Már csak nem is akartam palástolni azt, hogy lebuktam, mert Dax egyértelművé tette a reakciói alapján. Azt viszont kevésbé hittem, hogy bármikor megjelenhetnék nála, mert nem gondoltam volna otthonülő típusnak és amennyire nekem kellett a pénz és a munka, úgy neki is. De ha itt tartunk, akkor isten bizony egyszer csak úgy random felverem a szomszédaival együtt az éjszaka kellős közepén, amikor nem a bárányokat akarom számolgatni, hanem azt, hogy hogyan és milyen szögben... mielőtt még a gondolataim továbbvittek volna és már a férfi harapta is volna a levegőben terjengő vágyakozásom és a gondolataimat, inkább csak hosszú pillantással meredtem rá, nem visszakozva mindattól, amit eredményezett a hülye fejem. És ha már ott tartottunk, hogy nem feltétlenül éjjel keríteném elő, akkor akár előre is tervezhettünk - ő legfőképpen azért, mikor nem nyúz meg másokat, nem csalódtam abban sem, hogy tetszett neki az ötletem. - Péntek este jó lehet. Szombaton nem dolgozom véletlenül - széles mosollyal adtam meg a dátumot, mert ritka pillanat volt, hogy a hétvégéim nem voltak telezsúfolva és egyébként szerettem is akkor dolgozni, mert addig se kellett a városban lófráló tömeg közé mennem, bőven boldogság volt az erdőben és a fák között elveszejtenem magam kicsit. - Már ha nincs programod akkorra - mintha csak egy üzleti megbeszélést egyeztetnénk. Teljesen profi vagyok. Még csak meg sem kérdezem, hogy hogyan és miként szereti. Nem mintha nem tudnám kideríteni nála és egyébként ismertem már annyira őt, hogy ő is kerek-perec közölje, mit szeret és mit nem, ahogy nálam is garantálható volt ez. Ráadásul nem vártam tőle többet, nem gondoltam túl a dolgokat és Dax is hasonlóan vélekedett az effajta találkozásról, legalábbis az alapján ítéltem meg ezt, amennyire megismertem őt. Ettől függetlenül még mindig seggfejnek tartottam, ahogy az első ítéletemet meghoztam felette és tudom, hogy pontosan az vezetett minket a jelenlegi kapcsolatunkhoz. A terveinket a telefonhívás húzta keresztül és ha akartam volna sem tudtam volna megakadályozni a bennem végbemenő érzelmi változásokat. A testem valamennyire megfeszült a hírre és mintha meg sem történt volna köztünk az a csipkelődő flört. Mintha csak összeszűkült volna a világom arra, amit Rhodes anyja panaszolt el a telefonban, amiből akkor tudtam némileg fellélegezni, amikor apa rontott be a feszültségbe. Nem hibáztattam volna apát, ha értetlenkedik és csak azt a következtetést vonja le, hogy valami nincs rendben, de okosabb és idősebb volt annál, mintsem leálljon velünk vitatkozni akár, vagy esetleg itt marasztalni. - Szóljatok, ha szükségetek van valamire - menet közben hallottam a hangját és abban is biztos voltam, hogy amikor kimenekültünk, az ablakhoz lépve mérte fel az elé táruló látványunkat az ajtó túloldaláról. Azt is tudtam, hogy addig ott is marad, ameddig el nem tűnünk onnan, de nem voltam hajlandó hátranézni felé, mert a végén még elmondtam volna neki, hogy miért kell itthagynom őt. Nem akadályozott volna meg, csak.. épp eléggé aggódott a sógornőm miatt is, és még csak nem is tudták az igazságot. Odakint fellélegeztem némileg, hogy a kocsifelhajtón végignézzek, mialatt választás elé állítottam Daxtont, de a szavai egyáltalán nem tetszettek, mert oké, férfi volt, kétszer akkora, mint én szinte (ha a magasságot nem, de az izomkötegeket és a testsúlyt számoljuk), de ez az én férfi vagyok, te meg csak egy nő maszlag minden esetben felidegesített. Persze közel sem voltam az a fajta, aki minden áron meg akarta mutatni a másik félnek, hogy nőként is éppolyan kemény és tökös voltam, mert rohadtul nem erről volt itt szó. - Nem megvédeni akarlak, Rhodes, csak hogy ne menj egyedül - szűkítettem össze a szemeimet, meg is rázva a fejemet aztán már csak a feltételezésre is, de nem akartam leragadni itt és inkább a választást a kezébe adtam, ami persze felém billentette e mérleg nyelvét a RAM-ja hiányában. - Meglep, hogy bárkinek is kölcsönadod a kocsid - zártam le ennyivel a döntését, de ahogy nyilvánvalóvá tette, hogy elkobozná a zsákmányom, könnyedén engedtem át neki, már csak azért is, hogy a kulccsal a kocsit nyissam ki, megkerülve annak farát pedig beültem a kormány mögé, ugyanúgy bekötve magam, a hátsó ülésre dobva be a kabátomat, a telefonomat viszont a két combom közé csúsztattam az ülésre. Lehet, hogy farkas voltam, de nem halhatatlan és ha balesetet szenvedek, akkor inkább a légzsákokkal találkozzak, mint egy villanyoszloppal, aminek nekicsapódok. Nem voltam túlságosan boldog attól, hogy emberekkel körülvéve gondolta úgy Dax öccse, jó lenne a természetjárás. Kifaroltam a kocsival, hogy a bekötőútra térjek rá, de az alapzajként mindig hallgatott zenét eszem ágában sem volt most bekapcsolni. - Ez egy csoda. Ouija táblát még nem találtál nála? Mert azzal vágnám tarkón, ha kíváncsi vagy a véleményemre - tempósabban haladtam, mint kellett volna, amiben természetesen az is közrejátszott, hogy nem volt őrült nagy a forgalom. A kicsöngés idegesítő volt, leginkább azért, mert nem vették fel a másik oldalról, és ha arra is koncentráltam, hogy minél gyorsabban az erdőhöz jussunk, még éreztem, hogy engem néztek oldalról. Ha az nem is, a feltett kérdésre az arcizmaim valamennyire megfeszültek. Az útról elpillantottam a bal