Valahogyan szavak nélkül is megértettem a ház metaforikus szerepét Lola múltjának ábrázolásában, de a történetek melyek hiányában épp úgy nem tudtam megtölteni a foghíjas részeket ahogy az épület helyiségei is üresen ásítottak bútorok híján, most motozni kezdtek tudatomban. Összekeveredett a hol, mikor, hogyan, ki és kivel és agyam végtelen lehetséges kombinációkat gyártva igyekezett választ találni olyan kérdésekre melyeket nem tehettem fel. Nem volt merszem. De nem is tudtam, hogy hogyan fogalmazhatnám meg őket.
Mégsem tudtam hatalmas teljesítményként elkönyvelni azokat az elmormogott mondatokat melyekkel igyekeztem a boszorkány tudtára adni, hogy az egyetlen ami miatt jogosan felhősítheti el homlokát az aggodalom az saját élettörténetének fellapozása. Igen, Lola minden bizonnyal megkönnyebbült volna ha tudja, hogy én épp ilyen igyekezettel próbáltam takargatni saját sorsomat a hozzám közel kerülők elől, de Lola jelenléte láthatatlan erőkkel rongyolódtatta a szövetet és a lyukak és megbomlott textília már nem sokáig volt segítségemre a titkolózásban. Megcsapott a magány semmivel sem összetéveszthető keserű és tömött atmoszférája ahogy karjaimat teste köré kulcsoltam és nevetséges, méltatlan próbálkozásnak tetszett minden igyekezet mi nem saját magam feltárása volt ebben a sebezhető és törékeny pillanatban. Szinte ki nem érdemeltnek hatott a csók melyet érdes tenyerembe lehelt. De eszem ágában sem volt lemondani róla.
A kifelé vezető úton lépdelve úgy véstem be emlékezetembe a ház alaprajzát mintha az életem múlt volna rajta. Nem volt szükségem gondolkodási időre, hogy tudjam, életemben először és utoljára jártam itt és minden mulasztásom egy életre szól, mert éppen elég áldozat és bátorság egy sebzett lélek részéről az, ha egyszer visszatér oda ahol sérüléseit szerezte, de egyetlenegyszer sem várható el tőle, hogy ezt megismételje.
A küszöbön átlépve önkéntelenül is megemelkedett a vállam ahogy tüdőmet megtöltötte a kinti hideg tél csípős és frissítő levegője, valahonnan pedig egy alig észrevehető mosoly görbítette felfelé a szám sarkát amint megérintettem a házat újra lezáró Lola vállát. Az ajtót kitárva előtte megvártam amíg bemászik a volán mögé, majd a motorháztetőt megkerülve én is saját ülésem felé vettem az irányt. Fejemet még utoljára a környék többi háza felé fordítva farkasi parancsnak engedelmeskedve szívtam bele újra a levegőbe, ezúttal a bestia minden lehetséges illatnyomot kiszűrt és begyűjtött ami információt szolgáltathatott az itt mozgó emberekről.
A motor felbőgött és élénk figyelemmel kapcsolódtam rá Lola szavaira, mutatóujjammal önkéntelenül ajkamat simítgattam. Olyan hosszú idő telt el az utolsó hang felcsendülése után, hogy a nő talán azt hihette, hogy ennyiben hagyom az otthonról tett vallomást... pedig mi sem álhatott volna távolabb valódi szándékomtól. Fejemben egy másodperc törtrésze alatt villantak fel a képek, a nagyapám háza, a fokvárosi ácsműhely, a Whānau, Rose Harbor...
- Sosem gondoltam volna, hogy az otthonérzéssel kapcsolatban egy nevezőn leszünk - érkezett a reakció még mindig gondolataimba merülve, de szemem élénken Lola felé fordítottam akkor is, ha csak istennőszerű profilját bámulhattam vezetés közben és figyelmét nem szakította el az úttól - Nem nehéz megérteni, hogy ezt miért a nagymamád háza jelenti számodra. És... - beszívtam az ajkamat majd a levegővel együtt kieresztettem - Soha nem mondtam volna meg, hogy az otthonod amiben az ember egy pillanat alatt ugyanannyira otthon érzi magát nem olyasmi ami mindig is megadatott neked.
Csak akkor tudatosult bennem, hogy a szívem hevesebb ütemben kezdett verni amikor némiképp lecsillapodott bordáim ketrecében és a biztonsági öv már nem hatott fojtogató szorításként mellkasomra. Koponyám üregében épp így zakatolt ugyanaz az érzés amely még farkasomat is megbolygatta láthatatlan börtönében. Megteremtette magának az otthont... a semmiből... megteremtette és nem csak magának hanem másoknak is épp úgy...
Pozíciót változtattam az ülésben, hogy ezzel kiszakítsam magam a leláncoló impulzusok szorításából és egy pillanatra a szélvédőn túli valóságra meredve kitisztítsam elmémet. Az autók színes pacaként suhantak tekintetem előtt. A múltamat letakaró vászon pedig légneművé vált és elillant, míg én lecsupaszítva álltam Lola előtt, ki épp gy sétálhatott volna be a mindent nyilvánvalóvá tévő múltamba ahogy én sétáltam be az imént családi házukba.
Szóval, eddig mi a véleményed az emberrablási stratégiámról? Gyakoroljam még egy kicsit másokon, mielőtt újrapróbálkozom?
Ha nem hangzik el ez a két kérdés, hát egy másodperccel később belefogok saját élettörténetem elmesélésébe... ám a terelés a megfelelő pillanatban érkezett és vákuumszerűen húzott ki abból a sebezhető állapotból melyben lebegtem, s mikor visszafordultam az ablaktól a számon már ugyanaz a mosoly játszott amit Loláén fedeztem fel.
- Mit mondana el rólam, ha azt szeretném, hogy ne gyakorolj semmi ilyesmit másokon? - kérdeztem vissza kihívóan és szemem megvillant az utastér szürkeségében - Úgy gondolod a kapitány előjogai közé tartozik az is, hogy azt is annyiszor utaztat magával ami csak neki tetszik?
Folyamatosan megkérdőjeleztem a saját döntésemet arra vonatkozóan, hogy vajon mennyire volt helyes gondolat idehozni őt, amikor nyilvánvalóan egyedül is jöhettem volna. El tudtam volna intézni mindent magam is, nem kellett volna őt is a részévé tennem ennek az egésznek, nem kellett volna neki is belefulladnia a ház zord, sötét, hideg, feneketlen mélységébe. Becsomagoltam az ötletet abba a papírba, amely azt hirdette, hogy ő szeretett volna jobban megérteni – de ahogy ott álltam Sammy egykori szobájában, a múlt árnyaitól pedig egyedül Finch jelenléte és karjai tartottak távol, kezdtem úgy érezni, hogy a csomagolás alatt valójában önnön gyávaságom és gyengeségem rejtőzhetett.
Nem éreztem magam bátornak, akkor sem, ha ő ezt mondta. Hirtelen kétséges volt, hogy mindezt egyedül is véghez tudtam volna-e vinni.
A kérdése érthető volt, a válasz iránt pedig határtalan türelemmel viseltetett. Mintha csak tudta volna – és talán tudta is –, mennyire nehéz megtalálni, aztán pedig kimondani a megfelelő szavakat. Az igazság, a múlt apró, mégis nagyon sokat – talán túl sokat – mondó darabkái lassan olvadtak le az ajkaimról, bár fogalmam sem volt, hogy ezek válaszok voltak-e a kérdéseire. Nem nyitottam fel minden ajtót, még csak madártávlatból figyeltük a nagy egészet, de ha képes lettem volna rá sem akasztottam volna a nyakába hirtelen... mindent. Nem az volt a cél. Egyáltalán nem.
Éreztem, hogy ujjai erősebben szorítanak, a tekintetem pedig visszatért hozzá. Nem engem nézett, hanem a szobát, mintha csak megpróbálta volna elképzelni azt az életet, amit régről említettem meg, de közben olyan feszültséget éreztem kialakulni benne, amit nem állt szándékomban. Nem tudhattam, ám nem is firtattam az okait, ahogy ő is türelmes volt velem, úgy én sem próbáltam erőszakosan a gondolatai mögé látni. Mindössze a szabad kezemet emeltem fel, hogy ujjaim külső felével lágyan megsimítsam az arcának felém eső oldalát, hátha az eloszlatja valamelyest a vonásaira kiülő feszültséget.
A folytatással sem várattam meg, hiszen ennek így olyan érzete volt, mintha csak gyászolni és a múlt ingoványos mocsarában dagonyázni hívtam volna el, pedig ez csak a... kellemetlen bevezető volt. Olyannak képzelem mintha Tess vonásait a tiédre rajzolták volna. Szavaira hirtelen néztem fel rá, arcomon pedig a házban ragadt árnyakat meghazudtoló boldogság mosolya ült ki egy pillanatra. Ennél kedvesebbet valószínűleg keresve sem mondhatott volna senki, és én Finch szemeibe pillantva ismét azt a felemelő elveszejtést éreztem a saját szívemmel kapcsolatosan. Arcom belesimult ujjai kedves, szeretetteljes érintésébe, testem pedig az újra erősödő ölelésbe.
Nem tudtam nem érezni a visszatérő feszültséget, de ha fegyvert tartottak volna a fejemhez sem léptem volna át azokat a határokat, amelyeket ő is tiszteletben tartott. Szabad kezem tenyere az ő mozdulataihoz hasonló nyugtatással simított végig a hátán, mintegy bocsánatkérés gyanánt, amiért talán hirtelen túl sokat mutattam meg neki. Ezért is akartam inkább minél hamarabb felajánlani neki a távozás lehetőségét, de ahogy kimondta a nevem, rögtön felnéztem rá. Elmosolyodtam, hálásan és megkönnyebbülten, a befejezést hallva pedig lassan megráztam a fejem.
– Ez tökéletes – javítottam ki, hiszen a jelenléte nem csak „sokkal több” volt puszta próbálkozásnál. Államat fogó kézfejéért nyúltam, ajkammal hálás csókot lehelve a tenyerébe, amelyek simításaival egyben tartott az imént.
