Kissé elbámulok a természetességen, amellyel Vinnie bevetődik a Rolls hátsó ülésére - az ülésre, amelyet éppen erre találtak ki. Utazni. A márka legelsősorban mégiscsak azokról szól, akik az utastérben ülnek, mögöttem. Ahol ő most elhever, teljes hosszában. Persze: elfér. Minden egyes rezdülésén meglátszik, hogy szokva is van az efféléhez, talán még letagadni sem tudná. Magam ugyanezzel a magától értetődő természetességgel csukom be mögötte az ajtót, mintha erre lennék tartva - az élményhez jár, nemde? -, aztán már úton is vagyunk. A nagy limuzin a nevéhez méltó kísérteties csendben, antilop-sötétbordó lidércként lopakszik a borús delaware-i ég nyári fényeitől elkenődött, sovány oszlopárnyak közt, masszív acéltömegéből menet közben semmit sem lehet érzékelni. Érzésre súlytalanul függünk az aszfalt felett... mintha maga az öntudatra ébredt októberi szél tartana minket a karjaiban. Ha volna Vinnie-nél egy pohár pezsgő, nyugodtan egyensúlyozhatná a térdére téve is anélkül, hogy a végén egy cseppet is le kellene törölni bárhonnét. Fa és bőr illata üli meg a levegőt, éppenhogy észrevehetően.
- Egy Mulliner drophead coupé - bámulok a belső tükörbe néhány pillanatig, engedve, hogy meglátsszon rajtam a szívdobogós lelkesedés. Nem tehetek róla; kamaszkorom óta, amikor a műhelyben otthonra találtam, nem tudtam kiszeretni az autókból. Füttyentek, röviden ámde olyan hanglejtésben, amelyért emberi lények mostanában már csak szúrós nézéssel válaszolnak. - Annak a fele se tréfa. Ezek szerint édestestvére az enyémnek. Csak éppen ez egy négyajtós szedán. Ahonnan én meg ő jövünk, ott senki nem jár nyitható tetővel.
Sem Angliában, sem Coloradóban, de még Kansasben sem, ahol végül a birtokomba került az automobil. Gyanítom, maga Vinnie sem New Englandből vagy Wisconsinból származik. A deep southból sem érződik rajta semmi. Mi marad? Kalifornia? Ahogy beszél, az arra hasonlít leginkább. Ha tényleg a nyugati partról jött, akkor hosszú út áll mögötte.

A bámulása igazolja a gyanúmat, hogy valamit értenem kellett volna, amit nem értettem, de most már késő úgy tenni, mint aki fölfogta a dolgot. Arról nem is szólva, hogy fogalmam sincs, mit kellett volna reagálni. Megütődve nézzük egymást a tükörben, pár másodperc az egész mert nem érek rá bámészkodni vezetés közben.
- Bocs - mondom automatikusan, mintha szándékosan akadályoztam volna a társalgást, de érdemi magyarázatot nem fűzök a dologhoz. Mit is tudnék mondani neki? 'Bocs, de olyan dolgokat, mint hogy igazából mi a Tesla, csak normális emberekkel tudsz megvitatni, olcsó alkoholista prostik zabigyerekeivel sajnos nem, mert azok a nyolcadik osztályt se fejezik be'? Aligha. Kedvem lenne ránézni a telefonomon, mi ez az egész, de kénytelen vagyok későbbre halasztani.

Aztán fordul a kocka, ezúttal Vinnie fordítja el a fejét zavartan; amit mond, azt csak akadozva mondja, mintha nem találta volna még ki, hogy is lehet a történteket átadni. Vagy hogy mit mondjon helyettük. Hümmögök csupán, szándékom szerint értésére adva, hogy nem fontos magyarázkodnia.
- Áh. Kezd fázni a lábad, mi? - nevetek megint aztán, ahogy az éttermek után érdeklődik. - Még meggondolhatod magad, ha inadba szállt a bátorságod, de a benzinkutas ételeknek rosszabb a hírük, mint amit megérdemelnek. Egyébként a szokásos: a főútnál van Wendy's, Popeye's, McDonald's, KFC meg az összes ilyesmi, legkésőbb Wilmington előtt. A városon belül inkább az átlagos kisvárosi lehetőségek adottak, van pár pizzás, hamburgerező, mexikói, egy indiai... és persze az itt lakók üzletei. Kávéház, kocsma, cukrászda. Effélék. Michelin csillagos helyet vagy hasonlót nem tudok ajánlani. Az igazán lélektelen szemétért pedig az autópályafelhajtó környékén érdemes megfordulni.
Tréfálkozó hangsúlyom féligazságot hordoz magamról. Felcseperedve leginkább ilyesmihez jutottam hozzá, ezért ilyesmire is vágytam: később volt lehetőségem rendes ételeket is megismerni és szerettem is, de azért a beidegződéseimet képtelen voltam teljesen levetkőzni. A véremben van az üres üvegek utcán való eldobása, és a másnapra felismerhetetlen, feketére fáradt olajból előhalászott műanyag hagyma meg krumpli szeretete: nem annyira az íz miatt, inkább mert ez meleg étel volt, ami sokat nyomott a latban a filléres (vagy lopott) bolti tételek közt. Néha még most is bekapcsol valami az agyamban, és kénytelen vagyok elkanyarodni ezek felé az egyébként visszataszító bódék felé... ahol majdnem mindig kamionosok és rendőrök állnak sorba. Beszédes.
- Utolsó esély, hogy válassz valami mást - jegyzem meg felsandítva a lány tükörképére. - Egy perc és ott vagyunk. Ha neked is jó, eszünk bent. Te választasz először.

