopogtál és miért kövekkel dobálózol? - egy szia is megtette volna ám. De már késő bánat, igazából ő sem köszönt olyan messziről, nem? Oké, még egy hülye kifogás. Muszáj volt egy kicsit megemberelnem magam, hogy valami értelmes választ csikarjak ki belőle, bár ő nem szokott mindenhová megtömött hátizsákkal érkezni.
- Ugye nem lelépni tervezel valahová? - nem tudtam levenni a tekintetem a táskáró. A francba is, nekem most vissza kellene mennem segíteni. Ösztönösen dugtam el a medált a pólóm alá, ahogy megálltam vele szemben. Annyira eltökéltnek tűnt a tekintete, biztosan tervez valamit.