Nem terveztem erre eljönni. Az egész a nyugati városrész néhány utcájának lezárása miatt van: valami csőtörést javítanak éppen -
már négy napja, jó lehet, ha az ember munkája ennyire ráér -, amiatt kerültem inkább észak felé mindenestül. Nem mintha nem lett volna több lehetőség, de az egyik szűk óvárosi utcákat érintett volna - ahol a járda szélére rendszeresen kitett kukáktól fejfájás minden kanyar -, a másik pedig a kertváros fekvőrendőrökkel bőségesen megpakolt iskolai negyedét. Nem vagyok a magam ellensége, így az elsőről letettem. A második eleve szóba sem jöhetett. Nem vagyok az a fajta ember, aki képes lett volna kőből emelt lassítókon is végigugráltatni azt a kétszázharminc fontos cseresznyefa koporsót, amely alatt a mai napon egyszer már kitört az asztalos bútorszállító állványának csuklós kereke is. Természetesen az én oldalamon, amitől az egész rárogyott a lábamra: a koporsót ugyan elkaptam - az első és a második, de még a harmadik gondolatom is az volt, a rohadék legalább egy tonna -, de az asztal rozsdamentes lapja magában is nyomott vagy ötven fontot. Még most is sajognak a bal lábamban a középcsontok, a hátammal kapcsolatban pedig csak remélem, hogy mire a hosszabb útvonalon megérkezem a vállalat irodájába, vérfarkasgyorsasággal helyükre kerülnek benne az érzésre legalább hatfelé csúszott korongok és szalagok. Hamar kiderül, hogy lesz rá idő.
Mert még csak az út háromnegyedénél járok, amikor jobbról és hátulról belém jön a Volkswagen.
Csepp kis autó, különösen a hat és fél méter hosszú, háromtonnás
Heritage -hez képest, de lendületben van, így képes megtaszítani minket előrefelé. Az övfeszítőm bekapcsol, az automata biztonsági öv beleprésel a nagy bőrülésbe, amitől a fájós hátammal egész Tejútra való csillagot látok. Jobb kézzel vakon rávágok a vészvillogó gombjára, ballal a kürtöt nyomom - mivel előttem szabad az út, természetes ösztöneimet elfojtva nem fékezek nagyot, nehogy a Beetle ennél is jobban belém gyűrödjön. A tükörben csak a szélét meg a tetejét látom, de ezt a típust nem lehet semmi mással összetéveszteni. Gurulunk, félig-meddig belefagyva az egyre lassuló koccanásba.
Megállni már csak eszedbe jut, még az idén. Ugye?Eszébe jut: csikorogva állunk meg. Majdnem rögtön, pár yard volt az egész. Nyögve rántom meg az övet, hogy ki tudjam csatolni, és a hevesen dobogó szívemet visszanyelve frusztráltan vetem a fejem a fejtámlának. Mintha hátradörömbölnék. Nedves, hideg tenyerem az arcomba kenem. Lehunyt szemmel, torokhangon szitkozódom egy sort, méltón a hivatásomhoz.
-
Rohadt, szemét, lepra életbe, mi van már ma itt! Hülye vak, süket fasz. Ki a fasz megy már neki egy pompakocsinak, de tényleg. Ne már.Jobban mondva: méltón egy olyan emberhez, akit ma már majdnem agyonütött egy koporsó és egy autó is.
És még ebédidő sincs. Kedvem lenne ki se szállni, hogy ne is lássam az illetőt, meg a kocsikat sem. És leginkább azt ne lássam, ami a raktérben történt. Ez persze nem így megy, érzékelem a járdán sétafikálók bámulását. Rég bekapcsolt a kötelességérzetem is, belenézek hát a tükörbe - nem hiányzik, hogy a kinyíló ajtómat is elvigyék -, és előmászom a volán mögül, kinyújtóztatva a hirtelen adrenalinlökettől még nem, de nemsokára biztosan megsajduló térdemet. Leveszem a tányérsapkám, hátratűröm a hajamat (aztán oda sem figyelve előresimítom, mint mindig, ha ideges vagyok), és visszateszem.
Első a másik jármű. Nyilván.
Még a saját autóm végéhez sem értem el, amikor megpillantom Cathrine-t. A látvány elég hozzá, hogy egycsapásra megfeledkezzem a bosszúságról meg úgy általában mindenről, amit eddig éreztem. Falfehér és remeg, mindennél élesebben elárulva, hogy ő ült a Volkswagenben, gyorsan végigmérem, hogy megállapítsam, valami baja esett-e, noha ránézésre egyben van. Félúton érjük el egymást: ha engedi, megfogom a vállát.
Még biztos tart a sokk. -
Cath! Ó Cath, nincs semmi baj. - Megfordítom a kezét, hogy lássam, megvágta-e, megütötte-e valahol. -
Nézz rám, semmi baj. Megálltál, állunk, már állunk. Jól vagy? Megütötted magad valahol? A fejed? Volt veled valaki? Ülj le. Igyál egy korty vizet. Mindjárt jobb lesz.És ha azt látom, hogy nem fog összecsuklani, előhalászom a jobb első ülés alól előregurult ásványvizes üveget, hogy felbontva odaadhassam neki. Éppenhogy bicegek, azt is csak akkor, amikor nem lát rám rendesen. Amikor lát, akkor csak lopva nyújtóztatom ki a derekamat.
-
Ha szédülsz, vedd a fejed a térdeid közé. Segít. Ígérem.