Vinnie képtelen elpalástolni az arcára költöző szégyent. Ösztönből terelődött pillantása a férfi lábára, de ettől még hihetetlenül bunkónak érezte magát mikor visszaterelt tekintete Charlie játékosan csillogó szemeivel találkozik
- Oh bocsi. De amúgy ez tök szuper - kezével végigsimít saját felkarján, rosszalkodáson rajtakapott gyerekként süti le pillantását, ezúttal látványosan a lábaktól elfordulva.
Vinnie védelmeit leengedve egy pillanatra elmerül az éretlenség luxusában. Amióta elmenekült  Californiából, teljesen magára volt utalva, és ez teljes figyelmet igényelt a nap minden percében.
És mégis, Charlie kisugárzásától és türelmes törődésétől úgy érzi, mintha a pár perce megismert férfinak évek óta kellett volna elviselnie Vinnie viselkedését.
Érzi, ahogy a menekülő vadra jellemző merevség feloldódik végtagjaiban, az eddig menekülésre felajzott lábai remegnek Charliet követve. Már alig várja, hogy hátradőlhessen egy - valószínűleg lerobbant Chevy - anyósülésén.
Négy év.
Négy év Vinnie életében még egy örökkévalóságnak számít, bár ki tudja, egy Charlie féle őskövületnek ez lehet csak egy benzinkutas megállónak érződik.
Képzeletben megveregeti vállát, miután az autót látva az anyósülés helyett hátra ül be.

"Vezetni egy élmény, de hátul érezni igazán a luxust."
Kérdés nélkül fekszik, el lábait a földön tartva. A selymes bőrkárpit illata azonnal visszareptette Melinda lehúzott tetejú autójának hátuljába, ahol gyerekként számtalanszor figyelte kaliforniai ég felhőkkel csíkozott azúrját.
Az emlékekből Charlie hangja rántja vissza. Anyja ízlésének dicséretére felnevet. Bármennyire is féli, gyülöli és megveti Melinda Reedet, a stílusérzékét tagadni lehetetlenség.
Vinnie a visszapillantó tükréből kémleli Charlie arcát, vonásai és hanglejtése különös sértettséget sugallnak.
Vinnie elmosolyodik, megpróbálja felkutatni emlékei közt anyja hasonlóan unalmas monológját az autó különlegességeiről.
- Egy olyan lehúzható tetejű fajta... Őőő, ha jól emlékszem valami Mulliner csinálta a belsejét? -  kiskorában megannyi autóúton keresztül bámulta az autó belsejét, figyelmét sokszor megragadta a tervező nevét viselő táblácska - Majd kereshetek róla egy képet.

Épp olyan meglepetten pislog Charliera, mint ő rá. Meglepi, hogy teslájának találó neve elrepül a férfi feje fölött.
- A márka Nikola T... - elkezdi magyarázni a csattanót, de szinte érzi, ahogy minden egyes szóval egyre szárazabbnak érződik a poén. - Mindegy.
Charlie kérdésétől egy pillanatra elfelejti kifújni a mellkasában ragadt levegőt. Gondterhelten préseli ki magából csücsörített ajkain keresztül, szemeit távol tartva a visszapillantótól.
- Hát... Gondolom még ott van a garázsban. - Szívesen mondana többet, de egyszerűen nem tudja, hol kéne kezdeni. Még nem talált ki egy hihetően realisztikus történetet, ami nem tartalmazza a titokzatos TikTok botokat, varázslatot, vagy földalatti szektát. - Majd kaja közben mesélek. - addigra hátha összeszedi a gondolatait. Az étel említését fájdalmasan hosszú korgás követi, amitől egy pillanatra megfordul benne a gondolat, lehet egy melegszendvics nem lesz elég. - Amúgy... Milyen éttermek vannak még a környéken? - gyermeki ártatlansággal kérdi, de belegondolva  lehet nem bírná ki egy beülős hely várakozási idejét.

