Úgy hallgat, mint akinek sok mondanivalója van: ahogy eddig is hallgatott. Ugyan beszélhetne, ha akarna, ezt biztosan ő is kiérzi a kettőnk közti apró rezzenésekből. Mégse szól. Nekem a szemem se rebben, mert szokva vagyok hozzá, hogy mellettem olyan emberek maradnak gyakorta némák, akiknek pedig bőven volna mit beszélni.
Én töröm meg a csendet, hirtelen és magamat is megdöbbentő zaklatottsággal. Mind a ketten felkapjuk a fejünket. Tágra nyílt, csupa fény szemében a saját zavart, akaratlan és elfogódott szenvedélyemet látom tükröződni. Azt a kétségbeesett értenyúlást, amit - tudom! tudom én - még csak nincs is igazi bátorságom megadni neki. De szívem sincs nem-megadni. És a kettő közötti ingatag tétovázásban mindennél többet számít, hogy soha nem hagynám Finchet magára abban, amiben én akarok az utolsó magára hagyott lenni.
Csak akkor, ha úgy akarja. Akkor igen.
És, ami azt illeti, ebben vagyok nagyobb tehetség.

Megindultságát legszívesebben meghagynám neki, mert olyan törékenynek és nyersnek tűnik most, amilyennek felnőtt férfiak soha nem akarnak más szeme láttára látszódni. Mégse tudok félrefordulni tőle. Otrombának és durvának érezném magam, ha megtenném és akarom is őt így látni - erre letaglózó hirtelenséggel ébredek rá a mindenen átfurakodó, füstüveg színű tekintet ólomsúlya alatt. Csak biccenteni tudok, sután és őszintén, gyengéd pillantásomat szívdobbanásnyi időre sem véve el a megelevenedett küszködésről az arcán.
Hiszen tudod, Finch, nem ismersz és így is tudod, megérzed biztosan hogy amit én ígérek az nem ér a világon semmit. Még csak azt sem tudom, hazudtam-e neked. Akkor sem tudtam, amikor feltettem a kérdést és mégis feltettem. És most, hogy azt látom, megérintettelek vele, szégyellem magam.
Miért nem juthatott legalább neki valami értékesebb nálam?
Legalább visszautasít. Eddigre azt sem tudom, mit mondanék, ha meg akarnék szólalni.
Elfogadom a jobbját és a ránk nehezedő mázsás atmoszféra mintha oxigénnel telne meg. Érzem, hogy a vonásaim egy kissé megelevenednek. Nem mosoly, de nem is a korábbi villámsújtotta, nyers sebezhetőség.
- Nem azért mondtam el, hogy hordoznod kelljen. Csak azért, mert kérdezted.
Felvonom a szemöldököm, egészen halványan, kicsit visszatérve a megszokott és értelmezhető gesztusok világába. A mozdulat csupa finomság: ha nem figyel, elmulasztja. Utoljára tekintek végig rajta.
'Ne menj'? 'Maradj'? Vagy 'gyere vissza'?
Megszorítom a kezet. Aztán elengedem.
- Jó éjszakát, Finch.

   

Más a teher míg az ember azt hiszi, hogy nincs aki megérthetné milyen annak cipelése. Más a teher, ha nincs kivel osztozni rajta. Harapottságom története, az óceánok kiapadása, az erdő otthonossá válása a külcsíny ellenére jobban zajlott belsőmben mint külső jelekben. A hullámok fákká szelídültek és a lelkem olyan bokrokkal és búvóhelyekkel telivé vált, hogy a bestia végre jól érezhesse magát benne. Itt telepedett le Lola is a maga metaforikus és nagyon is konkrét erdei házikójával és ezt az idillt nem bolygatta senki, hisz' mindez csupán a sajátom volt.

Mostanáig.

Az a sejtés, hogy talán Charlie is virágos rétekké, sűrű fenyvesekké és vadakkal teli bozótossá rendezte azt az akármit ami azelőtt volt a lelkében mielőtt farkassá vált, megmásította ezt a terhet. A madarak felrebbentek és az időjárás megváltozott. Élénken áramlott át rajtam a másság érzete és vágyódva gondoltam egy percre régi életem után. Régi önmagam után. A bűntudat aztán teljesen bekebelezett átérhetetlen szájával.

Charlie-ra sandítottam és nem éreztem szükségét annak, hogy bármit is szóljak miután utolsó szavam is elnémult. Minek is untattam volna, vagy épp kötöttem volna az orrára a antigua-i utazást, a születésnapomon megesett telefonhívást, az ismerős idegen érzetét. Olyan titkokat csaltam elő belőle amikről még nem tudhattam, hogy szívesen adta-e nekem avagy sem, bizalmával és türelmével visszaélni pedig akkor sem volt jogom, ha mi hasonlóbbak voltunk egymáshoz mint bármelyik két másik farkas a falkában.

Az erdő fái ritkulni kezdtek és habár tudtam, hogy közel már az első autóút, a síri csendet élesen metszette ketté a férfi kérdése. Felkaptam a fejem és kikerekedett szemmel bámultam rá. Valami olyasmi zúgolódott belsőmben amitől farkasom zavarodottan fordította jobbra, majd balra fejét, a bizonytalanságtól inkább a földhöz simult.

