Ha valaki, valamikor elfogultsággal vádolt volna, azt hiszem, igaza lett volna, de eddig nem igazán tette meg senki, én pedig – ugye – szemellenzővel jártam-keltem. Talán vegyült ebbe naivitás is, magam sem tudtam volna megmondani. Ha teljesen őszinte lettem volna magamhoz, most, a Finch szemei kékjében kavargó vihart látva kiolvashattam volna belőle mindazt, amit végül ő sem mondott ki hangosan; mindazt, ami aggasztotta és aminek bekövetkezésétől talán jogosan félt. Éreztem a bizonytalanságát, hiszen az egyértelmű üzenete volt a tétova testbeszédének, de nem olvastam ki tekintetéből a konkrét üzeneteket. Olyan gondolatokat, amelyeket nem is szerettem volna látni.

Halk sóhajjal olvadtam az ölelésébe, karjaimat a teste köré fonva, arcomat a mellkasára fektetve szívtam magamba az illatát és a teste melegét. Míg az ő tekintete a szobát pásztázta, én lehunytam a szemeimet, mert ebben a pillanatban egyébként is úgy éreztem, hogy nem érhet baj. Itt nem.

A gondolat talán őrültségnek hatott, tekintve, hogy bizonyos tekintetben – másokéban – mi ketten voltunk a baj, pusztán azért, mert épp itt álltunk egymás karjaiban. Számomra viszont ez nem számított. Ez sem számított.

– Engem érdekel, ami veled történik – vetettem ellen, és egyszeriben mégis eszembe jutott az, amire az imént nem akartam gondolni. Ha Tess ismét valami olyat tesz, amit nem kellene... A falka így sem szívlelte a boszorkányokat, mi lenne akkor? A szívembe félelem költözött. Bíztam Tessben, bízni akartam benne, de nem akartam választani kettejük között.

Felsóhajtottam, de közben meghallottam Finch motyogását, ezért a levegő már egy halk, rövid nevetésfelhőben távozott a mellkasomból. Nem kérdőjeleztem meg, hogy megtenné-e. Felnéztem rá, íriszeinek kékje pedig magába szippantott és újra elűzte a kétségeimet; úgy nyugtatott meg, mint őt a valódi óceán. A csókommal vallottam meg neki mindazt, amit szavakkal nem tudtam, ez pedig kölcsönösnek érződött ajkunk összefonódásának ragaszkodó szenvedélyében. Valószerűtlennek tűnt, hogy nem is olyan régen még azt hittem, kizárhatom őt és ezt az érzést az életemből.

Csak lassan voltam hajlandó engedni ölelésem szorosságán, mintha attól féltem volna, hogy elillan a karjaim közül, pedig mindezidáig is szilárdan mellettem állt, míg röviden, de szembenéztem a múltam árnyaival. Újabb dünnyögése mosolyt csalt az arcomra, a kérdése pedig egyenesen megnevettetett.

– Attól tartok, a fűszoknyámat és a kókuszmelltartómat otthon felejtettem – feleltem mosolyogva. – Mit gondolsz, így is beengednek majd a szigetre? – kérdeztem vissza, hangomban és tekintetemben egyaránt játékossággal, remélve, hogy elűzöm a baljós árnyakat a tekintetéből.

Az egyik szekrényből elővettem egy táskát, amibe el tudtam rejteni a grimoire-t anélkül, hogy neki tovább kelljen néznie, vagy mások számára feltűnést keltsen. A táskát a vállamra vettem, majd mosolyogva Finch elé léptem.

– Van egy még jobb ötletem. – A nem a táska oldalán lévő kezemet a fejemhez emeltem, majd leemeltem róla a képzeletbeli kapitányi kalapomat és felpipiskedve Finch napszítta tincseire helyeztem. – Mi lenne, ha egy sokkal tehetségesebb kapitány határozná meg az úticélunkat? Ígérem, szófogadó kormányosa leszek.

Különös volt az a könnyedség, amivel kitártam az ajtókat Finch előtt, majd be is engedtem őt rajtuk – a szó szerinti és az átvitt értelemben egyaránt. Nem álltam volna készen arra, hogy mindent felfedjek előtte, voltak csapóajtók, amelyek túl rozsdásak voltak és túl sok lakat alatt őriztem őket, de így is épp elég betekintést nyert az életembe és a múltamba ahhoz, hogy meztelennek érezzem magam előtte; csak épp a titkos tónál történtekkel ellentétben most a lelkemet csupaszítottam le. Soha nem tudtam volna pontosan megmondani, mitől félek, miért volt félelmetes a megnyílás gondolata, mi rosszra számítottam... Ám abban, amit tőle kaptam, a rossznak még csak nyoma sem volt. Finch olyan volt, mint egy kapaszkodó. Nem csupán mentőöv, amit fuldoklónak dobtak a viharos tengerbe, hanem egyben meleg takaró is, ami a víz hidegétől is megóvott. A puszta jelenléte is körbeölelt, mintha csak képes lett volna a feltépett sebek fájdalmát ennyivel is enyhíteni.