Látom rajta a meglepettséget, ahogy beavatom egy-két mozzanatba az életemből. Hűha. Engedékenyen vonok vállat, mintha szerénykednem kellene. Igen, Vinnie, ez egy kiváló megszólalás. Hűha. Csak így, hűha. És még az egyötödét se tudod. A lány a sötétszürke szövetnadrág hajszálcsíkjai - sötétbordók, hogy menjenek az ing vörös mintájához, ha már szabadnapos vagyok, hozzunk ki belőle mindent, nem igaz? - közé fúrja a tekintetét, valahol térdmagasságban. Hagyom, hadd vegyen szemügyre, ahogy csak tetszik. Nem bámul olyan intenzíven, hogy az tolakodásnak érződjön.
- Rendbe jött már, köszönöm. Manapság kutya bajom. - Ennek nem lehetett ellenállni, de legalább annyi tisztesség szorult belém, hogy ne vihogjak mellé. A szemem sarkában persze most is egy születőfélben lévő mosoly előjelei bujkálnak, de ez tőlem egyáltalán nem ritkaság. Mentségemre legyen mondva, nem akarom a kölyökkel a bolondját járatni. Kicsit jobb passzban van, mint az imént, de azért még most is úgy fest, mint akinek van elég baja. - Négy éve. Most már maradok is egy darabig, azt hiszem. A fő tértől pár percre lakom. Oda nagyjából három éve költöztem be.
Sokáig alig vártam, hogy eltűnhessek innen és vissza se nézzek, ám a falka jó ideig rövid pórázon tartott, cseppet sem bízva benne, hogy frissen bemart vérfarkaskölyökként megállom majd a helyemet a világban mindenféle katasztrófa nélkül. Hónapokig éltem Masonék vendégszobájában, Mara szárnyai alatt. Hogy, hogy nem, az övé volt szinte az egyetlen olyan farkas, amely valamelyest nyugtatólag hatott az enyémre, így valószínűleg akkor is kénytelen lett volna elvállalni, ha nem akar. Most, hogy Vinnie a választ emészti, eszembe jut, hogy hónapok óta nem gondoltam komolyan az elköltözésre.
A reakcióján aztán hangosan nevetnem kell.
- Talán tényleg rokonok vagyunk.
Ha lehet autóval is menni, a többi lehetőség kit érdekel. Ez csupán a tréfa kedvéért ennyire egyszerű persze, az ő korában semmivel nem lehetett volna rávenni, hogy beüljek egy idegen mellé, neki azonban úgy látszik, valóban nincsenek fenntartásai. Kis kitérőt tesz még, én pedig csak a fülemet hegyezem. Félig-meddig magamból indulok ki és arra számítok, hogy látó- és hallótávolságon kívülre érve kereket old majd, hogy többet ne is lássam, ám ebben is rám cáfol; akármi is űzte idáig, egészséges mennyiségű bizalom és merészség van benne ahhoz, hogy valóban velem tartson. A böködésre hátravigyorgok, micsoda pimaszság, ugyanakkor jó jel is. Megnézem magamnak. Most már tényleg egyben van, külsőre rendezett és szappanillat lengi körül. Cseppet sem bánom.
Mégiscsak az én kárpitom forgott kockán.

A megjegyzésre aztán ráncocskák gyűrődnek az orrnyergemre; részben kíváncsiság vési őket oda, részben sértettség. Az önérzetem balzsamozza, ha az emberek ájuldoznak a hatvanhármas luxusszedánt meglátva, a füttyentés tehát kívánatos, az azonban, hogy valakinek a második ilyen autó legyek...! Szemernyinél valamivel több a féltékenység a mozdulatban, mellyel végigsimítok a kocsiszekrény tükörfényes lemeztetején, mielőtt beülnék én is.
- Jó ízlése van az anyádnak - sandítok rá oldalvást, ezúttal már makulátlan büszkeséggel. Indítózok. - Nem sokkal több, mint kétezer darab készült egyáltalán. És nincs két egyforma. Ennek a kéttónusú fényezése az, ami igazán egyedi.
A nagy hatezer köbcentiméteres, nyolchengeres benzinmotor csaknem pisszenés nélkül kel életre és ha Vinnie valóban ismeri a Silver Cloudot, bizonyára jól tudja, hogy a gépháztető alatt egy élére állított féldolláros is szilárdan megállna a blokkon, akkor is, ha most rögtön padlóig letaposnám a gázpedált. Nem mintha eszembe jutna ilyesmi. A Rolls-Royce ehelyett méltóságteljes ívben kifordul a Walgreens elől, s hadihajóhoz méltó, felvágós sétatempóban maga alá gyűri a főút egyik terjedelmes forgalmi sávját.
- Nincs neve - válaszolom derűsen. - De már a második eset, hogy valaki efelől érdeklődik.
Az előző Flora Hill volt, akinek fuvart ajánlottam, amikor elesett a kerékpárjával a vizes füvön és kificamította a lábát. Igaz, az még váratlanabbul ért, mert őt nem is ezen az autón vittem, hanem a Cadillac gyászkocsin... ennek ellenére úgy tűnt, természetesnek veszi, hogy szólíthatja valahogyan. Női dolog lenne? A feleségemből kiindulva nem: Cassie-nek két saját autója is volt, és egyiket sem keresztelte el soha. A kezdődő gondolatfolyamot Vinnie szakítja meg, méghozzá olyan hangon, amiből teljesen nyilvánvaló, hogy alig várta ezt a pillanatot.
'Nicole.'