- Még soha senki nem ajánlotta fel nekem, hogy velem tart - válaszoltam a megütközéstől lassan - Mindig csak... Ne menj... Maradj... Vagy... Gyere vissza...

Elhallgattam és ezen a ponton szinte mindegy volt, hogy mit tárok falkatársam elé, hiszen épp valami olyasmit fogalmaztam meg lehengerlő bajtársiasságát látva, amit még magamnak sem sikerült. Úgy fürkésztem Charlie arcát mint ahogy még akkor sem vizslattam amikor először találkoztunk.

- Letaglóz a barátságod - ellenálltam a kísértésnek, hogy ebben a sebezhető pillanatban cipőm sáros orrára sandítsak - De sajnos nem tarthatsz velem. Viszont amit elmeséltél... azt megőrzöm... Köszönöm...

Azzal jobbomat nyújtottam neki.

   

   @

   

Utólag belegondolva fogalmam sincs, mi tartott vissza Finchet és engem attól, hogy egymás társaságát keressük. Nem sokat beszéltünk korábban, sőt és mégis...
Belül sóhajtok. Rendben: hosszú ideig szándékosan kerültem őt. Az előítéleteim félelmet ébresztettek bennem iránta és azt már régen megtanultam, hogy az én félelmeim többnyire nem az üres levegőből táplálkoznak. Érzem, hogy megborzong mellettem, mintha belelátna a fejembe. Hirtelen késztetés döf belém sürgetőn, hogy mentegetőzni kezdjek előtte, az érzéseimért és a gondolataimért amelyekről se nem tehetett, se nem tudhatott és amelyek úgy érződött, éppen most indulnak változásnak. Legalább annyira kiszolgáltatott és fájdalmas változásnak, mint a korai alakváltások voltak.

Soha nem gondoltam volna, hogy éppen Finch Colby iránt fogok testvéries érzelmeket táplálni, ám amit fölnézve az arcán tükröződni látok, lesből csap le rám.
Én is ilyen szörnyen elveszettnek nézek ki?
Dehogy. Rosszabbul.
A sötétszínű fenevad, amely bent, a mellkasom aljában fészkel, könnyedén fogja el a Finch bestiájának fájdalmas szűkölését: torkában válaszul halk, kerregő morranás kél, a leggyengédebb kérdő hangsúllyal, amelyre képes volt valaha. Talán nem is jut el a másik fülébe, különösen, hogy érzem a falat, amelyet a férfi emel maga meg az állat közé és kapkodva igyekszem csatlakozni hozzá, elfojtva a sajátomat. Semmi szükség rá, hogy rákényszerítsem, érintse meg a farkasoldalát. Ha a helyében lennék, nekem fájna ez a bánásmód.
Néma csendben teszünk meg néhány sötét, csillagfényessé váló yardot. A léptei és a légzése megváltozik, árnyalatnyit csupán, ám az én füleim előtt ez sem maradhat rejtve. Elszorul tőle a szívem. Én is érzem, hogy ezúttal nehezére esik magával cipelnie a saját testét, amelytől bizonyára undorodik és fél. Legszívesebben átkarolnám, hogy magamhoz szorítsam, na nem hosszan vagy ragaszkodón; azt hiszem, egyszerűen csak fogalmam sincs, hogy azt a zavart és heves, bűntudatos meghatottságot, amely éppen maga alá gyűr, hogy máshogyan lehetne a tudtára adni. Persze, sehogyan sem lehet. Se így, se máshogy. Végül csak sötét és megrendült és súlyos pillantást vetek rá és ennek az átnedvesedett pillantásnak bizonyára miriádnyi cseppfolyós selyemfénye akad, amelyek csak az áruláshoz értenek. Aztán azok is nyomtalanul felszívódnak. Nekem néha olyan nehéz megkönnyezni bármit is.
Hallgatok.
Megint.

Akkor veszem észre, hogy visszatartottam a lélegzetem, amikor beszélni kezd, mintha a testem a legalapvetőbb életfunkcióit is szüneteltetni kívánta volna a csend kedvéért. Végigmérem őt, fürkész kíváncsisággal ezúttal. Nem tudom, hogy amit mond, milyen érzéseket kellene felszítson bennem. Megnyalom a szám. Észre sem veszem, érzek-e rajta bármit.
Nézem és nézem Finchet. A harapott farkast. Néhány szívdobbanásnyi ideig eltart, amíg rájövök, hogy fogalmam sincs, mi vár rá és ami ennél is rosszabb, neki sincs és ami ennél is rosszabb, pontosan tudom, milyen így élni és talán azóta, hogy megtudtam, nem is mozdultam el sehová belőle. Káprázat, hogy bármi is vált volna belőlem.
Nem káprázat, Charlie Manx. Hazugság.
Egy kicsit cseng a fülem valamitől, pedig lappang csupán az erdő még. Magamat azért így is hallom, olyan tisztán, mintha harangzúgás érkezne a távolból.
- Akarod, hogy veled menjek?

