A jutifaliról egyből eszembe jut egy-két leírhatatlan jelenet, el is űzőm a dolgot, nem viselkedhetek ilyen illetlenül. Habár jóbarátok vagyunk évek óta, azért nem felejtem el, hogy ő az exem, még akkor is, ha szitakötő életű gimis románcunk volt csak. Amíg valamilyen másik srác haverommal, például Chase-szel minden utógondolat nélkül elsütök ilyen jellegű vicceket, addig Kincaide társaságában moderálom magamat. Lehet, hogy ártatlan humor, azonban a kis komolytalan múltunkat figyelembe véve mégsem illik, Logan esetében Daricát is tiszteletben kell tartanom, így csak illedelmesen nevetek a viccen. Bárcsak nekem is ilyen feneketlen lenne a gyomrom, akkor nem kéne aggódnom a vonalaim miatt. A munkámból kifolyóan össze-vissza eszek, és igazából időm sincs eljutni edzeni vagy futni, a sok rohangálás tart formában. Igaz, ritkán bűnözök, de megesik, hogy szemetet eszek, hogy felszívja az alkoholt, vagy amiatt, mert van kereken tíz percem megebédelni. Érzékeny egyensúly ez, ha átesek egy kicsit a ló valamelyik oldalára úgy csúsznak a kilók fel-le rólam. Mostanában a sok stressz miatt inkább az evés került túlsúlyba, alighanem amiatt, hogy többet kell most a laptop előtt görnyednem, szerkesztve a déli híreket is. Lehet, hogy az evés annyira nem jó ötlet, de a díszvacsorán is ez volna a program… - Hé, gyerekként voltam egyben, sokkal szórakoztatóbb, mint a rendes mozi! – felelem Logannek. Jó lenne egy időgép, amivel elrepülhetek egy olyan világba, ahol anyu még él. Olyan idős lenne, mint én most, felnőttfejjel láthatnám őt, beszélhetnék vele. Kíváncsi vagyok, milyen lehetett az anyaság előtt, apánk előtt, minden őrültség előtt. Vajon szabad volt, magabiztos? Falta az életet, ahogy most mi a nővéremmel? Nagyon érdekel, milyen lehetett régen. Jóban lennénk? Ez mindig is érdekelt. Látom, hogy másnak felnőtt korára mindig komplexszé, gyakran rideggé válik a kapcsolata a tulajdon anyjával, de az én helyzetemben nem tudnám elképzelni azt a valóságot, ahol ne csüngenék minden szaván, minden mozdulatán még harmincévesen sem anyukámnak. Jó lenne megbizonyosodni róla, hogy nem az emlékek szépítik-e meg ezt számomra. Logan ötletére elgondolkozom. – Legyen valami gagyi vígjáték. – vetem fel az ötletet. – Igyunk, mikor röhögni kéne, de csak kínos csendben ülünk. – A kétezres évek számos ilyen kinccsel ajándékozott meg bennünket, van miből válogatni. Még részegebbek leszünk, mint a mai napon, az tuti! Azért bevallom, hiába érzem az italt, voltam már sokkal részegebb is. Surrantam már haza tequilától részegen tizenhatévesen, próbálva nem felkelteni a házban alvókat, elég hamar kijózanodtam. Bár hozzá kell tenni, ha meglátott volna az apám se bántam volna, főjön a feje, úgyis kiszöktem volna a szobafogságból is. Annyira elszaladt mellettünk az idő, hogy kettőt pislogok, és már a hazaút viszontagságairól poénkodunk. – Nagyon szeretem ezt a párat! – mondom elhűlést színlelve, és koppantok egyet a magassarkúmmal a padlón. Igaz, már annyira nem állok rajta biztosan, de a hely túlságosan előkelő ahhoz, hogy csak úgy levegyem, ezért Logan felajánlott kezébe karolok, ahogy kibukdácsolunk a zajos bárból. A műsorom nemsokára kezdődik, és ez a haveromnak is eszébe jut. – Meg vannak a trükkjeim ahhoz, hogy józannak hangozzak. – kacsintok egyet. Nem ez volt az első, és biztosan nem is az utolsó éjszaka, amit végigiszok egy-egy adás előtt. Bár általában szeretek tiptop mód kinézni a mikrofon mögött, a rádiózás egyik előnye, hogy kinézhetek mosott szarnak is, ha a hangom csilingelő és magabiztos. Az elfolyt sminkemet kompenzálhatom az okos megjegyzéseimmel, a gyűrött ruhám pedig nem sok embernek szúrja a szemét. Az oroszlánszagot azért szeretem eltüntetni, mielőtt beülök a nehezen szellőző kis stúdióba. Aludni a műsor után is tudok, ilyenkor azért jól jönne a kisiparos kávéfőző segéd. Az autóút rókamentesen telik, az én lakásomnál állunk meg előbb. – Úgy lesz! – szalutálok Logannek én is, ahogy kinyitom a kocsi ajtaját. Mielőtt kiszállok a taxiból a kulcsom után a táskámban turkálva az ujjaim közé akad egy doboz mentolos TicTac, néhány szem még csörög benne. – Nézd, jutifali! – mondom, és miután a tenyerembe öntök két szemet a maradékot Logannek adom. Gyors léptekkel a ház kapujához sietek, betolom a nehéz ajtót, majd visszafordulok, látom, hogy ott áll még az út szélén a kocsi. Integetek, és sietősen felszaladok a lépcsőn, hogy elnyeljen a saját lakásom.
