Táncsak káprázik

Kár lenne tagadni, hogy mindig Mara beosztását vártam. Valahogy nem csak elfeledkeztem arról, hogy még mindig lábadozok olyankor ha csak percekre is, de kifejezetten jól is éreztem magam. Azt sajnáltam csupán, hogy nem tarthatott egyik sem tovább annál, ami még túl gyanússá nem vált. Nem szerettem volna, ha amiatt megróját, mert túl sokat időzik nálam. Pedig a szobatársaim arcán már láttam néha a kaján vigyort, ők pontosan tudták mi a dörgés, én pedig nem győztem ilyenkor elhessegetni. Egyszer még megdobom valamelyiket a papucsommal is, nem csak papírrepülővel.
Elpillantottam a tolószék felé, ahogy Mara megigazította azt. Tényleg mindenre figyelt, a legapróbb változást is helyre korrigálta. Néha nem győztem csodálni, hogy mindenkihez mennyi türelme van, közben pedig mindig a maximumot nyújtotta. Alighanem ha arról kellene faggatnom pihen-e eleget, úgysem mondaná el, hogy ennek az esélye eleve a nullához konvergál. Ki kellene találnom valami pihentetőt. Bűntudatom volt, hogy én meg itt naphosszat csak henyéltem.
- Kockázat nélkül nem lehet játszmát nyerni. - somolyogtam vissza neki pimaszul. De voltaképpen nem egyszerű visszavágás volt ez, sem pedig magamat védtem, hiszen az igazságát is kár lenne cáfolni. Ezt csak mi cselekvő emberek tudhattuk, az nem igazán, aki nem hoz döntéseket erőn felüli próbálkozásokkal. Na meg... anélkül fejlődni sem igazán lehetett volna, ha nem feszegetjük a határainkat.
- Én? Kinézel belőlem ilyet? - leplezetlen vigyorral próbáltam elterelni magamról a gyanút. Tisztában voltam vele, hogy neki is világosabb a Napnál, minden ilyen jellegű felbujtás tőlem származik. De legalább lefoglaltam őket. Az egyik kőrteremből hallottam, hogy valami konflliktus párnával fojtogatásba fulladt és úgy kellett benyugtatózni a delikvenst. Ellenben itt a srácok igazán jól viselkedtek, mi több gyanúsan leszoktak arról, hogy Marának tegyenek bókokat.
- Majd meghívom egy kávéra. Vagy téged. - ajánlkoztam fel az opcióval. Vajon elég lenne csak ennyi vagy az ő kávéjába is dobjak bele egy papírrepülőt? Bár kétlem, hogy az enyém landolt volna a dokiéban, az puszta véletlen lehetett valamelyik tökkelütöttől.
Örültem, hogy elfogadta a hajtogatott kis darut. Nem a legszebb volt, látszott rajta, hogy hol próbáltam koorigálni a korábbi hajtását, de igazából nem volt az olyan kis csinos mint szerettem volna. Ellentétben az új tulajdonosával.