   

Nem azt kaptam a beszélgetéstől amit vártam. Már megszokhattam Alec folyton nyugtató, türelmes szavait, vagy azt az irigylésre méltó természetességet ahogy Nikko beszélt farkasomról. Charlie azonban más volt. A tömötté váló estétől megborzongtam, de bűntudat támadt bennem, mert saját árnyékaim mártották bele fogukat lábikrámba és nyomták oda hideg talpukat az oldalamhoz, melyen az egymás felé néző fecskék képe díszelgett. A férfi irányából olyan démonok szöktek ki és kebeleztek be egészben, amelyek létezéséről kényelmesen megfeledkeztem. Mert kényelmes volt. Hiúságomban el-elfeledkeztem arról, hogy én harapott és nem született farkas voltam, vagy, hogy micsoda összpontosítást igényelt a teliholdas éjszakák kontroll alatt tartása.

- Ezt akartam tudni - válaszoltam csendesen ajkamba harapva és nyakamat úgy húzta lefelé valami titokzatos súly mintha lehorgasztott fejemre kötöttem volna azt a bizonyos imént emlegetett horgonyt. Azon kaptam magam, hogy lépteimet lassabbra fogtam és érzékennyé váló fülemet kivetettem az erdőre attól rettegve, hogy más megneszelheti szégyenteljes titkainkat.

Amikor Charlie rám nézett, az utolsó lehetőséget és elszalasztottam, hogy másfelé forduljak és kizárjam elmémből szavait. Arcomra a félelem és kétségbeesés rendezett ráncokat, eltüntette a korábbi barátságos ellazultságot és magabiztosságom inkább csálé madárijesztőnek tűnt. Műembernek. Épp annyira igazinak amennyire igazi farkas én voltam. Én, a madárijesztő farkas. Talán még a varjak is rajtam röhögtek a kihalt fenyvesekben.

Charlie állkapcsának megfeszülésére a farkasom zavarodottan nyüszített fel és nyúlt ki utánam. Ne most, küldtem felé a hessegető érzést és az ordas megbántva kushadt le elnéptelenedett lelkem sötétjében. A férfi befejezte mondandóját és számomra elfogytak a szavak.

Tökéletes csendben lépegettem mellette és amikor már feszítővé vált a szemkontaktus, hát elfordultam és elfelejtettem, hogy mi teszi lábaimat egymás elé, mi emeli és süllyeszti levegővel teli tüdőmet, minek köszönhető a pislogás reflexe. Zavaróvá vált testemen a ruha és sütött a bőrömből az idegesség.

- Nemsokára elutazom - saját hangom ismeretlenül kúszott elő a torkomból és habár tudtam, hogy ezt már a férfi orrára kötöttem, most mégis más volt a csengése - Olyan messzire, hogy ha egyszer elindulok akkor nem lehet visszafordulni. Akkor lehet, hogy egyedül kell átváltoznom, mert nem érek haza időben. Nem tudom, hogy az lepett-e meg, hogy végig lehet csinálni, vagy... hogy könnyebb...

Elharaptam a végét. Nem mertem olyan őszinteséggel feltárni azt, hogy mennyire a szívemből szóltak a tapasztalatok melyekkel sebezhetővé tette magát előttem és gyáva voltam ahhoz, hogy eláruljam magam.

- Köszönöm - súlyosan csengett a szó, mert mégsem éreztem hálát. Már akkor tudtam, hogy el akarom mondani Charlie-nak, hogy mi várt rám Antiguán.

   

   @

   

Nem akartam őt megtaszítani semmilyen irányba. Igazán nem. Rosszabb napjaimon, a legsötétebb jellemhibáimtól vezérelten talán megadtam volna magam az alantas kéjnek, amelyet a mások manipulálásával járó hatalmi pozícióban szoktam érezni, ám a helyzet - az én személyes helyzetem - manapság távolról sem elég súlyos ehhez. Sebzett borúlátásom és gyógyulni nem akaró, megszállott kaparászást és tépkedést követelő traumáim éppolyan elevenek, mint bármikor máskor. Mégis... az elmúlt időszakban mintha valami javulásfélét is tapasztalnék. Nem ezek helyett - ezek mellett. A mindennapokban észrevehetetlen fejlemény, ilyenkor azonban kiveri a szememet. Hisz képes vagyok úgy reagálni, hogy azt később ne kelljen szégyellnem magam előtt. Képes vagyok a sebezhetőn felém fordulóból nem koncot tépni magamnak.