-Oh, szóval Yara's Pet? Oké, de csak akkor, ha van ingyen süti. Tudod, jutifali a nap végén, ilyesmi. Valami motiváljon már a munkára. - már látom is magam előtt, ahogyan lelkes kiskutyaként loholok a rádióállomáson ide-oda, időnként egy-egy munkatárs megsimizi a fejemet, vagy dob egy muffint jutalomnak...na jó, az nem lehet, hogy máris a fejembe szállt a sör. Szimplán élénk a fantáziám és jó a humorom. Yara is jól szórakozik, egészen vörös lett az arca a féli bennragadó-félig kiengedett nevetéstől, amit csak megspékel az alkohol és a benti kissé fülledt levegő. Vagy csak a pia miatt érzem, hogy mintha melegebb lenne? A fene tudja. -Kajálni mindig tudok, ezt te is tudod. Feneketlen a bendő. - ütögetem meg a hasamat, ami ettől függetlenül lapos, sőt kockás. Sok időt tartok a testem karbantartásával, ami szükséges is, mert tényleg sokat tudok enni. Bár sokszor csak gyorskaja, vagy valami rendelés játszik, mikor az országot járom meló ügyben, vagy épp Daricát boldogítom, aki szintén nem egy konyhatündér. Akárhogy is, muszáj edzenem sokat, nem tunyulhatok el, nem tetszenék se a barátnőmnek, se magamnak, és a munkámban sem lennék olyan hatékony - bár utóbbi abból a szempontból nem lenne gázos, mert úgysem élvezem már - de azért na, akkor sem kéne pocakot növeszteni. Szóval...hol is tartottam? Hogy jutottam el ide? Ja igen, megszökni a holnapi Alapítói vacsora elől. -Autósmozi? Van időgéped, és irány a hetvenes évek? Mondjuk ott legalább a szüleink nem találnak ránk. - nézek rá vigyorogva, mikor felveti az ötletet, de csak a vérét szívom, tudom, hogy még mindig vannak ilyen helyek, sőt, egyre inkább felkapottak. Egyszer voltam néhány éve, randim volt, bár hogy őszinte legyek, túl sokat a filmből nem láttam...ha értitek. Na mindegy, régi szép idők, most ha holnap el is megyünk, semmi ilyet nem tervezek. -Amúgy ez jól hangzik. Veszünk valami piát, választunk valami rongyosra nézett filmet és összekötjük valami ivós játékkal. Sokkal jobban fogunk szórakozni, mintha puccban kéne feszengeni a sok sznob között. -összedörzsölöm a kezeimet fondorlatos kis tervünk kapcsán, majd először ezen a vonalon továbbfűzve a beszélgetést, később pedig még más témákra is rátérve szalad el mellettünk az idő. Ha jó a társaság és van elég pia, akkor könnyen elveszíti az ember az időérzékét - és még a mértékről is el tud feledkezni. Nem mondom, hogy átestem a ló túloldalára, ittam én ennél már többet is, de azért kellemesen zsong a fejem. -Áh, hova gondolsz? Úriember vagyok. Nem az öledbe, max a cipődre. - villantok rá egy ezerwattos mosolyt, de aztán megrázom a fejem és legyintek egyet, ezzel jelezve, hogy ilyenek miatt nem kell aggódni. Róka koma be van idomítva, nem jön az, csak ha megengedem neki. Amúgy sincs egyelőre hányingerem, szóval nem lesz gáz, ennek szellemében hívok végül csak egy autót. Nagyrészt úgyis egy irányba megyünk. Gálánsan felajánlom a karomat, ha akar, Yara belekarolhat, ha nem érzi magassarkújában elég stabilnak a járást, majd vagy így, vagy egymás mellett te kicsámpázunk az utcára, ahol jól esik a friss levegő, bár nem olyan hűs, mint ami most igazán jó lenne. Elsuhan mellettünk egy autó, lehúzott ablakából bömböl a rádió, mire egy gondolat üt szöget a fejembe. -Te figyel már...holnap reggel is van műsor, nem? Mi lesz a téma? Másnaposság kezelése? Vagy inkább csak benyomsz egy nonstop lejátszási listát, és hortyogsz majd az asztalod alatt? - nézek rá, még tovább szívva kicsit a vérét, mert holnap is még hétköznap van, így hacsak nem ugrik be valaki helyette, akkor bizony helyt kell állnia, és az este tovább húzódott, mint eredetileg gondoltam. -Egy élmény volt, milady, ismételjük meg...akár holnap. - ülve szalutálok neki mint valami régi kosztümös filmben, amikor kicsivel később megállunk Yara otthonánál, és a nő kiszáll. Megkérem a taxist, hogy amíg be nem ér a házba, addig ne induljunk, de amint ajtón belül van, elindulunk a Kincaide ház felé. Út közben kicsit el is bóbiskolok, bár nem nagy a táv, a sofőr hangja zökkent csak ki. Fizetek, majd a lehető leghalkabban megpróbálok eljutni a szobámba - annyi sikerrel, mint amennyire egy elefánt tud észrevétlenül mozogni egy porcelánboltban.
