Táncsak káprázik

Az első lépések a legnehezebbek egy fordulópont után, azt mondják. Én csak végtelenül elcsigázottnak éreztem magam, de nem esett nehezemre kinyitni a szám és bocsánatot kérni tőle. Megtehettem volna ugyanezt akár az összes cselekedetemért, amelyek ide sodortak minket. Tudom, ő a legtöbben a cinkostársam volt, de én bujtogattam folyamatosan, hogy ne foglalkozzunk az intelmekkel.
Késő bánat.
Eső után jön a napsütés. Minden telet tavasz követ, minden éjre hajnal virrad. A csókok mintha csak felszárították volna a maradék könnycseppeket is. Örömmel töltött el a mosolya, amely már nem végtelen szomorúságról árulkodott. Megkönnyebbülést véltem felfedezni kisírt szemeiben. A jelenleginél jobban azonban fizikai képtelenség lett volna megölelni. Maró bűntudat csillant az én szemeimben. Azt hiszem nem kellett nagyon beszélni ahhoz, hogy értsem, most is nálam keresett vigaszt, pedig én okoztam neki ezeket a sebeket, amelyeket gyógyítani szeretett volna.
Még mindig annyira csodálatos.
Óvatos tapogatózással invitáltam mégis arra, hogy társuljon hozzám az utolsó pillanatokig. Nekem határozottan szükségem volt rá és a jelekből ítélve neki is rám. Bizakodva szorítottam meg a kezét, ahogyujjaim közé fűzte az övéit. A szavai nyomán a mosolyom kiszélesedett, én pedig részben megkönnyebbülten döntöttem homlokom az övének. Nem éreztem egyáltalán idegennek a helyzetet, pedig épp az előbb lendültünk túl egy kaotikus ponton. Mélységesen szégyellnem kellene magam, amiért még mindig csak az ő helyzetét nehezítettem meg. De hiszen mindketten vágytunk erre.
- Soha nem küldenélek el. Általad sokkal jobb embernek érzem magam és tudnod kell, hogy az egyetlen amit eltörölnék, a szomorúságod lenne, mert nem ezt érdemled. - annyi mindent mondanék még neki, nem érdemelte, hogy magára hagyjam. Eszembe jutott az elején milyen könnyedén állította, hogy beéri a szobatársaival, végül mégis csak velem töltött több időt és olyan észrevétlenül költözött be a mindennapjaimba, hogy már csak felocsúdni volt időm. Mi ez, ha nem ragaszkodás? Magam elé emeltem az összekulcsolt kezünket és apró puszit adtam a kézfejére.
Egy bólintással fogadtam el némán a feltételeit. Többé fel sem hozom. Ha szeretné, vissza se számolok, ki se ejtem a számon, csak ha már muszáj. Az időnk meg van számlálva, de rajtunk áll még, hogy búcsúztatjuk el a közös hónapokat. Nem úgy szerettem volna, hogy napokig nem találkozunk, holott közben tudom ő is itt van a városban. Ez lett volna a legnehezebb forgatókönyv, magamat ismerve biztosan bementem volna hozzá a kórházba, ha máshová nem is. A szállásán talán egyszer jártam, akkor is valamit elhoztunk hozzám. Most mindez olyan jelentéktelennek tűnt.
- Jól van. Tudtad, hogy akkor meg kell szolgálnunk a szerencsénket? Az olaszok szerint ha valaki olyat mond amit nem szeretnénk, hogy teljesülne, kopogjuk le. - nem is tudom honnan jutott eszembe most ez a tocca ferro mondás, talán akkor futottam ebbe bele, amikor olasz kajákat nézegettem a neten. Fura egy babonás népség az olasz, de most kapóra jött, hogy kicsit oldjam mindkettőnk angulatán. Vissza a normális kerékvágásba, egy kis viccelődésbe. Mert aztán meg is kíséreltem, hogy az addig a hátán pihentetett kezemet ökölbe szorítsam és előre hajoljak vele, hogy lekopogjam az asztalon. Aztán még meg is akarom etetni, mert nem sokat nyúlt hozzá az ebédhez és biztosra veszem, hogy vissza tudom hozni az étvágyát. Csak az számított, hogy most úgy láttam rendben vagyunk. Ha nem is úgy alakult a beszélgetés, mint ahogy szerettem volna, sőt az egész kapcsolatunkra is én mozdítottam rá az első követ, abban teljesen biztos voltam, hogy az ő életét szerettem volna a lehető legjobban megóvni. A viszontagságoktól, a hiánymtól meg minden borzalomtól, amivel a hivatásom járt. Ő nem ezt érdemelte, egy jobb jövőt érdemelt. Ebbe pedig könnyebb volt nekem is beletörődnöm.