Ehelyett komoran és gyáván hallgatok, mint aki attól tart, hogy talán mégis hazudik valamiképpen, és mindjárt felülkerekedik rajta a saját elvetemült aljassága. Ez itt és most fontos: nagyon fontos. Tudom. Érzem. Elfordítom a tekintetemet, amikor az öngyilkosságról beszél, mintha a benne kínlódó lélek meztelenségét nem tudnám elég tapintattal szemlélni. Kifinomult receptoraim elfogják az apró jeleket, amelyekből egyértelmű, hogy Finch tengerkék pillantása szintén másfelé tapogatózik.
- Meg. Meg lehet. Félelmetesebb, de könnyebb is. - újabb rovás a falkaellenes táblára a fejem felett. Sajnálom. Az első időkben vakon rettegtem attól, hogy a falka farkasai közelről figyelnek és ítélkeznek. Hogy nem szóltak róla, de bármelyik teliholdnál elveszíthetem a jogot, hogy másnap magamhoz térjek. Sosem beszéltem erről a félelmemről senkinek, de a mellembe döfött késként hordoztam minden egyes holdtöltekor. Mi tartaná vissza a falka teljes jogú tagjait, az igazi farkasokat, hogy kigyomlálják maguk közül a selejtet? Valószínűleg semmi, mondanám, ha Finch kérdezné, a valódi véleményem azonban ennél jóval kevésbé óvatos. Egyáltalán semmi. - Nekem legalábbis így volt.

Hallgatom, amit elmond, és válaszul csak biccentek. Hirtelen nem találom nehéznek, hogy ránézzek: merész metszésű állkapcsán és magas homlokán megtapad a tekintetem egy cseppet, mielőtt biccentenék. Ha figyel, láthatja, hogy a hátsó fogaim mellett kétoldalt beszédesen kidagadnak az inak. Fülemet hegyezve önkéntelenül megfeszítettem a nyakamban húzódó izmokat.
- Segített. - Jegyzem meg, bár a hangot nem akartam ennyire mélyen, torokból képezni. Hümmögök, mint aki elnézést kér a drámai hangvétel miatt, a képemet uraló sötét, bensőséges kifejezés ugyanakkor nem változik meg. A szemöldököm alól tekintek fel rá sandán. Sokkal magasabb nálam. - Egyedül jobban féltettem mindent és mindenkit. Kivéve magamat. Ez az igazság. - Megnyalom a számat, mert ezt még magamnak sem szívesen vallom be. Most mégis van valami groteszk megkönnyebbülés az egészben, mintha egy különösen ocsmány testi elváltozást csupaszíthatnék le áhítatos szemtanúk előtt. - Egyedül volt először, hogy egyetlen pillanatra sem féltem az átváltozástól. A fenevadtól, amit ők kényszerítettek rám. A falka előtt megadni magamat neki mindig olyan volt, mint a szemük láttára alávetni magam ugyanannak az erőszaknak. Minden egyes alkalommal ugyanúgy. Ilyenkor nem egyszerűen csak féltem, Finch. Szégyelltem is magam. Ez volt a nehéz.
Hallgatok, leginkább azért, hogy a rám törő emlékektől felkavarodó gyomromon uralkodni próbáljak. Az árnyékok közt ugyan nem látszódik, de érzem, hogy elszürkültem egy kevéssé. Meddig lesz még hatalma felettem ennek a borzalomnak?
Egyszerű kérdés ez. Amíg csak élsz.
- Sokat segített a falka. Sokat segít. Ezt nem tagadhatom le. Sokuk a szívemhez is nőtt és nem vagyok különb sem náluk, sőt. De átváltozni...
Finchre nézek megint, ezúttal rezzenés vagy lomhaság nélkül. Reá szegeződő tekintemben egy pillanatra ott tátong az az igazságtalan rosszindulat, amely - akárcsak egy figyelmetlenül kihelyezett tányércsapda - válogatás nélkül akárki óvatlanra ráharaphatott, ha egyszer megérintették.
- Átváltozni igenis könnyebb nélkülük.

   

