-Hát az biztos, hogy menőbb vagyok mint te. Vagy mint a haverjaid. - széles vigyorral az arcomon lököm meg - jól esik egy kicsit viccelődni. Az akadémián is előfordul, hogy szivatjuk a másikat, de az más jellegű tréfa. Ott az sokkal inkább az erőviszonyok fitogtatására van, így az iskolaév elején mindenki igyekszik kialakítani magának a legmegfelelőbb helyet az iskolai hierarchiában. Elsőévesként persze nem a legkönnyebb, de szerencsére vagyok annyira határozott és keménykötésű, hogy nem a sor végén kullogok. Inkább erős középmezőny - annak ellenére, hogy amiatt, mert nem katonai középiskolába jártam, néhány társamhoz képest hátrányból indultam. Sebaj. Beth-el nem kell ilyen játszmázásokban gondolkodnom, így jókedvűen viszonzom az ölelését.
-Pff kérlek. Nekem sokkal jobban áll, mint Gabriel-nek. - egyébként mostanában tényleg ritkábban borotválkozom - jobban tetszik így. Még mindig vannak alkalmak, amik megkövetelik, hogy csupasz legyen az arcom de ha tehetem, borostáig vagy akár rövid szakállig szeretem meghagyni. Anya kicsit húzza rá a száját, de összességében eddig pozitív volt a fogadtatás. Nem mintha a külső megjelenésemmel kapcsolatosan túlzottan érdekelne mások véleménye. Végülis most barátnőm úgy sincs, nem is randizom, szóval...úgy nézek ki, ahogy akarok.
Csak felnevetek azon, milyen diszkréten jelzi a barátainak, hogy ne várják meg, játékos rosszallással rázva meg a fejem. Beth-nek még nagyon fel kell nőnie, de még van is ideje. Szerencsés, hogy neki nem kell hirtelen felnőtté válnia mint anno nekem. Örülök, hogy ő ki tudja élvezni igazán a fiatalságát - ebből próbálok én is merítkezni, és töltekezni az ő energiáival. Amit meg is toldok kicsit a megvesztegetésre szánt gumicukorral.
-Biztonsági öv. - szólok rá mikor beülünk a kocsiba, mert úgy látom elfelejtette. Megvárom, míg beköti, utána indítom csak el a pick-up-ot, és amíg kanyarodok ki a parkolóból, válaszolok a kérdésére. -Arra gondoltam, hogy beugrunk pizzáért meg valami üdítőért és kimegyünk a partra. De ha máshoz van kedved, egy szavadba kerül. Amíg az nem illegális. - vigyorral a képemen sandítok rá, de aztán tekintetemet az útra szegezem, mert itt a gimi környékén sok a felelőtlen sulis, aki ide-oda rohangál ész nélkül. Basszus ez úgy hangzott, mint az apám. Öregszem.
What the world is out there isn’t what you see on TV. It’s much worse. And it changes you. Either into one of them or a lot less than the person you were
"Amire senki sem figyelmeztetett a felnőttkorral kapcsolatban, hogy milyen rengeteg döntést kell meghoznod, és hányszor kell a csalóka megérzéseidre hagyatkoznod ahhoz, hogy megtaláld a helyes utat, és hogy hányszor fogod még nyolcévesnek érezni magad, aki azt várja, hogy a szülei a segítségére siessenek."
Most, hogy Jamie már elballagott, kicsit tartottam tőle, hogy nem találom meg a helyem nélküle a gimiben. Persze idősebb nálam meg minden, de jó volt tudni, hogy van egy ismerős arc a rengeteg idegen között, és mindig van kihez odacsapódnom az ebédnél. Tudom, hogy Sam sem zavarna el, ha bekopognék hozzá időnként, de az annyira ciki lenne, mert voltaképpen egy tanárral lógnék együtt a szünetekben. Szóval jogosan volt bennem félsz, de ez elmúlt, amikor rájöttem, hogy a tavaly kialakított baráti társaságom nem fog lekoptatni…
Mégis, amikor meglátom az unokabátyámat, az arcomon levakarhatatlan vigyor lesz úrrá, amit nem tudok megzabolázni. Sőt, egyenesen nevetni kezdek, amikor az odaszúrásomra villámgyorsan vissza is vág.