A hatás félelmetes volt. Félelmetes, mert ismeretlen... és félelmetes, mert a gondolat, hogy talán nem érezhetem és tapasztalhatom ezt hátralevő életem valamennyi pillanatában, megrémített. A ragaszkodás intenzitása sokadszorra kérdőjelezte meg minden addigi döntésemet – addig a pontig bezárólag, amikor szilveszterkor hagytam, hogy Finch megcsókoljon. Azt a döntést soha nem kérdőjeleztem volna meg.

Tudtam, hogy ha már az ajtóban is meglepődött, a grimoire felfedése sem lesz számára szokványos, sőt. A mellkasomba hálás, meleg feszültség költözött, amiért mégis ott állt mögöttem és minden kellemetlenség ellenére – amit alighanem tudat alatt tovább erősített a falkában uralkodó boszorkány- és mágiaellenes hangulat – ott is maradt. Miattam. Igyekeztem neki magyarázatot adni, de nem tudtam nem észrevenni a feszültségét, ami csak akkor enyhült, amikor ismét felálltam, a kezemben tartva a gyerekek örökségét, aminek titkát Sam és a sógorom rám hagyták.

Közelebb léptem hozzá, tekintetem az övét kutattam, de hagytam, hogy ő szólaljon meg előbb. Nem is szakítottam félbe, türelmesen megvártam, míg megtalálja a megfelelő szavakat, a feltételezésére pedig aprót biccentettem, némileg megdöntve a fejem az egyik, majd a másik oldalra is, ezzel fejezve ki, hogy inkább csak olyasmi. Az örökség kettejüké volt, nem ajánlhattam fel kizárólag Tessnek, de Heath reakciója kiszámítható volt: nem fog kérni belőle és valószínűleg megpróbálja majd felgyújtani, hogy Tess se kérhessen belőle. Ezt azonban egyelőre nem fogalmaztam meg hangosan is, már csak azért sem, mert Finch végül feltett egy kérdést, amin először elnevettem magam... bár a hang gyorsan elhalt a torkomban, amikor megláttam a tekintetét.

Vagy még inkább az abban ülő, már-már félelemmel vegyes kérlelést.

– Finch... – kezdtem bizonytalanul, mert nem sikerült azonnal kiolvasnom a szemeiben megbúvó félelem hátterét, de minél tovább bámultam az íriszei viharos kékjét, annál tisztábban láttam. Ajkaim egy pillanatra elnyíltak a felismeréstől, és bár tudtam, hogy nem a grimoire az oka, egy gyors mozdulattal letettem azt a szekrény tetejére magam mellé, hogy amikor ismét felé fordultam, ne állhasson közénk a mágia számára talán borzongató hatása.

A karomra simuló kézfejei nyomán melegség áradt szét a bőrömön, tovább haladva befelé, egyenesen a szívemhez. Halk sóhajjal emeltem fel a kezeimet, hogy felemelt karjai alatt az oldalára simíthassam azokat, közelebb húzva magamhoz őt.

– Attól tartok, igen – feleltem halkan, nem törve meg a szemkontaktust. – Muszáj kihúznom a fejem a homokból. Sokszorosan bebizonyosodott, hogy a tagadás nem vezet célra... Meg kell tanulnom bízni Tessben, hogy ő is bízhasson bennem. Hinnem kell ebben, különben... – Különben elveszítem őt, ahogy elveszítettem mindenkit, sugallta volna a mondat befejezése, de ez csak részben lett volna igaz. Azért értettem meg a Finch szemei kékjében megülő kétségbeesést, mert én magam is ugyanezt éreztem.

Nem akartam még egyszer választani - de úgy éreztem, nem is kényszerítene rá. Ehhez viszont neki is tudnia kellett valamit. Olyan halkan suttogtam a nevét, hogy talán meg sem hallotta volna, ha nincsenek a farkasgének, a hangomban azonban olyan törékeny gyengédség bújt meg, mint amikor felajánlottam neki a szívemet zálogba; hogy aztán örökbe ígérjem azt neki. Egyik kezemet az arcára simítottam, hüvelykujjamat végigfuttatva a járomcsontján, míg a másikkal már szinte magamhoz öleltem.

