Talán a legjobb pillanatban akad be az ablak és megy bele egy szálka az ujjamba. Na jó, ez most nagyon hülyén hangozhatott, nem azt akartam mondani, hogy inkább egy szálka a kezembe, mint egy csók Willow-tól, csak...Na. Szóval ezzel elodázhatjuk a kérdésnek a megbeszélését legalábbis egy időre. Amíg legalább összeszedem a gondolataimat...bár az sosem ment túl jól, ahogy az iménti percek történései is mutatják. 
Kérdésére megrázom a fejem, mert nem akarok szánalmasnak és puhánynak tűnni, de amúgy elég fájdalmas, ahogyan az a kis fadarab mélyen a bőrömbe fúródott. Mielőtt bármit reagálhatnék, Willow elszalad, én pedig amíg vissza nem tér, puszta kézzel próbálom kipiszkálni a helyéről, amivel kizárólag annyit érek el, hogy beljebb nyomom, és a nyelvemre kell harapnom, ne jajduljak fel. 
-Ki tudom én is...- kezdeném, de aztán sóhajtok egyet, és felé nyújtom a jobb kezemet. Mivel jobbkezes vagyok, ballal tényleg valószínűleg bénáznék vele, még az is lehet olyan mélyre lökném a szálkát, hogy aztán mehetnék a sürgősségire, az meg ciki lenne, és azt hiszem, a mai napra, de talán egész hétre megvan a "kellemetlen helyzetbe hozom magam" adagom.
-Oké, bízom benned. - bólintok végül, de mikor meglátom hogy a tűvel hadonászik meg öngyújtóval melegíti fertőtlenítés céljából, nem mondom, hogy nem fordul egyet velem a világ. Ja igen, azt a tényt kifejeltettem az egyenletből, hogy nem rajongok a tűkért, sőt... Az ablakpárkányhoz hátrálok, hogy legalább neki tudjak dőlni, ne essek össze a hirtelen rám törő hányingertől, illetve néhány folt úszik át a szemem előtt. 
-Megmaradok, essünk túl rajta. - emelem fel szabad kezemet, amennyiben Willow aggódna vagy ilyesmi, majd összeszorítom a számat, inkább elfordítom a fejem, és a tévéállvány mögötti porcicák kergetőzését figyelem inkább. -Kint...van? -kérdezem, mikor arrébb viszi a tűt, é a levegő szinte hurrikánként árad ki a tüdőmből, fel se tűnt, hogy elfelejtettem lélegezni a procedúra alatt, így mos szaporán kapkodom az éltető oxigént.
-Köszönöm. - bénácska, de hálás mosolyt küldök felé, amikor a szálka már kint van, és kezemet felemelve szemlélem a helyét, ami picit még lüktet, de már közel sem fáj úgy, mint egy perccel ezelőtt. A tű gondolatától még mindig kicsit szédelegve csámpázok a kanapéra, ahová le is dobom magam, a korábbi helyemre a szélére, majd a térdemre könyökölök, és kezembe temetem az arcomat. 
-Egy csődtömeg vagyok...- motyogom inkább a tenyerem bőrének, mintsem Willow-nak, talán nem is értette a szavaimat, de talán nem is baj. Elég szánalmas vagyok anélkül is, én legalábbis teljesen úgy érzem. Felemelem a fejem, szemem megakad a tévé megállított képernyőjén, ahol a főszereplő férfi épp valami nagy monológot adhat elő, mert beszéd közben érte őt a "pause" gomb, szeme félig nyitva-félig csukva, szája O betűt formáz. 
-Sajnálom, hogy tönkretettem az estét, Willow. - sóhajtom, de nem merek ránézni, inkább ölembe fogom a kispárnát, felhúzom a lábaimat, és úgy bámulok magam elé. El se hiszem, hogy egy óra alatt hogy a feje tetejére állítottam mindent. Haragudhatnék apáékra, mert ők indították el ezt az egész lavinát, de tudom, hogy az egészet csak saját magamnak köszönhetem.