- Szóval akkor hirtelen te lettél, Mr. Nagymenő? – billentem oldalra a fejem huncut fintorral, de már elég közel értem hozzá, hogy megölelhessem, hiszen már tényleg extra régen találkoztunk. A táskám ugyan beszorul kettőnk közé, de nem akadályoz meg abban, hogy Jamie-be csimpaszkodva a tőlem telhető legjobban megszorongassam. - Összevesztél a borotvával, vagy csak megtetszett Mr. Decker stílusa? – csipkelődők testvériesen, miután elhúzódva a magam kárán megtanulva rájövök, hogy néhány szőke hajszál fennakadt a borostáján. Kicsit sziszegve lépek hátrébb, egy kicsit örülve annak, hogy Rordrigo még nem növesztett szakállat.
- Viccelsz? – bukik ki belőlem a kérdés. - Hogy a viharba ne mennék? – kiáltok fel, és megpördülve a sarkamon, kicsit sem nőiesen átkiabálok a parkolón a rám váróknak, hogy induljanak el nyugodtan nélkülem, mert találtam másik fuvart. Dolgom végeztével, büszkén fordulok vissza a leendő katona felé, elragadva tőle a zsákmányként felkínált gumicukrot.
- Hova megyünk? – tudakolom, határozott léptekkel megindulva az általa vezetett kocsi anyósülése felé. Igazából teljesen mindegy, hogy mit tervez. Hozott gumicukrot, innentől kezdve akár a kanadai határon is átcsempészhetne, az sem számítana.
A családom mindig is nagyon fontos és szerves részét képezte az életemnek. Így neveltek, ezt láttam édesapámtól is, és már csak emiatt sem gondoltam arra egy pillanatig sem, hogy elhanyagoljam a rokonokat azután, hogy leérettségizem és másik városba megyek tanulni. Képtelen lennék rá. Beth-el mindig közel álltunk egymáshoz, sokszor közelebb éreztem őt magamhoz a nővéremnél is - ez valószínűleg a köztünk lévő korkülönbség miatt van.
Apa halála óta, tehát az elmúlt két évben azonban sokkal kevesebb időnk jutott egymásra - több lett a közöttünk húzódó titok, és emiatt kicsit talán eltávolodtunk egymástól. Nem beszélhettem neki az Alapítók, Elsők és úgy összességében a természetfeletti dolgáról - szülei még nem döntöttek úgy, hogy beavatják őt is. Valahol nem értek ezzel egyet, szerintem alapító leszármazottként joga lenne tudni ezekről, mert Montgomary-ként akár veszélyben is lehet. A Domínguez sráccal még szerencséje van, ő csak egy piti bajkeverő nulla felelősségérzettel, de megkörnyékezhetnék őt sokkal kétesebb alakok is. Tudom, ebben nem az én dolgom dönteni, én csak féltem az unokatestvéremet.
Reméltem, hogy nem haragudott meg rám amiatt, mert az utóbbi időben néhány üzeneten kívül nem sokat beszéltünk, kicsivel több időt pedig szerintem Nick és Caprice esküvőjén töltöttünk együtt utoljára. A kiképzés és az iskola nagyon leszív, ma azonban rá akarok koncentrálni, és ha csak egy-két órára is, de kicsit letenni a rám szakadt felelősségek mázsás súlyát - már ha sikerül. Mindenesetre sikeresen hívom fel magamra a figyelmét, első mondatán pedig elnevetem magam.