– Nincs több menekülés – jelentettem ki halkan, de határozottan, ajkaim szegletébe pedig mosoly költözött. – Egyszer valaki egyébként is azzal vádolt, hogy tehetségtelen vagyok benne – fűztem hozzá leplezetlen melegséggel a hangomban. Végigsimítottam a haján, szemeimmel hol az ő szemeit fürkésztem, hol a vonásainak látványát szívtam magamba, mintha csak szomjaztam volna rá. – Fogalmam sincs, hogy ez életem legjobb vagy legszörnyűbb döntése-e – intettem fejemmel a grimoire felé –, de azt tudom, hogy bármi történjék is, nem fogja felülírni egy korábbi döntésemet. Megígértem, hogy nem futok el előled, Finch.

Ez a döntés persze aligha az ígéretem megtételekor született meg. Jogosabban vádolhattam volna érte az első találkozásunkat, vagy még inkább azt a varázslatos első randevút a hajón. Most mégis úgy éreztem, hogy meg kell erősítenem az ígéretemet, és hogy biztos legyen szavaim és a ragaszkodásom megingathatatlanságában, lábujjhegyre álltam, hogy a magasságát is leküzdve ajkaimat az övéire simíthassam, mintegy megpecsételve az ígéretet. Nem kötelezhettem arra, hogy maradjon mellettem akkor is, ha most a poklot szabadítom magamra, de remélhettem. És ezzel a csókkal kérhettem. Még ha önzőség is volt megtennem.

Akaratlanul is elmosolyodtam Finch emlékeztetője hallatán. Nehéz lett volna elfelejteni az első találkozásunkat; ha akartam, most is könnyedén magam elé tudtam képzelni, amint ott ült az erdő közepén, egyedül, mint... nos, mint egy kisebb rakás szerencsétlenség. Persze valószínűleg éppen ezzel váltotta ki belőlem azt az ösztönös reakciót, amit odavitt hozzá. Ha rám morgott volna – szó szerint –, vagy mondjuk ott változott volna át a szemem láttára, nem igazán mertem volna közelebb menni hozzá. Így viszont...

A velös, de annál sokatmondóbb reakciója hatására halk, rövid nevetéssel engedtem ki az addig bent tartott levegőt.

– Van. Rossz dolog, ha azt mondom, sokszor kívánom az ellenkezőjét? – ráztam meg a fejem, ám a szám sarkában apró mosoly ült meg. Úgy szerettem Tesst, ahogy van, ez nyilvánvaló volt, de sok mindent megadtam volna érte, ha nem ment volna meggondolatlanul a saját feje után.

A kis célzására aztán felé kaptam a fejem, de meglátva az arckifejezését, miközben tüntetőleg az ablakon bámult kifelé, inkább csak mosolyra fakadtam. Nem akartam ellenvetésekkel előállni és azt bizonygatni, hogy valójában gyáva vagyok.

– Gondolod? – kérdeztem vissza aztán némileg enerváltan, ezúttal hangot adva a bizonytalanságomnak. Kinek a hibája lenne, ha nem az enyém? Mégis, ismét mosolyogni támadt kedvem, mert a következő szavaival Finch éppen a kimondatlan gondolataimat cáfolta meg. – Eszembe sem jutott, hogy ezért mondanád... – mormoltam az orrom alatt somolyogva, csupán a szemem sarkából pillantva rá.

Ezután viszont már tényleg azon kaptam magam, hogy mosolygok. A szavai hízelgőn simogatták a lelkem, csak úgy, mint ujja az arcomat, az a kedves kis mozdulat pedig halk nevetést csalt elő belőlem.

– Remélem, hogy igazad van – mondtam őszinte reménnyel a hangomban. Sosem próbáltam magam szülőként beállítani, sosem hazudtam azt senkinek, hogy az anyjuk vagyok; az igazság az életünk része volt és nem láttam volna értelmét az eltitkolásának. Heath-nél persze hiába is próbáltam volna, de Tess... Őt én neveltem fel. Talán ezért is volt olyan fájdalmas, amikor vaskos falakat emelt közénk.

Finch csókja úgy űzte el a felhőket a fejem fölül, mint ahogy a puszta jelenléte gyógyított és emelt fel minden pillanatban. Nem tudtam elképzelni, hogyan lehetséges ez; hogyan illeszkedhetünk úgy, mint a kirakós két darabja. Hogyan nem lehet elég egy érintés, egy csók, egy pillantás, hogyan elég egyetlen félmondat, hogy aztán úgy villanjon össze a tekintetünk, mintha valóságos párbeszéd zajlana köztünk.

Az ajkairól legördülő vallomás hallatán vidáman elnevettem magam.

– Természetesen – értettem egyet vele gondolkodás nélkül.