- Jó elfoglaltság, kellően pihentető és próbára teszi a kézügyességemet. Ezer felfűzött darumadár pedig jó áldást hoz. Egyszer talán lehajtogatok annyit is. De ezt tartsd meg, akkor már csak 999 fog hiányozni hozzá. - csak nem tudtam megállni, hogy ne vetítsem vissza rá. De őszintén érdekelt, hogy hogy van és az is, hogy tényleg felvidítsam, ne pedig csak szórjam itt a szavakat. Láttam, ahogy átfut az arcán némi bizonytalanság. Talán történhetett valami, ami meghiúsíthatja a találkozót. Az én rokonaim sem értek rá lévén a bátyám is csak a cuccokat hozta el nekem és már ment is. De nem panaszkodtam, én kellően feltaláltam magam egy jó ideje a családom nélkül is.
- Nem voltál még ennyi ideig távol a családodtól, igaz? - tanulás és fejlődés ide, volt hátulütője is annak, ha valaki valamiért kicsit világot látott. Nekem is nehéz volt az elején, aztán egészen megszoktam. De az én távol maradásomat valamiért inkább támogatták, mint nem. Talán amiatt, mert bátyám egyébként is titokzatosabban állt a saját múltjához, mint a velem közöshöz. Tudtam a családi titokról, amelytől olyan távol álltam éppen mint Amerika Európától. Annyiból nem is bántam.
Készségesen vetődtem hasra, mintha valami jutalom járna érte, pedig csak egy szimpla átvizsgálás volt benne. Na jó, nem tagadom, kicsit szerettem volna bevágódni is. De a megjegyzésére csak én is vágtam egy kétségbeesett arcot, mielőtt elnevettem volna magam.
- Aztán véletlenül mást szabna át. Pedig azt mondják, hogy a hegek vonzóak. - valahol elégedett voltam, hogy ma kivételesen nem vérzett át a kötés, a múltkor az a perszóna nagyon elvetette a sulykot, én is majdnem kiabáltam vele.
Mire visszafordultam, már a következő meglepetés ért. Hozott nekem csokit, ráadásul olyat, amilyet szeretek. Gyanúsan furcsán eltűnt csomagolásra immár kezdtem látni a megoldás, ki bűvészkedhette el a kukába.
Milyen figyelmes.
Nem túl feltűnő mozdulattal elvettem tőle és a pólóm nyakáb már csúsztattam is be az anyag alá a csokit, hogy eltüntessem. Ártatlan arccal pillantottam vissza rá, miközben mutató és hüvelykujjammal épp azt imitáltam, hogy cipzározom be a szám.
- Nem is láttam semmit. - aprót biccentettem, immár cinkos mosollyal. Majd mielőtt még kitalálná, hogy ideje lenne tovább állnia, elpillantottam a kerekesszék felé.
- Köszönöm. Esetleg lenne kedved kicsit kitolni a levegőre vagy az automatákhoz? - nem kellett sokat töprengenem a megoldáson, amiért még a kollégái sem szólhattak. Most mi volt abban, hogy valakit egy kicsit megsétáltat?
- Persze szigorúan csak protokoll szerint. - a mosolyom elárult, pedig én próbáltam komoly arcot vágni hozzá. Szerettem volna még beszélgetni vele és nem tologathattam olyan kifogásokkal az idejét, hogy ellenőrizzen le ezt vagy azt. Valami azt súgta, hogy talán neki is jól jönne pár perc kikapcs.