Egy kicsit várok, hátha jön folytatás, de nem jön. Az utasomra vetett oldalpillantás akaratlanul is ostobának érződik, pedig szándékosan nem bámulok kérdőn. Az egyetlen, ami eszembe jut, hogy nem csoda, ha így nem nagyon járt semmilyen benzinkúton se. Már a nyilvánvalón kívül. Áthajtunk a fő téren, engedelmesen lelassítva a sebességkorlátozó táblánál. Picit töprengek, vajon mennyire tépem le mindjárt arról a bizonyos férgekkel teli dobozról a nyitófület, de mégse bírok magammal.
- Az első autód volt, gondolom. Mi lett vele?

Csak egy vigyor erejéig néz fel Charliera a zacskóban kutakodva, valamiért a rokoni kapcsolat gondolatát szórakoztatónak találja. A varázslat sikere és a higiéniai termékek birtoklása sokat emelt a hangulatán, már szinte csak az éhség és a menstruációs görcsök váltakozó hullámai húzták vissza levetkőzni vágyott, önsajnáló énjébe.
- Éljenek a multik - mondja szórakozott keserűséggel - Én inkább rendelni szoktam - egy pillanatra felcseng hangjában az elkényeztetett beverly hills-i lány akit két hete hátrahagyott. Őt is meglepi, azonban inkább az, hogy kijelentése mennyire távolinak érződik számára. Azt a hétköznapi luxust maga mögött hagyta az élete többi csillogó-villogó tartozékával a túlélésért cserébe.
Az előhúzott e-cigi mentolos párája mossa ki barangoló gondolatait és miután visszautasítod a készüléket, látványosan arrébb fújja az apró pamacsokat.
Szemei elkerekednek több ponton is Charlie története során, nem is nagyon próbálta leplezni meglepettségét a házasság vagy a baleset említésénél. Akaratlanul is lepattan pillantása a fárfi lábaira, eddig nem vette észre, hogy sántított volna.
- Hűha - túl sokmindenre lehetett volna reagálni a történetből, így a bőség zavarától csak ennyire futja - Sajnálom. Mármint a lábadat, remélem minden rendben. - a feleségéről csak még több kérdés jutott eszébe, így azt egyelőre érintetlenül hagyja - És körülbelül mióta vagy itt... - nem jut eszébe egyből az általad használt szó - Leragadva?

Vinnie-t mintha kicserélték volna, mióta több, mint száz dollár vastagítja pénztárcáját. Érezte ahogy a pánik utolsó foszlányai is feloldódnak benne. Szemei felcsillannak az autó hallatán, majd a meglepetéstől horkanva nevet fel.
- Nem akarok drámainak tűnni, - dehogynem - de inkább vállalom az emberrablás lehetőségét, mint hogy elsétáljak a benzinkútra. - Természetesen a Walgreens említésére megrándul az arca, de szélhámosságának sikere elmossa aggodalmait.
Az üzlet parkolója előtt azomban megtorpan, és amint kikerül Charles perifériája határaiból, megszólal.
- Begurok a mosdóba - mielőtt visszafordul a férfi, ismét aktiválja képességét, hogy elkerülje a kasszás néni mindent figyelő pillantását. Miután a frissen vásárolt fésűvel rendbehozta frizuráját és tampont cserélt, sebes léptekkel visszaindul Charliehoz. Háta mögé áll, vállát bökdösi meg kétszer, mielőtt előbújik.
Az utolsó pillanatig sem sejti, hogy a parkolóban pihenő Rolls Royce előtt fognak megállni, arcára kellemes meglepetés ül ki.
- Nem rossz, nem rossz. - füttyen egyet az anyósülésre bepattanva - Anyámnak is van egy ilyenje - ezúttal valahogy könnyebb Melindát említeni, lehet csak a luxus bőrülések ismerős ölelése nyugtatta - Van neve?
Válaszod után nem sokkal, csattanót felépítő ártatlansággal szólal meg.
- Az enyémet Nicole-nak hívták. - pár másodperc csönd, - Nicole, a Tesla.