Az ajtóhoz elérve nem fecséreltem az időt, Finch reakciója azonban meggyőzött, hogy ne rohanjak be azonnal az ajtón. Elmosolyodtam és felnéztem rá.

– Ez csak egy aprócska varázslat. Sam és én nagyon közel álltunk egymáshoz, és másra nem bízta volna ezt a kulcsot. – Azt sosem tudtam meg, pontosan miért, de nem is igazán számított. Az anyánkkal való kapcsolatunk számlájára írtam az egészet; a történtek után egyébként is csak az volt a fontos, hogy fenntartsam a lakást a gyerekek érdekében.

Nem kellett sokáig kutatnom Finch kéken ragyogó szemeit, hogy tudjam: nincs baj. Az ajtó feltárta előttünk a lakást, amiből újabb fájdalmas emlékek egész hada omlott a nyakamba, de az itt megőrzött melegség enyhülést adott a lüktető sebeknek. Pontosan úgy, ahogy a vállamra simuló kéz is, amelyre könnyedén simítottam oda a saját tenyerem és döntöttem rá egy pillanatra az arcom, elnyújtva a pillanatot. Egyáltalán nem zavart, hogy tekintete kutatón kezdte bejárni a fényképeket; amikor elhívtam ide magammal, már meghoztam azt a döntést, hogy beengedem. Szerettem volna, ha látja. Ezt is. Amikor pedig az egyik fotón Sammy arcát nézve visszautalt egy korábbi állítására, a mosolyom mentes volt a sötét fellegektől.

– Gyere!

Finch kezéért nyúltam, és nem sietős, de tudatos léptekkel vettem az irányt a hálószoba felé. Ha valahol meg akart állni út közben, nem állítottam meg, a célunk azonban a franciaággyal szemben álló fiókos szekrény volt. Letérdeltem a bal alsó fiókhoz, aztán felpillantottam Finchre, mintha csak jelezni akartam volna, hogy most újra történni fog valami. A jelenség semmivel nem volt nagyobb, mint az ajtó előtt; halk szavakat mormoltam, miközben ujjaimat végighúztam a fiók lapján, mire azon egy pillanatra rúnaszerű motívumok villantak fel. A fiók pedig, amit előtte üresen találtam volna, ha kihúzom, így már felfedte a tartalmát: egy nagyon réginek tűnő, bőrkötésű könyvet.

– Tettem egy ígéretet Tessnek, azt remélve, hogy ezzel talán nagyobb bizalommal viseltetik majd irányomban – szólaltam meg, miközben óvatosan kiemeltem a grimoire-t a fiókból. Nem taszított el engem, de éreztem, hogy a mágiánk idegen egymásnak. Nem az én véremé volt... de nem is magamnak akartam. – Ez itt Heath és Tess öröksége – pillantottam fel Finchre, továbbra is a földön térdelve, tenyeremet a könyv tetejére simítva. – Nem tudtam, hogy... valaha kész leszek-e odaadni nekik. Egy kicsit még most is félek, de ez nem lehet csak az én döntésem. Abban bízom, hogy Tess is betartja az ígéret ráeső felét. – Felálltam, kezemben a grimoire-ral. – Nem merném neki csak úgy odaadni, mert magam sem tudom, pontosan mi mindent rejt, de remélem, hogy hagyja majd, hogy segítsek neki.

Finch annyira tökéletesen foglalta össze a válaszom mibenlétét, hogy akaratlanul is elmosolyodtam; még akkor is, ha egyébként minden szavam igaz volt, az igazságuk pedig kellemetlen érzésekhez vezetett a gyomromban. Nem mentem bele a részletekbe, ez tény, és magam sem tudtam volna pontosan megmondani, miért. Talán csak féltem, hogy már így is túl sokat mutattam meg neki; talán csak nem akartam reflektorfénybe helyezni a saját kudarcaimat. Finch olyan dolgokat látott bennem, amelyeket mások nem, olyan dolgokat, amelyeket én magam sem, és azt hiszem, mélyen legbelül rettegtem attól, hogy ezt az eszményi képet porrá zúzom majd egy óvatlan pillanatban.

Szavai felszakítottak a mellkasomból egy mély sóhajt, benne megannyi érzelemmel: feszültség, megbánás, csalódottság, félelem... és az a törékeny remény, ami egyelőre nagyon új volt, de én elszántam kapaszkodtam belé.