Mara & Archie

Táncsak káprázik

A délelőttöm újfent pocsékul indult. Ha nem lenne elég az, hogy még mindig az ágyat nyomom, akkor az egyik nővér kiváltképp hajlamos a szadizásra. Hogy ezt csak nálam vagy másoknál is így intézi, még nem jutott eszembe megkérdezni másoktól, de néha inkább kértem újabb átkötözést.
Még nem éreztem magamon, hogy túlságosan depresszív kedvem lenne, holott második hete nyomtam az ágyat ami kiváltképp engem mint inkább aktív cselekvő férfit könnyedén átdobott volna a palánkon. Sosem szerettem tétlenkedni, az a halálom volt ha hosszas unatkozásra lettem kárhoztatva. Márpedig az egész gyógyulásban ez volt a pláne, akkor pedig nem álltam sorba, amikor a türelmet osztogatták. A hét elején benézett rám a bátyám a szabadnapján, de csupná pár percre sikeredett ez a találkozó és akkor is inkább csak ellátott engem mindenféle holmival mint a saját alvós cuccaimmal, néhány könyvvel meg egypár rágcsával. Ez utóbbi már aznap elfogyott, a könyvek pedig most csak ideig - óráig kötötték le a figyelmem. De szerencsére nem panaszkodhattam, mert nem voltam magányra ítélve és ezért az alattomosabb gondolatok gyökeret sem verhettek a fejemben.
A mai napom abból állt, hogy próbálgattam megint kicsit a tolószéket, de a sebemre még mindig figyelnem kellett, nehogy felszakadjon. A hangulat a szokásos, mindenki sztorizott, marhultak, ha épp látogató jött persze viselkedtünk. De a többiek gátlástalanul szórták a bókokat tovább, mintha anélkül nem lenne többé reggel.
A váltást vártam, mint a Messiást. Megtanultam memorizálni mikor épp ki van beosztva, ezt az egyre pangóbb napokban nem is volt nehéz követni. Az ápolók közül néhányat nagyon nem bírtam vagy mert kifejezetten durván kezelt le, vagy mert kapkodott és már rohant is tovább. De a többségükkel semmi bajom nem volt, mi több azt vettem észre szívesen váltanak pár szót, hallgatnak történeteket. Azt én is szerettem, már hallgatni és figyelni. Kiváltképpen ha egy bizonyos személy bukkant fel. Olyankor könnyebben teltek a percek, mintha lóhalálában szerettek volna felgyorsulni, miközben azt éreztem én is feltöltődök. Épp azon mesterkedtem, hogy az éjjeliszekrényről elemelt papírból hajtogassak valamit. Tengernyi időm közepette már annyi papírrepülőt hajtogattam és dobáltam meg vele a többieket - na őket sem kell félteni -, hogy most másra vetemedtem, de valahogy egészen elképesztő módon a daru nem akart olyan szép és formás lenni. Néhányszor kénytelen voltam visszahajtani, hogy jobb formája legyen.
Aztán az összes fókuszt ellopták.
Már a hangjára mosoly görbült a számra és mire felsandítottam, a szemeim ia felcsillantak. Szerintem miatta nem golyóztam még be teljesen, máskülönben már lehet többször keltem volna fel az ágyból is, hogy annál lassabban gyógyulhassak.
- Szia! - lehet talán egy kicsit lelkesebben köszöntem, de egyből abbahagytam a hantogatást. A kérdésre viszont eszembe jutott, hogy mit is szándékoztam. Ezt befejezni.
- Feltaláltam magam, de eseménytelen volt a napom. Leszámítva azt. - billentettem oldalra a fejem a kerekesszék felé, miközben nekiálltam az utolsó két hajtásnak.
- Ma nem volt több papírrepülős bombázás, ellenben ez a tiéd. Azt mondják szerencsét hoz. Az a kérdés, te hogy vagy ma? - miközben felé nyújtottam a kis papírmasét, magamban értékeltem, hogy feltette a kérdést, de igazából a válaszokat amúgy is meglelte a kartonomon. Ellenben észrevettem, hogy jól esik neki ha beszélgethet. Nem tudom a helyiek mennyire vonták őt be a társaságukba, de azt már mondta, hogy nem ide való és azt is hogy csak átmeneti az itteni élete. Mint az enyém is, ebben hasonlítottunk.
- Elment, volt rosszabb is. - fájt ez tény, de nem akartam, hogy emiatt rosszul érezze magát. Mégis ahogy tovább puhatolózott, nem ellenkeztem csak hasra fordultam. Persze nem akartam, hogy mindjárt komoly témákkal induljunk.
- Na hogy látod, lesz még esélyem megszépülni? - sandítottam hátra komolytalan, viccelődős grimasszal.

