Egy marék csipszet a számba tolva bólogatok Beth megjegyzésére, valóban valami mentális problémával kell az embernek küzdenie ahhoz, hogy tanárnak álljon, engem aztán semmi pénzért rá nem tudnának venni - nem mintha egyébként terveznék bármiféle továbbtanulást, de ha mennék is egyetemre, biztosan nem oktató szakra. Kell a fenének a sok nyűg ami a magamfajta, sőt még a nálam rosszabb diákokkal jár.
A következő replikáját hallva kis híján félrenyelek, úgy felnevetek. Hessegető mozdulatokat teszek a srácok felé. -Oké fiúk, hallottátok, tipli van, Miss Montgomary privát meggyőzésre szorul. - vigyorgok rájuk szórakozva, de tudom, hogy úgyis mindegyik marad a seggén. -Ne tegyél felelőtlen kijelentéseket Beth, mert szavadon foglak. - kacsintok rá a szöszire, a vele már egészen megszokott, flörtölős stílusban, aztán ismét a nasis zacskóba nyúlok.
-Micsoda lázadó vagy, a múltkor nem lebuktál apuci előtt a cigi miatt? - kérdezem egy széles, pofátlan vigyorral, miközben Scott, a Beth másik oldalán ülő srác előhalászik a zsebéből egy félmeztelen nőt ábrázoló öngyújtót amit a bátyjától nyúlt le, és odaadja Beth-nek. Én nem dohányzom, csak a füves cigi jöhet, de annyira merész azért nem vagyok, hogy a suli területén rágyújtsak egyre. A gimit azért el kéne végezni, egy ilyenért pedig a hátam mögött lévő bűnlajstrommal együtt lehet, hogy kicsapnának. Ekkora kockázatot azért nem vállalnék be.
-Scott-nál terveztük ps-ezni meg bedobni pár sört. Jössz? - úgy invitálom meg Beth-t, mintha én lennék a házigazda, de tudom, hogy Scott nem bánná, Beth is része a kis társaságunknak, mellesleg pedig - bár ki sose mondaná -, de van egy kis crush-a a szöszi irányába, de olyan kis amatőr módon, hogy elpirult az előbb is, ahogyan kicsit összeértek az ujjaik, ahogyan átadta a lánynak az öngyújtóját. Ha önzetlen barát lennék, akkor egy-két sör után megnoszogatnám, hogy kezdeményezzen nála, de Beth-el kapcsolatban van bennem némi önzőség, és egy makacs ragaszkodás annak tényéhez, hogy ha a bandából bárki összekavarodik vele, akkor az én leszek, és kész. Félreértés ne essék, nem vagyok belezúgva vagy ilyesmi, de kétségkívül én értek a legjobban a csajokhoz a társaságból, habár Gus is hasonló hódítási számokat produkál, mint én.
-Ha szépen megkérsz, odafelé egy rövid szakaszon még a motoromat is vezetheted. - ismét rákacsintok, jelezve, milyen szép kérés opciók is járnak a fejemben, aztán elnevetem magam. Párszor tanítgattam már őt vezetni, nem lehetetlenül béna, de azért még féltem a mocimat. Szerencsére egy-két könnyen javítható karcoláson kívül más baja még nem történt.
Grimaszt vágok. Tipikus, hogy a pasiknak a lányok bugyiján jár az eszük… Levágom a táskámat a legközelebbi üres székre, és én is lehuppanok. Kiveszek pár szeletet a chipszes a felbontott zacskóból, amit az egyik fiú nyújt felém, és közben heveseb bólogatok Rod megjegyzésére.
- Vagy valami súlyos mentális betegségük van, mert ezt a melót önszántából senki sem csinálná – mondom a számba pergetve a zsákmányt, amitől majdnem meg is fulladok, mert Domínguez pofátlanul visszautal könnyelmű ígéretemre a táncot illetően. Lenyelem a falatot, s bár a torkom még karcos, a lehető legpimaszabbul vágok vissza, igazodva a mostanában kezdett, kétértelmű megjegyzésekből szőtt játékunkhoz:
- Nem tudsz olyan szépen kérni, hogy megtegyem. Legalábbis a többiek előtt biztos nem – vigyorgok, majd beletúrva a táskámba matatni kezdek a cigim után. Mióta apa rajtakapott, kicsit visszavettem a füstölésből, de nem tettem le teljesen. - Van valakinek tüze? – nézek körbe a társaságon, hátha valakinél akad egy felesleges gyújtó, mert az enyém szokás szerint szökésben van. Tutira elátkozták!