A kifelé vezető út már sokkal kevésbé érződött fojtogatónak, mintha csak éreztem volna a friss levegő szó szerinti felszabadítását. Üdítő érzés volt újra magam mögött hagyni a házat és annak minden lenyomatát. Finch szavaira elmosolyodtam.
– Egyetlen porcikám sem vágyik vissza ide. Sokaknak az az otthon, ahol felnőttek, de én nem értek velük egyet – ráztam meg egy kicsit a fejem, miközben a dobozt és a ház kulcsait eltettem a műszerfal tartórekeszébe, majd a slusszkulccsal beindítottam a motort. – Szerintem az otthont te magad és a téged körülvevő emberek határozzák meg, nem a falak és az épületek. Az otthon-érzés pedig messze nem itt kezdődik – böktem állammal a sötéten ásító ház felé, mielőtt az autó is továbbgördült volna a gyep elől. Az otthon-érzés az erdőben kezdődött. A gyerekeknél. A nagyi házánál. Finchnél.
Minél távolabb kerültünk a városrésztől, annál inkább éreztem magamban a felszabadultságot, mintha a ház utánam nyúló fojtogató légköre lassan kifutott volna a hatótávolságból, ezzel újra szabad lélegzethez juttatva. Az utunknak még nem volt vége, a lényeg tulajdonképpen csak ezután következett, de ez már nem töltött el azzal a keserűséggel. A veszteség mindig veszteség marad, de tudtam, hogy ahová még el kell mennünk, nem azzal a letargikus és pusztító hatással lesz majd ránk.
A belvárosba tartó forgalom könnyeden fogadott be minket is magába, és bár sokkal élénkebb volt az autók kifelé tartó sokasága, azért a Ford is jócskán elveszett a járművek masszájában. Ezt viszont könnyedén tudtam arra használni, hogy egy kicsit megpróbáljam visszarázni magunkat a ház által rajtunk hagyott lenyomatokból.
– Szóval, eddig mi a véleményed az emberrablási stratégiámról? Gyakoroljam még egy kicsit másokon, mielőtt újrapróbálkozom? – fordultam felé, kihasználva egy piros lámpát, aminek talán a következő hullámában sem tudunk majd elindulni. Mosolyogtam és egyértelműen ugratni akartam, el sem titkolva abbéli szándékomat, hogy ez itt most a figyelem-elterelés része a dolgoknak. Szerettem volna őt is újra mosolyogni látni, mielőtt végleg megbántam volna ezt az egészet; még ha azt is mondta, hogy ne aggódjak miatta. Mindig, mindenki miatt aggódtam.
Farkasom érzékeny füle azonnal befogta Lola szívének felgyorsult verdesését, orrát pedig ha tehette volna hát annak keze felé nyújtja, hogy úgy nyugtathassa meg ahogy a boszorkány nyugtatta meg őt immár két alkalommal is. A farkas bőröm alá zárva nem tehette meg, hogy nedves és hűvös gomborrát Lola kézfejéhez nyomja, mely egyébként is megfeszült a dobozt tartva, külső szövetei alatt pedig megfeszültek az inak és a vérerek a bőr belső falához simultak. Közben orromba férkőzött az erdőre és valamilyen rég elfeledett sütemény illatára emlékeztető aromája, s egyszerre mozdultam farkasommal mikor magamhoz vontam és amennyire csak a doboz tartása közben ez lehetséges volt a mellkasomhoz húztam és lényemmel betakartam testének egészét. Mennyivel finomabb, titkosabb és csendesen jelentéktelen volt mindez. Hiányzott belőle a vágyakozás bűnös és kéjes darabossága, a karmoló körmök, az ajkat súroló fogak követelőzése amellyel egymásnak estünk a termálvizes medence és a Whānau melegében. Egyszerűen csak... emberi volt és végtelenül halandó. A ház nagynak érződött, az idő nehéznek és Lola mindkettőn felülemelkedett azzal a sóhajjal mely reszketegen elhagyta ajkát. Csitító susogás hagyta el a számat, de magam sem érzékeltem, hogy én vagyok a tulajdonosa. Ujjbegyem komótos mozdulatokkal siklott felfelé majd lefelé gerincén amelyet csupán sejtetett a megannyi vastag téli ruházat.
Valahogy... mindig hidegen hagyott a következtetés, a lehetőségek számba vétele, a másik lépéseinek sakkjátszma-szerű kikalkulálása. Addig míg a másik ember iránti bizalmam töretlen maradt, úgy megelégedtem annyival amennyit az illető szándékairól és természetéről önszántából megosztott, s talán éppen ez vezetett Ashok harapásához, ez vezetett Rose Harborba, ez vezetett el ebbe a szomorú-rózsaszínre festett szobába. Most azonban nem tehettem mást mint egy láthatatlan erőnek parancsolva kikövezkeztetni, hogy Lola okkal hozott el erre a helyre és igen, az árnyékok megnyúlnak ebben az épületben és a múlt nem az elmúlás puha hótakaróját, hanem a csikorgó fagyot hagyja maga után. Mindent tudni akartam és nem tehettem mást mint hogy hüvelykujjammal fel-le simítsam a nő kabátját kiért elvesztem, feladtam minden tüskés és mérges fájdalmat mit magamhoz szorítottam, életre keltem.
Amikor végre fel mertem tenni a nyilvánvaló kérdést szinte úgy függtem minden rezdülésén mint aki tudja, hogy a szavak mellett arcáról kell a legtöbbet leolvasnom ha a válaszadás képessége cserben hagyja. Magam sem tudtam, hogy mit feleltem volna ha apámról kell mesélnem és ezért megértettem azt a fájdalmas akadozást amivel kilökte magából a sebet mindig fertőzés alatt tartó szilánkokat. A kopott szilánkok máriaüvegre hasonlítottak és ha Lola egy katedrális színes ablakán beszökő fényhez hasonlított, hát ez a színtelen elhagyatottság méltatlannak és érthetetlennek tűnt. Múltja megdöbbentő, de értelmet nyerő darabjait úgy igyekeztem magamhoz vonni, hogy közben nem vágom meg az ujjamat és őt sem sebzem meg vele.
Akaratlanul követtem pillantását és mondata nyomán a szoba megtelt bútorokkal, a fal képekkel, az ablakot függöny keretezte, a tél a túloldalán tavasszá változott, a házat pedig illatok és hangok töltötték meg, a falak pulzusa pedig újra kivehetővé vált. Talán olyan szomorúnak tűnt ez a mondat mintha megérkezésünk óta semmi sem.
Nem volt mindig ilyen sötét és élettelen hely, de már több évet élt meg így, mint amennyi melegség kijutott a falaknak.
Szinte gombócot éreztem a torkomban. A következőtől pedig malomkövet a gyomromban.
Mindenki meghalt, aki élettel tölthette volna fel.
Most rajtam volt a sor, hogy kieresszem a levegőt és ujjaim kissé hevesebben szorították könyökét és vállát. Micsoda...? Semmilyen épkézláb gondolat nem tolult a fejembe, csupán a veszteség rám telepedő, soványan erőszakos madara csípett bele a nyakszirtembe. Tess. Heath. A családképről elhalványodtak az alakok és ott maradt rajta Lola, mosolya fényét vesztette, mellette feltűnt a már majdnem Tess és Heath kit csak a magam fantáziájával festettem meg, majd... Nos, majdnem mindenki, de én kevés lettem volna hozzá önmagam, az anyámnak pedig nem is akaródzott megpróbálkozni vele.
...Lola édesanyja is.
Éreztem, hogy előbb pillant fel az arcomra mielőtt én elszakadtam volna az üres szoba látványától és üveges tekintettel néztem az ablakot mintha az egyenesen a múltra nyílt volna és erőltettem magamat, hogy ne pillantsak a boszorkányra amíg nem sikerül kiűznöm magamból az árulás után maradó fémes ízt, miszerint valamennyi családtagom épp úgy próbálkozhatott és vágyhatott rám ahogy Lola szerette volna a magánytól fodrozatlanul pihenő vízfelszínt önfeledt csapkodással megtölteni. Valami keserűvé vált a számban és egyszeriben minden addiginál nagyobb szükségét éreztem, hogy elrejtsem Lola elől múltamat.
Megtette azt a szívességet, hogy folytatta, én pedig komótosan kiszakadtam a merengésből és végre a dobozra sandítottam, majd onnan vissza Lolára. Elképzeltem vonásainak egy másik variációját és a nevetőráncokat melyek most titokban maradtak a gondoktól sima arcon.
- Olyannak képzelem mintha Tess vonásait a tiédre rajzolták volna - közöltem őszintén mert minden együttérzés csupán megcsúfolt kliséje lett volna annak a mélységnek mi bennem nyílt. Végigsimítottam azokon a bizonyos vonásokon ujjammal, majd még egyszer megszorítottam és magamba szívtam a magyarázatot melyet adott. Azt hiszem kezdtem kapizsgálni és ettől egyszerre rémültem halálra és olvadtam el a boldogságtól. Nem azért mert nem kértem Lola legféltettebben őrzött részeiből, hanem mert tudtam, hogy ezután kevés leszek neki én.
Kevés leszek.
Kelleni fog neki az aki hajóra szállt és kelleni fog neki az összes nevetséges indok.
Kelleni fog neki apám és anyám megismerkedésének története, a falka, a távozása.
Kelleni fog neki...
Nem fejeztem be a pánikszerűen pulzáló gondolatmenetet, hiszen a szökőárt búrával fojtotta le a meggyőződés, hogy neki most rám volt szüksége. Arra akinek ismert. Bármennyire is különbözött az talán attól aki valóban voltam.
- Lola - szólítottam meg, hogy elérjem, hogy rám figyeljen és ha kellett hát az álla alá nyúltam, hogy ne téphesse ki magát a szemkontaktusból - Miattam ne aggódj, oké? Nem fogok ezek után sarkon fordulni és elmenni. Én... próbálkozom... Illetve ez sokkal több annál - utaltam vissza az édesanyjáról mondottakra, majd a vállát átkarolva húztam abba az irányba ahonnét érkeztünk.