Mara & Archie

Táncsak káprázik

Különös azt feltételezni a másikról, hogy mindenáron hízeleg. Ahogy körbepillanthatnék vagy ezerszer is a helyiségben, most mások is pont ugyanígy ácsingózhatnának a figyelméért. Meglehet ők az összes hízelgést és bókot elsütötték volna, legyen az durva vagy mézesmázosabb. Ilyen ez a katonatermészet, amikor a szükség megvonja a szükségleteket. De nem akartam tahó és tolakodó lenni mindenáron. Még így félig benyomva sem.
- Klotildnak? Szegény lány, aki ilyen néven él. - fintorodtam el, majd a grimaszom mosollyá is szelídült. Ennyire elfogult nem lennék, de ő tudja. Tényleg sok ilyet kaphatott már, hogy a hátsó szándékot feltételezi. Nem akartam én ebben a pillanatban sem a következőben megmutatni, hogy ez nem így van és téved.
Még fogunk találkozni, nem? Ugye fogunk?
Igyekeztem némi önállóságot mutatni, hogy a pohár megfogása még megy, de azért megköszöntem a segítségét. Mindig tudtam értékelni a fáradozásaikat, hiszen az még sokkal embert próbálóbb is volt, mint az amit mi tettünk.
Egész elégedett vigyor terült el az arcomon, ahogy a megjegyzésemmel sikerült így megnevettetnem. Na végre, valami őszinte siker. De igaza volt, a cinkos mosoly továbbra sem maradt el, de határozottan igaza volt a meglátásával. Akkor bizony több dolga akadt volna és talán egész nap csak más mászkált volna hozzám. Micsoda büntetés, így az első napomon főleg. És hol van még a gyógyulás vége?
- Akkor csak megfenyegetem őket. - figyelmeztetően magasba is emeltem a kezem, hogy csak a mutatóujjam kinyújtva hadonásszak egy kicsit. Most éreztem meg igazán, hogy mennyire elgémberedett mindenem. Nem is figyeltem oda erre, amíg beszélgettünk. Nem mintha bántam volna, lesz bőven időm magamba mélyedni és töürengeni az életen, a történteken, mindenen.
A szavaioi nyomán éreztem csak, hogy talán sokáig tartottam itt szóval. Azt talán csak megtippelni tudtam volna, hogy ezért a pár jó szóért tényleg így volt és ő is húzta az időt, mégis olyan türelemmel viseltetett akkor meg. Mielőtt még sarkon fordult volna, kicsit megköszörültem a torkom. Várakozón pillantottam fel ismét rá, noha vagy háromszor is újra végiggondoltam, hogy inkább csak hagynom kellett volna tovább menni.
- Ami azt illeti, de, talán lenne. Persze nem szeretnék telhetetlen lenni, biztosan ezer dolgod van. De megnevettettél és ez jól esett. Szívesen beszélgetnék még veled, azt mondják a jókedv elősegíti a gyógyulást. Természetesen csak ha van kedved. És... legyen kíméletes napod. Tudod mit, addig kiderítem a teljes neved. Nem, ne is mondj semmit. -  emeltem is fel tiltakozón a kezeimet, mielőtt még itt adna nekem instrukciókat. El kell foglalnom magam, ez pedig bőségesen elég. A tudat, hogy valamin dolgozhatok, jobban feldobott, mint az unatkozás. Már nem tudtam egyébként sem visszaaludni, idővel pedig csengetnem kellett egy újabb adag fájdalomcsillapítóért. Elsőre nem jártam sikerrel az infóvadászattal, mert egy türelmetlenebb nőszemély jött, aki a kötést is úgy fogta meg, hogy szívesebben ugrottam volna inkább bele egy feltekert szögesdrótba. De másodjára már igen. Szívesebben mozdultam volna innét ki, de attól tartok ha a lábam engedte is volna, a másik sérülésem aligha.