- Mit csináltok a délután? – tudakolom, kicsit reménykedve benne, hogy bármi legyen is a válasz, bevonnak engem is. Rohadtul nincs kedvem hazamenni a nagyihoz, hogy Aranyhajként várakozzak hős megmentőmre a toronyszobában.
Hangosan röhögök fel, amikor csattan a tockos - azt hiszem tényleg megérdemeltem, de azért ettől függetlenül meglep, hogy Mr. Decker bevállalta, hogy megcsap úgy, hogy itt bármelyik diák vagy tanár megláthatta volna. De gondolom felhúzhattam őt annyira, hogy bevállalta ezt a kockázatot - és lám megérte, mert az égvilágon senkit nem érdekelt. Szépen vagyunk, egy tanár bántalmaz egy diákot és mindenki tojik rá. Hát mindjárt ügyvédet hívok. Na jó, ez persze csak a vicc része.
Jó móka szivatni a tanerőt, nem ússza meg az edző sem, bár azt kell mondjam, nem értékeli. Nem is értem. Mindegy, tényleg itt lehet az ideje, hogy menőbb arcokkal lógjak mint a tesi tanár - ő már túl vén ahhoz, hogy kellőképp értékelni tudja a poénokat. Remélem ha annyi idős leszek mint ő, nem savanyodok be ennyire. -Ne féltsen. Szeretek veszélyesen élni. - fordulok vissza egy pimasz vigyorral, majd a következő percben már a haverokat szórakoztatom, na meg Beth-t okítom, hogy kell igazán csábosan korlátot mászni. Mert ha már csinálja, akkor azt csinálja jól.
Levágódok a srácokhoz, elkobozva az egyik sajtos chipset. -Ja, semmit. Megszivattam azzal hogy az egyik csajon nincs bugyi. Látnotok kellett volna az arcát. - és ezzel prezentálom is az edző képét, a srácokból fixen horkantós röhögéseket kiváltva. -Nem lepődnék meg ha titkon minden tanár az lenne. - vonom meg a vállam, egyelőre úgy döntve, megtartom magamnak, mit is kortyolgat most a tanár úr nagy bőszen.
-Na de Beth. Akkor hogy is van az, hogy ha szépen kérlek, ugrándozol nekünk miniszoknyában, mint a pompomlányok? - utalok vissza egy ravasz mosollyal az üzenetre, amit nem is olyan régen kaptam tőle. Tetszene a látvány, nem mondom, hogy nem.
Éppen elegánsan csörtetek kifelé a lánymosdóból, amikor a telefonom megrezzen a farzsebemben. Már akkor vigyor futott végig a számon, amikor konstatáltam, hogy ki küldte az üzenetet, de a vigyorom csak kiszélesedik, amikor magát a képet és a hozzá tartozó szöveget is meglátom. „Álmodozni szabad… De, ha elég szépen kérsz, talán beszélhetünk róla. ”- pötyögöm vissza, át sem gondolva a szavakat, amiket elküldök. A laza flört könnyedén siklott és illeszkedett bele a beszélgetéseink dinamikájába, és mindketten tudtuk, hogy meddig mehetünk el a másiknál.
A képet mindenesetre meghívásként értelmezem, így miután összeszedem a cuccomat a szekrényemből, elindulok a kinti sportpályához, ahol a cheerleaderek a kinti edzésüket tartják. Sosem jutott eszembe, hogy csatlakoznom kéne közéjük, egyáltalán nem volt az én stílusom a miniszoknyában ugrándozás… Mégis érzek egy kis féltékenységet a belsőmben, ahogy végig nézek a szökkengető bagázson, csak nem tudom miért.
Hamar kiszúrom a társaságot, akik nasikkal és üdítővel felszerelve, kocsányon lógó szemgolyókkal figyelik az eseményeket. Ez is azon pillanatok egyike, amikor rádöbbenek, hogy mennyire nehéz dolog heteroszexuális lányként heteroszexuális fiúkkal barátkozni. A kerek idomok engem sosem hoztak lázba, főleg ha azokhoz fullasztó parfümfelhő, és ribancos vihogás társult.