– Tess... – Egy kicsit elgondolkoztam, azon morfondírozva, hogyan is lehetne ezt megfelelően tálalni. – Nem igazán válogatott az eszközökben, ha a mágia felfedezéséről volt szó. Biztosan te is hallottál arról, ami az iskolában történt tavasszal – sandítottam rá a szemem sarkából, noha a választ borítékoltam. Mindenki ismerte Rose Harborban Ava Morris történetét; aki pedig része volt a természetfelettinek, még az igazságot is tudhatta. – Tess is érintett volt. Amikor pedig már azt hittem, annak a történetnek valamennyire pont kerül a végére, fogta magát és megszökött. Két teljes hétig fogalmam sem volt, hol van és mit csinál – túrtam bele a hajamba frusztráltan a nem a kormányt tartó kezemmel. Még ennyi idő elteltével is tisztán fel tudtam idézni azt a zsigeri rettegést, azt a konstans, zsibbasztó feszültséget, amivel feküdtem és keltem. A fullasztó tehetetlenséget, mert fogalmam sem volt, hol keressem és hogyan segítsek neki.

Ahogy mindez felidéződött mélyen az elmémben és a szívemben, Finch érintése úgy hatott, akár sivatagban szomjazónak egy csepp éltető víz. Ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, azt hittem volna, az ő ereiben is mágia csordogál, amelynek köszönhetően a puszta érintésével békét tud hozni a lelkemre. Minél több idő telt el, annál hihetetlenebbnek tűnt, hogy egyszer még úgy hittem, az lehet a megoldás, ha elengedem és kizárom őt az életemből. Egyre biztosabb voltam benne, hogy ő maga a megoldás. Még akkor is, ha ez a felfedezés némileg félelmetesnek hatott.

Felüdülésként éltem meg a játékos pillanatokat, amikor pedig elhangzott a beismerés, én pedig sanda mosollyal oldalra pillantva megláttam Finch tehetetlen vállvonását, a korábbiakról végképp megfeledkezve nevettem el magam.

– Azt hiszem, hajlandó leszek megbocsátani ezt a hallatlan hibát néhány kifejezetten jó tulajdonságodért cserébe – ugrattam vidáman. Majdnem minden szavam hazugság volt, de mégsem mondhattam ki hangosan, hogy számomra úgy vagy tökéletes, ahogy vagy, nem igaz?

Ezt a vallomást egyébként is megtettem az ő vallomásának hatására; más szavakkal, de ugyanezt mondtuk el, hogy aztán meg is pecsételjük a szavakat egy csókkal. Ujjaim megszorultak egy kissé Finch ujjai körül, még akkor is, ha az érintkezés fájdalmasan rövidnek tűnt, mert a mohó viszonzás és az orromba kúszó illata szinte megrészegítő hatással volt rám. Talán azért sem engedtem volna tovább húzódni a csókot, mert félő volt, hogy máskülönben akkor sem tudnám elengedni, amikor zöldre vált a lámpa; a szívem már ennyitől is tempósabban zakatolt, a tenyereim pedig szinte viszkettek, hogy elvesszenek Finch hajában és felfedezésre induljanak a bőrén.

Mielőtt még megengedhettem volna magamnak ezen csábítás luxusát, volt még viszont egy fontos megállónk: tulajdonképpen a látogatásunk lényege, ahogy arra Finch is rátapintott, amint kiszálltunk az autóból és elindultunk a lakóépület felé. Ujjaim még ezen a néhány tíz méteren is az övéibe kapaszkodtak, miközben bólintottam a kérdésre.

– Most lesz a születésnapja és a lakás rejti az ajándékát – adtam meg neki a választ, vagy legalábbis egy részét; tudtam, hogy hamarosan úgyis érteni fogja. A lépcsőház ajtajához érve felemeltem a kezem, hogy beüssem a bejutáshoz szükséges kódot, a kezem azonban megállt félúton a levegőben, amikor utolért Finch... felvetése. Egy pillanatig csak pislogtam egyet-kettőt, de aztán elnevettem magam és megráztam a fejem. – Biztos vagyok benne, hogy ezzel minden gondunk megoldódna – ironizáltam teátrálisan, hátrapillantva rá a vállam felett. Beütöttem a kódot, a mágneszár pedig hosszú berregéssel felelt. Ha Finch volt olyan előzékeny, hogy be is nyomta az ajtót, mosollyal a szám sarkában léptem oda, de egy pillanatra megálltam előtte. – A kapitányi előjogok gyakorlását a kirándulásért cserébe is kérheted – jegyeztem meg halkan, csak úgy, mellékesen, kék szemeit élénken figyelő tekintettel, mielőtt ténylegesen beléptem volna a lépcsőházba.