Tekintetem mohón tapadt Charlie markáns vonásaira, pillantásom pontról-pontra ugrált szürkületben monokrómmá váló arcán. Ez is olyasmi volt mely talán korábban eszembe juthatott volna, de járhatatlan útnak tűnt, ahogy a szárazföldön járás idegenül hatott annyi vízen töltött nap után: másoktól segítséget kérni. Nem tudhattam miért csak Alec Wardtól fogadtam el minden vállba veregetést és szigorú korholást. Charlie sorsa sokkal jobban hasonlított az enyémhez és én mégis azokét űztem és próbáltam a sajátomat az ő mércéjükkel mérni, kik már farkasgénekkel születtek az erdő világába. A mellettem lépdelő férfinak is nagyon jól kellett tudnia, hogy esetemben nem erről volt szó. Még úgy is, hogy féltestvérem, ki szintén a falka tagja volt, tiszta vérű vérfarkas volt.
Kesernyés íz áradt szét a számban, elcsapta nyelvemet és érdessé tette szájpadlásomat, mert egyszeriben úgy tetszett, hogy Charlie meg én, a két korcs titokban és cinkosul áruljuk el a falkát, például olyan mondatokkal, hogy "én a falkával sem szerettem váltani". Egy megértetlen és régóta kétségbeesett részem mohón vágta volna rá, hogy "én sem", de nem kértem a júdáspénzből. Pedig milyen jól esett volna beismerni az igazat.
Charlie mosolyában volt valami ami egyszeriben kényelmesebbé és magától értetődővé tette számomra a tenger felé kanyargó ösvény taposását és hogy miért kívánkozunk ki innen mindketten anélkül, hogy mégis sietős lenne a dolgunk. Talán nem ide tartozunk, mart gyomromba a félelem és habár a férfi mosolyában volt valami megrettentő és sötét, de hagytam, hogy egészében bekebelezzen.
Válaszára végül elszakítottam tekintetem az övétől, az ajkamba haraptam és lesandítottam kissé sárossá váló cipőm orrára. Helytelennek és annyira helyesnek tűnt a köztünk kibontakozó beszélgetés. Mintha az ember izgatottan várta volna a faágon bebábozódott rovar kikeltét, de végül egy méretes pók mászott volna elő onnét. Charlie a szívemből szólt.
Nem mertem közbevágni és csak hallgatásomból sejthette - ha sejtette -, hogy halálos és mindent felforgató módon egyet értek a tabuk lerombolásával melyet kisujja megmozdításával ért el. Mondatait egyenesen saját emlékeimből is megírhatta volna.
Kieresztettem a tudtomon kívül bent tartott oxigént és néhány lépést lefaragtam az előttünk nyúló ösvényből mire mertem elé tárni válaszomat.
- Ha egy éve hangzik el köztünk ez a beszélgetés, akkor valószínűleg horgonyt kötöttem volna a lábamra... - válaszoltam és nem nevettem, így Charlie-nak tudnia kellett, hogy ha öngyilkos hajlamaim nem is voltak soha, mert annál erősebben pulzált bennem az élni akarás, de bárminek alávetettem volna magamat, hogy kiirtsam belsőmből a farkast - De még most is... - elharaptam a mondat másik felét és képtelen voltam rávenni magamat arra, hogy a szemébe nézzek. Felsejlett előttem Alec és fülembe csengtek egy évvel ezelőtti szavai: "Egy nap talán majd te is megtalálod az okot, amiért a végzet ide rendelt. Falkában élni kiváltság, nem jog, vagy kötelesség. A magányos farkas gyenge, a falka együtt viszont bármire képes." De Charlie és én nem akartuk, hogy a falka elviseljen minket. Akkor sem, ha képesek voltak rá.
- Szóval meg lehet csinálni - mondtam szinte csak magamnak és pillantásom beleveszett a szürkületbe öltözött fák látványába. Úgy éreztem titokkal kell fizetnem titkokért cserébe.
- Az első két átfordulásomat egy másik falka területén éltem át. Egy szigeten az Indiai-óceánon - szinte robotikusan meséltem - Aztán a harmadikat teljesen egyedül... ezekről nincsenek emlékeim, de azokról sem amikor az első fél évemet töltöttem itt Rose Harborban. Csak mostanság tisztul a kép...
Ha Charlie hallott pletykákat, vagy egyszerűen vette a fáradtságot, hogy tologatni kezdje a puzzle darabjait akkor könnyen összetehette a történetet egy egésszé.
- Segített neked az, hogy egyedül fordultál át? - most először néztem rá jó néhány perc után. Segíthetett neki abban, hogy jobban a falkához akarjon tartozni. De féltem attól, hogy azt válaszolja: segített neki abban, hogy bebizonyítsa magának, nincs szüksége a falkára a túléléshez.

   

   @

   

Finch érezhetően zavarban van. Van már annyi rutinom az effélében, hogy ne akarjam a zavarát azonnal oldani. Fennhéjázás vagy leereszkedő sajnálkozás jeleit nem észlelheti felőlem és úgy sem teszek, mintha nem vettem volna észre semmit. Tudnia kell saját magáról, hogy nem a szavak embere, énrólam viszont talán nem tudja: így is, úgy is meghallom, amit mondani akar. Ha engedi meghallanom.
Legalábbis szeretem ezt gondolni magamról.

Oldalvást sandítok rá, amitől összeakad a tekintetünk. Láthatom, miként változik meg az arca a válasz hallatán. Szemrevaló vonásai meglazulnak, de így is lappang bennük egyfajta feszesség; ahogy csendes mondanivalóm végére érek, a szemgödör mellett és a halántéknál hirtelenjében vékonyabbnak látszik a bőr, mintha az arckoponya éhesen közelebb nyomakodott volna a fiatal farkas testi határaihoz. Hallom, ahogy nyel. Aztán hallom, ahogy sóhajt és ezt emberfüllel is hallanám, mert így sóhajtani csak ekkora mellkassal lehet. Följebb szegem az államat, mint aki attól tart, megbántotta a másikat. De mondani nem mondok semmit. Hagyom Finchet beszélni. És ami ennél is fontosabb, hagyom, hogy meghallgathassa a saját mondanivalóját.
Rövid ideig lépkedünk csak, hosszú lábaihoz képest visszafogott ütemben, egymás mellett mint akik hozzászoktak, hogy kettesben múlatják az időt. Belül furcsállom, de valamennyire természetesnek is érződik. A nevetése ragályos, én mégis megállok egy mosolynál. Elgondolkodva szimatolok a nyirkos levegőbe egy pillanatra, észrevétlenül szoktam rá erre s a falka társaságában mind gyakrabban fordul elő. Olyan lehetek ilyenkor, mint egy holdkóros.
No hiszen.