Nem firtattam a dobozt. Helyette amint az autóban tudtuk magunkat még egyszer szemrevételeztem a környéket és könnyedén megjegyeztem:
- Épp olyan nehéz elképzelnem téged ezen a környéken mint magamat - tűnődtem - Hiányzik belőle... az autentikusság. Túl egyforma. Túl zárt. És hiába a kertek... sem az erdőt, sem a tengert nem közelíti meg.
A múlt fojtogató árnyai sötéten hajoltak fölém és nyúltak utánam, ebben a semmi jót nem ígérő helyzetben pedig Finch szilárd alakja volt az egyetlen, ami távol tartotta tőlem ezeket a baljós, csápszerű árnyékokat. Újra kellett volna gondolnom, hogy vajon ez tényleg csak egy jó ötletnek tűnt miért ne vonjuk össze a kellemeset a hasznossal kiruccanás-e, vagy valójában nélküle esélyem sem lett volna a látogatás túlélésére?
Minél beljebb jutottunk, annál biztosabb voltam az utóbbiban. Odakint, a gyepen még csak Sammy és Isaac szellemszerű gyermek-alakjai futottak felém, de maga a ház... Hallottam a veszekedések hangját. Hallottam a jajveszékelést. Hallottam az ajtócsapódást apa után. Sam után. Szinte hallottam Isaac utolsó lélegzetvételét visszhangozni a falak között. Hallottam anyám becsmérlő szavait, a véget nem érő szitokáradatot; láttam őt a karosszékében ülve, amint felém bök egyre soványodó ujjával. Hagytad meghalni, Lorelai. Hagytad meghalni és ezzel megöltél mindenki mást is. Bárcsak inkább te haltál volna meg. Elszakítottam a pillantásomat a fotelről, elnehezedő lélegzettel, anyám hangjával a fülemben szeltem a lépcsőfokokat, és titkon hálát adtam a természetnek és a természetfelettinek, amiért a vérfarkasokat nem ruházták fel a gondolatolvasás képességével. Ez az a fajta rozsdás csapóajtó volt, amin még sokat kellett dolgozni a felnyitása előtt; még ezek között a falak között állva is.
Érzékeltem Finch jelenlétét, de nem tudtam volna megmondani, pontosan hogyan és miért. Egyszerűen csak tudtam, amikor lemaradt, mert mintha a hideg és sötét árnyak közelebb jutottak volna hozzám, de ugyanígy éreztem azt is, amikor beért engem. Melegséget és fényt hozott magával. Szerettem volna, ha elég erőm van ahhoz, hogy ezt neki is kifejezzem az emiatt érzett hálámmal együtt, de egyelőre csak azzal voltam képes foglalkozni, amiért idejöttem. Jöttünk.
Valahol féltem Finch szemébe nézni, mégis megtettem. Szégyelltem volna, ha nem adok neki lehetőséget arra, hogy megszólaljon, hogy kérdezzen, még akkor is, ha nem voltam biztos a válaszadás képességében. Idehoztam őt ebbe a hideg, halott, steril valamibe, azzal a felütéssel, hogy itt nőttem fel – pedig tudtam, hogy a háznak vajmi kevés köze van ahhoz, amit ő ismert belőlem. Ahhoz, amit képviselni akartam az életben. Tess és Heath életében. Finch életében. Nem a halál sötét és hideg hírnöke akartam lenni.
Felgyorsuló szívveréssel figyeltem, ahogy közelebb lépett. Nem rejtettem el előle a dobozt, hagytam, hogy megnézze magának, épp csak az ujjaim fogták valamivel szorosabban. Ettől nem kellett tartania, bár ezt ő még nem tudhatta. Megvártam, míg újra rám nézett, tenyerei alatt egy kissé mintha megrogyott volna a vállam, de nem az ő, hanem a ház súlyától; mégis nyíltan figyeltem az ő élénk, kimondatlan kérdésekkel teli óceánkék lélektükreit.
Kérdésekre számítottam. Ő pedig egyszerűen magához ölelt.
Hosszan, kissé reszketegen fújtam ki a levegőt, mintha csak féltem volna eddig lélegezni. Karjaim a teste köré fonódtak, az ölelésében még a szemeimet sem féltem becsukni, mert úgy éreztem, nem jutnának át rajta az árnyak. Engedtem elveszni magam az ölelésében, a szavaiban, abban a melegségben és fényben, amivel úgy éreztem, beragyog engem. Hirtelen elképzelhetetlennek tűnt, hogy volt olyan pillanat – nem is olyan rég és nem is olyan kevés –, amikor elhitettem magammal, hogy az a helyes, ha elengedem őt. Legutoljára akkor éreztem ilyen erős kötődést, ilyen letaglózó összetartozás-érzést, amikor a wilmingtoni polgári törvényszék épülete mögött beültem a Ford kormánya mögé és a hátsó üléseken elveszett rám pislogó Heath-t és Tesst figyeltem. Most viszont, gondoltam, amikor a finom ösztökélés nyomán felnéztem rá, én vagyok az elveszett, s ő a segítség.
– Ez... – Belekezdtem a válaszba, hogy aztán rögtön el is akadjak vele. Már tudta, hogy itt nőttem fel, de nem erre volt kíváncsi. – Nem volt mindig ilyen sötét és élettelen hely, de már több évet élt meg így, mint amennyi melegség kijutott a falaknak – pillantottam körbe lassan, bár ha nem éltem volna át magam is, nekem sem lett volna könnyű elképzelni, hogy a szobákat és a folyosókat vidám gyerekzsivaj töltötte meg. Így is nehéz volt azokat és nem a rossz emlékeket felidézni. – Mindenki meghalt, aki élettel tölthette volna fel. Nos, majdnem mindenki, de én kevés lettem volna hozzá önmagam, az anyámnak pedig nem is akaródzott megpróbálkozni vele. – Újra Finchre pillantottam, a kezeim pedig szinte csak ekkor tudták rávenni magukat, hogy engedjék el őt. Ekkor is csak azért, hogy ezúttal magam is letekintsek az ujjaim között szorongatott dobozra.
– Sokat meséltem már neked Tessről és Heath-ről, de soha nem tettem említést a szüleikről. A nővéremről. – Megforgattam az ujjaim között a dobozt, érezve benne a mágiával védett apró tárgyat, ami egy egészen másik dolgot volt hivatott őrizni. – Elsősorban nem ezt a helyet akartam megmutatni neked, de... ez is hozzám tartozik, ezért sem mondtam azt, hogy ne gyere be – néztem fel rá ismét egy halk sóhajjal, aztán egy ismerős mozdulattal felé nyújtottam a tenyerem. Ugyan még mindig nem egy olyan varázslatos utat ígértem neki, amit a legutóbb egy hasonló mozdulatot indított el, de szívesen kivezettem volna magunkat ebből a nyomasztó légtérből. – Mi lenne, ha tovább mennénk? – próbálkoztam meg egy aprócska mosollyal. Ha voltak is még kérdései, nekem pedig voltak rá válaszaim, azt az autó kevésbé fojtogató légkörében is megoszthattuk egymással.
Ahogy a dobozban elrejtett kulcsot is ott akartam inkább felfedni. Nem véletlenül én voltam az egyetlen, aki tudott erről a rejtekhelyről.
Csak azért nem tapadt rám a Lolából feketén előgomolygó feszültség, mert a közele az első pillanattól fogva nyugtatóan hatott rám. Igen, még az egyik kínok közt megélt átváltozásom előtt is lelassította légzésemet, csillapította a testemet lángba borító lázat és eloszlatta az egyedüllét ismerős, de most magányként álcázott érzetét. Nem, az képtelenség lett volna, hogy a boszorkány mellett a pánik kerülgessen, hacsak nem saját magamtól gerjesztve, melyre az utóbbi rövid, de fellegekben eltöltött időszaka nem szolgált precedenssel.
Szóval kiszálltam a Fordból a síri csendben mereven álló házak közé és mikor megindultunk a bejárat felé mintha minden érzékem kiélesedett volna. Farkasom észrevételezte az ismeretlen terepet, rögtön kiszúrta a lehetséges búvó és menekülőhelyeket, majd védelme alá vonta a boszorkányt és sörényét borzolva várta, hogy hová vezet el bennünket és ott mibe ránt magával. Csapatjátékos voltam. Régen megtanultam elfogadni mások irányítását és persze azt még inkább élveztem mikor ez a kiváltság csak nekem jutott. Nem volt bennem sem iszony sem félsz a gondolattól, hogy nem csak arról nincs elképzelésem, hogy mit rejt a sötéten álló épület, de, hogy mit rejt maga Lola Tucker kinek lényének új szegletébe tettem most be a lábamat. Igen, ez a tény talán sokkal nagyobb elővigyázatosságra intett mint a fizikai ismeretlenség.
Mélyet szippantottam a levegőből mintha csak hatalmas sóhaj rohant volna át rajtam, majd megismételtem még egyszer amikor a zár elfordultával beléptünk a csupaszon ásító előtérbe. A ház és a hozzá tartozó zöld részek elhagyatottnak tűntek, de egészen addig ezt nem erősíthettem meg míg nem találtam erősebbnek a por szagár bármilyen lehetséges itt tartózkodó illatánál. Egyetértően hümmögtem, s csak ekkor tűnt fel, hogy arcom mennyire komor, szemöldököm pedig kissé árnyékot vet szememre. Nem mintha Lolának megerősítésre lett volna szüksége, hogy valóban csupán két lélek tartózkodik ebben a lelketlen házban, de talán ez is a bátorítás jele volt. Akkor is és talán főként azért, mert most Lola birodalmában jártunk.