A gyávaságom irányított a lépcsők felé – a megjegyzésemet követően különösen nagy kockázatnak ítéltem meg, hogy beszoruljak egy lift szűkös terébe Finch társaságában –, de három emeletet megmászni azért nekem sem volt különösebben vészes. Mély lélegzetet véve álltam meg egy fehér ajtó előtt, amelyen barátságos dísz lógott a SNYDER felirat alatt. Finchre pillantottam, mint aki erőt akar meríteni a látványából, aztán elengedtem a kezét, hogy a másik tenyeremben tartott dobozt most mindkét kézfejem ujjai közé foghassam. Lehunytam a szemem, a mágia pedig csupán egy rövid pillanat erejéig lobbant fel, épp csak elzsibbasztva az ujjaim hegyét. Apró kattanás hallatszott a doboz felől, amikor pedig elengedtem, már fel lehetett nyitni a fedelét, felfedve az odabent elrejtett kulcsot.

A szívemben ismerős nehézség ült, miközben a kulcsot zárba csúsztattam, hogy aztán kinyissam magunk előtt az ajtót, feltárva mögötte a tiszta, rendezett, barátságos lakást. Beléptem az előszobába, és amint Finch is követett, bezártam mögötte az ajtót.

– Hát... – sóhajtottam fel mélyen. – Itt vagyunk.

Még én sem indultam el azonnal a nővéremék szobája felé; először hagytam magamnak néhány másodpercet, hogy a szemeim bejárják az ismerős falakat és bútorokat. A lakás szemernyit sem hasonlított a családi házra – hívogató volt, meleg, szeretettel teli. A bútorok a helyükön voltak, a bézsszínű falakat egy-két festményt leszámítva főleg fotók borították: a legtöbb persze kettejüket, a gyerekeket, vagy épp négyüket ábrázolták, de némelyiken én is felismerhető voltam, hiszen sok időt töltöttem itt, velük. A legfeltűnőbb különbség talán az lehetett, hogy családi fényképeken kizárólag a Snyder ágról való nagyszülők jelentek meg, de... ezt úgyis csak én tudtam. Ahogy azt is, hogy az egyetlen kivételt kepéző fénykép, amelyen mi hárman voltunk a szüleinkkel, a nappali egyik fiókjában pihent.

Finch kérdése röviden megmosolyogtatott, ahogy eltűnődtem a megfelelő válaszon. Nem volt nehéz kérdés, én mégis több árnyalatban tudtam gondolkozni róla, ezek az árnyalatok pedig – sajnos – nem minden esetben voltak szépek és vibrálóak. Nem Heath és nem is Tess hibájából.

– Igen és nem – feleltem végül lassan, megfontoltan. – Ha annyira ismered őket, mint én, akkor látod bennük a hasonlóságokat, a tetteik és a motivációjuk mögötti hajtóerők közös eredetét, olyan dolgokat, amelyeket mindketten örököltek a szüleiktől... egyébiránt viszont olyanok mint a tűz és a víz. – Belemélyesztettem a fogaim az alsóajkam belső részébe, ám a mozdulat ellenére sem tartottam magamban a folytatást, épp csak elodáztam vele egy kicsit. – Heath... hasonlóan elutasítja a mágiát, mint én. Tess pedig kétségbeesetten kutatja.

Azt nem tettem hozzá, hogy ez kinek a hibája, hiszen úgy hittem, teljesen egyértelmű. Hiába a két teljesen ellentétes álláspont, a gyökérok ugyanaz volt: én, vagy a szüleik elvesztésének ténye, amit én mindkettejüknél a lehető legrosszabb irányba tereltem, ezzel megágyazva a két szélsőségnek. Ha a nevelési kudarc fogalma mellett illusztráció lenne az értelmező szótárban, biztos a te képed szerepelne benne, Lola.

Fogalmam sem volt, hogy ez a válasz megnyugtató, felzaklató vagy teljességgel semleges lesz-e Finch számára. Tess-szel már találkozott és tudtam, hogy amiatt a találkozás miatt talán még mindig emészti magát – emlékeztem az óvatos érdeklődésére a Whānaun –, Heath pedig... nos, mondjuk úgy, hogy az unokaöcsém reakcióját még én magam sem mertem volna megsaccolni.

A gondolatok kuszaságából egy könnyed érintés zökkentett ki, ami a könnyedség ellenére is mély hatással bírt. Annyira elmerültem a saját elmémben, hogy nem vettem észre, amikor Finch felém nyúlt – különben biztosan még a levegőben bezártam volna a távolságot a kezeink között –, de amint tenyere a combomra simult, visszatértem a jelenbe. Keze melegséget sugárzott szét a testemben, nem tudtam uralkodni a mosolyomon; felé pillantottam, nem leplezve a szemeimben ülő ragaszkodást, miközben ugyanezzel az érzéssel telve tenyerem a kézfejére simítottam, ujjaimmal ráfogva az övéire, kihasználva, hogy épp nem kellett kezelnem a váltót.