A családomon kívül általában mindenkivel meg szoktam tartani a két lépés távolságot, nem is az ő személyes terük miatt, inkább a sajátom kényelme miatt. A kis kirándulásunknál a világítótoronynál döbbentem rá először, amikor Willow a tanácsai közben hozzám ért, nem zavart, mindezt azonban betudtam annak, hogy különcségünk barátokká formált minket, és emiatt nem rezzenek össze, ha  megérint. Persze ha nagyon belemennénk a pszichológiába, lehetne azt mondani, hogy már akkor volt valami a háttérben, de nem hiszem. Az márciusban volt, most május vége van. Valami az elmúlt hetekben történhetett, de nem tudom micsoda.
Nem voltam sosem az a fajta, aki hajkurászta volna a párkapcsolatot, tökéletesen megvoltam én egyedül is. Hogy nekem megtetsszen valaki, annak először a személyisége kell, hogy tetsszen, márpedig barátok, közeli ismerősök híján erre nem nagyon volt lehetőségem. Erre betoppant az életembe Willow, és tessék, ez történik. Félek, zavarban vagyok, zavart vagyok, nem tudom mi tévő legyek.
Nem mernék még egyszer úgy közelíteni hozzá. Így is pengeélen táncol az egész barátságunk, és szavaimmal is ezt próbálom megerősíteni, hogy számíthat rám. Elég jó vagyok a dolgok elnyomásában, bármi is ez a hirtelen fellángolás, fontosabb, hogy a jó viszony megmaradjon köztünk.
Azt mondja, én is fontos vagyok neki, és pesszimista énem már várja, hogy jöjjön a “de”. A “de” azonban elmarad, ehelyett ő közelít. Amíg nem ér el abba a távolságba, tekintetem ide-oda pattog az ő szemei és ajkai között. Teljesen lefagyok, nem merek mozdulni, szinte levegőt venni se. Segíthetném magunkat, hogy én is mozdulok felé, de nem merek, hiszen mi van, ha félreértem a szándékát? Az nagyon ciki lenne, és már így is szerintem olyan színű a fejem, mint a legérettebb paradicsom.
Amikor viszont ajka az enyémhez ér, megszűnik a  fagyás, öntudatlanul lazulok bele a rövid csókba, és amikor véget ér, minden bizonnyal egy bárgyú mosoly terül szét a képemen. Fel se fogom, olyan hirtelen pattan fel, én pedig csak bámulom hűlt helyét a kanapén, miközben szó szerint összeszorított szemmel megcsípem magam, ez nem-e egy álom. Sikerül úgy karomba mélyesztenem a körmömet, hogy egy kis grimaszba húzódik az orrom. Kinyitom a szemem, de ugyanott vagyok, szám még szinte bizsereg Willow-étól. Ez tényleg a valóság, bármennyire hihetetlen.
Oldalra pillantok és realizálom, hogy Willow az ablakkal küzd, ami mostanában ötből háromszor tuti hogy beragad. Két talpamat a padlóra eresztem, majd pár lépéssel mellé lépek, ezzel jelezve, hogy megpróbálom, hátha rám hallgat. -Ha bejön a tartósan jó idő, muszáj lesz kicseréltetni. Remélem nem lesz egy vagyon…- jegyzem meg, inkább csak úgy a levegőbe, mintsem utasításként. Lehet, hogy minden az én költségem lesz, hiszen a történtek fényében Willow lehet úgy dönt, inkább elköltözik, és saját magamat lepem meg azzal, ez hirtelen mennyire kétségbe ejt. Ezt az érzést kihasználva rántok egyet a fa ablakkereten, ami nyekkenve adja meg magát és húzódik fel, beengedve a kellemes május esti hűs levegőt, ám a “törődést” egy jókora szálkával hálálja meg, így fájdalmasan szisszenek fel.
-Van egy… hogy is hívják…-már a legegyszerűbb szavak se jutnak eszembe, ha nem hűtene a légáramlat, lehet, hogy spontán öngyulladnék. -egy szemöldökcsipeszed vagy tűd kölcsönbe? - kérdezem Willow-tól, miközben a fény felé fordítva jobb hüvelykujjamat szemlélem, mennyire ment mélyre a szálka, de nem tűnik vészesnek. Ebből is látszik a Thomas-féle szerencse, egy ablak kinyitásában is meg tudok sérülni. Meg is érteném Willow-t, ha nem akarna többet velem barátságnál, sőt, inkább összetehetem a két kezem, ha annak megtűr.