Ami ha őszinte akartam lenni... mindent nélkülözött amit erdei háza - a nagyanyjáé - magáénak tudhatott. Habár az ablakon átszűrődő fény ugyanabból az égitestből származott, az itt világot adó nap kopottabbnak bizonyult a Rose Harbor felett tündöklőnél. Nevetséges utánzatként rajzolt szürkés oszlopokat a levegőben kavargó porból, s oldalra pillantva kivehettem egy fehér lepedővel felravatalozott karosszék látványát is. A falakról hiányzó képek és az ezekkel eltűnő személyesség ellenében mintha egy láthatatlan alakot érzékeltem volna a bútor párnáin ülve, kinek éles pillantása ezer tőrrel járt át és megborzongtam volna ha az a bizonyos védelmezőösztön és farkasom karakánsága nem késztet arra, hogy farkasszemet nézzek a fantommal. A fantommal, mi Lola ismeretlen múltjának manifesztációja volt. Igen. A fantom a fotelben ült, ujjaival a kartámlába mart és a fogát villogtatta ránk.
Tudtam, hogy oka van annak amiért Lola neveli Tesszt és Heath-et, de sosem firtattam a miértjét. Most pedig a miértje bekebelezett mint óriás szája, én viszont nem kaptam magyarázatot a tisztán látható fizikai valóságra. Ebben a házban nőttem fel, visszhangzott a mondat és egyszeriben magam előtt láttam egy fekete hajkoronás, ébenszemű kislányt, ki leszaladt az előttünk ásító lépcsősoron, majd szertefoszlott mielőtt arcot rajzolhattam volna neki. Ez a hely... nem fejeztem be a gondolatot, mert habár úgy véltem egy véleményen lennénk Lolával, de nem volt jogom becsmérelni más otthonát. Hideg volt és az elmúlás lakott itt. A mi virágba borult és pezsgő életünk rossz tréfának hatott e környezetben és erőnk nem volt elég ahhoz, hogy barátságosságot és emberséget vigyünk a falak közé.
A kilincs már réges-régen kattant a hátam mögött és Lola már félúton járt a lépcsőn mikor elszakítottam tekintetem az ominózus fotelről, majd hosszú léptekkel eltüntettem köztünk a távolságot és követtem őt az emeletre. Ujjam végigszántotta a falat, mintha kitapinthatnám az itt lakó emberek pulzusát, de épp olyan csend fogadott amit koporsóba fektetett ember nyakán érezhettem volna.
Nem vitt rá a lélek, hogy megszólaljak, már csak azért sem, mert olyan feszült figyelemmel követtem a nő céltudatos mozgását ahogy farkasom figyelte az erdő állatait. Kis távolságot hagyva követtem egy rózsaszínre festett szobába, mely az első meleg tónust kínálta megjelenésünk óta és szinte lélegzetet sem véve lestem amint letérdelt és kihúzta az éjjeliszekrény fiókját. Izmaim pattanásig feszültek a kattanó hangra, majd közel sem engedtek ki annyira ami a megnyugvásomat jelezte volna és Lola egyszeriben felállt, tekintete pedig megtalálta az enyémet most először, hogy beléptünk a bejárati ajtón.
Szívem a torkomban dobogott amint közelebb léptem és lesandítottam a kezében tartott dobozra. A kis tárgy még az én gyenge érzékelőim számára is tagadhatatlanul mágiát sugárzott, amint a ház minden porcikája is jelezte, hogy varázserő járja át. Nem úgy, mint Lolát. Ha én egy hang voltam hát Lola válasz volt rá, az épület viszont egy harmadikkal erős disszonanciát okozott, s talán más már a fülére tapasztotta volna a kezét, hogy szabaduljon tőle. De én csak álltam, majd az alacsony boszorkány két vállára tettem a kezem és így kutattam válaszok után meleg tekintetében. Oka volt annak, hogy idehozott. Oka annak, hogy nem beszélt. Bármi is volt, a lényeget talán megértettem. Pontosan ugyanazt tette amit nekem kellett volna ha a múltammal kényszerülök szembenézni. Amit lássuk be, sosem tettem volna meg.
Épp ezért magamhoz vontam, fejét kezemmel mellkasomra fektettem és erős szorítással próbáltam átcsepegtetni csontjaiba a magam erejéből. Hosszú másodpercekig kerestem a szavakat, számtalanszor levegőt vettem, hogy elkezdjem, de mégsem nyögtem ki semmit.
- Tudtam, hogy van benned bátorság. Azóta, hogy először találkoztunk. De ez sokkal bátrabb dolog annál mint farkasszemet nézni egy vérfarkassal - utaltam nem csak az első alkalomra, de a szilveszter éjjel történtekre is. Kissé eltoltam magamtól, mert már nem tudtam megállni, hogy kérdést tegyek fel.
- Mi ez a hely...? - kérdeztem halkan és természetesen nem arra voltam kíváncsi, hogy ebben a házban nőtt fel.
Szemöldököm lassan kúszott feljebb a homlokomon, szemem sarkából kíváncsi-játékos pillantást vetetettem Finchre, aki nyilvánvalóan elhúzta a választ azokról a bizonyos előjogokról. Nem mintha szándékomban állt volna siettetni, élveztem ezt a kis évődést kettőnk között, és nem csak azért, mert elterelte a figyelmemet a későbbiekről. A mosolyom aztán a kiejtett szavakkal egy ritmusban szélesedett ki, miközben oda-odasandítottam rá, mintha csak azt latolgattam volna, hogy mi mindenhez kezdhetnék ezzel az információval. Elgondolkozva hümmögtem egy kicsit és hagytam, hogy a szavai nyomán ne csak elteljek ötletekkel, de néhány közös emlék is kellemes borzongást hagyjon maga után a gerincem mentén arról az alkalomról, amikor ő használta ki ezt a helyzetet.
Nem mintha bármire is parancsokkal kellett volna rávennie.
– Szóval bármire előjogot formálhatok? – kérdeztem végül vissza lassan. Még csak nem is zavart, milyen messzire engedett vándorolni a fantáziám, de arra azért odafigyeltem, hogy annyira ne vehesse el az eszem, amivel aztán kockáztathattam volna a testi épségünket. Nem feltétlenül bizonyult egyszerű feladatnak a dolog, ám annál erőteljesebb ösztönzőkkel rendelkeztem arra vonatkozóan, hogy ne sodorjam őt veszélybe. – Magára a legénységre is...? – fejeztem be aztán a gondolatot, a kérdés végén pillantva újra felé, szemeimben évődő csillogással, fogaimat az alsóajkamba mélyesztve. Ha pedig a beleegyezés bármilyen jelét kaptam, hagytam, hogy az elégedett mosolyom üzenje meg neki: én is biztosan kihasználnám a helyzetet. Szavakba önteni már talán túl veszélyes lett volna mindezt; így is melegnek érződött a levegő az autóban.
A beszélgetés fonala persze megtette nekünk azt a szívességet – szívesség volt ez egyáltalán? –, hogy ne feledkezhessünk bele ebbe a közösen teremtett kis játékba. Egy részem szívesen ragadt volna ott, azokban a pillanatokban, egy másik viszont hálás volt érte, hiszen kaphattam egy újabb, eddig ismeretlen szeletet Finchből, és ez minden értelemben jó volt. Nem csak ő vágyott megérteni és kibogozni a másikat, ezzel pedig azt hiszem, mindketten tisztában voltunk, épp csak óvatosan tapogatóztunk a másik felé. Nem akartunk ajtóstul rontani a házba – kevésbé attól félve, mit találunk majd odabent, mint inkább attól, hogy reagálna erre a másik. Én legalábbis biztosan ezt éreztem. Nem féltem azoktól a rétegektől, azoktól a sötét mélységektől és szárnyaló magasságoktól, amit benne láttam, mert tudtam, éreztem, hogy minden egyes porcikája, a körme sarkától az utolsó hajszáláig értékes. Ugyanígy tudtam viszont azt is, hogy nem feszíthetek fel ajtókat erőszakkal, csak akkor leshetek be mögéjük, ha ő magad enged oda engem.
Georgetown ilyen volt. A nagypapája háza az erdőben ilyen volt. Elraktároztam magamban a felidézett képeket és feltettem a Finch-térképre, hogy aztán én is adjak magamból valamit. Talán keveset, talán épp eleget, ezt nem tudtam megítélni... viszont én tudtam, hogy ez hamarosan csak még több lesz. Lelassítottam egy piros lámpánál, és amikor megszólalt, talán kérdésre számítottam, de annál sokkal többet kaptam. Mindkettőnk életében van egy erdei ház ami tele van emlékezéssel. Az álló autó helyzetét kihasználva nem csak lágyan elmosolyodtam, de végre lehetőségem nyílt egy kicsit hosszabban nézni rá.
– Különös, de milyen igaz – bólintottam eltűnődve. Már-már sorsszerű is lehetett volna; amikor hasonló időben hoztunk egy döntést, ami aztán pecsétet tett az életünkre, ő maga mögött hagyott egy ilyen erdei házat, én pedig beköltöztem a magaméba Tess és Heath kezét fogva.
Az utunk persze nem az efféle emlékezés felé vitt minket, sőt. Az ismerős udvar és az annak hátuljánál emelkedő falak látványa úgy emelkedett ki a földből, mint a múlt egyfajta baljós árnya, csakhogy ez nem árny volt, hanem maga a kézzelfogható valóság. A gyep, amiről lerítt, hogy már csak szedett-vedett gonddal tartja karban valaki, akinek ez csupán a munkája, de nem szolgálja az érdekeit, nem csak rossz emlékeket hordozott, az árnyak azonban már a szép gondolatokat is befeketítették, egyetlen konstans vasökölként szorulva a gyomrom köré. Mégis rávettem magam a beszédre, hogy elkezdjem eloszlatni a meglepetés és az értetlenség felhőjét Finch arcáról.
Felém nyúló kezében a fuldoklónak dobott mentőövet láttam; ujjaim szinte felüdülve fonódtak a kézfeje köré, erősen kapaszkodva belé, hogy a végső magyarázatot is megadhassam az ittlétünknek. Először érintése adott erőt, azután pedig az, amikor újra felém fordulva megadta a választ. Lassan kiengedtem a levegőt, tekintetem egy pillanatra találkozott az övével, hogy szemeinek kékjéből is erőt meríthessek – a kiszállásra. Bólintottam egy aprót, mintha csak jelezni akartam volna, hogy készen állok – nem ámítottam magam, tudtam, hogy Finch érzi a feszültségemet –, még egyszer finoman megszorítottam a kezét, aztán a műszerfal alsó rekeszébe helyezett kis kulcscsomóért nyúltam.