-Aki olyan menő mint én, az nem foglalkozik ilyen apróságokkal. - vágok vissza egyből, szám szélén bujkáló mosollyal. A laza és természetes kisugárzás ami a szösziből árad segít, hogy könnyebben engedjem el magam, és a katonás feszültség kicsit oldódjon izmaimból. Nem vagyok a régi már, de azért igyekszem. A nővérem megnevezésén önkéntelenül fintorodok el - életidegen ezt a nevet hallani, főleg Beth szájából.
-Nem, én Miss Montgomary-ért jöttem. Már ha hajlandó a kedvenc unokatesójával egy kis időt eltölteni. - rámosolygok, ellökve magamat a kocsi elejétől. -Még arra is hajlandó vagyok, hogy megvesztegessem. - ezzel előhúzok a kabátzsebemből egy nagy adag gumicukrot, és meglebegtetem előtte. -Na, mit gondolsz? Van kedved velem tölteni a délutánt, vagy randid van valamelyik suhanccal?
What the world is out there isn’t what you see on TV. It’s much worse. And it changes you. Either into one of them or a lot less than the person you were
"Amire senki sem figyelmeztetett a felnőttkorral kapcsolatban, hogy milyen rengeteg döntést kell meghoznod, és hányszor kell a csalóka megérzéseidre hagyatkoznod ahhoz, hogy megtaláld a helyes utat, és hogy hányszor fogod még nyolcévesnek érezni magad, aki azt várja, hogy a szülei a segítségére siessenek."
A kezem lelkesen matat az oldalamon csüngő táskámban, miközben igyekszem lépést tartani a srácokkal. Még egy lélekölő óra, és képes lettem volna a teremben rágyújtani, de szerencsére a csengő megmentett attól, hogy ki kelljen próbálnom mennyire érzékeny a terem füstérzékelője.
- Hogy állsz a biosz beadandóval? – fordul felém Martin, és egy kicsit lassít a tempón, hogy bevárjon. A többiek röhögcsélve, egymást lökdösve indulnak el a parkoló felé, és mivel felajánlották, hogy elvisznek, nekem sem kell a buszra várnom. A múltkori lebukásom után apa és a nagyi közös erővel elzárták előlem a Vespát, hátha abból majd tanulok… Hát a nagy frászt!
- Egész jól – felelem, miközben az ujjaim rákulcsolódnak egy kerek tárgyra, amit diadalittasan ki is húzok, de gyorsan kiderül róla, hogy csak egy szájfény. Fintorogva visszadugom, és tovább kutakodom a gyújtó után, ami szimplán elmenekült előlem. - Csak a vége hiányzik… Meg a közepe… – cápamosolyt villantok a fiúra, és vállvonogatás közepette lezárom a táskámat, csalódottan elfogadva a tényt, hogy nem fogok rágyújtani. -…és egy kicsi az elejéből is – a biosz továbbra sem a kedvencem, bár Bennek hála sokkal jobb a viszonyom vele, mint amikor idejöttem. Év elején még lazázhatok… Majd félév tájékán elkezdek aggódni. Ráadásul még mindig ott van annak a lehetősége, hogy valahogy megszerzem a soron következő dolgozat válaszait…
Már éppen nyitnám a számat, hogy Rod után kiabáljak – feltéve, ha ő is tagja a társaságnak, amivel éppen nyomulok -, hogy nincs-e egy gyújtója, vagy meg egy szál cigije, amikor éles füttyszó hasítja át a levegőt. Bár kétlem, hogy a jelzés nekem szól, a tekintetem ösztönösen rebben a hang irányába, hogy lábaim néhány pillanatig a földbe gyökerezzenek, amikor meglátom a vigyorogva kocsit támasztó, borostás alakot.
- Hé! – szökik azonnal mosoly az arcomra, amikor megismerem benne az unokatestvéremet. - Azt hittem, hogy akik egyszer elballagnak innen, túl menők lesznek ahhoz, hogy újra betegyék ide a lábukat – lábam azonnal irányt vált, hogy elinduljak Jamie felé, de előtte intek a srácoknak, hogy nehogy itt hagyjanak. Még mindig nem gondoltam, hogy a fiú hozzám jött.