Mara & Archie

Táncsak káprázik

Az élet kegyetlen sokszor hozzánk. Egyszer ad és sokszor elvesz. Ha eddig hozzá is szoktam ehhez a szeszélyhez, a mostani nekem is roppant nehezemre esett és kimondottan fájó volt. Fájó volt beismerni a kudarcot, hogy nem a terveim szerint haladtam és fájó volt belegondolni, hogy Marát ezzel el fogom veszíteni. íelég volt csak az arcát figyelnem, hogy a bűntudat billoga a mellkasomra préselje az érzést, hogy ezt a fájdalmat én okozom most neki. Mégis olyan jól esett, hogy nem elhúzódott az érintésemtől, hanem események teljes láncolatát indította el. Szinte ösztönösen mozdultam, amint realizáltam, hogy nem az ató felé indul meg és úgy húztam az ölembe szemből, hogy a lehető legnagyobb felületen magamhoz szoríthassam. Egyfelől volt baromira fájdalmas, már-már fojtogató érzés, másfelől óriási megkönnyebbülés, hogy ennyivel nem martam el magamtól. Csak hagytam, hogy kibontakozzon, úgy szorítson ahogy ő akar, miközben éreztem az összes feszültségét.
A szívem szakad meg, ahogy a szemeibe nézek és látom a világ összes fájdalmát, amit én okoztam egyedül.
Hagytam, hogy elhúzódjon, már arra gondoltam, hogy megérdemlem, ha felképel, bármit mond vagy elindul. Felkészültem tényleg mindenre és még jogosnak is éreztem volna. De Mara nem ilyen volt, lehunyt szemekkel döntötte a homlokát az enyémnek. Hagytam, ami neki jó, miközben a hátát cirógattam. A szavai melegséggel töltenek el.
- Te is, rettenetesen. - nem akartam hamis illúzióban ringatni, hogy nem érdekelt, amikor de, nagyon is. A csókban annyi minden rejlik, vallomás, ajándék, élmény, odaadás, eggyé válás.
Nem lesz könnyebb, hiába telik az idő. Csak más lesz. És soha többé nem lesz ugyanaz senkinek.
Egy ideje már csak csöndesen öleltem ki tudja mióta, de már azt sem éreztem, hogy a szék mikor nyomta ennyire el elzsibbadt ülepemet. Nem is érdekelt igazából, nem volt kényelmetlen. Nem, amíg érezhettem Mara közelségét, csöndben hallgattam lassan csillapodó szívverését és csak hagytam, hogy ő is megnyugodjon az ölelésemben. Mindkettőnknek szüksége volt most erre. A kimondott szavakat már nem szívhattuk vissza, de már rég nem keringtek keselyűként fölöttünk. Hosszan kifújtam csak a levegőt, ahogy a gondolataim közepette igyekeztem hozzá újból utat találni.
- Sajnálom, hogy elrontottam a szabadnapod. Tudom mennyit jelent neked. - tekintetemmel az övét kerestem, ismét kapcsolódni akartam hozzá a lehető legtöbb ponton. Attól, hogy kimondtuk amit kimondtunk, nem éreztem úgy, hogy el akarnám engedni. Sőt ilyen állapotban biztosan nem engedem a lakáson kívülre sem.
- Megértem, ha ezután nem szeretnél inkább látni, de örömmel venném, ha még eltölthetnénk egy kis időt együtt. Nekem is ugyanolyan nehéz és képtelen vagyok arra gondolni, hogy te ma kimész azon az ajtón és nem látlak többet. - meghagytam a lehetőségét a tiltakozásnak is, azt sem róhattam volna fel neki, ha ezek után megfáradtan faképnél hagy. De bizakodtam benne, hogy neki is jobb lenne így.
- Ötödikéig kell választ adnom és tizedikén indul a gép innét Atlantából. Mit mondasz, szentelnél még rám egy kis figyelmet? - míg előbbieket inkább tájékoztatásul mondtam, addig a kérdésre már egy picit el is mosolyodtam. Valahogy nem éreztem úgy a feszültséget még tőle sem. A részemről olyan volt, mintha elfújták volna. És ugyan sovány vigasz amit felkínáltam, de nem tudtam magamban tartani.