A lépcső helyett a korlátot választom, hogy elérjem a fiúkat. A két rács között nem férek el, egyszerűbbnek tűnik, ha inkább átlendülök felette. Először a táskámat lendítem át, amit a lábaim követnek, de még nem is éri a talpam a földet, amikor megjelenik Rod, hogy kritizálja a technikámat. Vetek rá egy csúnya pillantást, amikor megpaskolja a fenekemet. Túlságosan lefoglal, hogy visszaszerezzem az egyensúlyom, ezért nem lendítem meg térddel, amiért pimaszkodik velem.
- Nem tudtatok volna a lépcsőhöz közelebb leülni? – kérdezem durcás hangon, miután felrángattam a táskámat, és irigykedő szemmel lekövettem, ahogy Rod tökéletesen teljesíti azt, amibe én majdnem belesültem. Oké, valljuk be, ez a látvány azért nem annyira rossz… Sőt. Pillanatok alatt kiengesztelődöm.
- Mit akart tőled az edző? – tudakoltam, fejemmel az említett felé bökve, aki éppen egy laposüveget dédelgetett a mellkasán. - Apa szerint alkesz – mondom, bár nem volt szokásom a tanárokról beszélgetni otthon.
Csak egy horkantással jelzem, hogy mit gondolok a családi műhelyről, bár isten látja lelkem, nem célom degradálni a szerelőket. Pusztán tudom, amit tudok; Perezék nem feltétlenül a rozzant roncsok összeszereléséből szerzik a zsozsót. Az Alapítók éppen úgy rajtuk tartják a szemüket, mint a rendőrség, és mindenki csak egy rossz lépésre vár, hogy végre felszámolhassák az egész üzelmet. Jobban örülnék, ha a fiú kimaradna belőle.
Félek, hogy kezdek elpuhulni, így a tanács után átnyúlok a két szék közötti rés felett, és leverek a gyereknek egy atyai tockost. Nem akkorát, hogy megvádolhassanak egy diák fizikai bántalmazásával, de elég érezhetőt ahhoz, hogy tudja, komolyan gondoltam, amit mondam.
Abban a pillanatban bánom csak meg, hogy nem ütöttem erősebbet, amikor átvert a kivillanó testrészekkel. Nem tudok osztozni a jókedvében, így csak morgolódó szitkozódással előhúzom a flaskámat, és lecsavarva a tetejét beleiszom. - Egy élmény, persze…- szusszantom egy lélekerősítő korty után, és nem törődvén vele, hogy ki lát, magamhoz ölelem a vésztartalékomat.
Árny felismerve, hogy nem fogok vért ontani a lelátó közepén, lazán visszahúzódott a többi szellemalak közé, elfoglalva a helyét Ava és az apám között. Fogalmam sincs, hogy tényleg ott vannak-e, vagy csak képzelődőm, de ebben a pillanatban nem is fontos. És egyébként is megszoktam már a jelenlétüket az életemben.
- Csak óvatosan, Domínguez! Nem minden oroszlán annyira türelmes, mint amennyire én vagyok! – kiáltom a kölyök után, majd tekintetem újfent a pályára szegezem, ahol nem látni mást, mint a táncoló kislányokat, akik túl komolyan veszik magukat.
Mr. Decker sejtelmesen fogalmaz csak a diákéveiről, nem erősíti meg a feltételezésemet, de tudok ám én a sorok között olvasni, így levágós, hogy igazam volt. Nem is néztem volna ki belőle, hogy valami vastag keretes szemüvegben, abban az undorító fejet körbeölelő fogszabályzóval ücsörög a könyvtárban valami vaskos könyv vagy lexikon társaságában. Nem, gyanítom pontosan olyan volt mint én. Vagy akár rosszabb - ki tudja. Valószínűleg előttem sosem fedné ezt fel, de én már megelégszem azzal, hogy igazam van.
-Velem ilyen nem lesz. Fixen megyek a családi műhelybe dolgozni gimi után. Ahhoz nem kell extra papír. - lazán megvonom a vállam - tényleg nem esek kétségbe, ha repülök a suliból. Az autószereléshez nem kell semmilyen extra papír, bár a szüleimen túl szerintem Marco se lenne túl boldog, ha nem szerezném meg az érettségit. Időről időre szajkózza ezt a tanulás dolgot, mintha amúgy bármi is múlna rajta. Na mindegy, annyira nem gáz a szitu, kibackelem én ezt a maradék két évet, aztán adios.