oldali tükörbe is, a fejemet egyetlen pillanatra a fejtámlának nyomtam. Nem szerettem, ha nem voltak értékelhető válaszaim, vagy megoldásom egy bizonyos problámát illetően. A feszültség még inkább gúzsba kötötte a testemet, összepréseltem az ajkaimat is, de csak azért, mert tudtam, hogy úgyis válaszolni fogok. - Nem, még mindig semmi - futólag oldalra néztem, az engem vizslató kék szemekbe. Nem azért, mert jóérzéssel töltött volna el ebben a pillanatban, de elméletileg vele beszéltem és a kommunikációnál néha elengedhetetlen volt, hogy a másik fél szemébe is nézzen az ember. - Csoda, hogy Darren nem lőtt le még minden vele szembe kerülő embert azóta - mert sejtettem, hogy az csak látszat volt a részéről, hogy nyugodtnak mutatta magát. Igazából az sem lepett volna meg, ha átmegy rogue motherfuckerbe és azért is járt el az üzleti útjaira, hogy kicsikarjon másokból információt. - Több, mint fél éve nincs semmi, Dax - kanyarodtam rá az útra az index után, amerre kellett mennünk. - Az öcséd mennyire tud uralkodni magán, ha vér szagát érzi vagy stresszhelyzetbe kerül? Csak mert ha emberek között ő egyedül az, aki agresszív vattapamaccsá válik, nem szeretnénk vérengzést - tereltem inkább a témát arra, amihez nem kellett a saját családom szarjairól beszélni, mert akkor részben az amiatt érzett bizonytalan lemondásom is napvilágra látott volna, a reménytelenség szikrája mérgezte a gondolataimat.. és nem akartam elárulni Cait terhességét sem, amiről rajtam kívül csak a nő és annak dokija tudtunk. Most már a hetedik hónapban járt volna. Két hónap és életemben először az undor fogott volna el attól, hogy egy pelenkaharcost a kezembe erőltetnek, akit talán nem kis gnómként könyveltem volna el - a családom része lett volna. És ha kislányt szült volna meg, akkor én lettem volna az egyetlen szerintem, aki minden rózsaszínt letépett volna róla és rituálisan felgyújtottam volna. - Hallgat rád? Beindulva is? - nem árt tudni.
Talán ha szorult volna belé egy fikarcnyi szégyenérzet is, most biztosan karistolta volna azt a fene nagy önbizalmát a felszín alatt, azonban Dax híján volt mindennek, így hát minden különösebb aggodalom nélkül tett félreérthetően egyértelmű javaslatokat vagy épp célzásokat Chelsea-nek, miközben a nő apja ki tudja, pontosan milyen távolságban volt tőlük. Nem, Dax cseppet sem zavartatta magát; sosem volt az a fajta és több mint három évtizeddel a háta mögött aligha fenyegetett a veszély, hogy meg fog változni. Már csak azért is, mert minden egyes pillanatát élvezte is ennek az egyre inkább vérlázító mélységekbe jutó flörtnek. Szerette azokat a fajta nőket, akik nem jöttek zavarba, a pironkodásnak meg volt a maga bája, csak tapasztalatai szerint utána mindig kiderült, hogy igazából nem tud mit kezdeni azzal a típussal az ágyban. Chel azonban nem játszotta a szende szüzet, ezzel Dax vérét is tovább szítva, különösen, amikor érzékeny farkasorrát megcsapta a felerősödő illata. A szemei megvillantak, szája pedig igazi ragadozóvigyorra húzódott, ahogy látványosan mély levegőt vett. – Bármikor megjelenhetsz éjjel kettőkor a lakásomon – jelentette ki az egyértelműt. Térképet már biztosan nem kellett volna adnia hozzá. Talán jobb is volt ebben maradniuk, mielőtt tényleg felpakolta volna Chelsea-t a pultra; azért voltak olyan határok is, amiket kénytelen volt tiszteletben tartani, már csak a falka miatt is. Rátértek a szakmaibb elintéznivalókra, de azért még eloszlatta Chel azirányú tévképzeteit, hogy egy hangyafasznyi szentimentalitás vagy romantika is szorult volna belé. – Ez átkozottul logikus gondolatmenet – vigyorodott el vidáman, miközben a bankkártyája tette a dolgát. A Pepperrel kapcsolatos vallomást tudomásul vette; nem mintha nem vett volna részt szívesen egy édeshármasban két vadmacskával, de az erőltetés nem volt része a stílusának. – Szóval mikor vagy szabad a héten? Nem feltétlenül szekrény előtt térdelésre és lőszerszámolásra – tette hozzá, szemeit újra végigfuttatva Chelsea alakján és közben megnyalva az alsóajkát. A telefon úgy szólalt meg, mint valami kibaszott ébresztő. Ébredj, Rhodes, még a végén megint elkap az inger, hogy itt és most oldd meg a dolgot! Rá sem kellett néznie a kijelzőre, hogy tudja, ki az és miért hívja, ez pedig egyébként is komolyan ártott a libidójának. Hát még az, amit az anyjától megtudott. Nem kellett atomfizikusnak lennie ahhoz, hogy Chelsea felől is rögtön érzékelje a hangulata megváltozását. Nem hibáztatta érte; a telefonbeszélgetést legfeljebb akkor nem hallotta volna, ha befogja a fülét, az erdőbeli eltűnések pedig Chasey halála óta hordoztak magukban egy kellemetlen pikantériát, amitől a szőre felborzolódott a tarkóján, farkasa pedig intenzív, fenyegető morgásba kezdett lelke mélyén. Chel családja ezt különösen jól ismerte. Az idősebbik Hernandez persze épp a legjobb pillanatot választotta a megjelenésre, de Dax megtalálta a módját, hogy ne csak felé pillantson, de tiszteletteljesen bólintson is a férfi mint a bolt tulajdonosa és a falka egy idősebb tagja felé. – William – szólalt meg, pillantását visszavezetve az említettre. Tetszett neki a Perla csengése, de ezt nyilván nem készült William orrára kötni. – Igen, semmi különös, a kiszolgálásra pedig nem lehet panaszom. – Igen, Hernandezre való tekintettel