Mara & Archie

Táncsak káprázik

Még sosem alakult úgy beszélgetésünk, hogy ne tudtunk volna ösztönösen viszonyulni a másikhoz, hogy egy pillantásából tudjuk mire van szüksége. Annyira jól éreztük magunkat és sokszor éreztem úgy, hogy kiegészítjük egymást. Hogy könnyedén tértem vissza a civil életembe, azt csakis neki köszönhettem. Meglehet csak befelé fordultam volna, ha nem nyújtja ki felém a kezét, ha nem annyira segítőkész, ha nem alakul minden olyan idillien, mint amilyennek a kapcsolatunk indult. Mert sosem mondtuk ki egy szóval sem, de ami köztünk volt, az volt. És egy kapcsolatban a felek tiszteletben tartják, egyszerűen tiszteletben kell, hogy tartsák a másik jólétét. Egy idő után nem volt ő vagy én, "mi" voltunk. Jól esett az érintése, viszonozta pedig nem ezt vártam el tőle. Mintha bűntudatot láttam volna az arckifejezésén, de lehet tévedtem csupán. Ideges voltam, hiszen nem akartam tönkretenni ezt a napot. Olyan nehezen hoztuk össze.
- Ez a munkám. - máshoz nem is értek. Háríthattam volna, de ez már csak legbelül ordított. Egyszer kimondtam a bűnös szót, ami jó ideje a fejem fölött lebegett. Vajon ha a akorábbiakat elmondanám, számítana? Ő is tudta, hogy egy ideje mentek a sorozások, hiszen néhány katona egyenesen a kórházi lábadozása után ment vissza, hiszen páran megúszták könnyebb sérülésekkel, rehab nélkül. Különben sem érdemes már azon gondolkodni, mi történhet: már megtettem az első lépést, végig kell mennem.
Őszinte öröm bújkált a mosolyomban, ahogy a terveiről kezdett mesélni. Biztosra kellett mennem abban, hogy tartja magát az eredeti elképzeléseihez. Nem is tudom mit vártam volna válasznak, hogy felrúgja miattam, hogy engem is megemlít. Szinte sóvárgó volt ez a gondolat.
Aztán feltűnt valami.
Volt egy pillanat, egyetlen egy apró észrevétel, amely minden korábbi tervemet felülírta. Ahogy hallgattam Mara kérdéseit, észrevettem, hogy egyáltalán nincs szinkronban az érzelmi állapotával. Hogy is várhattam volna el egy ennyire odaadó és figyelmes nőtől azt, hogy majd stressztől megkímélve várja esetleg a következő jelentkezésem? Két bevetés közepette sem mondhattam volna azt senkinek, hogy majd beszélünk, mert azzal hazudtam volna. A háború veszteségei mi magunk voltunk. A pszichológiai kiképzés során pedig nem egyszer hívták fel a figyelmünket arra, hogy sokszor a döntéseinket nem érzelmektől túltelítve kell meghoznunk, hanem higgadtan és végiggondoltan.
Ebben a pillanatban megértettem, hogy Mara nem állt készen arra, hogy egy hosszadalmas tortúrába rántsam bele.
Úgy éreztem tennem kellett valamit. Tennem azért, hogy ő, legalább ő vissza tudjon zökkenni a normális kerékvágásba. Hiszen ha hazatér, akkor már biztonságban lesz. Én hiszem, hogy biztonságban lesz. A családja pedig kellő támaszt tud nyújtani neki, ha mégsem tudna annyira könnyedén túllendülni rajtam. Tudtam, éreztem, hogy mennyire fontossá váltam neki. De fontos volt az élete, a munkája, a hivatása, a mindene. Nem áldozhattam be mindezt magam miatt még helyette sem.
- Mindketten tudtuk, hogy egyszer visszamegyek. - bólintottam egy aprót. Különös nyugalom lett úrrá rajtam, ahogy ezeket a szavakat kimondtam. Nem tajtékzott legbelül semmi, keserédes nyugalommal fogadtam el, hogy rosszabbat tennék vele, ha meggyőzném. Nagy áldozat figyelni egy másik emberre. De még nagyobb áldozat megérteni őt. Nem éreztem ettől másképp magam, még mindig rettentően vágytam a társaságára, egy pillanatra sem szerettem volna szem elől téveszteni. Már én sem volt éhes, egy újabb pizzaszelet után ismét a kezéért nyúltam. Jól esett az érintése.
- Csodálatos hónapokat töltöttünk el együtt, soha egy percét sem változtatnám meg. De fontos, hogy a célok ne vesszenek szem elől. Az is ugyanolyan fontos, amit csinálsz, amit képviselsz. - neki mondtam, de magamat is kellett még győzködni. Nem fordíthattam most vissza azt, amit már elnyomtam magamban. A legnagyobb önzőség lett volna arra kérni, hogy hónapokig aggódjon miattam. Kezdett világossá válni, hogy okkal találkoztunk ilyen keveset. Nem nehezteltem érte, főleg mert most is eljött egy pont, amikor érte jobban aggódtam, mint magunkért.