Próbálom elengedni és elhinni, hogy nem rajtam nevet, de nem is én lennék, ha nem agyalnék túl mindent, és nem venném magamra a dolgot. Össze vagyok zavarodva, szerintem még sosem volt ekkora zavar a fejemben, pedig aztán igencsak jellemző rám, hogy elvesztem a fonalat, tanácstalan vagyok dolgokban, ám most ez hirtelen olyan horderejű szituáció, ami kihatással van nem csak az én életemre, de Willow-éra is. Egy részem visszapörgetné az időt, amikor még minden "normális" volt, de van egy részem, amelyik azért kampányol, hogy ami lavinát most elindítottunk, az gördüljön szépen tovább, és alakuljon ki egy új "normális". 
Willow is osztozik kétségeimben, ez egyértelmű, látom rajta, ő se nagyon tudja hova tenni a dolgot. A plafont bámulom egészen addig, amíg el nem hangzik egy kis szó. Félek. Ekkor felemelem és felé fordítom a fejem, ám ő el van foglalva a cérnaszállal, amiért nem hibáztatom, nemrég még nekem is sokkal érdekesebb volt a lyuk a pólómon, minthogy szembenézzek ezzel az egész helyzettel. Egyelőre nem tudom mit mondhatnék, de egyelőre nem is kell, hagyom, hogy elárasszon a gondolataival, miközben már én is pulcsijának ujját fixírozom tekintetemmel.
Szavaira szinte megállás nélkül bólogatok, abszolút együtt tudok érezni ezzel a gondolattal. Elhallgat, és tudom, most rajtam a sor, hogy megszólaljak. -Ismerem az érzést...már az elején is mondtam, hogy nekem nem igazán vannak barátaim, mert... lássuk be, nem kicsit vagyok egy különc furabogár. - röviden nevetek fel, nem azért, hogy elkomolytalankodjam ezt a fontos témát, inkább csak a bennem lévő elkeseredett feszültséget próbálom ily módon csökkenteni. 
-És...- közelebb csusszanok hozzá a kanapén, így most nincs közöttünk a harmadik személynek szánt hely. -...én is félek, de...-kezem önkéntelenül nyúl a cérnaszálat piszkáló keze felé, hogy megfogjam, és nem túl szorosan, de amolyan...biztató módon megszorítsam. Mély levegőt veszek, amíg visz a lendület, próbálom értelmesen megfogalmazni kesze-kusza gondolataimat. -Akárhogy is, én...szeretném, ha tudnád, hogy...továbbra is számíthatsz rám. Mert...fontos vagy nekem, Willow. És...sajnálom, hogy összezavartam köztünk a dolgokat. -szavaim közben nem merek ránézni, a félig felhúzott lábamon a mackónadrág egy szöszét kezdem birizgálni, ekkor döbbenve rá, hogy még mindig fogom a kezét, és mivel nem akarom további kényelmetlen szituációba hozni, így visszahúzom, és megtámasztom a fejem a háttámla peremén. Ha én tudtam volna hogy ilyen szituációba kavarom magam mikor megismerkedtünk és először beszélgettünk...hihetetlen az egész, de tényleg.

Magam sem hiszem el, amit teszek, ám ajkaink találkozásának pillanatában egyszerre billen helyre a világ rendje és borul fel teljesen. Ennek így semmi értelme tudom, de a bennem lezajló érzéseket valahogy így tudnám leírni. Nem így terveztem. Anyám, de hát nem is terveztem ezt az egészet! Csak...csak úgy megtörtént! Mintha valami marionett bábu lennék, akit irányítanak, közben meg...nem is bánom annyira.
Amíg rajtam ismét némi pánik kezdene eluralkodni miután elhúzódok, úgy Willow épp az ellentéte. Várnám, hogy lendül a keze, hogy aztán szépen csattanjon az arcomon, sőt mi több, fel is jogosítom erre, de erre a reakciója, hogy...kinevet? A pánik elmúlik, megjelenik helyette a meglepettség, és a teljes értetlenség, ahogyan a lány szinte kontrollálatlan nevetőgörcsben tör ki. Zavartan vakarom meg a tarkómat, túrok bele a hajamba, és húzom fel törökülésbe a lábaimat, miközben Willow nagyon jól szórakozik...valamin, vélhetően rajtam, hiába állítja az ellenkezőjét, szinte érzem, ahogyan rajzfilmszerűen kérdőjelek repkednek a fejem körül, ahogyan őt nézem. Nem elég, hogy megcsókoltam és ezzel borítottam mindent, minden bizonnyal még olyan borzalmas is volt, hogy az már nevetséges. Egészen egyszerűen nem tudok más okot kitalálni erre a kacagásra. Összezavar, és valahol...igen, azt hiszem talán rosszul is esik, bár egy szavam sem lehet, én hoztam ezt az egészet a saját fejemre, megérdemlem.