A figyelmemet azért osztatlanul bírja. Kell egy kis idő, amíg a kérdését egészen, minden oldaláról fölfogom, addig pedig megint reá vetül a tekintetem és most végigmérem megint, feleslegesen próbálva minket egymáshoz hasonlítani. Farkas a farkashoz hasonlít ugyan, ám minden másban csak úgy vagyunk egymás mellett, ahogy sakál az oroszlán mellett. Hümmögök.
- Én a falkával sem szerettem váltani - avatom be végül sötét mosollyal. Nem vagyok hajlandó szégyellni magamat érte. Utáltam vérfarkas lenni, szívből és mindenestül: a falka nekem elsősorban biztonságot jelentett, számomra és az éjszaka mit sem sejtő többi résztvevője számára, akik máskülönben könnyedén a sorsomra juthattak volna. Az ő állapotukkal sokkal elébb megbarátkoztam, mint a magaméval; méltóságteljes, gyors és erős fenevadjaik sokkal inkább ajándéknak érződtek, mint a sajátom amely csupán erőszakossá, kapzsivá és ijedőssé tett. - Már akkor is voltak, akik közel álltak hozzám. Mara. Chelsea. Néhányan mások. Előttük szégyelltem magam. Voltak, akik lenéztek. Előttük utáltam magam.

A kék szempár pillantását keresem, hátha nem akar többet hallani. De kérdezte, így ha nem szakít félbe, megkapja a válaszát. Megnyalom a szám, mert az imént megharaptam. Alighanem véletlenül. Száraz. Pedig nem friss az emlék.
- Azért kellett egyedül végigcsinálnom, mert nem bírtam volna még egyszer elviselni, ha végignézik. Azért, mert azt mondják, hogy a farkas ereje a falkában van, de én is a falkája voltam valakiknek. Olyanoknak, akik nem ezt érdemelték. És éppen olyan rossz volt így is, mint addig mindig. Utáltam. De nem látta senki. Nem volt kitől félni. Nem volt ki mögé bújni. Nem volt, akit megpróbálhattam volna utolérni. Arra sem emlékszem, fogtam-e valamit. Hogy ettem-e valamit. Ez valahogy kijózanította a farkasomat.
Megvakarom a nyakszirtemet. Nem viszketett. De kellett némi elszántság, hogy ebbe beavassam éppen Finch Colbyt. Azt a farkast, aki a zabolátlan erejéről híres.
- Persze... nem nagyon. De valamennyire igenis kijózanította.
Az én megátalkodott, lassú felfogású, érzékeny farkasomat. Most már aligha tudja a falkatársam elképzelni, milyen voltam igazán kölyökként, mert a legtöbb hibáján túlnőtt a sötétképű, csapott vállú szörnyeteg. Láthatta nemegyszer, futhatott is vele: a rose harbori farkasok mára már bizonyosan kivétel nélkül rám ismernek. Rövid szálú, sűrű keverékszínű bundája, eleganciát nélkülöző mozgása és aránytalan testalkata messziről felismerhetővé teszi az állatot, szűkölő kaffogása nemegyszer sarkallt prédát nyaktörő rohanásra idő előtt.
Elhallgatok. Hátha hátat fordít nekem most.
Hátha kérdez még.

   