A kérdésére adott játékos válaszom olyan heves gondterheltséggel hatott rá, hogy amikor rápillantottam és megláttam az arcán a felháborodás és a döbbenet grimaszainak váltakozását, önkéntelenül is elnevettem magam. Könnyedén vehettem volna ezt rossz néven, de szó sem volt ilyesmiről, hiszen voltak sejtéseim arról, mi munkálkodik éppen a fejében; nem hibáztattam érte. Minden új volt most, minden szempontból.

– Sajnálom, hogy fel kellett zaklassalak ezzel az új megközelítéssel – biggyesztettem kissé lejjebb az alsóajkam, hangom játékosan csengett, míg megosztottam a figyelmem közte és a forgalom közt. Végül aztán megfejteni látszott a rejtélyt, én pedig kuncogni kezdtem, de közben nagyokat bólogattam, hogy lássa mélységes egyetértésemet.

– Igen, egészen biztos vagyok benne, hogy ennek a házam az oka – feleltem leplezetlen mosollyal, a szemem sarkából pillantva rá. Nem zavart volna, ha Finch ki akarta nyilvánítani, hogy hozzá tartozom, mert hogy hozzá tartoztam. Ez tagadhatatlan és megmásíthatatlan igazság volt, amit neki is számtalanszor megvallottam tettekkel és szavakkal egyaránt. Mint ahogy akkor is, amikor a kezéért nyúltam, az ujjaim köré kulcsolódó nagy, meleg kéz érintése pedig egészen a szívemig terjedt.

A bocsánatkérésem őszintén és visszatarthatatlanul tört ki belőlem, Finch szavai és tekintete viszont olyan erőteljes gyógyírt alkottak, amely nevetséges egyszerűséggel űzte el a gondolataim felett gyülekező sötét fellegeket. Ez azóta így van amióta megismertelek. A szívem megdobbant, szemeimbe pedig meleg gyengédség költözött a szavak mögött rejlő igazság alatt.

– Tudom, Finch. – Épp csak egy röpke pillantást vetettem a lámpa felé, hogy meggyőződjek arról, még van időnk, mielőtt áthajoltam volna az ő oldalára, hogy a belső késztetésnek engedelmeskedve ajkaimat az övéire forrasszam. Ujjaim szorosabban fogták az övéit, a csók pedig bár nem nyúlhatott hosszúra, ugyanolyan ragaszkodást üzent. – Én sem – vallottam meg halkan, még mindig nem húzódva el teljesen, csak belepillantva a szemeiben kavargó végtelen kékségbe.

Finch nem akkor láncolt magához, amikor szilveszter éjjel megcsókolt, hanem akkor, amikor megpillantottam őt az erdőben; aztán a cölöpöt a földbe betonozta azon az első közös estén a hajóján.

Csak azért húzódtam vissza az ülésemre, mert tudtam, hogy hamarosan váltani fog a lámpa, a szavai azonban utolértek. Rápillantottam, és ha a rejtett ígéret nem lett volna elég, a szemei villanása elérte, hogy a hasamba ismerős, izgatott érzés költözzön. A szám hirtelen kiszáradtnak érződött, ezért megnedvesítettem a nyelvemmel, de még én is éreztem, hogy az arcom kipirult egy kissé.

– Szólj, ha döntöttél – feleltem, de még csak nem is sikerült könnyedséget színlelnem. Abban a pillanatban az elmém szabadságra ment egy kicsit a jelenből és korábbi, sokkal kellemesebb emlékekből lakmározott.

Egy kicsit meg is kellett köszörülnöm a torkomat, hogy tisztább gondolatokkal tudjak elindulni a zöldnél, noha a jótékony delírium kitartott addig, míg körülbelül tíz perccel később megálltunk egy parkolóban. Nem a legforgalmasabb és nem is a legújabb része volt ez a városnak, a körülöttünk magasodó kisebb-nagyobb lakóépületek inkább barátságosan, mintsem hivalkodóan néztek le ránk. Nem hasonlított az előző környék rideg távolságtartására, már-már hívogatónak tűnt, és tudtam, hogy ez a célpontunkat képező lakásra is igaz lesz.

Leállítottam a motort, a kezembe vettem a házból kimenekített dobozt, aztán Finchre pillantottam.

– A nővérem és a férje abban az épületben laktak a gyerekekkel a halálukig – intettem a fejemmel a velünk szemben álló hatemeletes, krémszínű épület irányába. – Nem lesz odabent semmi... boszorkányos, csak szeretnék elhozni onnan valamit Tess születésnapjára.