sikerült ezt minden kétértelmű felhang nélkül kimondania, és még csak arcizma sem rándult. Egyébként is odavolt már az iménti hangulat, William kérdése pedig azt is nyilvánvalóvá tette, hogy ha nem csikorgatja a fogait is egyértelmű, hogy nincs a legjobb kedvében. A kérdést aztán Chelsea válaszolta meg, inkább tettekkel, mint szavakkal. Úgy kapta fel a Dax által vásárolt lőszereket, mintha ő készült volna menten használni őket, aztán már úton is volt a kabátja, majd az ajtó felé. Határozottsága Daxnek is kapóra jött: sokatmondó mosolyt vetetett Williamre, majd feltartotta a kezeit egy amolyan "thanks for the ammo, man, but I've got no choice" üzenettel. – Kösz mindent, majd beszélünk! – intett oda az idősebb férfinek, és a Chel által küldött nonverbális jelekből értve fél seggel már kint is volt az ajtón, nem adva lehetőséget, hogy Hernandez kérdésekkel tarthassa fel. Odakint már épp nyitotta volna a száját, hogy tisztázza: egyébként csak viccelt, amikor a segítségről beszélt, de Chelsea gyorsabb volt. – És te fogsz megvédeni, Chel? – vonta fel a szemöldökét elvigyorodva. Persze valahol értékelte, hogy a nő félti őt és Dax is ismerte a farkas ereje a falkában van maszlagot, de nyilván a férfiúi önérzete sosem vallotta volna be, hogy rászorulna egy nő segítségére. – Egyébként az én kocsimat Wilmingtonig vitte kölcsönbe a húgom, szóval egy fuvart egyébként is megköszöntem volna – tette hozzá már komolyabban, és közben már nyúlt is a lőszeres dobozok felé. – Ezeket most már elveszem. – Nem mintha Chel ne bírta volna el őket, de férfiúi önérzet, ugye. És egyébként is a nő vezetett. Ugye. Ha Chel kinyitotta az autót, Dax otthonosan érezve magát nyitotta ki az anyósülés mögötti ajtót, tette be a dobozokat a hátsó ülések lábához, majd szállt be előre. A termete miatt egy kicsit igazítania kellett az ülésen, hogy elférjen a lába, de aztán bekötötte magát. – Daleynek ember haverjai vannak és rohadtul imádják a boszorkány-históriákat, szóval ha tippelnem kéne, merre mennek... – Hangosan felsóhajtott. Legalább nem egyenesen a barlanghoz, ahol Chaseyt megtalálták, de akkor is. Elővette a telefonját, hogy a miheztartás végett ő is hagyjon néhány nem fogadott hívást a kis szaros telefonján – mielőtt elveszi tőle az életre szóló szobafogsága idejére –, de persze a hívás már ki sem csörgött, ahogy az anyja mondta. Felmorgott egy káromkodást, aztán eltette a telefont. Oldalra pillantott, néhány másodpercig csendben vizsgálva Chelsea profilját. – A sógornődről továbbra sincs semmi hír? – tette fel a kérdést, amit a nő nem biztos, hogy szeretett volna hallani.
Ha apámról volt szó, akkor bármikor jótékonykodtam neki. Leginkább akkor, amikor szabadnapos voltam és néha sikerült rontanom a levegőt nála, mert a vele való kapcsolatomat semmi pénzért és senkiért sem adtam volna fel. Ha ugattunk is a másikra olykor és voltak köztünk súrlódások amiatt, mert túlságosan is hasonlítottunk egymásra, attól még ő volt az, akire bármilyen helyzetben számíthattam a mai napig. Ez persze nem azt jelenti, hogy az életem minden részletébe beavatnám, és ha most érkezne meg, akkor minden bizonnyal fordulna is ki az ajtón, de csak azután, hogy az én seggemet is szétrúgja és Dax felé is lenne pár keresetlen szava. Az ő olvasatában még mindig sokszor egy utcán szaladgáló kislány vagyok, akihez senki nem nyúlhatott hozzá, akinek lépteit fél szemmel mindig végigkövette és ezen az eltelt minimum huszonöt év mit sem változtatott. Részben idegesített, másrészről viszont szerettem, hogy ott volt, ha szükségem volt rá. Most viszont nem apám, hanem Daxton társaságát élveztem, talán jobban is, mint kellett volna, mert a nem is olyan régi kellemes időtöltés emléke visszacsusszant a gondolataimba a jelenlétével a körülöttünk lévő egyre szűkebbnek érzett térben, de a sokat sejtető mosolyom ott virított az arcomon a szavaira. Mert amennyire én tudtam a mézesmadzagot elhúzni az orra előtt, úgy ő sem volt rest és tetszett az, hogy egyáltalán nem volt visszafogott. A szavaival való utalás egyértelművé tette, hogy nem feltétlenül ugyanarra gondoltunk, sunyi mosolyt villantottam felé. Szórakozottan fejtettem ki, hogy azt nem határozta meg, mit is számolna: földön heverő ruházatot, vagy azt, ami miatt azok oda kerültek. És ha már ott tartunk, akkor most sem lenne ellenemre, de sem a hely, sem az idő nem volt megfelelő ahhoz, hogy ebbe a projektbe belevágjak itt bárkivel is, bármennyire is csábító volt a gondolat, hogy lássam, ahogy a kék szemek megint végigkövetik minden porcikámat. A térdeléssel kapcsolatos ötleteimet megosztottam vele, csak mert megérdemelte, de a felőle érkező, mély, búgó morgás arra késztetett, hogy a nyelvem sürgetőn végigcsússzon az alsó ajkamon egy rohadt nagy sóhaj kíséretében, miközben amiatt mantráztam, hogy ez ne váltson ki belőlem semmi olyat, ami miatt apámnak ki kelljen szellőztetni a szukaszagot, csak mert az őrült lánya épp megkívánt valamit, de felesleges is lett volna azon görcsölnöm, hogy Dax ne érezte volna meg a bennem végbemenő változást csak azzal, mert reagált a testem az övére. - Csak nehogy éjjel kettőkor verjelek fel, hogy kapd össze magad - vigyorogtam rá, mert ideje volt annak is, hogy én magam is összevakarjam magam és ne úgy viselkedjek, mint egy