Glóriát rajzolok a fejem fölé a jobb kezemmel, mikor azt mondja, elvetem a sulykot. Tudom, hogy a határán táncolok annak, ami már tényleg túlmutat azon, mennyire lehet szemtelennek lenni egy tanárral szemben. Pechére azonban ő az egyike azoknak, akiknél leginkább feszegetem azt a bizonyos húrt. Elég csak egy oldalsó pillantást vetnem az edzőre hogy tudjam, tényleg kezdem ezt elérni. Azonban még nem jött el a végső pillanat.
Ha már határok feszegetése, valóban a jó öreg Mrs. Montgomary az, akinek még szeretek ugrálni az idegein. A szememet forgatom egy sóhaj kíséretében, mikor Mr. Decker mondhatni kioktat arról, legyek óvatos. Csak amiatt nem vágok nagyobb és látványosabb pofákat, mert azzal már tényleg azt kockáztatnám, hogy Mr. Flanagan-hez küld, márpedig ma nem akarok büntetésbe kerülni, terveim vannak délutánra meg estére. -Köszönöm a tanácsot, Mr. Decker. - igyekszem minél udvariasabb hangnemet megütni, ami nálam már-már életidegen, de nagyon nehezen fogom vissza a még kikívánkozó megjegyzést, mégpedig hogy "megtisztelő, mennyire aggódik a bújócskázási képességeim és lehetőségeim miatt". Ennyi erővel a síromat is megáshatnám.
Lábam hangosan csattan a padlón, a röhögésemet pedig szerintem a pálya másik oldalán is hallják, mikor látom a tesitanár reakcióját a kis csínyemre, ami csak még hangosabb lesz, mikor elhangzik az a bizonyos "fuss". Már talpon vagyok, mikor száraz hangon közli, hogy mennem kéne - én is éreztem, hogy most jött el az én időm. -Egy élmény volt, Mr. Decker! - villantok egy vigyort, de mielőtt az igazgatóiba küldhetne vagy valami, inkább a hátamra kapom a táskámat, és rongyolok is a haverokhoz, még épp elcsípve Beth utolsó mozdulatait ahogy átmászik a korláton.
Nem bírom ki, poénból csapok rá a fenekére - nem fájdalmasan természetesen, csak mókából. Meg mert persze vétek lenne kihagyni egy lehetőséget arra, hogy megtapizzam egy jó csaj seggét. -Nem jó a technikád Beth, így sokkal hatékonyabb a mászás. - ledobva a táskámat egy üres székre prezentálok egy korláton való átmászást, annyi pucsítással, mint amennyi nem szégyen - közben jót röhögök, ahogyan a haverok is.
Nem tudom eldönteni, hogy a kölyök komolyan gondolja-e, hogy hajlandó vagyok akárcsak megfontolni azt, hogy adok neki a vésztartalékból. Ritkán osztozom rajta, és annak mindig komoly oka van, a tanárok bosszantása pedig nem számít annak. - Valószínűleg jól gondolod – vigyorodok el magabiztosan. Nem is tagadom, hogy a gimi a jobb éveim közé tartozott, bár most sem panaszkodhatok. A tanári időnként most is hangos a nevemtől, csak nem a diákcsínyek miatt, hanem teljesen más okokból. Talán nem kellene lenyúlnom a kollégák joghurtjait… Ráadásul lételemem az udvarlás, ami gyakran a kolleginák szerelmes pillantásainak kereszttüzébe sodor. Tagadják csak, én látom, amit látok.
- Ismerek pár srácot, akik ugyan ezt mondták, aztán most a benzinkút klotyóját suvickolják – mondom, de egyébként eszembe sem jut, hogy én beszéljek a lekére. Felőlem krúgathatja magát, csak úgy csinálja, hogy ne legyen közöm hozzá. Semmi kedvem végig ülni egy uncsi fegyelmi tárgyalást… Olyasmiben már volt részem.
- Elveted a sulykot, Domínguez – grimaszolok a fiúra felvont szemöldökkel, amikor feltételekhez szabja, hogy megdicsérje a poharas mutatványomat. Rátarti, ez tetszik, de vannak azok a helyek, ahol ilyesmit nem mondunk ki, nehogy a másik túlságosan elszemtelenedjen. Jamie-t is csak aztán kezdtem felnőttként kezelni, hogy a levegőbe dobta a ballagókalapját.