A levegő még hidegebbnek érződött, míg egyszerre félelemmel, feszültséggel és hálával a szívemben megközelítettem a gyep szélét. Mintha egy egész élet telt volna el azóta, hogy utoljára itt jártam. A felismerés egyszerre volt üdítő az eddigi távolság miatt és fordult fel a gyomrom újdonsült közelsége okán, míg meg nem éreztem a vállamin Finch nagy, meleg tenyerét. Ha készen állsz... Erre talán soha nem álltam volna készen, mégis vettem egy nagy levegőt. Megengedtem magamnak azt a luxust, hogy egy pillanatra finoman Finch testének dőljek, elképzelve a lehetőséget, hogy egyszerűen csak beférkőzöm a bőre alá és visszamegyek vele a Whānaura, mintha sosem jöttünk volna ide, de végül mégis a kulcsokra markoltam rá.
Végtelennek tűnt az a néhány méter az ajtóig, a kezem pedig ólomsúlyúnak érződött, míg elfordítottam a kulcsot a zárban. Az ajtó nem nyikorgott panaszosan, ám belépve azonnal érződött, hogy az utóbbi időben legfeljebb szellemek lakták. Hiányzott bentről az otthon melege és illata, nemhogy a frissen sült sütemény csábító aromája nem lengte körbe a konyha felé nyúló folyosót, de még a tágas előtérből is hiányzott valami drága illatosító jellegzetes aromája. Csak kilincsre zártam magunk mögött az ajtót, aztán beljebb sétáltam, magammal vonva Finchet is; már csak a hőmérséklet miatt is felesleges lett volna levenni akár a cipőnket, akár a kabátunkat, és tényleg nem akartam sokáig maradni. Így is azt éreztem, hogy megfulladok.
– Nem lesz itthon senki – pillantottam rá egy halovány, apró mosollyal. Még ha ezt ki is találhatta magától, úgy éreztem, mondanom kell valamit.
A ház mellőzött minden bensőségességet és személyességet. A bútorok javarészt üresen álltak és fóliával takarták le őket, a falakon pedig sem festmények, sem képek nem lógtak, de az üres és hideg nappali szélén, az ablaknál álló karosszék látványa így, letakarva is megtorpanásra késztetett egy pillanatra. Még mindig ugyanott állt. Nagyot nyelve szakítottam el róla a tekintetem, folytatva az utam a lépcső felé, amin felsietve célirányosan az egyik szobába léptem. Finchre bíztam, hogy a nyomomban marad-e, nem szóltam rá, ha nem követett azonnal, hanem inkább megnézett ezt-azt, de arra nem tudtam rávenni magam, hogy meséljek a házról vagy annak lakóiról. A szoba, amit célba vettem, ugyanolyan személytelennek tűnt, mint a ház többi része a letakart és üres bútorok miatt, de a halványrózsaszín falak és a berendezés jellege azt sejttették, hogy valamikor lány lakhatott itt.
Letérdeltem Sammy éjjeliszekrénye elé, kihúztam a legalsó fiókot, majd némi tapogatózás után megtaláltam a hátra, a fiók falára erősített kis dobozt. Egy határozott mozdulattal lepattintottam azt a fáról, majd az ujjaim közé szorítva betoltam a fiókot és felálltam a földről. Ha Finch ott volt velem a szobában, vettem egy mély lélegzetet, mielőtt szembefordultam volna vele.
Tekintetem tisztán és nyíltan nézett a szemeibe, ugyanezt a nyíltságot sugallva. Fogalmam sem volt, vannak-e kérdései és azt sem tudtam, képes lennék-e válaszolni rájuk, de meg akartam adni neki az esélyt, ha szeretett volna valamit kérdezni vagy mondani.
A farkasomat idéző mély és jó kedvű morgás után lapos pillantást vetettem a tréfát még egy méterrel tovább görgető boszorkány felé, majd mély levegőt véve, lassan és komótosan össze is szedtem magamban, hogy mik azok a bizonyos előjogok melyeket Lola akár engedély nélkül is gyakorolhatna ezen határozatlan idejű sétakocsikázás során.
- Ezek csak afféle babonák... íratlan szabályok - várattam meg a konkrét válasszal - De a kapitány bármire előjogot formálhat amire csak kedve tartja... A legénységnek vakon kell követnie minden parancsát és nem tartozik nekik semmilyen magyarázattal. Én biztosan kihasználnám a helyzetet - köszörültem meg a torkomat és a múltkori közös kihajózásunk emléke billoggal mérgezte meg minden tisztességes gondolatomat és szándékomat amit azután erőltettem magamra, hogy felhívta a figyelmemet a mai utazásunk szokatlan természetére. A nő profilját bámulva kedvem támadt volna körmeimet a karom húsába mélyeszteni és megbizonyosodni róla, hogy valóban nem álmodom. Igen, túl nehéz volt elhinni, hogy azután tért vissza hozzám minden amit félve dédelgettem a belsőmben miután hagytam azt kisiklani az ujjaim közül. Fel kellett idéznem azt az ostoba és nevetséges történést amikor először próbáltam bumeránggal játszani. Talán csak a farkaskór tüntette el jobb szemöldököm sarkából a fehér karcolást amit a keményet ütő eszköz mart belém. Igen, a bumeráng valóban visszajön. Lola is éppen így törölt képen. A belengetett tervek ígérete pedig csak tovább fokozta várakozásomat, minek után akárhányszor elviseltem volna ha valaki fizikai erővel próbál a helyes útra téríteni.
De a bumerángok, fűszoknyás alakok, a hajó vonagló testünk alatt hullámzó tömege messzinek tűnt az autóban ülve és szertefoszlottak Georgetown említésével, még akkor is ha Lola játékosan felajánlotta segítségét a pályaudvarra való elfurikázásomban. Halk nevetésem nyomai végül úgy párologtak el a zárt légtérben amint nyári égen a semmivé lesznek a bárányfelhőpamacsok és a halk szusszanás mely elhagyta ajkát úgy csendesített el, hogy csak kisvártatva tűnt fel, visszafojtom a lélegzetemet. Lola még mindig távolinak tűnt, pedig a kezemben volt. Nem csak fizikailag, de a gyakorlat megengedtette volna velem, hogy bármilyen kérdést feltegyek a köd eloszlatásának érdekében, egyedül saját vívódásom és bizonytalanságom tartott vissza, miszerint rettegtem attól, hogy egy rossz szó vitriollal önti le a szépet. Rose Harbor. Wilmington. Erdei ház. A foszlányok a levegőben reszkettek mint elégedett papír megfeketedett pernyéi. Még nem akartak a helyükre szállni, de akaratlanul is megfogalmazódott bennem egy különös gondolat.
- Úgy tűnik mindkettőnk életében van egy erdei ház ami tele van emlékezéssel - mondtam ki hangosan ezt a gondolatot. Kettőnk közül csak én ismertem mindkét erdei házat, de Loláé (azaz nagymamájáé) sokkal otthonosabbnak és meleget sugárzónak tetszett a Barnet házhoz képest.
Egyszer már elvégeztem a matekot, de most újra megtettem, mintha szándékosan kínozni szerettem volna magam vele. Lola épp úgy tizennyolc éves volt mint én mikor élete gyökeres változáson esett át. Nem is voltunk messze egymástól, mintha sorsunk hasonló erők mozgatórugóira pattant volna, de míg én minden felelősséget hátrahagyva elmenekültem az apátlan háztartásból, úgy ő édesanyává vált és örök felelősséggel láncolta magát két gyerekhez... A gyomromban kellemetlen érzés uralkodott el saját méltatlanságom felismerésére.
Így mikor kitekintettem az ablakon és megpillantottam a rendezett kertek, gigantikus ingatlanok és kockára nyírt örökzöld sövények világát szinte meglepetten zökkentem ki a baljós gondolatmenetből. A gazdag negyed jellegzetes, ugyanakkor jellemzően jellegtelen látványa olyasmi volt mellyel már régen nem találkoztam, hiszen Rose Harborban nem volt okom hasonló utcákba merészkedni. Tisztában voltam vele, hogy Noah ex-diplomata szülei hasonlóan szomorú házat vásároltak az iskolától nem messze, de ahogy ő sem törte magát, hogy vendégségbe hívjon a munka után, úgy én sem kívánkoztam a falak közé. És jól volt ez így.
Amikor Lola lassítani kezdett én felocsúdva bámultam bele a visszapillantó tükörbe, hiszen meggyőződésem volt, hogy éppen elenged egy türelmetlen sportautót a hátunk mögül, de az út kihalt volt, a Ford kerekei pedig végül megálltak, s nem találtam magyarázatot. Csodálkozva fordultam az ablaktól a boszorkány felé, de kimondott kérdésemet megelőzte magyarázata. A motor leállt.
Nem csak szavai, de testtartása és tekintete is egyfajta furcsa, korábban még sosem tapasztalt feszültséget hordozott. Értetlenül álltam a jelenség előtt, s ez egyszer nem gondoltam arra, hogy én bánthattam meg, hiszen meg sem szólaltam az utóbbi pár percben míg sorsunkon lamentáltam. A nő mintha erőszakkal vette volna rá magát a beszédre, kezem pedig tétován és védelmezően nyúlt az övé felé, hogy a láthatatlan gondtól megóvhassam. Egyfajta halvány sejtés körvonalazódott előttem.
Már éppen kiböktem volna, hogy akár a kocsiban is maradhatok ha úgy gyorsabban végez, hogy ne firtassam a nem tervezett megálló természetét, de a megtoldott magyarázat után lefagyva bámultam az ablak mögött álló ház felé, majd két beszívott és kifújt lélegzet után visszasiklott tekintetem Lola elfelhősödött arcára. Nem volt kérdés, hogy mit kell tennem és még a vérfarkasösztönök sem kellettek útmutatóul. A bestia ugyanakkor a feszültséget átvéve kapta fel fejét.