Somolygok, ahogy visszakozik. Meglepett volna, ha az ennivaló gondolata nem üt szeget a fejébe. Tulajdonképpen ő maga volt az ok, amiért egyáltalán felhoztam. Egyetlen pillantás is elég ugyanis, hogy felismerjem ezt az éhenkórász kifejezést a hozzá hasonló kóbor kölykök arcán. A nikotin talán elég ahhoz, hogy az éhség legrosszabb hullámait ideig-óráig elfojtsa, de azért nem varázsszer. Vinnie sietős mohósággal futja át a bevásárlást is, éber figyelmemet egyetlen rezdülése sem kerüli el... különös tekintettel az érdeklődésre, amellyel a tulajdon pénzét gyűrögeti át.
- Azt, hogy az unokahúgom vagy - biggyesztem, ezúttal kissé bocsánatkérőn. Nem valami szalonképes hazugság, de legalább nem is perverz. Remélem. A javítóintézetes részt - biztos, ami biztos - jótékonyan elhallgatom. - De ne aggódj. Senki nem fog emlékezni egyikőnkre se. Néha ezért választom a multikat.
És nagyon valószínű, hogy te is.
Már amennyiben ravaszság vezérelte és nem megszokás. Nehéz megmondani, mennyi 'street smart' ragadt rá... vagy, hogy mennyi ideje volt bárminek is ráragadni.

A kínálásra a fejemet ingatom. Sosem voltam nagy dohányos, de a vérfarkasérzékek akkor is véget vetettek volna ennek a szenvedélynek, ha az lettem volna. Kényes nyálkahártyáimon így is vasmarokkal csavar egyet a tömény, illatos füstutánzat. Szusszanok.
- Én? - visszhangzom, hátratűrve a hajamat, amely természetes kuszaságát megőrizve ott is marad. - Nem sokkal előtte hagyott el a feleségem, és mivel a házunk az ő háza volt, én beültem az autómba és nekivágtam az országútnak. Pár hónapig a szélvédőt néztem. Itt aztán megsebesültem a lábamon egy balesetben, és mire felépültem, valahogy... leragadtam egy időre.
Nem hazugság, nem egészen. A baleset történetesen kölyökfarkas-harapás volt, fertőző, akár egy rémtörténetben. Ma is megvan: a nagy ragadozóállkapocs, amely egyetlen irtózatos harapással csontig áthatolt a bal combomon, örökre rajtam hagyta a nyomát hosszabb-rövidebb hegek obszcén, nyomasztó páros sorozataként, mintha valamikor régen barbár kegyetlenségből oda-vissza átrángattak volna egy hatalmas varrógép henteskésnyi tűje alatt. Egyetlen szerencsém, hogy egészen magasan talált - a forradás még rövid szárú fürdőnadrágban is csak félig látszódik.

Az ajánlásra aztán felöltök egy gondtalan mosolyt. A kezem utat akar találni a zsebembe, de abban véges a férőhely, így leteszek a mozdulatról. Egyetlen pisszenéssel vagy rezdüléssel sem árulom el, hogy az én fülem élesebb annál, hogysem három-nágy yardra elég legyen eltávolodnia. Nem hiányzik, hogy elriasszam. Márpedig másra nem lenne jó, ha most szembesíteném a simlijével.
- Ha már a szendvics jár a fejedben, el tudlak vinni. Éppen csak... az autóm még ott áll a Walgreens előtt. Úgyis tankolni akartam. - Egy pillanat szünetet tartok, mint aki azt latolgatja, kimondja-e, ami eszébe jutott. Nem nehéz döntés. - Ha meg eszed ágában sincs beülni egy idegen mellé, a kúton találkozunk.

Vinnie figyelmét egy pillanatra teljesen felemészti a papírzacskó tartalma. Hézagos komfortérzés tölti meg mellkasát, amolyan pillanatnyi nyugalom a következő napokkal kapcsolatban. Bár megélhetési forrása még nincs és szállása egy cseppnyi biztonságérzetet nem biztosít, legalább a  ma reggel kezdődő menstruációját le tudta húzni a problémák listájáról. Már csak egy mosdót kéne találnia, a hostelbe egyáltalán nincs kedve visszamenni.
- Nem akarom elzárni magam az új élményektől - mondja semmibe irányuló szarkazmussal - Különben is, a benzinkutas melegszendvics valamiért megmozgatta a fantáziám. - Még nem tudja hogyan tálalja a dolgot, de ha már Charlie ilyen segítőkészen utána hozta a csomagját, miért is ne kérne tőle egy fuvart odáig?