Fogalmam sincs, hogy miért tereltem át a témát arra az undok öreglányra. Talán tudat alatt így akartam üzenni a kölyöknek, hogy legyen óvatosabb. Talán a rendőrség kiröhögi a vénlányt, amikor a mosómedvék miatt panaszkodik – még a húgom esküvőjén és képes volt átrohanni a termen, hogy elcsípje Duke-ot néhány szóra-, de nem mindenki lehet olyan pancser, mint a fakabátok.
- Te tudod kölyök, de ne sírj, ha valaki kilyuggatja a helyes kis bundád. Nem tudnám eldönteni, hogy melyik Montgomary a zakkantabb. Az, aki annak látszik, vagy az, amelyik normálisnak tetteti magát. Ha a kislánnyal kapcsolatban adhatok egy tanácsot, jobb ha olyan lyuk után nézel, amibe bele is bújhatsz – ha érti érti, ha nem, én akkor is minden tőlem telhetőt megtettem, hogy figyelmeztessem, innentől kezdve Rodrigo dolga az, hogy eldöntse, mit kezd vele.
Egy ideig elhallgatunk. Tekintetem újfent megtalálja az ugrándozó pomponlányok sorát, akik a lábukat dobálva éppen bemelegítenek valami bonyolultabb formációhoz. Azt hiszem, hogy a mai edzést nem csak arra használják, hogy begyakorolják a meccsek közötti ugrabugrálást, hanem arra is, hogy felkészüljenek az idei versenyekre, amiket a szurkolólányoknak rendeznek. Zöld szemeim éppen a női edző kellemesen telt idomain nyugodnak – levette a melegítőfelsőjét, és most fehér trikóban osztogat instrukciókat a lányoknak -, amikor Rod felkiált.
- Mi? Ki? Hol? - A dolog ösztönös, nem tehetek róla, de szemeim kigúvadva futnak végig a csapaton, még előrébb is csusszanok a székemen, hogy jobban lássak, de sehol egy kibukkanó… - Fuss! – egyetlen rövidke szó bukik ki belőlem, miután sikerül rendeznem a vonásaimat. Természetesen Rodnak szánva. – Most! – fordulok felé lassan, de ekkorra már Árny is ott terem mellettem, reagálva a hirtelen jött bosszúságomra – engem fegyelmez, nem pedig Rodot fenyegeti. Az elmosódott szellemalakból áradó hűs fuvallat, szinte végig söpör közöttünk, kiszorítva a szeptember kellemes hőségét.
- Ideje menned – közlöm vele szárazon, majd a szék támláján nyugvó pulóverem zsebéből előhúzom a flaskámat. Végig az orra előtt volt a készlet, és még csak fel sem tűnt neki. - Szerintem a kis barátnőd egyébként is téged keres – bökök állammal a felbukkanó szőkeség felé, aki ahelyett, hogy a lépcsőt használná, éppen átmászik a korláton, és azonnal a heherésző fiú csapat felé indul. Rosszabb, mint az anyja.
-Ó, ez nagyon egyszerű, Mr. Decker. Magánák van whisky, a haveroknál meg nincs. - kissé (na jó, valószínűleg nagyon) pofátlan vigyort villantok a tanerőre, aztán tekintetemet a pompomlányok felé fordítom. Elvégre mégiscsak miattuk vagyok itt. -A népszerűség ára, tudja hogy van ez… Gondolom maga se a sarokban némán meghúzódó diákok közé tartozott. - valahogy nem tudom róla elképzelni. Az olyan fizimskával rendelkező pasik mint ő meg én, nem a csendes típusok. Minket a népszerűség és a csajok éltetnek, ezek segítenek túlélni a gimi viszontagságait. Jó szokását pedig biztosan megtartotta felnőttként is, mert nem egyszer éreztem rajta már a suliban a saját spray-én kívül női parfümöket is. Élni tudni kell, na.
-Á, nem fognak. Profi vagyok. - legyintek hanyagul, mert bár nem érdekel túlzottan a gimi, a továbbtanulás meg főleg, a szüleim kedvéért azonban mégis csak jó lenne leérettségizni. Kár hogy olyan rohadt messze van még a negyedik év vége. Na mindegy. A csini lányok meg a hétvégi bulik majd kárpótolnak.