Jól érzem magam, a poénkodás mindenképpen elviselhetőbb hangulatban telik, mint a szüleink miatti panaszkodás. Teli torokból kacagok, elengedem magam, hagyom, hogy az alkohol és Logan társasága beleringasson ebbe a furcsa, tompa kényelembe. - Én inkább Yara’s Pet-re gondoltam. – kontrázom, szinte fájnak az arcizmaim, annyira szélesre húzódik a szám. A kép, ahogy köténykében hozza nekem a forró kávét, mamuszban, hogy a léptei ne hallatszódjanak bele a komoly témáinkba, elképesztő élvezettel tölt meg, felrobbanok szinte, annyira visszatartom a hangos vihogást, amit ez a fantázia kelt. - Egy wilmingtoni kiránduláshoz mit szólsz? Beülhetnénk ott az egyik étterembe, ahová ősidők óta el akarok jutni. – Az Alapító Kör vacsorájában nem az étel, hanem a társaság a visszataszító, emiatt szorul a kerülendő események listájára nálam, és Kincaide is remélem ezen a véleményen van. Van valami gyomorforgató abban, hogy mindenki igyekszik mélyen benyalni apámnak, aki, mint vizsgálóbizottsági tag, elég fontos embernek bizonyul, és kösz, de én erre nem vagyok kíváncsi. Ennél még egy McDonald’s is jobban esne, a zsíros, gyomorsavat keltő sós krumplijával és a furcsán sima buciba csomagolt szomorú burgereivel. – Vaaaagy, van a közelben valahol autósmozi? Annyira régen voltam. – csacsogok. Szívesebben figyelném, ahogy egy utcai pad friss festékrétege szárad, mint az Alapítók gyűlölettel teli pironkodását hallgassam, egy ritmusra lépjek velük, miközben az óvatos körbenyalás táncát járják éppen. Azt hiszem, már rég elfeledték, hogy ennek az alapítványnak az emberek védelmét kellene szolgálnia, nem pedig egy természetfelettieket ekéző, magukat tömjénező parádénak lenne lennie. Elszalad velünk a ló, a sör és az aperol mellé valahogyan feles is kerül az asztalunkra, de megbánás nem lakozik bennem. Éget az alkohol, de kellemes meleg van, látom a barátomon is, hogy határozottan részeg. Végül ő dobja be először a törülközőt. Végignézem, ahogy szerencsétlenül próbálja kezelni a telefonját, más esetben fölényesen átvettem volna tőle, de nem vagyok benne biztos, hogy nekem jobban menne jelenleg. – Ha az ölembe fogsz hányni, akkor mindenképp kettőt hívj! – döntöm el, és a blézeremet, ami a padlón vár rám hűségesen, a vállamra terítem. Félek megnézni mennyi az idő, van egy olyan sejtésem, hogy néhány órája már a paplan alatt kellene szuszognom.
Szavaira bólintok egyet. Na igen, ha az alapító leszármazottaknak valamire nincs gondja, az kétségkívül a pénz. Többek között ezért is ragadnak benne az olyanok mint Yara és én ebben az elcseszett világban. Mert kényelmes, hogy bár van saját keresetünk, támogató háttérországnak ott a család. már ami az anyagi részét illeti, biztosan. Ezért nem mutat Yara sem egy középső ujjat az apjának, és ezért is nem beszéltem még nekik Daricáról. Gyáva vagyok? Hát...azt hiszem mondhatjuk. Nem szeretem túlságosan a konfrontációkat, és ez az egész egy óriási szarcunamit hozhatna a nyakamra, az meg valahogy nem hiányzik. Inkább húzom még egy kicsit. Legalább míg Darica befejezi a sulit. Legalábbis jelenleg ezzel hitegetem magam. -Ó, azt meghiszem. A névtáblámon sem a nevem állna, hanem az, hogy "Yara's bitch", mi? - nevetem el magam, ahogyan lelki szemeim előtt megjelenik a jelenet, ahogyan én már azelőtt Yara kávéját csinálom, hogy Crepsley-ék kakasa egyáltalán kinyitná a csipáját, nem hogy kukorékolna. Jól elszórakozunk itt az én káromra, de nem bánom, legalább tovasuhan a pár perccel ezelőtti komor téma. Nem azért jöttünk hogy ilyenekről beszéljünk, nem kenyerem az ilyen, ahogyan az alapítói puccparádék sem, így ahogy szóba kerül, én már keresem is a kibúvót. -Ó, tudtam én, hogy vevő leszel rá, ezért is vagyunk barátok. Bármi jó, csak ne kelljen parádézni holnap. - mozi, piálás, vagy szimplán csak kocsikázás valahol távol a partitól, tök mindegy. Hogy kapunk-e a fejünkre? Biztosan, de nem baj. Majd kidumálom, utána meg úgyis visszamegyek Oxfordba, mire legközelebb hazajövök, addigra meg már lejárt lemez lesz. Meg úgyis lesz még ilyen esemény, sajnos nem úszhatom meg örökre. A következő pia kört illetően bólintok, bár már csak Yara hátának. Belehúztunk, ez a második kör gyorsabban elfogyott, mint az első. A harmadik forduló még ennél is gyorsabban csúszik le, a negyedik mellé pedig "ház ajándéka"-ként még valami töményet is kaptunk, így mire az este végére érünk, határozottan kettőt látok Yarából. -Na jó, én lehet nem vállalok be még egyet, mert nincs garancia, hogy nem rókázom tele a taxit hazafelé az első kanyarnál. - nem túl elegáns ilyet kijelenteni egy hölgy társaságában, de ittas vagyok, ahogyan ő is, meg hát barátok között belefér az ilyen. -Menjünk egy kocsival, vagy hívjak kettőt? - kérdezem kissé taáln darabosan, előszedve a zsebemből a mobilt, hogy aztán harmadik próbálkozásra fel tudjam oldani a képernyőzárat, és már keresem is a helyi taxitársaság számát a névjegyzékben.