A zacskóban matató ujjai megakadnak a vissszajáró összegönyölt bankjegyein. Kiemeli, pillanatra felsandít rád és átszámolja. Nem mintha egy ilyen gesztus után bármi simlis dologra számítana, gondolatai egy egész más irányba kalandoztak el. Először is, épp most követett el bűncselekményt, amit szinte minden állam tizenöt év börtönbüntetéssel jutalmaznak. Másodszor is, ezt a jótékony lelkű idegent is bűnrészessé tette menekülésével. Harmadszor is... A bűbáj sikere és a borravalóként visszakapott tényleges pénz bűnös izgalommal töltötte el.
A bűntudat karcsú szögesdrótokként fonja körbe mellkasát, hirtelen egy szellemes megjegyzés sem jut eszébe cseppet sem váratlan válaszra.
- És mit mondtál? - hangjában rosszallásnak nyoma sincs, de biztos ami biztos hozzáteszi, - Csak ha véletlen megint erre járnék, mire sztámítsak?

Széles mosollyal szorít rá izzadó tenyerével a kézfogásra,  szabad kezével reflexként előkapva telefonját, hogy rákeressen a Manx macskafajtára.
- Ohhhh... De édesek - mondja leplezetlen csalódottsággal, pedig maga sem tudja, mire számított. A telefont lecseréli e-cigijére, amit pár szippantás után Charlie felé tart.
- Egy hete érkeztem a városba. - elhallgat, még ő sem tudja mennyit és mit szeretne megosztani - És te hogy kötöttél ki itt? - egy pillanatra úgy érzi magát, mintha épp a börtönben cigarettával üzletelve szeretné megtudni, miért ítélték el cellatársát. Kíváncsiságával csak pár pillanattal később zárkózik fel a felismerés, hogy ezzel bizony maga felé is meginvitálta a kérdést.

- Egy pillanat - hálásan fogadja a pár lépésnyi távolságot, amit még egy-kettővel kibővít mielőtt elkezdi táskájába pakolni zsákmányát. Mozdulatai megfagynak a négy bankjegyet szorongatva. Körülnéz, nem attól fél, hogy valaki kiragadja a kezéből, inkább csak hallótávolságon kívül akar kerülni a mosdóban elmotyogott varázsige megismétlése közben.
Még vet egy utolsó pillantást a pénztárcájában sorakozó száz, ötven és húszdolláros bankjegyekre, az egyiket meghagyta eredeti formájában a biztonság kedvéért.  Megkönnyebbült mosollyal lép vissza Charlie mellé.
- Mit szólnál, ha folytatnánk ezt a beszélgetést, de mondjuk egy kevésbé szarszagú helyen? A vendégem vagy. - tapintható a hangulatváltás a pénztárcájában tudott összeg miatt.

Láthatóan másra számított, ez világos abból, ahogy fagyos arckifejezése olvadásnak indul. Nem hibáztatom a barátságtalanságért: én magam sem lennék sokkal kedvesebb, ha egy idegen férfi járna a nyomomban. Szó nélkül átveszi a papírzacskót a holmijával - korábban a visszajárót is beledobtam -, és nekilát rendbehozni magát itt helyben. A megjegyzésre felvonom a szemöldököm, ezúttal másképpen, mint amikor az iménti játékos gesztus része volt. Nem járt még Texaco kúton, ez idáig rendben is lenne, de mégis ki tartja számon az ilyesmit? Végül csak megvonom a vállam. Hozzá egy szikrányi derűs cinkosság is költözik a mosolyomba.
De éppen csak annyi.
- Megértem. Van egy Chevron is a kertvárosi oldalon, ha nem akarsz ezen csorbát ejteni.

Ez persze már inkább csak üres tréfálkozás, mert mostanra több dolog is világossá vált előttem a lánnyal kapcsolatban. Egyértelmű, hogy valami nincs rendjén a helyzetével, külsőre jómódú körülmények közül származhat és persze a csüggedt megjegyzés, most éppen autóm sincs, mennyi idős lehet, tizenhét? Ugyanakkor a Walgreensben fogkefét és vattakorongot meg tampont milyen gazdag tizenéves lány tér be venni? Ráadásul készpénzzel fizetett. Nem úgy formálja a szavakat, mint errefelé szokás és úgy sem, ahogy az én szülőföldemnek számító hegyi államokban beszélnek. Nemrég szakadhatott a nyakába valami balszerencse. A kérdésre és a hozzá fűződő instant felháborodásra nevetnem kell, mert pontosan így éreztem én is, amikor négy évvel ezelőtt kikötöttem itt.
- Csak mert azt hazudtam, hogy ismerlek.
Kár lenne köntörfalazni. Egyébként is, ha nem tetszik neki, legfeljebb elküld a fenébe. A pár apróságot, amit vettem közben a zsebembe gyűröm a saját papírzacskómból, amit bedobok a kukába. Ha már úgyis itt vagyok...
De legelsősorban azért, hogy a kölyök emészthesse kicsit a történteket anélkül, hogy várakozón bámulnám.

