Már az e-mail elküldése előtt is nagyon sokat vacilláltam a múlt héten, elküldjem-e. Aztán tegnap egész nap azon agyaltam, hogy lemondom, és megcsinálom az interjút inkább Godric-kal, a célnak tökéletesen megfelel, de végül elvetettem. Nem véletlen, hogy nem egy Első társamat választottam ahhoz, hogy beszélgessek vele az egyik egyetemi beadandómhoz. Relatíve kevés időt töltöttem Rose Harbor-ban mióta elkezdtem az iskolát, de így is hamar eljutott hozzám az infó, hogy olyan vérfarkas került a városba, aki katona és a fronton is volt. Így tehát mikor kiadták a feladatot, az agyamban elkezdett motoszkálni a gondolat, mi lenne, ha őt kérdezném ki? Anyunak meséltem a terveimről, ő természetesen aggódni kezdett és félteni - benne sokkal inkább él az a mentalitás, hogy a természetfeletti rossz, megvetendő, és minden képviselője veszélyes.

Én nem ez a beállítottságú ember vagyok még úgy sem, hogy apu nem is annyira régen pont egy bevetésen halt meg, ahol a természetfelettinek igenis volt köze hozzá. Nem tartom azonban korrektnek, ha egy kalap alá vesszük mindannyiukat, hiszen ahogy az emberek között, úgy közöttük is vannak jók és rosszak. Tudom, hogy az alapító családok között kisebbségben vagyok ezzel a gondolatommal, de azt hiszem, nem bánom. Van bennem egy nagyfokú bizonyítási vágy, hogy közel 19 évesen elismerjenek igazi Elsőnek, olyannak, akinek van szava és befolyása, de ebből a nézetemből nem szeretnék engedni. Őszintén hiszem - aztán lehet egyszer jön majd valaki vagy valami ami megdönti ebbe vetett hitem -, hogy egymásra fújás helyett muszáj megtanulnunk együtt élni, nem ellenségeskedni. 

Ahogy nekünk is, a természetfelettinek is megvannak a kihívásai. Sok katonai történetet hallottam már, főként Godrictól, vagy az ő veterán ismerőseitől. Jókat és borzalmasakat is. Ezek egyike sem rettentett el attól, hogy saját magamnak is ezt a pályát válasszam, és bár a kiképzés kemény, ahogyan az elméleti oktatásnál is megkövetelik a precizitást, tudom, hogy ezek majd ahhoz segítenek hozzá, hogy egy adott ponton megfelelően tudjunk viselkedni és a lehető legjobb döntéseket hozzuk. A tréning során mindenki egyenlő, együtt edz vérfarkas, alakváltó és a "sima, egyszerű" képességekkel rendelkező ember is. Nincs különbség, hiszen a fronton is ugyanúgy szembe jöhet velünk bárki. Ott csak parancs van, amit teljesíteni kell. 

Hogyan éli meg ezt vajon egy vérfarkas? Visszafogja az erejét, vagy kiengedi ami a csövön kifér? Nem sokat tudok Archibald Collinsról. Hogy mióta farkas, így született-e, vagy megharapták. Hogy pontosan merre szolgált, mit tapasztalt, így a nevén és a katona létén kívül szinte nullához konvergálnak az ismereteim róla. Ez azonban csak még kíváncsibbá tesz, bár azért meg kell valljam, ahogyan most itt ülök a város szélén lévő kis kávézóban a sütőtökös kávémat kevergetve, kicsit izgulok. Talán el sem jön. Talán azok közé tartozik, akik megvetik az embereket, vagy hallott már a Heavenfordokról, hogy milyen pozíciót tölt be a családunk a városban, és ezért marad inkább el. Akárhogy is, én itt vagyok, már 10 perce ideértem, és ahogy közeledünk a délután 6 órához, egyre gyakrabban nézek rá a karórámra, mi egykor apáé volt. Előveszem a telefonom bőrkabátom zsebéből, hátha jött e-mail vagy üzenet, de semmi. Még tehát várok egy kicsit, talán elhúzodott a munkaideje.