Nyilvánvaló, hogy sosem választanék egy olajos körmű dokkmunkást a páromnak, ezt a hülye is látja. Lehet sznobságnak nevezni, de valamennyire adok a látszatra is, és van egy szint, ami alá nem adok. A származásomtól függetlenül, sokkal jobbat érdemlek, ezzel tisztában vagyok. Sikeres vagyok, tanult, csinos, és hasonló párt szeretnék magamnak találni. Ez elég könnyen megy, inkább a megtartásukkal van problémám. Már az egyetem alatt rá kellett ébrednem, hogy nem csak a gimnáziumi hév miatt váltogattam gyakran a fiúimat, hanem a mézeshetek leteltével elunom őket egyszerűen. Nem szép dolog ezt mondani, de kevés az igazán érdekes férfi, aki pár hétnél tovább is képes fenttartani az érdeklődésemet. - Nincs problémám a pénzzel. – rántom meg a vállam Logan megjegyzésére. Valóban nem kell féltenem a hátsómat, ha az anyagi oldalról közelítjük meg az életemet. A rádió viszonylag jól fizet, és apám pénztárcája egy igen hatásos kezdőlökést adott a felnőtt életemhez. Képmutatás volt tőlem elfogadni? Lehetséges, de úgy gondolom, ez jár nekem. Apa tönkretette az életemet, legalábbis megpróbálta, és az a minimum, hogy helyrehozza a hibáit. Sosem fogok neki anyám miatt megbocsájtani, de azért, na… Elfogadom, ha dollárokat nyújt felém. Kezdetben nekem is felfordult a gyomrom, de diákként szükségem volt a pénzre, aztán szépen lassan megbékéltem a gondolattal. Nem félek már kihasználni az öreget többé. Kincaide ügyetlen kezeit elképzelni egy tengerparti büfében feldobja a napomat. Még akkor is sorba állnék egy zsíros hamburgerért, ha tífuszt lehetne kapni a helyen, csak hogy lássam, ahogy gürizik az olcsó alapanyagok felett. – Szívesen! – nevetek, belekortyolva az italomba. Az alkohol is elkezd dolgozni bennem, oldja a hangulatomat, így nem veszem magamra, mikor az exem a komoly ajánlatomból is viccet csinál. – Bevallom, külön élvezet volna végignézni, ahogy reggelente megcsinálod a cappuccinómat. – mondom mosolyogva. Megspórolnék magamnak a műsor előtt egy tíz percet, az biztos. Az Alapítói vacsora említésére egy grimasz fut át az arcomon. Kettős érzéseim van az ilyen rendezvényekkel kapcsolatban. Szeretek kicsit fényűzni, általában rettenetesen csinosan öltözök fel, kiteszek egy-két képet Instagramra, jó képet vágok a DeVries örökséghez. Másrészt semmi kedvem a gyűlölködő elittel jópofizni, hallgatni, hogy vállaljak nagyobb szerepet a Körben, apám pofáját bámulni pedig… Gondolkodás nélkül válaszolok: - Örömmel. Elmenjünk italozni valahová máshová esetleg? – kérdezem, és kiiszom a poharam tartalmát. Kezd a világ kicsit vibrálni, de kellemes ez az érzés most. – Nincs kedvem velük találkozni. Hallgatni a noszogatásukat és fejmosásukat. Yara, olyan tehetséges vagy, kicsit több felelősséget is kéne vállalnod, biztosan akadály nélkül vennéd. – parodizálom ki apám és a többi Alapító képbemászó stílusát. – Felőlem egy wilmingtoni moziba is betérhetünk. Mindegy, csak meneküljünk! – Ahogy ezt kijelentem feltápászkodom. – Következő kör? – kérdezem, de meg se várom Logan válaszát, elbotorkálok a pult felé. Ugyanazt hozom, amit eddig ittunk, és cinkos mosollyal az arcomon teszem le az italokat az asztalunkra. Ha Logan nem egy régi jó barát volna, biztosan nem hoztam volna neki piát, de a közös múltunkra való tekintettel félreteszem a szokásos attitűdömet.
Érdekesek ezek a szülők, főleg az alapító szülők. Magas elvárásokat támasztanak gyermekeikkel szemben. Drága pénzekért taníttatják őket, hogy kifogástalanul tudjanak viselkedni, harcolni - legalábbis a mi esetünkben a testvéreimmel biztosan -, és az is elvárás, hogy megfelelő párt válasszunk magunknak. Szóval nem elég, hogy legyen határozottan szimpla ember, de még legyen kifogástalan is a külseje. Talán épp emiatt örült DeVries és Kincaide papa is, amikor mi anno randiztunk, a fejükben minden bizonnyal már kongtak az esküvői harangok meg minden, de végül nem lett belőle tündérmese. Bár én nem bánom, hiába lesz így egy jó kis harcom valószínűleg amiért boszorkány a barátnőm. Yarának sincs egyszerű dolga a saját apjával, ismerem a családot már ennyire, ezért a fejemben vizionált jeleneten előre jól szórakozok. Felvonom a szemöldökömet, mikor hallom az árat. -Egy dollár? Ó Yara, miért adod ilyen olcsón magad? - vigyorgok rá jókedvűen, és még hagyok magamnak egy kis időt, amíg végigpörgetem a fejemben, ahogyan a mindig csinos és ápolt Yara beállít a vasárnapi ebédre egy koszos dokkmunkással az oldalán. Egészen egyszerűen zseniális. Viccet félretéve tényleg nem könnyű alapító leszármazottnak lenni. Vannak akik tökéletesek ebben, például Caprice is tündököl ebben a szerepben, szemmel láthatóan élvezni, aztán vannak az olyanok mint mi, akik sokszor mérlegre teszik, megéri-e a névvel járó háttértámogatás a sok szabályt, kötelességet, és jópofizást egy-egy puccos alapítói eseményen. Sok a szabály, amiket nehéz betartani akkor, ha az ember nem ért egyet teljes mértékben azzal az értékrenddel, amiben felnevelték. Csak egy sóhajra futja, amikor Yara szavakkal is egyetért azzal, amit mondtam. Tudtam, hogy ha valaki, akkor ő meg fogja érteni. Jó lenne ha a testvéreimmel is tudnék ilyenekről beszélni, de ők közelebb állnak nézeteikben apánkhoz. Na mindegy. Beszéljünk is inkább viccesebb témákról, úgy látom, Yara igencsak belejött abba, hogy hozzám (nem) illő munkákat soroljon fel, amire nem átallok rákontrázni. -Ó igen, köszönöm szépen, zöldséget szeletelni is tökéletesen tudok! És még csak az ujjaimat sem vágom le hozzá, nem kerül bele plusz fehérje. Tiszta főnyeremény vagyok, köszönöm, hogy segítettél rávilágítani. Mire is mennék nélküled? -nevetek fel jókedvűen, és engedem, hogy a humor szele elfújja a korábbi komor téma felhőjét a fejünk fölül. Szemöldököm kis túlzással eltűnik a hajvonalamban, amikor a kávézőfő kisgyakornok melót említi, ráadásul olyan komoly hangon, mintha tényleg nem viccelne. Én azonban humorral ütöm el a számomra képtelen ötletet. -Nagylelkű vagy. Külön még élveznéd is, hogy ugráltathatsz, mi? - kérdezem egy vigyorral a képemen. -Amúgy...a helyzet nem változott, még mindig rühellem a korán kelést, szóval ez nem nekem való. De Zs-tervnek azért megtartom. Na jó, nem teszem ennyire hátra, legyen valahol a G környékén. - azért lássuk be, vannak sokkal rosszabb melók is, mint hogy Yara és a rádiós stáb lótifutija legyek. Például Crepsley-ék farmján tehénszart lapátolni sokkal kevésbé lenne kedvem. -Ha már tervek, nincs kedved ellógni a holnapi alapítói vacsorát? Majd azt mondjuk, romlott volt a pia itt a pubban. Vagy valami. - jut eszembe többek között Crepsley-ről az említett rendezvény. Semmi kedvem pingvinbe vágni magam és jókedélyt színlelve csevegni a város sznob elitjével. Inkább fognám Clarát, Philipet meg Yarát és valahova elmennék berúgni. Vagy...igazából bárhova, csak ne ott kelljen lenni.