- Samet…Khm. Miss Heavenfordot várod? – utalok az unokanővéremre, aki az iskolában dolgozik. Még most sem szoktam meg, hogy sulin belül magáznom kell.
Szeretem a péntekeket, mert ebben a félévben úgy állt össze az órarendem, hogy se tanórám sincs, sem pedig egyéb akadémiai elfoglaltság. Ilyenkor a csütörtöki edzés után még általában kocsiba pattanok, és hazavezetek - így több időt tudok a családommal tölteni. Furcsa ennyit távol lenni tőlük. Több mint 18 évig szinte ki se tettem a lábamat Rose Harbor-ból. Ide jártam gimibe, itt él a családom, az Alapítók, az Elsők, a kötelességeim - minden ide köt.
Érettségihez közeledve viszont meg kellett hoznom egy döntést, méghozzá a továbbtanulásommal kapcsolatban. Nem érdekelt sem orvosi, sem jog, sem a közgazdaságtan. Olyat akartam, ami igazán illik hozzám. A sorsomhoz. A kötelezettségeimhez. Így jött tehát a katonai iskola, a Valley Forge Military College. Pennsylvania egy óra alatt elérhető, ettől függetlenül én a kollégiumi életet választottam. Még jobban önállósodni akartam.
A gyökereimről azonban természetesen nem akartam elfeledkezni - sosem tennék ilyet. Szembeköpném vele nem csak magamat, apám emlékét is. Épp ezért járok haza minden hétvégén. Lesz olyan hét, mikor iskolai elfoglaltságok miatt nem tudok majd ingázni. A kiképzés már most kemény és rengeteget kell tanulnunk. Később ez csak hatványozódni fog.
A délelőttöt anyával töltöttem, délutánra azonban más terveim vannak. Vegyes érzelmekkel telített nosztalgia, ahogyan behajtok a Rose Harbor-i gimi parkolójába. Számos kellemes és kevésbé kellemes élmény kötődik ide. Kiszállok a fekete pickup-ból ami apa autója bolt egykor, és az elejének támaszkodom. Önkéntelenül nézem az iskolából kihömpölygő diákokat, hátha meglátom Eve-et, de nem. Talán nem is baj, így egyszerűbb. Hamarosan úgyis valószínűleg összefutunk, mert az akadémiával részt veszünk a Hazafiak napján rendezett eseményen a suli udvaron.
A célszemély, akiért most jöttem - Beth - ebben a pillanatban libben ki néhány srác társaságában. Már tavaly is feltűnt, hogy baráti társaságot váltott, úgy látom, megmaradt. Ujjaimmal füttyentek egy nagyot, felhívva magamra a szöszi figyelmét. Ha idenéz, akkor intek neki egyet, borostásra hagyott arcomon széles mosoly. Nem szóltam neki, hogy itt vagyok - talán a kedves kuzin nem orrol meg érte, ha kicsit elrabolom.
What the world is out there isn’t what you see on TV. It’s much worse. And it changes you. Either into one of them or a lot less than the person you were
"Amire senki sem figyelmeztetett a felnőttkorral kapcsolatban, hogy milyen rengeteg döntést kell meghoznod, és hányszor kell a csalóka megérzéseidre hagyatkoznod ahhoz, hogy megtaláld a helyes utat, és hogy hányszor fogod még nyolcévesnek érezni magad, aki azt várja, hogy a szülei a segítségére siessenek."
What the world is out there isn’t what you see on TV. It’s much worse. And it changes you. Either into one of them or a lot less than the person you were
"Amire senki sem figyelmeztetett a felnőttkorral kapcsolatban, hogy milyen rengeteg döntést kell meghoznod, és hányszor kell a csalóka megérzéseidre hagyatkoznod ahhoz, hogy megtaláld a helyes utat, és hogy hányszor fogod még nyolcévesnek érezni magad, aki azt várja, hogy a szülei a segítségére siessenek."