- Veled jövök - közöltem minden kérdés nélkül és nem presszionáltam, hiszen láthatóan nehezére esett a beszéd. Kicsattintottam biztonsági övemet, majd kiszálltam a síri csendbe burkolódzó utcára. Az ajtók becsapódása szinte fülsiketítő volt és talán úgy éreztem, hogy a függönyök megrezzennek a szomszéd épületeken.
Lola mellé léptem és kezem a vállára tettem. A házból különös és nyugtalanító pulzálás áradt és pont úgy volt Lola boszorkányerejének párja ahogy a fekete a fehérnek. A nagyanyja. Tess. Heath. Hiányos volt a családi portré és valamiért úgy éreztem, hogy a hiányzó darabok a túloldalon várnak ránk.
- Ha készen állsz... - szorítottam meg vállát és bátorítóan az ajtó felé böktem állammal. Egyszeriben dzsekim alá beférkőzött a tél hidege, de nem a hirtelen időjárás-változás miatt.
Nem voltam biztos benne, hogy honnan jött, vagy egyáltalán mikor született meg az az ilyen értelemben is játékos Lola, aki előcsalogatta Finch torkából azt a hangot, de az nagyon is biztos volt, hogy a fűtés mérséklése végül nekem is jót tett odabent. Pedig különösen élveztem, ahogy a kocsiajtók bezártak minket a szűkös térbe; az egész lényét éreztem a közelemben, és nem kellett sok idő, hogy még az én emberi orrom is megérezze, amikor az illata eljutott hozzám. A mosoly végérvényesen lecövekelt a szám sarkaiba és az előttünk álló kis kaland lehetséges buktatói sem tudták elűzni onnan.
– Ó, valóban? – A szemöldököm kíváncsian kúszott feljebb a homlokomon, ajkaimra pedig ezzel egyidőben ült játékos mosoly, ahogy rápillantottam. – Attól tartok, erre a kérdésre csak akkor tudok érdemben válaszolni, ha megosztasz velem néhányat a kiváltságok közül. Hogy legyen miből választanom – dobtam vissza a labdát könnyedén. Az említett felelősségekről véletlenül megfeledkeztem, mint ahogy ő ejtette véletlenül a vízbe a Whānau kulcsait, ezért csak az előjogokra utaltam.
Vidáman nevettem el magam látszólagos megnyugvására, de nem igyekeztem még többet csorbítani az emberrablás súlyosságán.
– Van még veled néhány tervem. Kár lenne elvesztegetni ezeket a lehetőségeket – feleltem sejtelmes mosollyal, és nem, ebben a pillanatban egyáltalán nem arra gondoltam, amerre épp az autót vezettem. Oké, Lola, tényleg, hol rejtegetted ezt az énedet? Fel tudtam idézni az izzadtságszagú randi-próbálkozásaim közül néhány pillanatot, de azok inkább kínosnak érződtek így visszagondolva is.
Persze eleve ostobaságnak tűnt Őt összevetni azokkal a kétségbeesett csakazértis üzenetű erőlködésekkel.
A kérdésemet óvatosan tettem fel, miközben a belvárost megkerülő úton mentünk tovább. A szemem sarkából pillantottam rá, láttam és hallottam mély sóhaját, a visszakozás pedig már a nyelvemen volt, de végül mégis belekezdett a válaszba. Georgetown. A város említésére aprón elmosolyodva biccentettem, mintegy jelezve, hogy belőttem a képzeletbeli térképen a származási helyet. Az erdőben álló ház gondolata érthető módon megérintette a szívemet, de hagytam őt tovább beszélni. Élveztem a hangja zengését, de elraktároztam magam minden nüansznyi kis információt is, ami közelebb vitt engem Finch Colbyhoz. A teljes képhez.
De még így is sikerült elérnie az utolsó kis megjegyzésével, hogy a reakcióm nevetés legyen.
– Ne aggódj, túl jó a szívem ahhoz, hogy ne vigyelek el a pályaudvarra – kacsintottam rá egy játékos mosollyal.
A visszagurított kérdés persze borítékolható volt, de számítottam is rá, és leküzdöttem az automatikusan előtörni akaró gátakat. Bemelegítésnek tűnt ahhoz képest, mint ami még előttünk állt.
– Az egész megye talán nem, de a Wilmington-Rose Harbor vonal egészen biztosan – kezdtem bele egy kis szusszanással. Nem akartam túl sok dolgot előre lelőni, a gazdagságot sugalló házak már így is szinte szélsebesen siklottak el mellettünk, egyre közelebb engedve minket a célunkhoz. – Tizennyolc éves koromig éltem a városban. Az erdei ház Rose Harborban a nagymamámé volt, de rám hagyta azt, mintha már akkor is tudta volna, hogy kell majd nekünk egy hely a gyerekekkel – mosolyodtam el szelíden, szeretettel. A múltomban a nagyi volt az, akiről nem esett nehezemre beszélni; egy részem nem lepődött volna meg, ha valóban tudta volna.
Az alsóajkamat rágcsálva igyekeztem kitalálni, érdemes-e még valamit mondanom, de rá kellett jönnöm, hogy a kezeim és a lábaim észrevétlen robotikussággal vittek minket jobbra, balra és egyenesen a kereszteződésekben, és egyszeriben ott találtam magunkat az ismerős környéken. Kellemetlen érzés mart a gyomromba, a tenyerem pedig izzadni kezdett kissé a kormányon, de megmakacsoltam magam az érzés ellen, ami azt súgta: taposs a gázba és meg se álljatok Rose Harborig.
A szívemben szirmot bontott érzések alapvetően csábítottak minden pillanatban Finch hajójához, de sosem akartam még annyira visszamenekülni azokba a pillanatokba, amit ő varázsolt nekünk a Whānau fedélzetén, mint akkor, amikor jobbra indexelve lehúzódtam az egyik ház elé. Az épület ugyanolyan volt, mint a többi: mentes minden jellegzetességtől, nem akart összedőlni, de nem volt már különösebben hívogató sem. Nekem még annyira sem.
– Szóval, ezt a megállót nem számítottam bele az időtartamba... – kezdtem bele lassan, leállítva a motort is, mielőtt Finch felé fordultam volna. A szemei ismerős kékjéből merítettem erőt magamnak a folytatáshoz. – Körülbelül öt percre van szükségem odabent, kettőre, ha nagyon sietek. Szeretném rád bízni, hogy be akarsz-e jönni velem. – Csak ezután a mondat után fordítottam el a tekintetem róla, hogy a szeretett arcvonások mellett elnézve a ház kellemetlen érzéseket keltő vonalaira tekintsek. – Ebben a házban nőttem fel – tettem még hozzá halkan azt az információt, ami befolyásolhatta a döntésében, és egyben előrevetített valamennyit abból is, hogy pontosan mi célt is szolgálhatott, amikor elhívtam ide magammal.
Meg akartál érteni, Finch. Most tudok adni néhány darabkát, ha valóban kíváncsi vagy.
Fogalmam sem volt, mit keresek itt. Nem, nem olyan értelemben ahogy az ember valamilyen szörnyű szituációban és karakter bőrében találja magát, a nyakába akasztott "főgonosz" felirattal sétafikál és csengője messze figyelmezteti azokat kik a közelébe merészkednek, hogy inkább mégse tegyék. Inkább csak nem tudtam egyenes vonallal összekötni azt a megannyi és lassan sokasodó pontot mi kettőnk kapcsolatának üres vásznán jelent meg. Nem, a kép sehogy sem állt össze, de én a képet szívem fő csarnokában akasztottam ki. Magam elé képzeltem tizennyolc éves önmagamat, az utolsó pillanatot mikor még talán érdemes voltam minderre... A hajam rövidebb volt, a vállam keskenyebb, a szemem körül a bőr simább, a mellkasom csupasz. Az energia ami körülvett úgy táncolt a levegőben mint a szökő hő forró aszfalt felett. Most pedig... Lola kék ecsete körvonalazta azt aki most voltam. És én szerelmes lettem belé. Már a gondolatba is, ahogy az állvány előtt állva kecses ujjai végét megfogja a pasztell minden árnyalata, egy sötét tincs a homlokába omlik és az ablakon beszűrődik az erdő szűrőjén átszabaduló fény.
Egyszer majd festek neked hozzá egy térképet.
Testemhez szorítottam, hogy a belőlünk áradó hő eggyé kovácsolhasson valamilyen láthatatlan olvasztótégelyben. Fess. Közben hadd nézzelek.
Tökéletes volt és lénye átragyogott a hétköznapi, téli ruhák rétegei alól. Akkor is az lett volna, ha nem tudom, hogy az anyag gömbölyű és buja női testet rejt. Nem kellett más, csak hogy lássam. Érintése nélkül is elpusztított.
Az autóhoz sétálva vigyoroztam ugyanazt a fényes mosolyt - még ha kevésbé ragyogó verzióban is - amit felém villantott és még egyszer megsimítottam az ösztönök említésére. Valamiért Lola gondoskodása és az a bizonyos másik oldal mely felszabadító istennőhöz hasonlított... nos ez a dualitás végtelenül kívánatossá tette. Torkomból elégedett és mély morgás tört elő.
Kattant a biztonsági övem, elhelyezkedtem az anyósülésen, majd figyeltem amint gyakorlott mozdulatokkal a forgalomba sorol. Itt ő volt a "kapitány", én csak az utas. Hogy sétahajókázásra vagy extrém sportra jelentkeztem-e, nem tudhattam. De pontosan olyan megadó nyugalommal vártam, hogy elvigyen a városból ahogy ő engedte, hogy az ismeretlenbe húzzam magammal. Mindkettőnket persze.
Hümmögtem egy sort a titokzatos válaszra és elfogadtam, hogy nem jutottam közelebb a rejtély megfejtéséhez. Úgyis megtudom majd, igyekeztem elfojtani kíváncsiságomat és persze a késztetést, hogy ne folyamatosan profilját bámuljam. Akár bele is vezethette volna a Fordot az előttünk haladó teherautóba. Nem zavart volna különösebben.
- Egy kapitány rengeteg felelősséggel és előjoggal is rendelkezik - kontráztam rá fejemet oldalra billentve és ujjaimmal a hajam tincseit csavargatva - Melyiket szeretnéd érvényesíteni a járműhasználat során?