Az ízlésem a férfiak terén egyszerű: sármos, magabiztos, sikeres. Az öltöny, a kidolgozott test, a makulátlan haj, a jó kocsi csak ráadás. Volt már tapasztalatom számos egyeddel a másik nemből, és bátran állíthatom, hogy kitapasztaltam mi jön be nekem, kicsoda felel meg az én ízlésemnek. Furcsának kéne lennie erről beszélgetni egy exemmel, ráadásul egy olyan sráccal, akivel az apám miatt szakítottam, de a valóság az, hogy magamat ismerve úgyis szakítás lett volna a vége. Annyira nem hat meg hát a sok mi lett volna, és felszabadultan is tudok vele így poénkodni. - Egy dollárért megteszem. – vágom rá lelkesen, amint előrehajolok, majd felnevetek kedélyesen. Apámat nem szoktam tájékoztatni, éppen kivel járok randizgatni, szerintem nem is nagyon érdekli, de azért, ha hazaállítanék egy lecsúszott kis sráccal, biztosan felmenne a pumpa benne. Inkább csak a saját nevét szeretné védeni, a család nagyságát, nem pedig engem, de igazából ez másodlagos. Jó végignézni, ahogy forr magában, hogy már nem irányíthat minket. Nincs befolyása afelett, mit kezdünk a DeVries névvel. Nem, mintha annyira sok oka volna a panaszkodásra. Yasemin főszerkesztő a városi lapnál, én pedig a rádióban vezetem a leghallgatottabb műsort. A média így az Alapítok kezében van, még ha az egyiket én, a tékozló leány tartom is a markomban. Az, hogy kivel osztjuk meg az ágyunkat igazán lehetne másodlagos is az öregnek. Persze, nem is nagyon érdekel már ő mit gondol, azok után, mit tett anyánkkal. Logan megjegyzése igen mélyre hatol. Magam is ezzel a kettőséggel küzdök. Imádok DeVries lenni, az alapítóság nem csak egy családi történelmet, nívót ad, hanem ismertséget is, instant népszerűséget, amit tagadhatatlanul kihasználok és élvezek nap mint nap. Jó tudni arról is, mi rejtőzik a felszín alatt, még akkor is, ha ez a gyűlölet egy új vállfaját szabadítja minden tizenhatévesre. - Én teljesen megértem. Körülbelül csak ez tart vissza attól, hogy megváltoztassam a nevem és egy új életet kezdjek. – vallom be, félig viccelve, félig komolyan. Az Alapítók Körének minden előnyét és hátrányát átélem, a jó dolgokat igyekszem kihasználni, a negatívumokat meg ignorálni, jobb esetben ellensúlyozni. Logant elképzelni virágkötőként igen mulattató, széles vigyoromat le se lehetne rólam vakarni. Beleiszom az italomba, letörlöm a számat utána. – Egy kötény nagyon jól állna rajtad. – összegzem az imént látott képet. – Ezzel az önéletrajzzal tuti kelleni fogsz valamilyen olcsó motelnek a reggeliztetéshez. – kommentálom a barátom szegényes gasztronómiai tudását. – Egyébként salátákat is tudsz csinálni, csak fel kell vágni a dolgokat, higgy magadban, ne félj ezeket is elmondani az interjún! – bíztatom, miközben már a hasamat fogom. Én sem vagyok egy Michelin-csillagos szakács, de azért elboldogulok a konyhában. Szerencsére nem szorulok arra, hogy vendéglátásban dolgozzak, pokoli lehet egésznap a meleg olaj felett gürcölni a hálátlan éhes embereknek. - Kávéfőző kisgyakornoknak mindig várlak a rádiónál, amíg nem találsz valami melót. – váltok komoly hangra. – Mondhatod a szüleidnek, hogy legalább van valami ötleted az életeddel. Aztán ráérsz kitalálni, hogyan tovább. Nekem meg mindig lesz friss kávém. – vigyorgok elégedetten. – Szuper meló a rádiózás, egyedül a koránkelés szívás. – teszem hozzá. Őszintén szeretem a rádió légkörét, a melót, és tényleg várom őt, ha addigra nem sikerül dűlőre jutnia a jövőjével kapcsolatban. Bár az ő esetében a városban maradás necces, ha Daricával szeretne együtt maradni.