A nevetés megszelidül, aztán elmúlik, és csak oda-odapislogva Willow-ra várom, hogy mondjon valamit. Hogy mit várok, azt nem tudom. Valamit, akármit, de ahogy látom, őt is elhagyták a szavak, ahogyan engem is. Fejemet lehajtva ismét piszkálni kezdem a lyukat a pólóm alján, ami már akkora, hogy három ujjam is átférne rajta. Egyik pillanatban egy hang a fejemben azt kiabálja, hogy "rajta, csókold meg megint", a következőben pedig azt, hogy "nehogy megtedd, még talán menthető a barátság". Tanácstalan vagyok, nem tudom melyikre hallgassak.
Valamit mondani kellene. Megköszörülöm a torkomat.-Öhm...azt hiszem, apának mégiscsak igaza volt...- hangom karcos, kissé kiszáradtam, de félek, az előbbiek miatt még kocsonyás a lábam ahhoz, hogy kimenjek a konyhába inni. Ehelyett az első mondat ami elhagyja a számat, pont egy ilyen, tipikus Thomas Baker, mondhatom... Most rajtam a sor, kényszeredetten nevetek fel, megrázom a fejem, majd hátrahajtom ismét a háttámlán. -Most...most mi lesz?- kérdezem halkan, félig komoly-félig költőinek szánt kérdésként a plafon felé intézve, de Willow-tól várva valamiféle választ. Már ha létezik erre jó válasz.Vagy akármilyen.

Mindez nem velem történik. Nem lehet, hogy ez itt, meg most megtörténik. Beláthatatlan következményei vannak ennek az egész szituációnak, és én nagyon szépen hozzászoktam, hogy a saját kis komfortzónámban élek, mozgok, létezem, és most egyszerűen a feje tetejére állt minden. Nem csak bennem váltanak ki idegességet és feszültséget a történtek, de Willow-n is érzékelem ugyanezt, és szavai csak ezt támasztják alá a továbbiakban is, ami cseppet sem segít abban, hogy nekem azt hiszem pánikrohamom van.
Többször egyensúlyoztam már ennek a szélén, de szerintem sosem billentem át még a határon, most azonban sikerült. Szabálytalanul, kapkodva veszem a levegőt, heves szívverésem pedig konkrét fizikai fájdalmat okoz a mellkasomban. Willow szavait először meg sem hallom, hol a plafont, hol pedig csukott szemhéjam belsejét bámulom, de a szorító érzés nem akar elmúlni.
Mikor megérzem kezeit az arcom két oldalán, szemeim egyszerre kipattannak, és a hirtelen közelségétől nemhogy gyorsan veszem a levegőt, de elfelejtek levegőt venni. Az érzés piszkosul ijesztő, a fülemben érzem szívem dobogását, amin halványan tör át Willow kellemes hangja, én pedig szófogadó kiskutya módjára próbálom követni az utasításait. Az első néhány mély levegővétel szaggatottan sikerül, ám úgy a negyedik-ötödik környékén érzem, hogy a dübörgés kezd megszűnni, légzésem bár még mindig nem szabályos, valamennyire normalizálódni látszik.
Willow nem mozdul egyből, ujjai érintése nyomán furcsán kellemesen bizsereg a bőröm, nem éreztem ilyet a gimis (és egyetlen) barátnőm óta, bár ez nem teljesen jut el a tudatomig. Kékes tekintetem hol az övébe kapcsolódik, hol pedig arcvonásait vagy épp a történtek miatt összekuszálódott szőke tincseit nézem. Fogalmam sincs, jobb kezem mikor került a derekára. A légzőgyakorlatok alatt? Vagy utána?