-Kár…- fél pillanatra lebiggyesztem az ajkamat, de aztán megvonom a vállam és visszatér a szokásos szemtelen-csibészes mosoly az arcomon. Cseles volt Mr. Decker ahogy kidobta az egész poharat, de tuti van még neki dugi tartalék. Talán a tanáriban az asztalát vagy a szekrényét fel kellene törnöm, akkor fix, hogy megtalálnám. De áh… nem ér annyit. Pénteken gazdagéknál lesz házibuli, majd ott teleiszom magam a szülei drága whisky-éből. Fel se fog tűnni nekik, annyira szarásig van mindig bárszekrény. Bár ha a srácokkal rádzabadulunk, lehet a házigazdának újra kell töltenie, mert mi aztán tudunk piálni. Hallelujah az alakváltó géneknek!
Nem kerüli el a figyelmemet a dobás, ami egész ügyes, ahhoz képest hogy ember. Kiszúrom, ahogy rám néz. Most meg kellene tapsolnom? Elvigyorodom. -Ha most megdícsérem, hogy ez szép mutatvány volt, akkor megkínál a whisky-ből? - nem, nem adom fel. Rod Domínguez sose adja fel. Szégyent hoznék a saját nevemre meg minden.
-Hogy én őrületbe kergetni? De hát imádom az öreglányt! - felháborodást színlelek, de aztán elröhögöm magam. Valahol meglep hogy a tesitanár tud róla, de nem esek kétségbe. Rám bizonyítani úgyse tudja, hogy én vagyok a mosómedve aki terrorizálja mindenki kedvenc nyugdíjasát. -Beth-t? Á nem, az ettől teljesen külön álló dolog. - legyintek, hátradőlök a széken, az előttem lévő háttámlára pedig feldobom a lábam, és keresztbe teszem. Amúgy nem fűzögetem Beth-t, mármint nem komolyan. Nem utasítanám vissza a felkínálkozó lehetőséget hogy kicsit összekavarodjunk, de nem gondolnám, hogy vevő erre. De belevaló, jó csaj szóval kedvelem.
Ahogy itt chillelek, gonosz dolog jut eszembe. Mármint nem igazán gonosz, inkább vicces. Már ha bedől neki Mr. Decker, de akkor lehet leborulok a székről a röhögéstől. Tekintetemet a pompomlányok felé szegezem, majd jön a showtime. Kikerekednek a szemeim, és feléjük mutatok. -Wow! Az a csaj tényleg nem vett fel bugyit? -
Árny pillantását követve látom, ahogy Domínguez a telefonjának pózolva ellövi a képet. Nem vagyok az a fajta felnőtt, aki habzó szájjal tiltakozik a technika ördögtől való kellékei ellen – hé, még nekem is van Tinderem -, de azért vágok egy grimaszt, amikor pötyögni kezd. A szájhúzogatásom pedig csak hangsúlyosabb lesz akkor, amikor leül mellém, és a kérdésemre a leghetykébb választ adja, amire csak számíthatok.
- Mivel értem el, hogy a társaságom érdekesebb, mint a haverjaidé? – intek fejemmel a hátrébb ülő társaság felé, akik éppen majomkodva hadonásznak a haverjuknak, valószínűleg azért, hogy felhívják magukra a figyelmét. - Éppen morzejeleket küldenek neked… – rándul meg a szám sarka, de ez már jobban kezd hasonlítani egy mosolyra. Nincs olyan, hogy olyanom, hogy kedvenc diák, de a bajkeverők és a sportolókat egy kicsivel mindig közelebb éreztem magamhoz, mint a többieket. A neveket ritkán jegyeztem meg, néha az arcok is összefolytak előttem, de Rodrigo tett róla, hogy emlékezetes maradjon.
- Egyszer addig rángatod az oroszlán bajszát, amíg ki nem csapnak – horkantok fel, szinte meg sem lepődve azon, hogy többször járt már az igazgatóiban ebben az évben, mint amennyiszer én gatyát váltok egy héten. Ezúttal már valódi a vigyorom, ami elér a szemem melletti szarkalábakig. Talán nem okos dolog ilyenformán bátorítani, de egyszerűen nem tudom visszafogni a halk nevetést, amit aztán poharam mögé rejtek.
– Vége a hivatalos tanításnak, ma pedig korábban elengedtem a srácokat az edzésről. Szóval nem, nincs korán – felelem, és demonstráció gyanánt újabb kortyot veszek a számba, amit meg is forgatok a nyelvemen, mielőtt még lenyelném. Lesajnáló pillantás vetek rá, amikor megpróbálja elérni, hogy adjak neki a dugi készletemből, amin nyilván nem osztozok akárkivel. - Kiskorú vagy, én még mindig tanár vagyok, nem jó ötlet – rendezem le a témát, majd azért, hogy elejét vegyem a további csábításoknak, egyetlen korttyal kiiszom a maradékot, a poharat pedig azzal a lendülettel a legközelebbi kuka felé hajítom. Lendület ide, szél oda, a pohár egyenesen a kosárban landol. Még mindig megy, állapítom meg vigyorogva, majd a fiú felé pislogok, várva a reakcióját. Egy szóval sem mondhatja, hogy ezt bárki megcsinálja.