Vannak barátaim, emiatt igazán nem panaszkodhatok. Szereztem az egyetem alatt is Oxfordban, az utazásaim és a fejvadász melóm közben is, ám olyan, mint Yara nincs még egy. És most nem arra értem ezt, hogy nő, vagy hogy anno jártunk egy ideig, nem. Ő azért más, mert szintén alapító család sarja, és hasonló értékrendekkel nevelték, mint engem. Az alapítókkal persze nem csak vele vagyok kapcsolatban, a korombéliek mindegyikét ismerem - Caprice Deckerrel még randiztam is anno! -, de többnyire semleges a viszonyom velük. Egyre kevésbé érdekel az a fajta mentalitás, amivel ezek az emberek élik az életüket. Olyan nagy baj, ha én mást akarok? Ezért is találtam ki a hazugságot, amivel szinte mindenkit etettem az elmúlt 2 évben. Hogy nyerjek egy kis időt magamnak. Magunknak, Daricával, aki sajnos semmit nem sejt, és emiatt is szarul érzem magam. Próbálom elodázni, de tudom, hogy nem sokáig húzhatom már ezt, és hiába húzom Yara agyát némi poénkodással a témát illetően, tudom, hogy az idő ketyeg. Na mindegy, inkább viccelődjünk a karrierváltáson, ha már ilyen képtelen ötleteket vet fel a velem szemben ülő hölgyemény, képtelen vagyok szó nélkül hagyni. -Szóval ilyen férfiakra gerjedsz? Azért megnézném DeVries papa fejét, amikor hazaállítasz egy ilyennel. Ha csak viccből is. De tényleg, még fizetni is hajlandó lennék érte. - játékos cinkosság csillan a szememben, ahogyan elképzelem, Yara apja mit szólna ehhez. Yara szeret szembemenni az akaratával, az, hogy engem is emiatt dobott anno...nem mondom, hogy az egómnak nem esett rosszul, de túltettem magam rajta, és legalább nyertem egy barátot, szóval...végülis összességében win-win, hiszen most már Darica mellett boldog vagyok. Kicsit átváltunk komolyba, bár nem akarok túl sokat lelkizni vagy ilyesmi, kevésbé az én stílusom, meg hát nem is azért jöttünk ma ide, de ez a tanácskérés azért kikívánkozott belőlem. Hozom is a megfelelő pia utánpótlást hozzá, Yara szavaira pedig sóhajtok egyet. -Jó szar is hazudni mindenkinek, színt kéne vallanom, de közben...azért lássuk be, elég sok előnnyel jár, ha az apád az Alapítók Körének a tagja...- na jó, ez most nagyon nagyon önzőn hangzott, valahol szégyellem is magam amiatt, hogy azért húzom az igazság kiteregetését, mert a szüleim pénzelik az életemet. Persze, van saját keresetem, de azért tőlük is csorog be némi pénz. Nem jó ez így... -Oké, persze. Lassan ott járunk hogy legyek mindjárt egyből virágkötő vagy utcaseprő, nem? - nevetem el magam, kapva kapok a téma terelésén. Nem akarok visszakanyarodni már, inkább szórakozzunk. -A szakács amúgy nem rossz...ha tudok rántottát csinálni meg melegszendvicset, sőt a mirelit kaját hibátlanul ki tudom olvasztani, akkor az már elég referencia valami puccos Michelin csillagos étteremhez? - vigyorodom el, mert itt tényleg meg is áll a tudományom. Nem vagyok egy konyhatündér, fiatalkori képzésem során ez a skill valahogy kimaradt. Talán felnőttként magamra szedhettem volna, de egyszerűbb volt mondjuk rendelni. A lustaság fél egészség, ugyebár.
Logan örökké egy gyerek marad. Az évek során eléggé megismertem őt, és biztosan állíthatom, hogy sosem fog felnőni. Igazi oázisnak számít a könnyedsége az én köreimben, legalábbis abban a körben, ami a családi nevemmel jár. Mindenki hátsófelébe karót dugtak, és fájó szívvel ugyan, de be kell vallanom, hogy a nővéremet is ez a hideg hivatalosság jellemzi. Csakis a cél a lényeg, a városunk védelme és fejlesztése, a saját életük meg szórakozásuk, nos másodlagos. Logan mellett viszont nem kell nekem is ridegen és kimérten kezet ráznom mindenkivel egy pohár drága pezsgővel a balomban, és úgy csinálnom, mintha nem gyűlölném az apámat a nap minden percében. Ezért hát, mikor nyelvet nyújt, válaszul én is csak egy grimaszt ejtek meg, ami pillanatokon belül vigyorrá alakul. Nem is illenek hozzánk a komoly témák. A viccelődése kicsit felszabadít a bűntudatom súlya alól, de félek, van valami igazság abban, amit mond. Tudom, hogy nem haragszik igazán, de talán kellene. Úgy falom az életet és a munkát, hogy elfelejtem azokat, akik egész életemben elkísértek? Ráadásul Logan nem csak a tipikus kisvárosi miliő miatt ragadt az életemben, hanem tényleg barátok vagyunk. Megbocsájtanám magam, ha a szomszéd gyerek életének egy szeletét feledném el, mert hát szimplán csak a sors hozta úgy, hogy kerülgessék egymást mindenhol. Na, de Logan… Nem hittem volna, hogy én is valahol olyan leszek, mint a nővérem. Az élet nem volt hozzánk kedves, és bár összetartunk, és egymáshoz jóságosak vagyunk, ő teljesen elfordult az emberektől, a munkája – és a vele járó hatalom a mindene. Talán nem úgy tűnik, de tudom, hogy rideg és bizalmatlan. Én az ellenkezőjének tartottam magam, de megeshet, hogy ugyanabba a gödörbe zuhantunk, csak én feltűnőbben kapálok kifelé, hátha azt az illúziót kelthetem magamban és a lefelé bámulókban, hogy igazából repülök. - Jó, oké, bocsánat, valóban felemésztett az egóm mindent körülöttem. – mondom, és legyintek egyet. Próbálok lazának tűnni, de tényleg bánt engem ez a dolog, és nem könnyen lépek túl ezen. Pár pillanatig a poharamat bámulom, sóhajtok egy nagyot, és lezárom magamban ezt a