Mara & Archie

Táncsak káprázik

Részlegesen, de lassan kezdett bevillanni a kép, mi történt és mirúl maradhattam le. A porfelhú és s puskaropogás közepettte előkerült szinte a semmiből egy köpcös fickó lepellel elkendőzötten, de ahogy az arca felsejlett, az az őrült vigyor akkor ott az elmémbe égett. Ahogy a füst oszolni kezdett, felfedte a pakkokat, amiket magára épített. Mindenkit magával akart rántani, de a mi osztagunk csak a második vonal volt.
Szerencse vagy véletlen, fogalmam sincs. Lesz épp elég időm ezen gondolkozni.
Aprót bólintottam a válaszra. Eltűnődtem, vajon tényleg így volt és csak nem akart felzaklatni vele, de szerettem volna hinni neki. Szerettem volna elhinni, hogy amit megléptem, az hasznos volt. De végtére is alighanem mindenem megmaradt.
- Köszönöm. - mosolyodtam el végül hálásan, amiért válaszolt. Nem lenne szükséges semmit kiadnia, de figyelembe vette, hogy tényleg őszintén érdekelt.
Ahogy a nevét hallottam, bevillant, hogy az előbb mintha már mondta volna. Alighanem még nem vagyok a magam ura, hogy mindenre tudjak figyelni. Lehunytam egy pillanatra a szemem és vettem egy nagy, nyugodt lélegzetet.
- Illik hozzád, nos örvendek én is Mara. - ahelyett, hogy bosszankodtam volna a kis botladozásomon, inkább a beszélgetésünkre koncentráltam. Jártam itt már többször is, igaz leginkább csak apróságokkal, amiket a kiképzésem során kaptam. De az változó volt, hogy a nővárek mennyire beszélgettek a betegekkel, ez a mostani pedig ritkaságszámba ment. Megszokásukká vált valami lerázó szöveggel a férfiemberbe fojtani a dicséretét, de nem láttam, hogy ilyen lenne. Most is itt volt még, pedig biztosan millió plusz dolga lenne. Szerencsére belement a tegeződésbe.
Kedvenc beteg.
Ezen a megjegyzésen jót mosolyogtam, főleg ahogy folytatta. Már egyébként azért is tett ez jót, mert szerettem volna figyelni és ezzel máris kevésb é éreztem magam kótyagosnak. Nem tudtam volna visszaaludni, hiszen éreztem, hogy megy ki belőlem a fájdalomcsillapító szedáló hatása, hamarosan már csak a kínjaimmal maradok. De addig is lesz min tűnődnöm.
- Ha megtudják ezt, akkor nem tőlem fogják. De ha egyik nem viselkedik, akkor szólj, akkor... - hirtelen nem jutott eszembe semmi ötlet, aztán megláttam az ágyhoz oda készített mankót. Nem tudom mikor fogom azt használni, de támadt egy ötletem. - csak szólj és elverem őket a mankóval. Utána viselkedni fognak. De ez maradjon a mi titkunk, még ellopják. - szórakozottan kacsintottam egyet a titoktartás mellé, ahogy az ujjam a számhoz emeltem. Persze esélyem sem volt felkelni, még nem. De a tudat valahol kicsit töltött vissza.

Mara & Archie

Táncsak káprázik

Kellett pár perc, hogy realizáljam, igazából nem meghaltam, hanem a kórházban voltam és a korábbi bevillanás valószínűleg a felvert orvosi sátor volt. De élesek voltak a hangok és a fények, hogy még össze tudjam szedni. Nem segített annyira a tompaság, ami olyan szinten leszedált, hogy még a környezetemre is lassabban reagáltam. Legalábis erre tudtam következtetni abból, hogy még fel sem fogtam igazán, de már vissza is nyomtak az ágyra. Nem mintha lett volna erőm ellenkezni, úgy simultam vissza az ágyra.
- A többiek jól vannak? - tekintetem a távozók brigádjáról újból a hozzám szólóra függesztettem. Hosszasan elidőztem a vonásain, amire tudatomig is eljutott, hogy nem is ezzel kapcsolatban kérdezett. Zavartan engedtem meg magamnak egy félmosolyt, mielőtt még rendezhettem volna a gondolataimat. Miért magáz? Ennyire ramatyul nem festhetek, hogy fogalma sincs hogyan szólítson meg.
- Archie vagyok, te pedig... - elgondolkozva kidugtam a nyelvem hegyét, miközben a szemöldököm is ráncoltam hozzá. Igazából most nem sok minden jutott eszembe, szóval reméltem, hogy kisegít, miképp szólítsam. Egyfajta mómen volt nálam, hogy a nővéreket ne csak a munkájuk alapján szólítsam le, az annyira tárgyiasító dolog. Mások persze kényelmesen csak ennyit engedtek meg maguknak. Itt sem én voltam az egyetlen, ahogy elsandítottam a szomszédos ágy felé, de ez speciel pont nem érdekelt.
Aprót bólintottam a kérdésére.
Amíg nem említette, észre sem vettem, hogy mennyire ki voltam száradva, az ajkaim kissé cserepesek, a nyelvem pedig szikkadtan száraz. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen napot írtunk, arról sem mennyi ideje volt, csak arról, hogy ott abban a pillanatban valamit tennem kellett a csatatéren és a legjobb megoldás a többiek fedezése volt.
- Nyugodtan tegezz, nem sértődök meg érte. - újabb hálás mosoly költözött az arcomra, miután a rendelkezésemre állt azzal a pohár vízzel. Jelen állapotomban nem tudom mennyire tudnék mocorogni, de azért megpróbáltam magam megint feltolni, legalább a párnán egy picikét. Akkor vettem észre, hogy nem csak deréktájon vannak problémák, de a lábam sem úgy szuperál.
- Jól lesántítottam magam. Talán egy kis figyelemre is szükségem lesz, ígérem nem halmozlak el feladatokkal.