nyavalyás tini, aki azonnal ugrott, ha két kék szem megjelent a látószögében a majdnem két méteres magasságú, domináns farkas képében. Dax konkrét igényei miatt ideje volt azzal is foglalkoznom, ezért inkább ameddig a kezeimet lefoglaltam azzal, hogy begyűjtsem az általa kért töltényeket, még azért muszáj voltam beszélni. A kínos csendet sose kedveltem és pontosan tudtam, hogy Dax nem csak azért nézte végig a mozdulataimat, mert én voltam itt, hanem mert ő ilyen volt: mindent megfigyelt, mindennel is tisztában volt maga körül, széles mosollyal fogadva a szavait, amivel megválaszolt minden neki korábban feltett kérdésemet. Mert legalább megtudtam, hogy semmiféle női szarság és szentimentális ökörség nincs a lakásában, ami az exeire, vagy a jelenlegi viszonyaira utalhatott és ez valahogy megnyugtatott. - Igazából akár meg is beszélhetnénk egy időpontot, és nem azért, mert ne írnék olvashatóan, csak egyszerűbb. És itt vagy - magyaráztam, miközben a pillantásom vissza-visszatért rá. - Gondolod, hogy Pepper is úgy izgatna - rossz szóhasználat. - Nem az esetem ő, bocsi - vontam meg a vállaimat könnyedén, miközben tettem a dolgot, és ahogy Dax hozzáérintette a kártyát a terminálhoz, a papírt aztán letépve az elfogadva szón továbbsiklott a pillantásom. A kasszán is végigvittem a tranzakciót, a slipet elpakoltam, csak hogy aztán annak másolatát és a blokkot a töltényes dobozkákkal egy papírzacskóba csúsztassam bele, miközben Dax bocsánatot kérve felvette a telefont. Egészen addig a hátát figyeltem, ameddig telefonált és ha nem is akartam hallgatózni, a farkasságom tett arról, hogy úgy halljam az anyját, mintha ott lettem volna mellette és velem közli az aggályait. A fejemet egy kissé lehajtva a szekrény üvegén át a vadászkéseket figyeltem, mert nem is olyan régen ugyanezt éltük át a bátyám feleségének eltűnésével. Az előbbi évődő, játszadozó és utalgató viselkedésem tükörképe volt annak, ami Dax felől érkezett és habár éreztem, ahogy megfordult, csak hogy rám nézve közölje, amit már tudtam, hogy mi következik. - Nem írtam semmit sehova, Daxton - néztem fel a szemeibe, apám pedig jobb pillanatot nem is választhatott volna arra, hogy visszatérjen a fellegvárába. - Szevasz, fiam - apám kedélyesnek induló hangját megváltoztatta az, ahogy észrevette, hogy néztük egyetlen pillanatig egymást Rhodes-dzal. - Perla kisegített téged? A szokásosat vásároltad, Daxton? - apám sosem hívott Chelsea-nek. Neki mindig Perla voltam. Egy ideig zavart, aztán most már mindegy volt. Ha valaki nem tudta a teljes nevem, legalább nem tudták, hogy rólam volt szó. - Mi a gond? - olyan kérdések voltak ezek, amire feszülten elmosolyodtam és Dax helyett vettem fel a csomagot a pult tetejéről. Elég nehéz volt, ezért két kézzel fogtam magamhoz, nehogy menet közben kiszakadjon az. Apa mindig is tudta és érezte, ha valami nem volt rendben. Most meg gondolom elég volt ránéznie a vevőnkre, hogy tudja, valami gebasz van. - Épp indulni készültünk - mosolyogtam rá apára, aki egy szavamat se hitte. Pontosabban nekem nem kellett volna elmennem. Kisétáltam a pult mögül, miután begyűjtöttem a kabátomat is, Daxre csak egy pillantást vetve, hogy induljon meg kifelé, különben apám még ezer kérdést feltesz neki. - Ki kell mennünk az erdőbe - ezt még azért jobb volt, ha apa tudja, mert mint hivatásos vadász, rohadtul jól ismeri a környező vidéket, és ehhez nem volt köze annak, hogy ő is tisztavérű farkas volt. - Este hívlak - Nem is vártam meg, hogy apu visszatartson, kiléptem a parkoló autók közé, remélve, hogy Rhodes nem most akarta apámnak elmondani, hogy közelebbi ismertséget kötöttünk. - A te autóddal menjünk, vagy az enyémmel? - fordultam félig Dax felé. - És arról ne is álmodj, hogy nem megyek veled. Rohadtul nem fogsz egyedül az erdőbe menni - elbűvölen határozott pillantással álltam előtte, mert mondjuk úgy, hogy mióta eltűnt a sógornőm, azóta még inkább rigolyámmá vált az, hogy több szem többet lát. Mert ha mondjuk én meghalok, legyen már valaki, aki kivonszolja a testemet onnan - vagy mi. Elmosolyodtam feszesen, türelmesen, várva arra, hogy mit mond. Még egy ok, hogy vele menjek, mert nálam voltak az előbb vásárolt lőszerei is, amitől eszem ágában sem volt megválni addig, ameddig rá nem bólint a tervemre.
Az öccsével kapcsolatos problémák csakugyan nem voltak már szokatlanok Dax életében, de azt azért túlzás lett volna állítani, hogy túlságosan sokat panaszkodott volna emiatt. Az igazán nagy balhékra még mindig Daxton specializálódott a családban; az esetek túlnyomó többségében Daley is legfeljebb a bátyja orra alá tört borsot, mert még ha tényleg nagyobb szarba is tenyerelt, Dax minden egyes alkalommal még azelőtt elsimította a dolgokat, hogy azok komolyra fordulhattak volna. Általában az öklével, de ez már részletkérdés volt. Valószínűleg most is ez volt az oka, hogy nem igazán osztotta az anyjuk aggodalmait. A kis szaros lassan egyébként is túl idős lesz ahhoz, hogy állandóan Dax vigyázzon rá; legalábbis ő ezzel hitegette magát, pedig pontosan tudta, hogy minden adandó alkalommal örömmel fogja bezúzni mások arcát, ha ártanak Daleynek. Ezúttal nem érezte sürgetőnek az ügyet, egyáltalán, ez az érzés pedig csak fokozódott, amikor a Jesus' Guns ajtaján belépve nem Jesusszal, hanem a lányával