Mara & Archie

Táncsak káprázik

Ahogy egyre közelebb került az április vége, egyre többször gondolkoztam azon, ha most megállnék és végiggondolnám, azok a dolgok lennének fontosak a számomra, amik eddig meghatározták az életemet? A válasz nem volt olyan egyszerű, de igazából én magam is éreztem, hogy napról narpra folyamatosan változtak az események és mindezek sodrásában én is. De hiszen az ember holtáig csak formálódik olyanra, amilyenre csak hagyja magát, nem? Egyértelműen tudtam a választ, ahogy azt is, hogy mit szerettem volna elkerülni. A mostanában annyira a lelkemre telepedett békét és megnyugvást aligha. De nem csak azt. Amennyire nem tudtam mihez kezdeni magammal a lábadozásom elején, most annyira éreztem ugyanúgy produktívnak azokat a perceket is, melyeket Marával töltöttem. Az, hogy hogyan érezzük magunkat belülről, befolyásolja azt, hogy hogyan érzünk magunk körül mindennel kapcsolatban. Amikor érzéketlenek, aggódók, feszültek és frusztráltak vagyunk, a legkisebb dolog, ami eltérít elvárásainktól, erőteljesen kizökkent bennünket. Kártyavárunk lapjaiban bízva azokat mutogatjuk az élet viharaiban. Amikor nyugodtak, fókuszáltak és érzékenyek vagyunk, túlzottan nem ráz meg, ha a dolgok nem a mi szájízünk szerint alakulnak. Most pedig teljes tanácstalanság járt ét ahogy arra gondoltam, nem tudom a végtelenségig elodázni a behívót.
Aprót bólintotta, viszonoztam a mosolyát, ahogy azt ecsetelte, hogy eszik. Én is látom. De nekem könnyedebben csúszott, addig is lefoglaltam magam, ha a gondolataimat nem is. Annyira nem fair, hogy máskor olyan könnyedén tudtunk bármit megbeszélni, most az első akadálynál teljes tanácstalanság lett úrrá rajtam. Egyszerűbb volt elmenekülni a szavak elől, mint kimondani azokat.
- Nem a te hibád. - hanyag mozdulattal nyúltam át az ő térfelére, hogy bátorítóan szorítsaj rá egy pillanatra az alkarjára. De végül elhúzni a kezem nagyon is nehezemre esett. Tudtam róla, hogy azt is magára veszi, amit nem kellene, ezt igazán nem rajta akartam számon kérni.
Miért akadozik ennyire ez a beszélgetés és miért ilyen nehéz?