frusztrációt. Loganhez sok minden meló illene, és egyikhez sem társul egyenruha, csakis a legdivatosabb, jól szabott öltönyök. A pikírt megjegyzéseim csak viccből jönnek, tudom, hogy sokra viheti egy csomó szférában. – Na, azért a kikötői munkás nagyon férfias! Az izzadt, olajos, poros karok, a munkavédelmi sapka, a bagórágás, az olaj a körmök alatt… - sorolom, próbálok álmodozó fejet vágni, hiszen ő is ilyen melodramatikus előadást igyekszik elém varázsolni. Színész nem lesz, az tuti. A másik dolog, ami eszembe jutott, az nem lett volna szalonképes. A mi kapcsolatunkban nem volt ilyesféle probléma, és bár nem vagyok prűd, nem illene a foglalt exemmel a régi szép idők testi élvezeteiről nosztalgiáznunk. – Semmi köze nem volt ahhoz, hogy az én apucim kicsi kedvence voltál… - forgatom a szemem, és a mosolyom nem olyan őszinte. Ennyi idő távlatából is idegesít a dolog, hogy apám véleménye ilyen mélyen befolyásolni tudott, sőt talán még ma is tudna. Logan hangja komolyra fordult. Mint már említettem, nem való nekünk a komolyság, és hamar kihúzom magam, felkészülve a lelkizésre. Kérdése váratlanul ér., és ahogy feláll, van időm átgondolni, mit feleljek. – Szerintem nem én vagyok az az ember, aki ezt a kérdést meg tudja válaszolni. – mondom, amikor lerak elém egy teli poharat. Az én tanácsaimat az apámmal való örök konfliktusom besározza. Nem tudok objektíven egy ilyen helyzetet megítélni, és hiába múltam harminc, ez az egész az érzelmi intelligenciámra egy hatalmas pecsétet nyomott. – Ha a helyedben lennék, már nem beszélnék a szüleimmel. – mondom őszintén. Csodálom és egyben sajnálom Logant, hogy még mindig képes jóképpel hazamenni, és a családi béke érdekében hazudik is. Én képtelen lennék erre, de nem tudom, hogy melyikünk álláspontja lenne a jó, talán szituációfüggő, talán nincs is jó vagy rossz lépés. – Biztosan képtelen volnék hazugságban élni. – A hangom gyengéd, nem elítélő, hiszen nem próbálom lestromfolni őt ezért, vagy megszégyeníteni. Mindkettő lépéshez bátorság kell meg lelkierő, és mindkettő kimerítő hosszútávon is. – Viszont a könyvtáros is jónak hangzik. Vagy a szakács. – igyekszem felvidítani őt, a hangulatot kicsit oldani. Nem megy nekem a lelkizés most, főleg nem a szülői kapcsolatokról.
Kissé talán gyerekes reakció, de amikor reflexből visszavág, hogy Darica eltalálta a szememet is, én szimplán kinyújtom rá a nyelvemet, de aztán felnevetek. Sosem titkoltam, hogy bennem igenis él még egy gyerek a mai napig, bár persze nem hirdetem úton-útfélen, így a harminchoz közeledve nem feltétlenül illő dolog, de Yara pont nem az, aki előtt ezt ne tehetném meg. Ő is lazább a társaságomban, mikor megérkezett, még sokkal merevebb volt a tartása, a hangja is kimértebben csengett, de az ital (vagy ha nagyképű lennék, mondhatnám, hogy szerény személyem) hatására fesztelenebb az egész kisugárzása és viselkedése. Szemrebbenés nélkül keltek benne bűntudatot azzal, hogy szinte a szemére hányom, hogy nem emlékezett, jelenlegi oxfordi tanulmányom ordas nagy hazugság, amivel a népet etetem. Természetesen nem gondolom komolyan, nem is tudom sokáig megjátszani magam, bűntudatos ábrázatát látva kiszélesedik az addig csak a szám szélén bujkáló mosoly. -Na szép, befut rádiósként és a barátai kiesnek a fejéből...- még egy utolsó gyenge próbálkozás, hogy felvont orral játsszam a sértődöttet, de aztán elnevetem magam, nem megy ez nekem. Ha szakmát váltok, biztosan nem színésznek állok, annak igencsak csapnivaló lennék, nem is kérdés. -Most ezzel arra próbálsz utalni, nem vagyok elég férfias? - kérdezem felvont szemöldökkel a söröspoharam felett vigyorogva Yarára. A szemöldököm ezután nem tér vissza eredeti pozíciójába, hanem egyenesen a homlokom közepéig szalad, ahogyan sorolja a további munkákat, amiket elvállalhatnék. -Te Yara, ugye tudod, hogy Darica nem csak álca, én ténylegesen heteroszexuális vagyok? - nevetek fel, na nem mintha ha valaki férfi létére kutyasétáltató vagy fodrász, abból egyenesen következik, hogy meleg, de mégis, ez volt az első, ami eszembe jutott, még ha nem szép dolog is. -Vagy tán azt gondolod, te is csak a látszat miatt kellettél? Ezért dobtál, valld be. - a szívemre teszem a kezem, mint akinek ketyegője teljesen összetört, de mint említettem, az előadóművészet nem nagyon megy nekem, így nem is tudok túl sokáig komoly maradni. -Komolyra fordítva a szót...nem tudom. Eszembe szokott jutni, de igyekszem nem agyalni a különböző forgatókönyveken. Inkább kiélvezem a jelent ami most van, aztán a jövőn majd ráérek akkor lamentálni, ha már itt van. - megvonom a vállam, és a korábbi vigyor is némileg lehervad az arcomról. Nem vagyok az a típus, aki percre pontosan megtervezi az életét, de lássuk be, valóban közel a perc, amikor komoly döntés elé kerülök. -Te mit tennél a helyemben? - kérdezek vissza, és őszintén érdekel a válasz. Nem azt várom, oldja meg helyettem a dolgokat, csak bízom benne annyira, hogy számítson a véleménye, és érdekeljen a nézőpontja. Viszont ehhez kell még pia, így egy ujjamat feltartom, időt kérve, így legalább átgondolhatja a választ, mielőtt visszatérek, és ismét levágódok vele szembe, immár egy-egy újabb teli pohárral.