találta szembe magát – Chelsea-ről kifejezetten kellemes emlékeket őrzött nem is olyan régről, bár ezeknek a legkevésbé az itt kapható fegyverekhez volt köze. Daxnek nem kellett a szomszédba mennie azért, hogy ne zavartatva magát belemenjen a félreérthető kérdések és mondatok evődő oda-visszájába; egyébként is a nő kezdte, ő pedig nem volt az a fajta, aki ne tudott volna mit kezdeni a hasonló helyzetekkel. A kínálatról alkotott megjegyzését persze Chel szándékosan jól értelmezte – ó, Daxnek meg sem fordult a fejében, hogy ne lett volna szándékos –, azonban nem zavartatta magát. Elégedett félmosollyal a képén hallgatta végig az állásajánlatot, amivel nem kívánt élni, aztán egy egészen kicsit lejjebb hajtotta a fejét és lehalkította a hangját, ami ettől mélyebb mormogássá alakult. – Ne aggódj, Chel, amire én gondoltam, nem polcokon, dobozokban és fiókokban van – mondta megvillanó szemekkel. – Mondjuk számolni azt is lehet és belefér egy cigiszünet is, amikor már nem tudod követni – szélesedett ki a mosolya, miközben Chelsea csokoládészínű szemeibe pillantott és pont úgy nézett, mint aki megkívánta a csokoládét. – De ezt úgyis tudod. Dax tudta, hogy a tűzzel játszanak, minden lehetséges értelemben, főleg, hogy Chel – egy érdekes hasonlattal – nyilvánvalóvá tette, hogy az apja is itt van valahol, csak épp nem érdekelte eléggé. Akkor legalábbis még nem, amikor a nő még a térdeléssel is előhozakodott, hogy aztán Dax nagylelkű felajánlására úgy reagáljon, hogy Dax vére fellobbanjon. A mellkasából halk, elégedett morgás tört fel, tekintete Chelsea ajkaira tévedt. – Bármikor, szívesen – ajánlotta fel ismét a segítségét. Még néhány pillanatig figyelte a kívánatos ajkak még kívánatosabb vonalát, aztán vett egy nagyon mély lélegzetet, megtelítve az orrát Chelsea illatával. Kihúzta magát és megköszörülte a torkát; nem zavarában, de most már tényleg össze kellett szednie magát, mert vészesen közel került ahhoz, hogy tényleg felpakolja a pultra a nőt. Az érkezése valódi okának felemlegetése kézenfekvő módszernek tűnt a téma elterelésére. Jelen pillanatban persze az is sokat segített a helyzeten, ha Chel eltávolodott kissé a közvetlen közeléből; talán ezért sem állta meg azt a kis megjegyzést a blokkra vonatkozóan. – Kizárólag akkor, ha értékes információt hordoz, és most nem az adóra meg a végösszegre gondolok – vigyorodott el, továbbra is a nő alakján legeltetve a szemét. Kapott már étteremben számlát a csinos pincérnő telefonszámával a hátulján, nem lett volna idegen ez a megoldás sem. A feltételezésre, miszerint a parfümmel locsolt szerelmes levelek lennének a megfelelő eszközök a megnyerésére, felnevetett. – A túl sok parfüm facsarja az orrom és bármily hihetetlen, nem szeretem a rózsaszínt – segítette ki egy kicsit Chelsea-t, ha esetleg nem lett volna egyértelmű számára a dolog. – A praktikusságot díjazom, szóval ha a blokk van kéznél, akkor az van kéznél. Mondjuk, felőlim a dobozra is írhatod, majd figyelek, hogy ne azt adjam Peppernek... hacsak nem üzennél neki is valamit. – Még csak nem is leplezte a vigyorát az arcátlan megjegyzés mögött. Hátranyúlt, hogy elővegye a farzsebéből a pénztárcáját, de Chel kérdése megakasztotta a mozdulatban, ugyanis a nő már megint úgy csűrte-csavarta a szavakat, hogy azokat lehetetlen lett volna jól értelmezni. – Az embereket sem különösebben szeretem. Mondjuk még mindig jobbak mint a boszorkányok – grimaszolt egyet, figyelmen kívül hagyva a kérdés másik értelmezését. Az emberekre sem szívesen fanyalodott, való igaz, de a mágiahasználóktól szabályosan a hideg rázta, főleg Chasey halála óta. Dax sosem hitte el, hogy ne lenne hozzá semmi közük, ezt a fajta naivitást meghagyta Dunnak és a talpnyalóinak. Ha Chelsea beütötte a kasszába a lőszereket, az időközben előbányászott bankkártyájával kifizette a tételt, de épp csak felvillant a PIN OK felirat a terminálon, amikor csörögni kezdett a telefonja. A plafonra emelte a pillantását és felsóhajtott, a zsigereiben érezte, hogy ez megint az anyja lesz. – Egy pillanat – kért elnézést Cheltől, és amíg ő a blokkolt intézte – így vagy úgy –, Dax háttal fordult, hogy fogadja a hívást. A hangját nem halkította le, amúgy is felesleges lett volna, hiszen Chelsea hallása elég éles volt ahhoz, hogy még az anyja hangját is hallhassa a vonal túlsó végén. – Mi a helyzet? – szólt a telefonba köszönés nélkül. – Már el sem érem őket, Dax. Az előbb egy pillanatra felvette, hallottam a hangján, hogy siet valahová, de aztán megszakadt a vonal és nem csörög ki. – Dax lehunyta a szemét és a fogát csikorgatta, mert tudta, hogy mi következik. – Tudod, hogy csak az erdő mélyén nincs térerő... Dax felsóhajtott, a keze pedig ökölbe szorult. Megmondta a kis szarosnak, hogy ne merészeljen az erdőben egyedül vagy a haverjaival császkálni. Chasey halála és az eltűnések óta szigorúan meg volt tiltva mindenkinek, de neki még külön is, általa. – Indulok. Szólj, ha mégis jelentkezik. Bontotta a vonalat, aztán megfordult; arcáról eltűnt a korábbi évődés szikrája, átvette a helyét a dühös aggodalom. kellett neki a nyamvadt boszorkányokat emlegetnie... most aztán sok lehetséges szcenáriót látott a fantáziájában és egyiktől jobban akart csontokat ropogtatni mint a másiktól. – Nos... – Sóhajtva megdörzsölte az arcát, hogy ne Chelsea-n vezesse le a feszültséget. – Hacsak nem azt írtad a blokk hátuljára, hogy szívesen keresgélnél húszéves suhancokat az erdőben kijárási tilalom idején, meg kell köszönnöm a kiszolgálást – vezette szemeit a nőre.