Míg felvázoltam a helyzetet - úgy ahogy -, láttam, hogy Mara sem egészen fogadja  olyan természetesen a témát. Talán neki is nehéz. Hát még nekem. Tényleg fogalmam sem volt róla, hogy hozzam fel, de végül megkönnyítette a feltételezéssel. A kötelesség mindig is kötelesség volt. A behívóra nem felelni pedig felért egy kihagyott munkanappal, de még annál is szigorúbban büntették.
- Ami azt illeti igen, majd' kicsattanok az energiától és semmi akadálya nincs annak, hogy visszatérjek. - csak éppen annyira nem vágyódom most vissza. Ez utóbbit azonban már inkább csak magamban tettem hozzá. Lepillantottam a pohárra, kényszeredetten ragadtam meg és forgattam a száránál fogva. Kétszer skippeltem. Harmadszorra túl gyanús lenne, főleg mert a gyógytornász is megírta a jelentését. Az ő szava ellen az enyém aligha ért volna, ha arra hivatkozok, hogy nem pihentem eleget. Végtelen hosszú időnek tűnt ez a pihenés, mégsem tudtam eddig megunni.
- A behívó egy furfangos dolog, nem elfogadni olyan, mintha dezertálnál. Mintha te nem akarnál bemenni dolgozni, amikor vészhelyzet van és szólnak. - igen, jó lesz az irány. Ha hasonlatokkal jövök, akkor könnyebb lesz felvázolnom is. Igazából nem olyan szívesen mennék vissza és hagynám itt mindezt, még ha tudom is, hogy Atlantában sem maradnék. Itt nem volt továbbiakban célunk, sem neki, sem nekem.
Apropó, célok... még csak meg sem kérdeztem, hogy ő mit szeretne azután, hogy itt végez. Hirtelen annyira önzőnek éreztem magam, hogy még azt is visszanyeltem, hogy nem szívesen mennék vissza. Mi több, nem szívesen szakítanám meg vele a kapcsolatot semmilyen formában.
- De mesélj te, hogy látod mindezt? Hogy tervezed Atlanta után? Gondolom hazamész és... - nem gondolom, igazából tudom, de fogalmam sincs, hogy miképp folytathatnám. Hazamegy az apjához és a bátyjához, az élete pedig a megszott mederben zajlik tovább. Az élete, amiről csak személyes történeteket mesélt, de úgy igazán sosem avatott mindenbe be. Meglehet, hogy szándékosan. A pohár után nyúltam és inkább leöblítettem a harmadik szelet pizzát is. Én pontosan az ellentéte voltam, inkább ettem mint beszéltem. Észre sem vettem, hogy megint egy merő stressz vagyok.
Lenne egyáltalán normális jövőképünk?