Kérdésem inkább játékos mint kihívó volt. Természetesen nem vártam, hogy akár csak halvány elképzelése legyen a hajósokat kiváltságossá tevő szokásrendszerrel.
- Szóval lesz visszafelé - biggyesztettem le ajkamat elképedést tettetve - Oké, oké! Jó tudni, akkor az emberrablás célja nem gyilkosság?
Megszámlálhatatlan indokot tudtam volna felsorolni arra vonatkozóan, hogy miért nem bántam volna, ha Lola engem kisajátítva valamilyen titkos cél érdekében elzár és csak magának biztosít hozzáférést lényemhez.
Kérdése habár meglepett, de jogos is volt egyben. Számíthattam volna rá. Mély levegőt vettem.
- Azt kell mondjam, hogy közepesen. Georgetown a szülővárosom, az ottani erdőben áll a nagyapám háza, ott nőttem fel - kérdőn néztem rá és vártam a visszajelzést, hogy ismerősen cseng-e számára Gerogetown neve, majd a reakciót követően folytattam - Persze amíg az ember gimis kevésbé raktározza el a fejében a környék térképét mint mikor felnőtt. Jártunk Wilmingtonba, itt szereztük be a speciálisabb holmikat amikre szükségünk volt. Itt rendezték a megyei úszóbajnokságot is, még rémlik valamennyire az uszoda - elengedtem hajamat és gondolkodás közben megdörgöltem ajkamat - Tehát ha úgy döntesz, hogy visszafelé inkább a távolsági buszt kellene használnom, mert idegesítelek... Hála a google maps-nek, mert különben elvesznék.
Halkan felnevettem, majd egy szívdobbanásnyi idő után így szóltam.
- Neked gondolom a kisujjadban van az egész megye. Mindig itt laktatok? Sose kérdeztem meg...
Vajon szentimentalizmus, ostobaság, naivitás, vagy ezek egyvelege mondatná azt velem, hogy hiányzott?, tűnődtem magamban, míg elvesztem Finch karjaiban és csókjában. Vagy talán ez az egész erről szól, gondoltam a gyomrom tájékán vad táncot járó pillangók érzésére koncentrálva. Nem tudtam mit kezdeni az érzéssel, ami mágnesként vonzott volna vissza a Whānaura abban a pillanatban, hogy letettem róla a lábam, és ami azóta is minden nap, állandóan Finch közelébe akart visszakergetni. Dekoncentrált voltam nappal és álmok nélkül álmodoztam éjjel, amelyek egyike sem volt rám jellemző, de...
De Ő mindent felülírt. És én ezt annyira élveztem, mint az érzést, amivel körbeölelt az illata, a teste melege, szoros ölelése; amivel ajka az enyémbe fonódott. Ismét játszi könnyedséggel kergette el a bizonytalanság lelkem felett lassan szövődő felhőit, és még csak nem is tudatosan. Figyeltem a szemeit, belesimultam a finom érintésbe az arcomon, és tudtam, hogy nem cselekszem helytelenül azzal, hogy bevonom ebbe. Nem hagyhatsz örökké a teljes sötétségben tapogatózni valakit, akit szeretsz. Többé már nem.
Halkan elnevettem magam, amikor beismerte, hogy a titokzatos meghívás háttere továbbra is rejtély volt számára, hogy aztán ebből máris párhuzamot vonjon a meghívás és köztem. Nem vettem a szívemre a dolgot, mert tudtam, hogy ő sem ilyen céllal mondta ezt, és egyébként is igaza volt. Titokzatos volt a meghívás, és egymás előtt is sok titkot őriztünk még, de részben éppen ezért voltunk most itt.
– Egyszer majd festek neked hozzá egy térképet – jegyeztem meg játékos csillogással a szemeimben, visszautalva a fejemben titkosan tekergőző gondolatokra, mielőtt elhintettem volna neki egy információmorzsát az utunkkal kapcsolatban. Szinte láttam a szemein, ahogy rögtön lázas saccolásba kezd az időpontra lecsapva, nekem pedig kiszélesedett a mosolyom, de nem mondtam semmi egyebet.
A mosolyom levakarhatatlan maradt, még akkor is, ha én nagyon jól tudtam: számomra nem kizárólag kellemes élményt nyújtó ajtókon dörömbölni nemsokára. Az autóhoz való elindulás ennek az első lépéseit jelentette, egyelőre mégsem erre koncentráltam, hanem Finch karjára a vállamon és a sajátomra a dereka körül. Felidéződött bennem a sétánk a mólón, és ettől ismét kedvem támadt volna szinte bebújni a bőre alá is, de uralkodtam magamon. Inkább a megállókkal kapcsolatban tettem egy félig vicces megjegyzést, miközben beültem a lovagiasan kinyitott ajtó mögött az ülésre, a válasza azonban egy pillanatra megállított a mozdulatban, amivel az övemért nyúltam volna.
– Finch Colby – ejtettem ki a nevét olyan hangsúllyal, ami mellé két csípőre tett kéz is dukált volna, ha épp nem az autóban ülök, bár a szám sarkára kapott csók nehézzé tette, hogy ne mosolyogjam el magam. – Még a végén előhozod belőlem az anyai ösztönöket... is. – Szám sarkában mosoly bujkált, különösen, ahogy odaszúrtam azt a kis szócskát a mondat végére. A szavaim mögött persze rejlett némi valódi fenyegetés is, de egyébként csak játszottam vele; a hatása veszélyesen intenzív volt rám nézve, ezt már tudtam, de nem az anyai ösztönök szempontjából. A válaszát mindenesetre mentálisan feljegyeztem.
Miután mindketten beültünk és bekötöttük magunkat, újra beindítottam a motort, az autó pedig a kinti hideghez képest kellemes meleggel is megajándékozott minket, bár Finch hőérzetére való tekintettel némileg lejjebb tekertem a fűtést, mielőtt sebességbe tettem volna a kocsit, hogy kitolassak a parkolóból. Óvatosan tapogatózó érdeklődésére halkan elnevettem magam, majd egy játékos mosollyal rápillantottam a szemem sarkából.
– Mintha az imént említettem volna, hogy el foglak rabolni – erősítettem rá az elméletére. Kisoroltam a Wilmington felé haladó autók egyelőre szellős egymásutánjai közé, és akaratlanul is elkalandoztam kissé, ahogy a mellettem ülő hajóskapitány felemlegette a legutóbbi hajóskapitányságát és annak körülményeit. – Most újra szárazföldi kapitány vagyok, szóval hivatalosan is felruháztál a hallgatás lehetőségével. Bár tartok tőle, hogy az általam szervezett út kevésbé lesz... magával ragadó. – Biztosan lejjebb tekertem a fűtést az előbb? Valószínűleg nem kellett volna saját magamnak csapdákat állítanom az ilyen megjegyzésekkel, bár kétségtelenül jó eszköznek bizonyult arra, hogy elterelje a figyelmemet, és ne hagyjon elmerülni a sokkal régebbi és sokkal rosszabb emlékekben.
– Sajnálom egyébként, hogy az ideút kicsit körülményesebb lett. Ígérem, visszafelé már nem szabadulsz tőlem egész Rose Harborig – mosolyogtam rá út közben, de azt már csak gondolatban tettem hozzá, hogy meg kellett bizonyosodnom néhány dologról, mielőtt túl kemény fába vágtam volna a fejszémet ezzel a rögtönzött kirándulással a saját életem bugyraiba.
A belváros felé már most egyre több autó kígyózott, ami ráerősített a korábban általam megsaccolt időtartamra, bár mi egyelőre nem tartottunk velük: lekanyarodtam egy a külvárosi külvárosi területeket átszelő útra, ami a tehetős és kevésbé tehetős zöldövezetek felé vezetett.
– Mennyire vagy ismerős errefelé? – pillantottam rá szelíden, mielőtt újra az utat kezdtem volna figyelni. Nem akartam óvatlan kérdéseket feltenni, de fogalmam sem volt az élete bizonyos részeiről. Rengeteget mesélt arról, hogyan fedezte fel a fél világot, de a helyi kötődéseiről alig tudtam valamit.
Néhány nap. Összesen ennyi kellett ahhoz, hogy reménytelenül, kétségbeesetten, szánalmasan, de őszintén, annyira amennyire csak tőlem telt, minden szárnyaló magassággal és sötét mélységemmel belezúgjak Lola Tuckerbe. Zuhantam. A szabadesés kiüresített és megsemmisített, minden porcikámat rabszolgaláncra verte az utána való ácsingózás. Forgott velem a világ ha a szárazföldön voltam és csíkká olvadtak a téli éjszaka csillagai mikor az ágyamon fekve a bársonyeget kémleltem az ablakon keresztül. Végem volt. Nem volt már értelme rettegni azt, hogy mi következhet ezután. Tobzódtam a gyengéd és vad érzelmek korbácsa alatt. Úgy engedelmeskedtem vonzásának mint a forró izzó fényébe szerelmes lepke az izzónak. Nem érdekelt, hogy még kocsim sem volt. Lesöpörtem az utamban álló akadályokat.
Mit akarhat? Mi ez az egész? kattogtak agyam rózsalugasokkal benőtt fogaskerekei amint a régi pickup anyósülésén fetrengve kibámultam az elsuhanó földekre. A volán mögött ülő Luke, ki felajánlotta nekem a fuvart Wilmingtonba, hol együtt énekelt a rádióból zúgó country dallamaival, hol jelentéktelen ostobaságokat magyarázott a városról, Rose Harborról és közös munkatársainkról. Az alakváltó megbízható és őszinte beosztottam volt. Nem vonakodtam szívességet kérni tőle ha már tudtam, hogy rokonsága Wilmingtonban lakik és így talán jó ürügye lesz belemenni az út megtételébe.