A szám sarka zavartól vegyes hálával rándult felfelé és tekintetemmel hosszasan követtem egy korhadt ág útját míg az lassan tovavándorolt mellőlem ahogy lépteimmel magam mögött hagytam. A belőlem előtörő hümmögés egyszerre volt a hízelgés esetleg visszautasítása és egy percnyi élvezkedés, hogy Charlie előtt valaki olyan bőrében tetszeleghettem aki nem voltam. Jó vadász... Na, persze. A bestia termeténél és erejénél fogva kevés esélyt hagyott azoknak az erdei állatoknak amelyeket a falka üldözőbe vett és amikor az ő jussára került sor, agresszív öntudatlanságban marcangolta szét a húst és belsőségeket, majd véres pofáját nyalogatva terült el a fényesre sikált csontok mellett. Igen, tagadhatatlan volt, hogy a farkas nem maradt volna éhen ha nem vérfarkasról hanem közönséges példányról lett volna szó, de talán Finch-ként a "jó vadász" dicséreténél még inkább értékeltem volna a "nyugodt, kiszámítható, kezelhető" jelzőket. Charlie-nak pedig tudnia kellett ezt. Tudnia kellett, hiszen ő is átélte a belső harcok mindennapos fáradalmait.
A sűrűsödő sötétségben a tavaszi erdő élénkebbé és frissebbé vált. Néhány veszekedő rigó suhant el a fejünk felett és a harapható levegő zamatosan hozta el az első virágok és serkenő fű illatát.
Fejemet figyelmesen és a kelleténél talán reményteljesebben fordítottam a másik harapott felé. Egy év talán nem is volt sok idő ahhoz, hogy még kevésbé közeli falkatagok előtt is bizalommal beszéljek saját vérfarkaslétemről, de egyszeriben azon kaptam magam, hogy abban a pillanatban mi sem természetesebb és magától értetődő mint hogy Charlie-val ráérős lassúsággal sétálunk az otthonukká váló rengetegben és hogy talán szívesebben fordulok hozzá egy ilyen mély és titkos kérdéssel mint az ismeretlen pékhez, hogy adjon néhány magvas zsemlét.
Charlie első szavánál némi megkönnyebbülést éreztem, a többinél nyers döbbenetet. A fény hiánya jótékonyan palástolta előle megnyúlt ábrázatomat, ám nem bízhattam az est leplében, Charlie farkasszeme még így is tisztán kivehette vonásaimat. Elöntött az a bizonyos ólmos érzés mi akkor rohanja meg az embert amikor másban saját magának sorsát látja fodrozódni. Nehéz eset voltam. Charlie talán csak udvarias volt, vagy vak, még az is lehet, hogy nem törődött saját utammal melyet körömszakadtáig küzdve jártam be az elmúlt tizenkét hónapban, de az az úri felmentés, miszerint én csupán farkasként lettem volna nehéz eset túl nagylelkű volt az irányomba. Nagyot nyelve kerestem a szavakat és talán olyan sokáig nem találtam, hogy ideje volt visszakérdeznie a beálló csendben.
- Nem tudtam - sóhajtottam olyan nagyot, hogy szinte alig jött ki a levegő mellett hang is a torkomon - Talán ha tudom akkor hamarabb fogadom el a harapott és tisztavérű farkasok közti különbségeket.
Az ösvény kanyarodni kezdett és kissé lejtett amint szépen lassan közelebb araszoltunk a városhoz. Szerettem volna minden tudni Charlie történetéről, de nagyon jól tudtam, hogy nincs jogom ezt kérni tőle.
- Nem akarom, hogy úgy érezd, vallatlak - nevettem el magam és halványan rámosolyogtam a sötétségen keresztül a férfira - Elvállaltam egy megbízást ami miatt el kell utaznom a városból. Egy év után először. Úgy tervezem, hogy még telihold előtt visszatérek, de... Fel akarok készülni a legrosszabbra... Már ha tényleg olyan rossz... Ezt szerettem volna megkérdezni tőled.
Egy másodpercig haboztam.
- Miért érezted úgy, hogy egyedül kell végigcsinálod a teliholdat?

   

   @

   

Finchet könnyű csodálni. Annak idején merész és magabiztos, csupa nyers erő ember volt, akiből vakmerő és vad, öntörvényű vérfarkas vált: fölszegett állú, egyenes testtartása ha kérkedésről nem is, hetykeségről azért igenis beszél. Barátságos őszinteségében van egyfajta - jobb szó híján - férfias közvetlenség, amitől gyengédnek ugyan nem tűnik, mégis ösztönös biztonságérzetet kelt másokban. Ha nem lenne olyan magának való, vezéregyéniség benyomását is tehetné. Fogalmam sincs, mit akarhat éppen tőlem. Bár minket kettőnket összeköt a származásunk alantassága, azonkívül egészen más fából faragtak, engem meg őt.
Legalábbis azt hiszem. Persze tévedhetek. Gyors ítélkezésre hajlamos, defenzív természetem sokszor feledteti el velem, hogy nem ismerem ezeket az embereket olyan jól, mint képzelem. Még ha a falkám tagjai is. Finchet pedig igenis kedvelem.
Ráérek akkor elfogadni, hogy nem szívesen mutatkozik velem, ha kiderül, hogy valóban így van.
Lépteimet az övéhez igazítva indulok el mellette, már amennyire nyakigláb termetéhez igazodni lehet. Közben a fülemet hegyezem. Érezni a levegőben, hogy a fiatal farkas bizalommal fordul hozzám. Az ilyesminek nehezen állok ellen.

- Jó vadász lett belőled - hagyom helyben a megjegyzését.
Megérdemel némi elismerést. A magam részéről nem vagyok tehetséges ragadozó: természetfeletti érzékeim és a mágia ellenére, mely tetőtől talpig átjár, nem vagyok sikeresebb a szürkületi vadállatoknál, amelyekre úgy hasonlítunk. Csak a hangom nagyobb az övéknél. Nem kétlem, hogy a prédaállatok nem csak nagyobb biztonságban, de nagyobb félelemben is töltik a teliholdas éjszakákat énmellettem, mint a falka többi farkasa mellett. Elgondolkodva hallgatom, ahogy az ifjabb farkas továbbfűzi a mondanivalóját. Rövid ideig csak néhány szusszanást hallhat felőlem - megesik, hogy a gondolkodásomat kintről is hallani, mintha a fejemben agy helyett csupán egy régi vágású gőzgép hajtókarjai dolgoznának.
- Előfordult - sandítok rá rövid villanással aztán. - Nem is egyszer. Te talán nem tudod, de én nehéz eset voltam, nem csak farkasként, mint az elején te. Emberként is. Talán most is az vagyok. Kényszert éreztem, hogy kitegyem magam a váltásnak néhányszor egymagam.
Ahhoz persze nem volt elég merszem, hogy az első két évben kíséreljem ezt meg; a falka tapasztaltabb tagjai talán nem is engedték volna. Tavaly és tavalyelőtt azonban már más szelek fújtak. Finchben megvan az erő és a rátermettség, hogy akár idejekorán belekóstoljon ebbe. Kíváncsian fordulok felé - késéles érzékeim lehetővé teszik, hogy könnyedén tartsam vele a lépést úgy is, ha nem figyelek előre. Feltéve persze, hogy nem kezd túlságosan sietni.
- Miért kérdezed?