Sokszor örültem annak, hogy a természethez kapcsolódó munkám volt, állatokkal, mert néha nem voltam abban biztos, hogy volt elég türelmem az emberekhez, az érzelmekhez, a problémáikhoz. Fárasztott és felidegesített, ha túlságosan sokat nyavalyogtak, de kellett a kellő távolság is a bizalmasaimtól - alias barátnők - ha huzamosabb időt töltöttünk együtt. Hiába voltam a génjeim alapján is társas lény, a falkának minden tagját se viseltem el hosszú távon és nem azért, mert ne lettem volna normális farkas, egyszerűen csak szarul lettem összerakva. Vagy csak anyám korai halála késztetett arra, hogy azt gondoljam az időm legnagyobb részében, jól megvagyok egyedül is. Mégis minden egyes alkalommal, amikor apám üzletében kötöttem ki, valahogy akaratlanul is visszaemlékeztem arra az időszakra, amikor mantraként ismételgette, Chelmaradjmár, későbbmegnézem vagy Perlanefutkossálmár óhajokat némileg megtűzdelve a Perlaazistenértmárhozzánenyúljtelány! szállóigékkel némi Kincsemapadolgozikmostne kérésekkel. Elég volt csak egyetlen félreeső pillantás és oda nem figyelés ahhoz, hogy az egyik eleféntcsont markolatú vadászkéssel felvágjam az ujjamat, a penge pedig csontig hatolt a bőrömet szétválasztva. Ma már, felnőtt fejjel nem úgy nyúlok hozzá a fegyverekhez, ahogy akkor tettem és apám ezért is bízta rám a pakolást, ha neki épp fontos elintézendő ügyei voltak - bárhol is történjen az. Félig a dobozba mászva, gyors ritmusban pakoltam az összeborogatott töltényeket a megfelelő kisebb dobozba, hogy mielőbb végezzek és megússzam apa borzalmas ingyen-dolgoztatós programját, amikor megzavarták az alig hallható morgásomat, ahogy épp azt ecseteltem magamnak, jobb dolgom is lehetne. Mondjuk le kellene már mosnom a kocsimat, de egyszer az életben egy normálisabb éttermet is megnéznék magamnak a környező városokban, ahol megint összevitatkozhatok az ottani pincérrel, hogy amúgy nem vagyok hajlandó megenni a nyerstojást a nyers darálthússal, akármit is mond. Nem sikerült úgy kiemelkednem, mint Aphroditének Cipruson a monda szerint, de se szőke nem voltam, se fehéren világító Barbie baba, így betudtam annak, hogy "jóvanazúgy". Persze nem kalkuláltam bele, hogy a a káromkodásomnak, a pillanatnyi fájdalmamnak lesz fültanúja Dax a kérdőrevonásommal, miszerint megkérdőjelezem az egyik alapvető jogot, hogy ott legyen, ahol lenni akar. A meglepő jókedv a részéről már-már ragadós volt, és nem csak azért kezdtem bele én is vad mosolygásba, mert ő is azt tette, vagy csak kiröhögött, hanem azért is, mert nem volt szokásom balfékeskedni senki előtt. Láttam rajta, hogy jól szórakozott, és mintha megengedte volna nekem azt, hogy beszélhetek, összeszűkítettem a szemeimet, egy pillanatra csücsörítve is, de aztán elengedtem a hisztisvagyok dolgot, mert sose voltam az. Nem érdekeltek az efféle játszmák, maradjunk annyiban. - Hát, ha nem baj, akkor nem sorolom el, mi van készleten. Ha gondolod, legközelebb benevezlek téged is a leltárhoz, apám imádja a legpepecselősebb feladatokat kiadni a kezéből, mert neki nincs türelme hozzá, de ha valamit elrontottál, akkor a lábadra fog állni - magyaráztam neki könnyedén, nem rezzenve meg attól, hogy egyre közelebb lépett és akkor se húztam meg magam, amikor fölém magasodott, holott én sem voltam alacsony. Elérte ezzel a beállással, hogy akaratlanul is, de engedjek a ki nem mondott, csak mutatott dominanciájának. Jól van, haver, te győztél. - Az eltérések közti számolásnál hagy időt arra, hogy elpippants egy cigit, nagyon kegyes az úr - bohókásan elvigyorodtam, nem zavartatva magam akkor sem, amikor láthatóan végigmért, nekem sem esett nehezemre őt megnézni magamnak. Apám hollétével kapcsolatban is fel kellett őt világosítanom, nehogy azt higgye, hogy én viszem a boltot, az öreg is valahol erre kujtorog, csak épp megunta a mai napját, de amikor Dax felnevetett a hülyeségemen, hagytam, hogy a szavaim olyan irányt vegyenek, ami persze, hogy magaslabda volt neki és nem volt rest kihasználni sem... - Szerintem az menne egyedül is. De foghatod a hajam, nehogy útban legyen és ne lássam, mit hova teszek - megmozdultam. Egyik lábamról a másikra álltam, miközben az imént lepakolt töltényt a jobb markomba zárjam, hogy elevezzek a komolyabb és professszionális téma felé, mert lehet, hogy nem a Jesus' Gunsban kellene felszednie ismét. Mert bevallom, ő tette meg a kezdő lépést korábban is, én csak hagytam neki, áldozatként - természetesen. A Dax által leadott igényekre bólintva elvezettem róla a pillantásom, csak hogy megkeressem a kért mennyiséget, amikor megálltam a mozdulat előtt és megforgattam a szemeimet. - Te nem szoktál azonnal megválni a blokkoktól? Vagy Te az a fajta fickó vagy, aki megőrzi és minden egyes garast a fogához ver? - érdeklődtem, ahogy leguggoltam a szekrény mögött, hogy kihalásszam a kért lőszereket. A dobozokat koppanó hang nélkül emeltem az üveglapra. - Ha engem kérdezel, a blokk a lehető legrosszabb ötlet - emelkedtem meg, ahogy az utolsó dobozt is előkerítettem, fellesve a majdnem két méter magasan lévő gusztustalanul kék szemekbe. - Vagy esetleg TE az a fajta vagy, aki titkon parfümmel leöntött ostoba levelet szeretne kapni? - tudakoltam kedélyesen, miközben pár lépéssel a kasszához értem, a számokkal jelzett vonalkódot beütve a kasszába is. - Hány golyód kötött ki emberekben, hogy kifogytál belőlük? - azért csak érdekelt, hogy kiben kötöttek ki a golyói. Volt, amihez nekem is közöm volt, de az távolról sem volt fém.