Mara & Archie

Táncsak káprázik

Már én magam sem tudom, mikor kezdtem el ragaszkodni azokhoz a megszokásokhoz, amelyeknek hiányát most cefetül éreztem. Ezért is volt talán követelőzőbb a kelleténél az a puszi, de aztán valamelyest megkönnyebbültem, ahogy megpillantottam azt a mosolyt. Oké, akkor minden rendben. Azt hiszem. Legalábbis igyekeztem visszarázódni a rendes sodratba, mert tényleg láttam a megszokott jeleket. Nem voltam én mindig ennyire megrögzött jelekben kommunikáló, de valahogy annyira bosszantott, hogy nem egészen értettem mi történik. Az értetlen események pedig az olyan gyakorlatias embereknek is, mint én magam is voltam felért egy tarkón lövéssel. Egy valamit utáltam a kiszámíthatatlanságnál is jobban, ha nem tudtam a kezemben tartani az események láncolatát.
Ezért is nyugtatott meg teljesen, amikor a hátamhoz simult. Egy pillanatra én is megálltam a mozdulatban, hogy kiélvezzem a közelségét. Éreztem, ahogy lejjebb megy rólam a feszültség és a szívverésem is teljesen normális ritmusra vált át. Ezt hiányoltam az elmúlt napokban. Kezem egy pillanatra a karjára simítottam, csak utána pakoltam a tányérokra.
A közösen eltöltött időt.
Valahogy két kézzel tiltakoztam volna az ellen, hogy egyáltalán tovább gondoljam a hónapot, megoldásokon járt az eszem. Kellett lennie megoldásnak, valami biztosan működhet. Azt nem tudtam pusztán a teljes egyenletben, hogy Mara mennyire szeretne beavatni az életébe. Már ha szeretne egyáltalán, mert ez az ő választása volt. Mégis annyira tolakodónak éreztem minden egyes gondolatom. A pillanat tova illant, én pedig az asztalhoz.
Valahogy sikerült mégis csak a szavamra találnom, de előbb inkább meggyőződök arról, hogy semmi és senki nem szakít félbe minket. Igenis komoly témáról akartam beszélni vele és ezt nem lehetett volna csak úgy berekeszteni. Látszott rajtam is, hogy mennyire gúzsba vert, biztos voltam benne, hogy látta rajtam, különben nem kérdezett volna rá a spoilerre.
Annyival azonban tartoztam neki is, hogy nem húzom az időt rettenetesen sokáig.
Vetettem egy pillantást a pizzámra, igyekeztem minél nagyobb falatokban betolni, pedig nem szoktam ennyire mohó sem lenni. Aztán erőt vettem magamon. Mindent vagy semmit alapon ezt nem lehetett volna amúgy sem megtervezni.
- Látom anélkül enni sem bírsz. - pillantottam az ő tányérja felé, de ez még mindig csak kikerülés volt a részemről. A francba is, miért ilyen nehéz?
- Rólam... vagyis rólunk akartam beszélni. Mostanában tudom, hogy nem sikerültek olyan jól a találkozók, meg ezer dolgod akadt, biztosan sokat készülsz az utolsó hajrára. - hónap végére meglehet még nagyobb drukk kellett Marának is, na meg azt tudtam, hogy a honvágyát már nem pótolja akármi és akárhogy. Lehet már én sem vagyok elég társaság ehhez?
- Nos jól. Bár kissé eseménytelenül, de megkaptam a behívót. - kezdeni akartam valamit az általam érzékelt űrrel, így egy újabb pizzaszelet elvételével akartam gyorsan kitömni. Vagyis betömni a szám, miközben igencsak vizslató, kíváncsi tekintettel pislogtam felé. Nagyonis fontos volt nekem az, mit szól hozzá. Nagyjából minden ezen áll.
- Még nem jelentkeztem. - pontosítva az előző két alkalommal nem töltöttem ki a jelentkezést, hanem még a gyógytornára hivatkozva próbáltam időt nyerni magunknak. Miért esik nehezemre ezt kimondani?