A lakást a gyerekeknek őriztem és tartottam fenn ugyanabban az állapotban, ahogy a szüleik hagyták, mert szerettem volna, ha ők döntenek a sorsáról, illetve arról, hogy szeretnék-e használni, amint Tess is nagykorú lesz. Viszont tettem egy ígéretet az unokahúgomnak nemrég, ami rávezetett egy tökéletes ajándék ötletére, ezt az ajándékot pedig a lakás őrizte magában.

Nem tudtam volna felidézni olyan pillanatot, amikor ehhez hasonlóan felszabadító érzés lett volna kilépni a ház ajtaján. Egy egészen kicsit hasonlított arra, amikor elindultam a gyerekekért; akkor is dolgozott már bennem a tudat, hogy soha többé nem kell ezt a házat otthonomnak neveznem, de akkor még tele voltam bizonytalansággal. Fogalmam sem volt, hogy mit csinálok​. Néha még mindig nem volt – erre a gyerekek voltak a tanúim. És, néha, azt hiszem maga Finch is. Vele kapcsolatban is hoztam ostoba döntéseket, de szerencsére ezek csak elodázni tudták az elkerülhetetlent, nem végleg elvenni tőlem a lehetőséget. Őt.

Elengedtem a büszkeségemet, ami azt hajtogatta volna a bensőmben, hogy mennyire erős vagyok, és hagytam magam elveszni Finch karjának biztonságot adó menedékében. Elmosolyodtam a lovagiasságán, amivel inkább kinyitotta nekem az autó ajtaját, és immár a friss levegő illatával – a szabadsággal – az orromban nem esett nehezemre a mozdulat. Megköszöntem neki, beszálltam, és mire ő is beszállt mellém, letettem a kezemből a kulcsot és a dobozt.

Nem vettem magamra Finch hosszúra nyúló hallgatását, hiszen – akarva és akaratlanul is – bőven adtam neki okot a gondolkodásra, mégis örültem neki, amikor megszólalt. Addig csak a szemem sarkából pillantottam rá és egy kicsit irigyeltem az ajkát simogató ujját, amikor azonban egyetértésének adott hangot, boldog mosoly kúszott az arcomra és egy pillanatra egészen felé fordultam, hogy ezt a mosolyt meg tudjam osztani vele. Minden egyes szava melegséggel töltötte el a mellkasomat.

– Volt idő, amikor én is csak a sebeimet nyalogattam, de aztán Heath és Tess nem hagytak erre több lehetőséget – vontam meg a vállamat mosolyogva. Finch előtt már nem volt titok, hogy tulajdonképpen nekik szenteltem az életemet, így valószínűleg az sem lephette meg, hogy az a bizonyos otthon is némiképp ennek következménye. Minden, amit tettem, értük volt, még ha messze nem is voltam tökéletes pótanya számukra. Legalább az otthont valóban sikerült nekik megteremtenem.

Ismét csend telepedett ránk és én ismét sok mindent megadtam volna a gondolatolvasás képességéért. Nem tudtam volna megtippelni sem, mi zajlott le éppen a fejében, a lelkében, csak azt éreztem, hogy valami történik, és azt, hogy ez most neki nem feltétlenül jó. Feszültség, kényelmetlenség, mindkettő, egyik sem? Nem tudtam; csak azt, hogy neki egyiket sem akartam. Inkább bedobtam hát a vicces kérdést, mint egyfajta mentőövet, amibe kapaszkodhat, amikor pedig megláttam a mosolyát, fellélegeztem. A válaszán pedig egyenesen elnevettem magam.

– Nos, lehet, hogy azt a következtetést kellene levonnom belőle, miszerint egy egészen kicsit territoriális vagy. – Egyik kezemmel elengedtem a kormányt, hogy a mutató- és hüvelykujjam közelítésével szemléltethessem is neki azt az ici-pici távolságot. – Szóval ez nem tartozik hozzá? – tettettem meglepetést, egészen magasra húzva a szemöldökömet. – A fenébe. Kénytelen leszek beérni azokkal, akik önként és dalolva ülnek be mellém, aztán rám bízzák magukat – pillantottam rá a szemem sarkából egy huncut mosollyal. Meglehet, hogy a hangsúlyomból az is egyértelmű volt, mennyire sajnálom ezt.

– Sajnálom, ha túl sok feszültséget okozok neked ezzel a nappal – váltottam aztán egy fokkal komolyabb, bocsánatkérő hangra, és az imént szabaddá vált kezemmel átnyúltam az ő oldalára, hogy finoman megfoghassam az egyik kezét. – Viszont már csak egy megállónk van. Mi lenne, ha utána kiengesztelnélek valamivel? Bármivel – ajánlottam fel elmosolyodva, és mivel a sort megfogta egy piros lámpa, kihasználtam a lehetőséget, hogy végre hosszabban is ránézzek.