Ez használ: felborzolódott tollai kicsit kisimulni látszanak, talán már túl is tette magát a rohanáson. Elfogadom a kinyújtott kezet: szorításom gyengéd és a tenyeremen puha a bőr. - Szívesen máskor is - villantok rá tünékeny, de annál szélesebb mosolyt. - Én Charlie vagyok. Manx. X-szel, mint a macska. - Elengedem a kezét. Végigmérem őt, nem túl tolakodón, de azért figyelmesen, mintha csak arra lennék kíváncsi, mihez van leginkább öltözve. - Négy éve érkeztem, de még nem szoktam hozzá mindenben a kisvárosi élethez. Úgyhogy te gyújts csak rá, ha akarsz. Mert úgy festesz, mint akinek ez az első napja.

Vinnie túlélési ösztönei - pánikrohamától teljesen kimerülve - nem fújtak riadót az előtte magasló férfitól. Az idegen kisugárzásátó vezérelve furcsamód egy gimis évekből feltörő reflexként dobja táskájába e-cigijét és engedi ki apránként a magában tartott párát. Pulóvere ujjában megtörli arcát, ami a fehér anyagon maradt szemfestékfolt alapján nem biztos, hogy segített kinézetén. Az egyik zacskóra pillantva észreveszi a boltban kosarába tett vattakorongok tornyát.
- Hmmm -  az idegen lefegyverző gesztusa és szellemes válasza meglepi Vinniet, szúrós pillantása ellágyul, tekintete a két épület falaival keretezett égre vándorol. Szinte elmosolyodik a benzinkutas melegszendvics csábító gondolatától. Régi énje sosem gondolta volna, hogy valaha ilyen mélyre fog süllyedni... viszont a régi Vinnie most nincs itt, és az ő étrendje nem automatákból kibűvölt chipszek és müzliszeletekből állt. - Még sosem jártam Texacoban - arcán felvillan a meglepettség, hisz pár másodperc hallgatás után egyből elárulta, hogy nem idevalósi. Jó, a valley girl kiejtés sem segített inkognitóján. - Most éppen autóm sincs. - ezzel sikerült is elhervasztani ábrándos mosolyát, inkább a zacskóért nyúl, és tartalmával elkezdi rendbeszedni az arcát. - Nem akartam borravalót adni. Csak úgy odaadták neked a cuccaim? - az újralobbanó gyanú lángjával néz fel rád ismét, ezúttal kevesebb elmosódott sminkkel arcán. A rosszalló tekintet frusztráltságba vált, arcát elrántva suttogja, - Kibaszott kisvárosok...

Egy pillanatra belényilal az érzés, hogy szánalmasan viselkedik. Csak egy elkényeztetett kaliforniai lány tudna teljesen Twist Oliverré süllyedni egy hét önállóság alatt. Nem is ismeri az idegent, aki előtt éppen teljes roncsként guggol a földön, nem is köszönte meg az amúgy teljesen indokolatlan segítő gesztust. Különben is, hogy talált rá ilyen hamar?
Utóbbi kérdését egyelőre megtartja magának, miközben felegyenesedik.
- Köszönöm.- Valamiért egy pillanatra ölelésre emeli karjait, amit sietve kézfogásra korrigál. Az arcára kiülő pír szerencsére gond nélkül beolvad a pánikroham púder-pirosába. - Vinnie vagyok. Reed. - habozva ugyan, de megosztja vezetéknevét amolyan utcai olajág gyanánt.

Fel lehetne írni a naptárba, amikor csak úgy besétálok egy Walgreensbe.
Mivel alapvetően az a fajta ember vagyok, aki össze van nőve az autójával - kicsiny túlzással a leggyakrabban azért szállok ki a Rollsból, hogy munkához átszálljak a Cadillacbe -, már akkor letettem a voksomat a Walgreens mellett, amikor kiderült, hogy Rose Harbor régimódi hely, és a legtöbb itteni bolthoz nem tartozik drive-through. Egy ideig amúgy is makacsul ellenálltam a kisvárosi gyalogos vásárolgatás sajátos varázsának, négy év alatt azonban még engem is sikerült valamennyire meghódítania. Ennek ellenére nem szoktam le teljesen az óriás drogériáról. Ami azt illeti, a benzinkutak boltjainak rideg személytelenségét se adnám fel semmiért.