Logannel való barátságom egészen felüdülés. A néhai találkozások kellemes viccelődésekbe folynak át pillanatok alatt, és nem kell tettetnem mellette, nem kell konstans előadnom magam. Ez a jó a gyerekkori haverokban – ők ismertek azelőtt, hogy a reggeli műsor hangja lettem volna. Ráadásul az Alapítók egyenlő felekként kezelik egymást, hiszen mind tudjuk, amit a másik is. Nehéz kikapcsolni a rádiós hangot, a performansz-hajhászt magamban, a DeVries nevet letörölni az arcomról. Vele viszont nem kell adnom a szépet, elengedhetem magam, és egy kis gonoszkodás is belefér, nem kell tartanom attól, hogy elterjed a pletyka, mekkora flegma szuka vagyok. Így pár másodperc somolygás után színpadiasan az arcomhoz kapok, és eltátom a számat. – Átlátsz rajtam? Szerintem Darica eltalálta a szemedet is. – mondom komolyan, majd a mondat végére kiszélesedik az incselkedő mosolyom. Nem akarok beletaposni más kapcsolatába, főleg, hogy a lány sok-sok kilométerre van most, így ha akarnám sem vallanám be hangosan, hogy Logan tényleg egy jó pasi, kívülről és belülről is. Leszámítva a családját. Nem rossz emberek, csak a kínosabb oldalon állnak, fogalmazzunk így. Ebben az évszázadban már nem kéne ennyire ellene lennie bárkinek is a természetfelettivel szemben. Nem szambáznak nyilvánosan, nem bántják az embereket, nekik is biztonságosabb bujkálni. Sajnos sokan a városunk vezetésében még nem békéltek meg a gondolattal, hogy ők is emberek, csak plusz képeségekkel, maradjunk annyiban. Addig sajnos nem tudunk előre lépni, amíg őket nem győzzük meg arról, hogy a boszorkányokkal, váltókkal, farkasokkal nincsen semmi probléma. Ahogy az emberek bűnöznek, szintén ők is áthágják a szabályokat, de nem ez a jellemző a populációra. Ha én gonoszkodhatok, akkor ő is, és műsértettségem csakhamar őszinte vigyorrá formálódik. Örülök, hogy van még, aki nem tenyérbemászó velem, hanem igenis odabök, ha úgy gondolja. Segít a földön maradnom, és ezért rettentő hálás vagyok neki. Kicsit elgondolkodom, mikor válaszol, és el is pirulok szégyenemben. Szokásom megfeledkezni mások dolgairól, hiszen egy rohanás az életem, és örülök, ha a magam dolgait észben tartom. Rémlik, mintha említette volna, de a kamusztori a suliról jobban megmaradt bennem. Logan nem hülye, és akármennyire is lazán veszi a dolgokat, pontosan olyan diák volt mindig is, hogy végül sikerültek neki a dolgok. Még akkor is, ha nem igazán érdekelte az adott vizsga, legalábbis ezen emlékek élnek bennem. Egy pillanatra kétségbeesem, mikre emlékezhetek még rosszul, de tudom, hogy Logan nem fog rám megharagudni. Remélem, legalábbis. Bűnbánó mosollyal nézek rá, és a poharamban található jegeket táncoltatom körbe-körbe. - Bocsiiii, teljesen elfelejtettem, hogy említetted ezt. El voltam foglalva a saját műsorommal meg a szerkesztéssel. – Arcom pírja nem az italomtól van, hanem attól, hogy megint sikerült magamat előrevennem, holott más élete is káoszos, és szükségük volna rám. Tudom, hogy semmi kedve visszajönni ide és fejvadászként tovább tevékenykedni, nem igazán tudja, merre menjen tovább. Nem tudom elképzelni, milyen lehet céltalanul keringeni a világban. Persze, neki Darica a célja, de karrier szempontjából az én agyam nem tudja feldolgozni milyen lehet tervek nélkül létezni. A munkám szinte mindenem, szóval igen, nekem ez elképzelhetetlen. - Az egyenruha szexi, de nehezemre esik téged elképzelni egy olyan felszerelésbe beleizzadni. – nevetek felvetésére. A tűzoltóság kötelékében elég kemény nők és férfiak dolgoznak, Logant odaképzelni nem egyszerű. Nem, mintha ne lenne lovagias, csak hát nem így ismertem meg. Lehet az elmúlt években megemberesedett, meg azért a fejvadászat sem a gyáváknak való, azért a tűzzel játszani nem gyerekjáték. – Lehetnél mondjuk kikötői munkás! Vaaaagy… kutyasétáltató. Fodrász? – kuncogok. Nem engedném neki, hogy a hajamhoz érjen, de végignézném, ahogyan megcsinál egy frizurát. – Komolyra fordítva a szót… Van B terved? Mi lesz, ha tényleg haza kell jönnöd? – A hangom bizalmasabb hangnemre vált. Nem szeretném, ha orra esne, főleg nem a családja elől. Tudom, milyen, mikor hatalmas nyomás nehezedik valakire a szülei által. - Megköszönöm. – válaszolom Logannek, és figyelem, amint újra a pulthoz megy. Jól bírom az alkoholt, azt gondolom. Fiatal vagyok, most kell elengedni a hajam, nem ötvenévesen. Még egy pohár nem árthat meg.
Kezdőlap