Dax aznap már nagyjából egymilliomodjára sóhajtott olyan nagyot, hogy kis híján beleszakadt a tüdeje. Megpaskolta a motorháztetőt, intett Leonnak, aki elfuvarozta idáig, aztán figyelmét újra a fülén nyugvó telefon, vagyis inkább a vonal másik végén aggódva csiripelő hang felé irányította. – Szóval most már hivatásos bébisziterré avanzsáltam? – kérdezte csípősen, miközben az épülethez sétált és jobb vállával nekidőlt a falnak. Nem rejtette el a hangjából a kelletlenséget; nem osztotta az anyja aggodalmát Daleyvel kapcsolatban. Az a kölyök – aki már csak egy köpésre volt a nagykorúságtól, de neki attól még kölyök maradt – nem arról volt híres, hogy megkönnyítse a család dolgát. – Aggódom érte, Dax, nem szokott... – Dehogynem szokott ilyeneket csinálni – horkantott fel Dax. – Minden második hétvégén eljátssza ezt, anya, te is tudod. – Felemelte szabad kezét, majd egy újabb sóhajjal megmasszírozta az orrnyergét. – Figyelj, nekem most van egy kis dolgom, addig hívogasd folyamatosan, oké? Meg a haverjait is. Az egyikük úgyis meg fogja unni és inkább felveszi a telefont, csak hogy végre abbahagyd. – És ha nem...? – Akkor szólsz nekem – felelte Dax, de a mondat befejezését, miszerint én előkerítem, aztán a fülénél fogva vonszolom hazáig, inkább megtartotta magának. Ezzel már sikerült megnyugtatnia az anyját, legalább egy rövid időre; úgy tette le a telefont, hogy remélte, ez a "rövid idő" elég lesz majd ahhoz, hogy végezzen odabent. Visszacsúsztatta a készüléket a zsebébe, aztán az ajtóhoz lépve határozottan lenyomta a kilincset. Ahogy belépett, nem csak a fém, a fa és a lőpor jellegzetes elegyének szaga csapta meg az orrát, hanem valami, vagy inkább valaki másé is – ezt az illatot újabban kifejezetten behatóan ismerte. Elmosolyodott az orra alatt, de zavartalanul húzta be maga mögött az ajtót, kényelmes tempóban indulva a pult – és az illat – felé. Olyan tisztán hallotta a koppanást, mint az utána felhangzó szitkozódást; lehetett volna lovagias és figyelmen kívül hagyhatta volna a dolgot, de amikor Chelsea a fejét dörzsölve felbukkant a pult alól, Daxnek inkább egy leplezetlen vigyor ült a képén. Meglehet, hogy még a nő arcára kiülő pillanatnyi összeszedetlenséget is élvezte. – Neked is szia, Chel – üdvözölte könnyed magabiztossággal, továbbra sem zavartatva magát. Tudta, kié a bolt, ő a maga részéről nyilván számíthatott Chelsea felbukkanására vagy jelenlétére. Amikor a nő felajánlotta, hogy újrakezdené, csak kiszélesedő mosollyal intett, amolyan csak bátran üzenettel, de a félreértelmezhető kérdést készen állt félre is értelmezni. Szemei követték Chel nyelvének simítását az alsóajkán, miközben a pult elé lépett és két tenyerét letéve, kissé előredőlve rátámaszkodott. – Az attól is függ, mi van a kínálatban – felelte némileg halkabb hangon, végigmérve minden egyes centimétert, ami kilátszott Chelsea-ből a pult felett. Íriszei csak akkor villantak újra a nő arcára, amikor az elvileg komolyra akarta venni a figurát, de mondjuk úgy, hogy a térdelés emlegetésekor ez Daxnek nem igazán sikerült, még akkor sem, ha előtte elnevette magát a porcelánok istennőjéről szóló hasonlaton. Sőt. A vigyora ekkor már nyíltan egy ragadozóé volt. – Segítsek térdelni? – hajolt közelebb a pult felett, ekkor már kissé morgásra emlékeztető hangszínen szólalva meg. Ugyan valóban feladattal érkezett az üzletbe, voltak dolgok, amelyek miatt szívesen elnapolta volna ezeket a kérdéseket... de végül aztán mégis újra kihúzta magát, és nem, nem azért, mert hirtelen megszállta volna a szentlélek. Még csak nem is azért, mert nyitva volt az üzlet és bárki besétálhatott volna; szívesen szolgált látnivalóval. Sokkal több köze volt a dolognak ahhoz, hogy Chel az imént is említette, hogy az apja a közelben volt, és ennek igazságtartalmát Dax érzékeny farkasorra is igazolta. Mégsem pakolhatja fel a lányát a pultra azt kockáztatva, hogy az idősebbik Hernandez szívrohamot kapjon, amikor besétál a boltba. – Kilenc milliméteres és .40 S&W kaliberből lenne szükségem 50-50 darabra. Kifogytak az otthoni készletek – váltotta tényleg komolyra a szót, de nem is ő lett volna, ha aztán nem kacsintott volna Chelsea-re. – Az egyéb kínálatot nyugodtan feljegyezheted a blokk hátuljára is.