Mara & Archie

Táncsak káprázik

Nem túlzok, ha arra gondolok, hogy soha senki nem törődött még ennyire velem. Ez nem csak hogy függőséget okozott nálam, de olyan érzéseket is kiváltott, amikre nem számítottam. Nem csak pusztán ragaszkodtam Marához, akárhányszor megláttam, valami fura dolog történt velem. Itt benn, a mellkasomban. Az érzés, ami elöntötte az agyam, és arra késztetett, hogy elhiggyem, hogy mennyire gyönyörű is ez a hely, mert ő benne volt. Január óta ismételtem volna meg bármikor újra a kis kirándulásunkat, melynek minden pillanatában ott szerepelt mindaz, amir eddig valahol teljesen máshol kerestem. Mert eddig vak voltam, azt gondoltam, hogy csak és kizárólag akkor leszek boldog és elégedett az életemmel, ha elérem a kitűzött céljaimat. Az élet ellenben csúfosan képen törölt és kiröhögött.
Most azonban fogalmam sem volt, hányadán álltunk. Éreztem, hogy valami nagyon nincs rendjén. Folyamatossá váltak az olyan pillanatok, amikor többnyire külön voltunk. Működött az összhang, arra nem mondhattam, hogy nem. De valami megmagyarázhatatlanul megváltozott. Néha azon tűnődtem, hogy én csináltam vagy mondtam valami nem helyén valót, de még csak ez sem rémlett tisztán. Még szóba sem hoztam, mennyire vissza vágyódom a háború közepébe, voltaképpen ezzel hazudtam volna a legnagyobbat.
De kétségkívül óvatosabbá váltam és leginkább türelmetlenebbé.
Most sem tartott sok vissza attól, hogy írjak neki vagy felhívjam. Kiborított, mennyire nem tudtam kezelni ezt a helyzetet és attól tartottam, csak még jobban ki fog hullani az irányítás a kezeim közül.
Miközben elvettem a doboz pizzát, a nekem járó pusziért sorba álltam. Úgy még csak a cipőjét sem hagytam levenni neki. Valahogy makacsul ragaszkodtam a mindennemű kontakthoz. Talán pont amiatt, hogy ilyen ritkán láttuk már egymást. Vagyis a beosztásához képest is ritkán. Többször nem is aludt itt, mintha az idő észrevétlenül visszafelé kezdett volna folyni. Tartottam tőle, hogy visszatérünk az alapállapothoz, ami megismerkedénük első napja volt.
Sajnálom, én többé nem tudnék úgy tenni.
- Azt reméltem. Azért el is tudtad intézni? Szólhattál volna, akkor segítek benne. - a pultra pakoltam a dobozt, messzebb sodorva a behívó papíromat, ami még mindig összehajtogatva árválkodott magában. Nem akartam róla ügyet sem vetni, mintha egyenesen haragudtam volna rá. Inkább kiszedtem az első szeleteket két tányérra és azzal léptem oda az asztalhoz. Az járt a fejemben, hogy miért kellenek új holmik neki a szállásra, amikor már nincs egy hónap sem az ittlétéből?
- Én újabban egész sokszor ráérek, most már gyógytornászhoz sincs időpontom. - mintegy mellékesen jegyeztem ezt meg, miközben igyekeztem Marára figyelni.
- Kérsz bort? - egy újabb kérdés, amivel igazából még mindig csak a témát kerülgettem. Éreztem, hogy nem tehetem meg sokáig, komolyabban kellene rászánnom magam.
- Ma nincs ügyelet sem, igaz? Akartam mesélni is valamit, de majd csak ebéd után. - most az egyszer megmakacsoltam magam, magát a készülődést nem akartam tönkre tenni, de ezzel magamnak adtam mattot, hogy később aztán megemlíthessem.

Mara & Archie