Ismét megtörténik, hogy nem tudom magam kontrollálni, de most szájmenés helyett valami egészen mást okoz a pillanatnyi áramkimaradás az agyamban. Jobbommal továbbra sem engedem el, és amikor épp készülne elhúzódni, mielőtt túlagyalhatnám, ballal megragadom a pulóverét a nyaki/mellkasi résznél, megmarkolom, és határozottan, mégsem fájdalmat okozva húzom oda magamhoz, hogy...lefejeljem? Nem, nem ez volt a cél, bár homlokunk kétségkívül koccan egyet, ám ez csak egy másodpercre zökkent ki, a következőben ajkaim rátalálnak az övére, és én ismét elfelejtek levegőt venni arra a néhány másodpercre, amíg a csók tart.
Hacsak nem húzódik el korábban, pár pillanat múlva az agyam mintha újraindította volna magát, felállt a rendszer, és hirtelen tudatába kerülök annak, mit is művelek. Szemeim kipattannak, és szinte pánikszerűen engedem el Willow-t. -Ne...ne haragudj...fogalmam sincs mi ütött belém, nyugodtan meg is pofozhatsz, megérdemlem...- a korábbi pánikroham okozta sápadtság lángvörösbe változik, ami az arcszínemet illeti. Nem merek a szemébe nézni. Most ez tényleg megtörtént? Tényleg megcsókoltam Willow-t? Ha eddig nem tettem tönkre a barátságunkat, akkor majd most. És a legnagyobb probléma még csak nem is az, hogy megcsókoltam, hanem hogy élveztem, és csak az pörög a fejemben, hogy meg akarom ismételni.

Bármennyire igyekszem is, nem tudok a filmre koncentrálni, és ennek nem csak az az oka, hogy már az elején sem figyeltem. Egyszerre tök üres a fejem és kavarog benne minden. Memóriám pörgeti vissza az elmúlt néhány perc eseményeit, míg végül képtelen vagyok tovább csendben maradni. Az, hogy Willow is ugyanabban a pillanatban szólal meg, más esetben mókás lenne, valószínűleg nevetnénk is rajta, ám most csak még jobban zavarba jövök tőle.
Amikor azt mondja, már azt sem tudja mi van köztünk, nagyot nyelek. Ettől tartottam már rögtön azután, hogy az első meggondolatlan szaval elhagyták a számat. Hogy elveszítem őt, mint barátot, és akkor kábé ugyanott vagyok, mint mikor ide költöztem. Vagyis majdnem, mert most már legalább van egy készülő könyvem, amit gondolkodás nélkül elcserélnék arra, hogy idejöjjön valami varázsló és visszatekerje az időt.
Bizonytalan szemekkel pislogok rá, mikor elkezd beszélni ismét, ám ellhallgat, én pedig utánozva a mozdulatát ugyanúgy az asztalra teszem a pizzásdobozt. Idegességemben képtelen vagyok állni a tekintetét, el nem fordulok, csak fejemet lehajtva kezdem el babrálni a pólóm alján lévő apró lyukat, ami kényszeredett tevékenységemnek hála most nagyobb lett, de nem törődök vele, a legkisebb gondom is most nagyobb ennél.
Fogalmam sincs mennyi idő telik el így csendben, a falióra ütemes kattogása töri ezt csak meg, ám egyszer csak úgy érzem, nem bírom tovább, felemelem a fejem, tekintetem összeakad Willow-éval. -Tényleg buta gondolat volt az egész, inkább felejtsük... -ismét sikerül egyszerre megszólalnunk, ám a mondókám a torkomon akad, amint eljut agyamig szavainak értelme. -Hogy mi? Ezt...ezt hogy érted? Mármint...általánosságban igaza lehet? Vagy velünk kapcsolatban? Úgy érted hogy... Nem értek semmit. - ismét hadarok, hangomba némi kétségbeesés jellegű szín költözik, de nem tudom kontrollálni. Mi a jó élet történik itt? Most ezzel Willow arra céloz amire gondolom hogy céloz? Amire én céloztam korábban? Meg fogok fulladni! Igyekszem leplezni, milyen szaporán szedem a levegőt, de nem tudom, ez mennyire sikerül. -Én...én...fogalmam sincs mi történik. Velem, velünk...én csak...-az érzés, ami most kavarog bennem, hasonlít a pánikrohamhoz. Sosem volt még, de valahogy így tudnám elképzelni. Mozdulok, és fejemet hátrahajtom a kanapé háttámláján, miközben igyekszem mély levegőket venni, és megnyugodni, mielőtt 23 évesen a szívroham visz el.