Apám sóhaját már annyiszor hallottam, hogyha siket lennék is tudnám, hogy ő teszi. Két nappal ezelőtt azért sóhajtott, mert a vacsora után ki kellett gombolnia a nadrágját. Tegnap azért sóhajtott, mert épp megállt pihenni a kamionsofőr a szállítmánnyal és három órával ezelőtt azért, mert tíz percet késtem, holott megbeszéltük, hogy pontban nyitásra, tízre úgy az ajtaja előtt cövekelek le, mintha hűséges lábtörlő lennék. Nem csak hogy tíz előtt tizenöt perccel nem értem oda, beelőzött egy vásárló is, akivel neki kellett foglalkoznia. - Levonom a béredből, te gyerek - közölte akkor, amikor úgy érezte, a legjobb megoldás a technika felélesztésére, ha oldalba löki a monitort, miközben a webshopot figyelte árgus szemekkel. - Az jó. Úgyis ingyen dolgoztatsz is. Feljelenthetlek - vigyorogtam rá ragadozómódra, amire csak megforgatta a szemeit. A szabadnapjaim egy részét mindig vele töltöttem, hogy idegesíthessem - szerinte, szerintem meg hogy kipipálhassam a tökéletes lányod vagyok projektet minden egyes alkalommal. - Látom, ma is bal lábbal keltél fel - rázta meg a fejét inkább, hogy a hülyeségeimet kiűzze a fejéből, és ha nem az lettem volna aki, a szemei körül megjelenő szarkalábakat, az enyhe hunyorítást csak az öregedésre fognám, de tudom, hogy kellett volna már neki szemüveg jó ideje, és egyet mondhatok; volt kitől örökölnöm a makacsságomat. - Minden nap igazából. Szeretek az ágynak azon az oldalán aludni, mint ahogy régen szokás volt megvédeni a hercegnőket. Tudod, bal oldalon, hogy a daliás legények kardot tudjanak rántani a jobbjukon és azzal megvédeni őket. Mondjuk nem tudom, hogy mi volt a balkezes lovagokkal. Akkoriban azért szerintem még nem voltak balkezes kardok - vezettem fel a teóriámat, mire sejthető, apám megint sóhajtott egyet. Kiroppantotta a nyakát is, aztán meg felállt a székéről. Így kezdődnek nála mindig a nagy monológok. Felkészül rá. Időt áldoz rá. - LSD volt a reggeli kávédban? Vagy mi van veled ma? - ráncolta a homlokát. Oké, tévedtem. Lehet, hogy nem fog kioktatni litániákkal, egyszerűen csak elkönyveli azt, hogy vagy szar estém volt, vagy.. hát sokkal jobb, mint amit apaként és lányaként ki kellett volna tárgyalnunk valaha is. Soha nem feszélyezett annyira a vele való beszélgetés, mint amikor leültetett, hogy kínlódva nekikezdjen a bibék és porzók vadregényes felvezetőjének banánt szorongatva a markában egy lyukas nejlon zacskó társaságában. Tíz percig hagytam őt szenvedni tizenhét évesen, amikor kiböktem azt, hogy bizony elkésett az okosítással, már valaki jobban beavatott a flóra és fauna világába. Nem tudom, hogy akkor az a bizonyos tőle érkező sóhaj megkönnyebbülés volt-e, vagy a rettegésé, hogy esetleg megajándékozom egy nem kívánt és tervezett unokával. - Biztos megjött - rántottam meg a vállaimat és ez volt a második téma, amit mindig is kerültünk apával. Vajon miért? Két perccel később már a levegőbe harapott inkább odakint, miután a pultra pakolt dobozban összehányt lőszerekre mutatott, hogy azzal kezdjek valamit, mert neki a raktárba kell hátraugrania. Ez amolyan egyezményes jele volt annak, hogy mára eleget dolgozott és oldjam meg én mindazt, ami az üzletében történik a következő fél órában. Igazából csak kummantani akart, de azt is kinézem, hogy a slozira menetelt ennyire sietősen, telefonnal a kezében. A férfiaknál sose lehet tudni. George, a már rég nem próbaidős eladó sokkal lelkesebb volt, mint megbízható vagy ügyes és rendszerint apámnak kellett a fickó után elpakolnia, mert annyira kétbalkezes volt, hogy szerintem még a medinclabda is kiesett volna a kezeiből. Normális fazon volt, de nem nagyon bíztam volna rá egy elefántot sem, mert nem voltam abban biztos, hogy nem kóborolna el a sziklák felé az állat az őriző szemei kereszttüzében is akár. Szerencsére talán egy hajszálnyival voltam apámnál türelmesebb, így fél órával később egy cigiszünetet tartottam, miközben a métereket róttam úgy, mintha azon gondolkodnék,hogy jobbra több az öt méternyi terület, vagy fordulás után balra. Elnyomva a cigarettát léptem vissza az üzlethelyiségbe, hogy aztán a kassza mögötti székre pakoljam le a kabátomat és bújjak be az üveges szekrény aljába, egyesével töltve fel azokat a bizonyos dobozokat, amikben a különböző nagysságú töltényeket tárolta apám. Nem kellett volna a kis csengő sem az ajtó fölé, ami mindig megzizzent, amikor belépett valaki, mert tisztán hallottam. Éreztem is volna a szagot, ha az orrom épp nem a fémmel és a doboz alján lévő finom porréteggel lett volna tele, így csak ahogy megpróbáltam kimászni és felegyenesedni, hogy kellőképpen üdvözöljem a betérőt, úgy bevágtam a fejem, hogy felszisszentem. Mint egy kelekótya tyúk, a fejemet dörzsölve, szitkozódva egyenesedtem fel aztán, megmerevedve a mozdulatban is, ahogy a farkassal találkozott össze a tekintetem. - Mit keresel itt? - mert hogy meglepett. Nem szerepelt a napirendi pontjaim közt, hogy az aktuális egyéjszakás partnereimmel bármiről is beszéljek. Gondolom nem tévedt el. Magánnyomozóként minden joga megvolt ahhoz, hogy egy fegyverboltba betérjen. Lepakoltam a még ujjaim közt szorongatott sörétes lőszert a vadászkéseket bemutató kihúzható fiók feletti üveglapra. - Újrakezdem, ha nem bánod, várj egy pillantot - hamisan mosolyodtam el, teátrálisan körbemutatva apám kínálatán. - Helló, Mr. Rhodes. Mivel szolgálhatok? Mire vágyik az úr a mai napon? - nyaltam meg az alsó ajkam évődőn. - De most komolyan. Van esetleg valami megrendelésed, amit át kellene venned? Apám épp a porcelánok istennőjén gyakorolja a terheslégzést szerintem. De ha gondolod, megvárhatod, ő biztosan jobban tudja, mire van szükséged. Nekem le kell térdelnem.. még van dolgom idelent - biccentettem a fejemmel a padló irányába. Pontosan nyolcvanhat töltényt kellett még elpakolnom. Igen, egyesével. Csak azért sem fogom megkérdezni, hogy maradt-e nyoma a hátán a körmeimnek.