Ma éppen csak beugrottam, tíz perce sincs és már a kasszánál állok sorba. Nem is a természetfeletti halvány, bizsergető illata miatt figyelek fel az előttem állóra: az errefelé olyan megszokott, hogy talán még álmomból sem riadnék fel rá. Nem. Ami fölhívja a figyelmemet, az a belőle áradó, zúzmarásan rideg feszültség - szinte érzem a borzongását, mintha nem is boltban lennénk, hanem valami óriás arénában számolnák vissza az utolsó öt percet egy nagy koncertig, amin fel kell lépnie. A kényelmetlenség valamelyest még rám is átragad. Ez nagy szó: szokva vagyok a nyugalmam megőrzéséhez akkor is, ha körülöttem senki nem nyugodt. Már-már illetlenül figyelem a fészkelődését, kíváncsi vagyok, összeesik vagy rosszul lesz-e, mire végre kereket oldhat, a kasszásban persze nincs könyörület, megjegyzést kell tennie, amivel csak telik az idő.
Rose Harbor néha az ember idegeire megy az óvilágiasan önérzetes középosztálybeliekkel, akik színültig megtöltik.
Ez az utolsó csepp a pohárban. A kölyök nem bírja tovább. Úgy iramodik meg és száguld át a fotocellás ajtón, hogy annak alig van ideje elég nagyra nyílni előtte. Ami azt illeti, a két könyökéről némi bőr még így is lehet, rajta maradt a gumi élvédőn. Bambán nézek a pénztárosra, aki ugyanilyen tanácstalanul viszonozza a pillantást, aztán észbe kapva előrelépek, és leemelem a pultról a zacskót.
- Bocsásson meg - mosolygok rá zavartan az első dologgal, ami eszembe jut. - Az unokahúgom. Most engedték ki a javítóból. Három év. Még nem illeszkedett vissza.
Átveszem a feltűnő némaságban érkező visszajárót, aztán két feszültséggel teli percig tűröm a megrovó atmoszférát, amíg a saját bevásárlásom - egy zacskó Wintergreen mentolos cukorka, egy kis tégely kézkrém meg három doboz óvszer - szándékosnak érződő lassúsággal beütésre kerül a gépbe. Én már idősebb vagyok az iménti áldozatnál, gyakorlottan sikerül nem elvörösödnöm a vasvilla pillantás döfése alatt, de így is kész örömmel fordítok hátat a pultnak.
Bocs, kölyök.
Mentségemre legyen mondva, sose láttam még itt ezt a kasszást.
És szerintem nem is fogom többet.

Odakint aztán nyomába eredek a furcsa jövevénynek. Ő a másik olyan szereplője az egésznek, akit nem láttam még eddig és furcsább az öregasszonynál. A Walgreensről mindenki tudja, hogy a dolgozók időnként átjárnak egyikből a másikba, de rose harbori tizenévesek, akiket a természetfeletti aurája leng körbe, aligha kölcsönbe érkeztek Wilmingtonból. Az orrom édeskevés ahhoz, hogy a szabad ég alatt, az összejárt utcákon követhessek egy nyomot, így kénytelen vagyok találomra, az ösztöneimet követve megindulni. Azokból pedig akad bőven.
Vannak az iméntihez hasonló tapasztalataid még Wichitából. Tucatszám.
Majdnem tizenöt perc, mire megüti a fülem a szipogás és az orrom az iménti szag foszlányai. Persze nem lenne az igazi, ha nem egy szemétkonténer elviselhetetlen kipárolgásával keveredne s amellett még valamely ház hátsó bejáratánál kihelyezett rágcsálóirtó szereknek meg a szokásos mellékutcabűznek is van helye a belélegzett korty levegőmben. Túlságosan ismerős ez az egész, annyira, hogy még csak eszembe sem jut inkább távozni. Helyette belépek az épület vetette árnyékba. Aztán letekintek a moslékmaszatos kuka mögött összekuporodott, könnyben és takonyban ázó alakra. Amaz meg visszanéz. Nedves, színtelen arcából olyan élénk és harapós szempár világlik elő, akár egy-egy vihargyújtó gázlángjai.
'Segíthetek?'
Még jó, hogy a hanghordozás csak a fülnek maró, és a sötétvörös szállal mintásra hímzett kék pamutingemre nem tud rácsepegni. Félrebillentem a fejemet, mire hátratűrt hajamból egy hosszabbra hagyott tincs a homlokomba seper. Dallamos, hümmögő hangot hallatok. A szemöldököm csaknem magától moccan alig valamennyit fölfelé.
- Négy hetvenöt sok borravaló egy Walgreensbe. Amikor kijön belőle egy melegszendvics meg egy frappé a Texacónál a tizenhármas bekötőúton.