Ha már dobások…
- Még mindig az a szándékod, hogy őrületbe kergesd, Mrs. Montgomaryt? – kérdezem, hiszen mindketten tudjuk, hogy kinek van több vaj a füle mögött. - Az unokáját is azért füzögeted? – billentem oldalra a fejem, cinkos mosollyal a szám sarkában.
Semmi rossz nincs abban, ha az ember megnézi a szép lányokat. Főleg ha ugrándoznak, hajlonganak meg a levegőbe dobják a lábaikat. Még Atwood segge is egész formás ebben a miniszoknyában, bár összességében nem az esetem. A szőkéket jobban kedvelem. Ha már szöszik járnak a fejemben, gyors előkapom a mobilt, lövök egy selfie-t háttérben a szurkoló lányokkal, majd elküldöm Beth-nek azzal a rövid üzenetel, hogy “Kedves nagymamád nem örülne, ha te is ilyen ruhában ráznád? Én élvezném :-P” Vigyorgok a telefonra, az utolsó két szót elsőre nem is terveztem odaírni, de aztán poénnak tűnt mégis megtenni. Rendszeresen sütök el flörtölős poénokat nála, ez már szinte szerves részét képezi a barátságunknak.
Az ütenet elküldése után aztán levágódok a tesi tanár mellé, aki nem tűnik a legboldogabbnak amiért megzavartam a csini pipik nézegetése közben, de nem hajt el, mint valami legyet. Nem mintha sikerrel járt volna, ennél él makacsabb jószág vagyok. -Ó nem, nekem most pontosan itt a helyem. - paskolom meg pimaszul az ülésemet. Valamiért nem tartok attól, hogy a dirihet küld. Elvégre tök jó fiú vagyok.
-Fogalmam sincs. 5 után már nem számoltam. - vonom meg a vállamat lazán a kérdéséte felelve. Kábé heti kétszer tuti jelenésem vam Mr. Flanagan-nél, de van hogy ez több. Meg lesz is, év eleje van még csak. Félig-meddig még büszke is vagyok rá. Ha már a tanulmányaimmal nem tudok némi hírnevet szerezni a gimiben, hát más eszközökhöz kell folyamodnom. Nem mintha ezért csinálnám, de na, azért egész jól hangzik, nem?
Az enyhe szél azon túl, hogy fellibenti a lányok szolnyáját, Decker tanár úr pohara felől félreismerhetetlen illatokat hoz felém. -Nincs ahhoz még korán? - bökök fejemmel a whiskyt is tartalmazó bögre felé. Felesleges titkolóznom, tudom, hogy tudja rólam, a természetfelettihez tartozom. Ott a lista az alapítóknál, meg hát a családnevem is híres a városban. -Esetleg jut egy kicsi nekem is? - kérdezem kissé pofátlanul, de egyáltalán nem fűzök ahhoz reményt, hogy meg leszek kínálva. Na nem az ő poharából, semmi humorom a nyálával érintkezni. Az majdnem olyan mintha smárolnánk. Fujj bleh fujj! Elment az étvágyam pedig az nálam nagy szó.
Valljuk be, hogy nem néz ki túl jól, amikor egy férfi nemmel rendelkező gimnáziumi edző legelteti a szemét a fiatal diáklányokon – ilyenekért szoktak manapság embereket lecsukni -, de én vagyok a legutolsó személy a földkerekségen, aki ilyesmiért aggódna. Ha pedig szigorúan vesszük, igazából nem is a lányokat néztem… Vagyis nem úgy, ahogyan azt bárki gondolná rólam. Teljesen véletlenül keveredtem bele a rövid szoknyák és pomponok forgatagába, és ha már így alakult, egyszerűen itt maradtam.