Az egyik sebesen közeledő táblán felvillant Georgetown neve, majd továbbsuhant amint a pickup valósággal felfalta a távolságot a pózna és saját maga közt. Nekem is van rokonságom Wilmingtonban, emlékeztettem magam, mi arra hasonlított mikor zavaros vízben turkálva igyekszem megtalálni az aljzatra ejtett apróságot. Tudtom szerint nagyapa megérte az ünnepeket és az orvosok azt javasolták, hogy a megfelelő ellátás és orvosi felügyelet megtartása érdekében költözzön erdei házunkból idősek otthonába. Beszélnem kell anyámmal, érintettem meg a zsebemben lapuló készüléket. Nem lepett meg az a dacos és keserű hév mellyel ellenállt nagyapa elköltözésének ötletére. Így egyedül maradna a házban. Ez az egyedüllét pedig sokkal többet jelentett holmi fizikai magánynál.
Elhessegettem a hívatlanul érkező sötét fellegeket és elfordultam az ablaktól melyre legyeket megszégyenítve tapadtam és mosollyal kerestem Luke tekintetét, ki ki tudja mióta magyarázta a Rose Harbor határában óriásira növő sütőtökök zamatát és a jelenség megmagyarázhatatlanságát. Biztos a Ley miatt van, szórakozottan vetettem fel az ötletet pedig vajmi keveset tudtam a föld alatt csörgedező mágiaforrásról. És ez jól is volt így.
- Azannya! - füttyentett Luke mikor az autót a kért találkozási pontra húzta és megpillantotta a járművét támasztó boszorkány alakját - Finch, ez szép trófea!
- Trófea a francokat - nyújtottam a kezemet baráti kézfogásra, hogy megháláljam a fuvart és a nyomaték kedvéért kissé megszorongattam csontjait, mire nevetve húzódott el - Nem tudsz semmit.
Luke jelentőségteljes pillantást vetett rám, majd vállon veregetett, én pedig kiszökkentem a pickupból és megütögettem a kasztnit jelezve, hogy minden hálám ellenére ideje távoznia. A motor bőgése hangosabbá, majd halkabbá vált amint a férfi visszahúzódott az úttestre és magunk mögött hagyott bennünket, én pedig letörölhetetlen vigyorral a képemen léptem Lola felé. Mellkasom megtelt szentjánosbogarak zsongásával és megvilágították minden részemet mit pókhálók és sötétség fedett a külön töltött órákban. Karjait magam körül találtam és ajkam valóban olyan visszatarthatatlan erővel kulcsolódott az övébe ahogy az a bizonyos lepke közelíti meg a fényt. Majd égeti halálra magát.
- Szia - mormogtam én is kézfejemmel végigsimítva arcát és állát. Egy pillanatra testemhez szorítottam, nyitott dzsekim mellkasánál húsomon éreztem kicsiny, meleg teste lüktetését. Hogy hiányozhatott valami amiből olyan kevés jutott eddig? És mégis olyan sok...
Azonnal újra elmosolyodtam amint megpillantottam az övét és éreztem amint ujjai az övemet érintik. Szívem szerint rávágtam volna, hogy megszabadíthat tőle és minden egyébtől amihez csak kedve tartja, de a meghívás titokzatossága, a távoli találkozási pont és a tény, hogy még mindig oly' keveset tudtam a boszorkányról megbénított a bizonytalanság és kiszámíthatatlanság érzésével.
- Ötletem sincs, hogy mit forgatsz a fejedben - böktem ki a Fordra sandítva és az ismeretlen, de rám váró útra gondolva egyszeriben elöntött az izgatottság, s egy szívdobbanásnyi idővel később visszafordultam Lola tekintetét keresve - De melletted ehhez már igazán hozzászokhatnék.
Újabb információmorzsát hintett el és éhes halként vetődtem rá a magam kis akváriumában. Egy órát? Mégis hová visz? Ugyanezek a kérdések fogalmazódhattak meg benne mikor felültettem a vitorlásra és elvittem a... Nem, ennek felidézése igazán nem illett most a pillanathoz. Bármennyire is szerettem volna.
Vállát átkarolva az autó felé kísértem, majd kinyitottam előtte a sofőrülés ajtaját és sóhajtva rágtam meg az evésre és ételre vonatkozó megjegyzést. Hogy vajon tudhatta-e, hogy mennyire betalált vele... elképzelhetőnek tartottam.
- Igyekszem jobbá válni a rendszeres étkezésben - hajoltam be az autóba, hogy csókot nyomhassak a szája sarkára, majd megkerültem a motorháztetőt és bevetettem magam az anyósülésre, majd kattant a biztonsági övem zárja. Odabent megannyi illat uralkodott. Loláé, Tesszé és... minden bizonnyal Heath-é is, hiszen felfedeztem egy teljesen ismeretlen férfias szagot is. Meg sem fordult a fejemben, hogy máshoz tartozhat.
- És mikor avatsz be, hogy hová viszel el? Csak az emberrablók nem kötik a másik orrára az úticélt - helyezkedtem el és egy pislogásnyi idő után hozzátettem - Meg a hajóskapitányok.
Finch szavai ugyanolyan kristálytisztán hangzottak fel a fejemben, amikor megálltam az autóval a parkolóban, mint amikor ez az egész ötlet megfogalmazódott a fejemben. Az igazság az volt, hogy még mindig nem tudtam eldönteni, mennyire eszement gondolat, amit tenni készülök, de... kezdtem egyre inkább hinni abban, hogy ha róla van szó, akkor olyankor járok a legjobban, ha nem gondolom igazán végig a dolgokat. Ahányszor megtettem ezidáig, mindig gyorsan beleestem a túlgondolás fázisába, az pedig soha nem hozott semmi jót – annál többet köszönhettem viszont azoknak az alkalmaknak, amikor nem gondolkoztam, csak sodródtam. Vele.
Már-már megszokottnak tűnt az a bizonytalanság, amivel megérkeztem ide, most mégis azon kaptam magamat, hogy a kétségeket magabiztosan oszlatta fel az arcomra költöző mosoly, amit onnantól nem is igazán tudtam levakarni onnan. Makacsul ült meg a szám sarkában, míg leállítottam a motort, és nem tágított akkor sem, amikor kiszálltam az autóból, hogy a motorháztetőhöz sétálva annak támaszkodjak neki. Így azért könnyebb lesz megtalálnia, gondoltam, miközben nekidőltem a kissé már megkopott fényezésnek. A Ford nem volt mai darab, igazság szerint körülbelül Tess-szel volt egyidős, és messze elmaradt néhány helyi lakos négykerekűjétől, de ha valamiből, hát ebből sosem csináltam lelkiismereti kérdést. Számomra nem státuszszimbólum, hanem használati tárgy volt, amit elsősorban a gyerekek miatt szereztem be és tartottam fenn kezdetben, mostanában pedig már a közös használat gondolata sem állt távol tőle.
Arra tökéletes volt, hogy elvigye az embert, mondjuk, Wilmingtonba. Vagy épp arra, hogy ezúttal én raboljam el egy kicsit Finchet. Vagy mondjuk a kettőre egyszerre.
Mondhatnám, hogy ez említett úgy bukkant fel a kikötő kapujánál, ahogy a gondolataimban jelent meg, de tekintve, hogy Finch Colby állandó jegyet váltott ez utóbbiak közé, ez távol állt volna az igazságtól. Az arcomra ragadt mosoly azonban nagyon is automatikusan szélesedett ki. Ellöktem magam a motorháztetőtől, míg megvártam, hogy odaérjen hozzám, és amikor ez megtörtént, ezúttal nem volt bennem bizonytalanság, ahogy felé léptem. A felgyorsuló szívverésem és a gyomrom tájékán táncoló pillangók érzését szinte természetesnek éltem meg, pont annyira, mint ahogy a kezeim ölelték át, és az ajkam kereste az övét. Már nem volt kérdés, hogy szabad-e, és ettől vált igazán szabaddá az egész.
– Szia – köszöntöttem szavakkal is, mosolyogva, tekintetemmel magamba szívva vonásai látványát és szeme csillogását, mint ahogy az orrom raktározta el illata ismerős aromáját. Csak ezután vettem rá magam, hogy egy kicsit távolabb húzódjak tőle, de muszáj volt, mielőtt annyira megbabonázott volna, hogy meggondoljam magam az indulással kapcsolatban. A memóriám különösen élesen működött, ha róla volt szó...
Jó, oké, elég is lesz, Lola.
– Örülök, hogy el tudtál jönni – tereltem el a saját gondolataimat kimondott szavakkal is, bár a kezeim még nem tudták rávenni magukat, hogy elengedjék: ujjaim még az övéit érintették, miközben játékos mosollyal az autó felé intettem a fejemmel. – Ugyan én nem tudlak a szél hátán elrabolni, azért igyekszem majd kompenzálni ezt a hiányt.
A szél hiánya egyébként sem volt akkora szörnyűség, az időjárás ugyanis kevésbé volt könyörületes, mint azon a csodás napon: a hideg szél nélkül is eléggé csípett, a kissé komor szürkeség pedig mintha azt vetítette volna előre, amit a fejembe vettem. Finchnek is homályosan fogalmaztam meg a terveimet, de egyelőre nem is akartam kiteríteni a lapjaimat a pontos célunkat illetően. Még nem tudtam, hogyan fogja érinteni, de azt szerettem volna, ha nem kezd előre gondolkozni rajta és talán lehetőségeket latolgatni, vagy ilyesmi.
Szeretném jobban megérteni azt aki vagy, ezt ő mondta, és én értettem, megértettem. Ezért is jutott eszembe, hogy ezt az utat ne egyedül tegyem meg, pedig megtehettem volna. Továbbra sem tűnt egyszerűnek a gondolat, hogy lelakatolt ajtókat nyissak ki, de talán tekinthettem erre úgy, mint egy kézenfekvő lehetőségre. Már egyértelművé tettétek egymásnak a szándékaitokat. Nem titkolhatsz előle örökké mindent, ami a csomaggal jár.
– Remélem, készen állsz eltölteni velem egy órát az autóban, mert csak akkor állunk meg, ha azt mondod, ma még nem ettél. De akkor biztosan – tettem még hozzá játékosan, mielőtt végre sikerült volna elengednem a kezét is, hogy aztán ha ő is készen állt az indulásra, beszállhassunk az autóba.
Kezdőlap