Mara & Archie

Táncsak káprázik

Puskaropogás, robbanások garmadája, pokoli hőség, kosz, az ember lelke mélyére maró fájdalomittas ordítás, újabb robbanás, majd csönd.
Csönd az éterben. Csönd, végre átkozott csönd. Nem tudom mikor pihentem utoljára, napok óta nem aludtam ki magam igazán, hiszen folyamatosan változtatni kellett a pozíciónkat. A fülsiketítő csönd után valami pittyent. Majd még egyet. Befolyt a kép egy hordágyról, homályos volt, de sátornak tűnt katonaorvosokkal. Tompán felsejlett, de mint valami álomban. Égett az oldalam, a hátam, a lábam, fogalmam sincs már. De fájt, kegyetlenül fájt. Arra vágytam, hogy szűnjön meg. Mintha az imáim meghallgattattak volna végre. Vagy ez már a halál?
Újabb pittyenés.
Majd még egy.
Már nem fájt, de a fény ami a szemem érte pokolibb volt, mint a fájdalom, amit előtte éreztem. A csöndtől szinte zsongott a fejem, amelyet a szüntelenül visszatérő pittyenés szakított félbe. Erőt vettem magamon, hogy kinyissam újból a szemem. Komoly erőfeszítésekbe telt, mire a résnyire nyílt szemeim bármit felfogtak a külvilágból. Minden olyan homályosan derengett. Bosszúsan ráncoltama  szemöldököm, mellé pedig úgy grimaszoltam, mintha valami grimaszbajnokságot szerettem volna megnyerni. Felsandítottam a csippanás irányába, de túl magasan volt az az izé, hogy leüthessem.
Hamarosan egy idősebb férfi hangja törte meg a csöndet. Mintha valami aktát tartott volna a kezében, talán az enyémet.
- Az úr egy katona, gránát robbant mellette, repeszek tömkelege érte a bal veséje fölött, kicsit az oldalára is kiterjeszkedve. Szerencsére nem ért létfontosságú szervet és mindet sikerült eltávolítani. A lába a lökéshullámmal törhetett el. -   áh, a diagnózis. Akkor nem haltam meg. Vagy mégis? A dokit körülállta néhány tanonc, akik sületlenségeket kérdezgettek, nekem pedig hasogatni kezdett a fejem. Tüntetőleg az oldalamra akartam fordulni, de ezt mindjárt megbántam, hangosan szisszentem fel. Valaki más is felbukkant, szinte üdítőleg hatott a jelenléte, bár én magam abban is kételkedni kezdtem, hogy ez most már a valóság, igazából a pokolra jutottam és leszolgáltam a földi életet.  Készültem lefordulni az ágyamról. A doktor még mindig magyarázott, de mintha távolodott volna a hangja, én pedig még mindig nem fordultam le az ágyról. Valaki belém kapaszkodott, finoman nyomott vissza a párnámra. Valami nem stimmelt. Vagyis igen. Még mindig ugyanaz az üdítő látvány.
- Te csak az őrangyalom lehetsz, én pedig elnyertem végső jutalmamat, igaz?

Mara & Archie