Az unokahúgom, Ava jár a fejemben, és egy pillanatra, fel is sejlik előttem az alakja, amint fontoskodva instrukciókat osztogat a csapatnak, de amikor előrébb dőlök, és megdörzsölöm a szemem, csak az Atwood lányt látom, aki manapság teszi ugyanezt. Szusszanva dőlök hátra, és nyúlok a poharam után, amit a székem mellé helyeztem, amikor leültem. Mostanában ritkán turbózom fel a kávémat, de vannak napok, amikor a megszokás győz az akarat felett. Két korty whisky még senkinek sem ártott meg, mentegetem magam.
A szemem sarkában érzékelem, ahogy Árny megmozdul. Szellemfülei oldalra billennek, s ahogy megemeli a fejét, szinte látom a rosszallást a borostyánszemekben. Ezek szerint nemcsak Ava kísértete az egyetlen, ami úgy döntött, hogy meglátogat ezen a délutánon.
Éppen csak lenyelem a kortyot, amikor a szomszédos székre hirtelen levágódik valaki. A harsány köszöntéstől azonnal fejfájásom lesz, amit úgy próbálok leküzdeni, hogy el sem emelve a számtól a poharat, újabb adagot löttyintek a nyelvemre a felturbózott kávéból.
- Neked nem rosszban kellene sántikálnod… – unottan elnyújtva a szavakat, miközben tekintetem megkeresi a kölyköt. -…valahol máshol? – villantok rá egy hiénamosolyt, hogy nehogy félreérse. Egyáltalán nem vágyom társaságra, de Domíguez nem olyasvalaki, akit egyszerű lenne lerázni, ha már egyszer kinézte magának az embert.
- Hányszor voltál a dirinél, mióta elkezdődött a tanév? – kérdezem, viszonozva a haverkodó lökdösődést, amit megelőlegezett.
Kevés jó dolog van abban, mint hogy suliba kell járni. Még csak most kezdtem a harmadik évemet, szóval még ezen kívül is lesz egy, mielőtt végre szabadulok innen. Még alig telt el 3 hét mióta elkezdtük az évet, de a tanárok már a továbbtanulással tömik a fejünket, hogy jó időben kezdjük el tervezni, milyen tárgyakra lesz szükség a választott főiskolához vagy egyetemhez. Ilyenkor nem győzöm forgatni a szemem, és unatkozok, mert én nem fogok tovább tanulni. Megyek szépen Marco-hoz a műhelybe, meg hát ott a kis mellékes családi biznisz, amiből most már egyre nagyobb szerepet igyekszem magamnak kanyarítani. Nekem ez tök okés, és rohadtul elegem van, hogy arról papolnak, hogy jogi egyetem így, közgáz úgy, na meg az orvosi. Na mindegy, ilyenkor elszórakoztatom magam, tinderezek, üzengetek csajokkal meg haverokkal, egyeztetjük a programokat, bulikat meg a motorozást és hasonlókat.
Na de amiért már-már megéri suliba járni az a pompomcsajok edzése. Ha épp nem valami miatt a büntetésemet töltöm a dirinél vagy valamelyik teremben, akkor tuti hogy a csajokat bámulom a kis szoknyáikban és dekoltált felsőjükben. Nincs ez másképp ma sem, ahogyan kivágódok az udvarra, ahol az utolsó őszi napsugarakat kihasználva odakint gyakorlatoznak a szép lányok. A lelátón vannak páran, haverok is, néhányan az edzést nézik, néhányan csak csevegnek vagy esznek, süttetik a hasukat.
Már venném az irányt a haverjaim felé, amikor is a lelátó relatíve szélén megpillantom kedvenc tanáromat, Gabriel Decker-t. Nem csodálom, hogy tesitanárnak állt, nincs is jobb mód csinos fiatal csajokat bámulni, mint ez a meló. Ha nem kéne ennyit tanulni hogy tanár legyen az ember, meg nem lenne fix, hogy megyek autószerelőnek gimi után, tuti tesitanárnak állnék.
Megigazítom vállamon a hátizsákomat, majd az integető Pete helyett a férfi mellé vágódok le, lazán az előttem lévő ülésre dobva a lábaimat, cinkosul meglökve a Decker karját a könyökömmel. -Jó a kilátás mi, tanár úr? - vigyorgok rá, fejemmel a pompomlányok felé bökve, akik épp ugrándoznak, aminek következtében még pompásabb látványban van részünk.
Kezdőlap
”- pötyögöm vissza, át sem gondolva a szavakat, amiket elküldök. A laza flört könnyedén siklott és illeszkedett bele a beszélgetéseink dinamikájába, és mindketten tudtuk, hogy meddig mehetünk el a másiknál.