   

Charlie olyan enigma volt számomra a falkában, hogy nem egyszer elgondolkodtatott, vajon minden harapott farkas így kitüremkedik-e a többiek egységéből, mi több, vajon én is ennyire kirívóan más volnék, különösen az Alfa és Bétáink mellett. A gondolat nem az ítélkezésből fakadt. Jó egy év eltelt azóta, hogy Nikkóval a város falkájának tagjaivá váltunk és az idő kíméletlen gyógymasszőrként dolgozott meg acélos markával, előcsalta belőlem a higgadtabb és kezelhetőbb bestiát és valahogy olyanná gyúrt aki egyszer csak a ranglétra előkelőbb és nagyobb felelősséggel járó fokán találta magát. Eszemben sem volt a megtett utat és a még mögöttem kapaszkodókat lebecsülni, lenézni. Valójában jobban értettem és éreztem át Charlie távolságtartó és óvatos viselkedését mint amennyire azonosulni tudtam a tisztavérű farkasok közvetlenségével. Talán mi Charlie-val már tudtuk, hogy nem vagyunk legyőzhetetlenek, sőt, bele is haltunk halandóságunk elvesztésébe és a létezés és megsemmisülés különös határmezsgyéjén létezve nem volt abban semmi különös, hogy pont mi maradtunk utoljára a kihalt erdőben.
Elfogadta a jobbomat, kézfogásunk hatására megannyi illatanyag szabadult fel és jutott a levegőn keresztül orromba. A farkaslét sajátja.
Elmosolyodtam Charlie előzékeny és udvarias reakciójára. Nem ismertem behatóbban a férfit, de talán még így is pontosan erre számítottam felőle. Bátorítóan biccentettem.
- Ellenkeznék, de akkor leleplezném magam - feleltem őszintén és némi humorizáló tónussal. A falka már tudta, hogy Lola Tucker hozzám tartozik, tudta, hogy boszorkány, de arról biztosan nem volt sejtése, hogy minden csepp időnket egymás társaságában töltöttük az elmúlt három hónapban.
Volt Charlie-ban valami ami könnyen oldotta az emberben felhalmozódott feszültséget. Egyenessége és egyszerűen célratörő kommunikációja harmóniában volt azzal amiben kényelmesen éreztem magam és ahogy fejemmel intettem, hogy lassan induljunk meg az egyik város felé vezető lépcsőn, kezemet farmerom zsebébe süllyesztettem és máris a lényeg megfogalmazásán voltam.
- Inkább kérdeznivalóm, remélem, hogy inkább neked lesz mondanivalód - vezettem fel és annyi időre szünetet tartottam míg teleszívtam tüdőmet a kora tavasz nyirkos földjétől és nyíló virágaitól nehéz levegővel - Te régebb óta hordod a bundát mint én. Az utóbbi időben már jobban alakultak a teliholdas vadászatok.
A férfi is emlékezhetett rá, hogy farkasom kontrollt vesztve szelte át az erdőt és amint kizárt tudatából, úgy nem hagyott maga után emlékeket azt illetően, hogy kiszabadultával mégis mit vitt véghez. Az elmúlt fél év változása szinte minden korábbi elképzelést túlszárnyalt és még azokat is pár jobb szóra késztette kik nem pártolták csatlakozásunkat a falkához.
- Szeretném megkérdezni, hogy előfordult-e már veled, hogy idegen környezetben történt meg veled a teliholdas átváltozás? Olyan helyen ahol a falka nem lehetett veled.

   

   @

   

Megszoktam, hogy az utolsók között távozzak mindenünnét. Általában már érkezéskor úgy választok helyet magamnak, hogy indulásnál ne essek senkinek sem az útjába és ez sohasem ütközik nehézségekbe, mert a pontosság a véremben van. Én soha nem sietek, mégis mindig időben ott vagyok mindenhol. Ma sem esik nehezemre megvárni, míg a hevesebb tempóban élő falkatársak nekivetik magukat a sötétségnek: így sem tartanak fel túlságosan, az erdő árnyai között szemvillanás alatt válnak kámforrá.
A zsebembe süllyesztett kézzel lépek át egy kidöntött fa karcsú törzsén - ebben a nadrágban ölesebb példányokat amúgy is inkább csak megkerülnöm lehetne - és megtorpanok egy pillanatra. A fülemet hegyezem. Mintha kürtöt, ismerős kürtöt hallanék a távolból. Feszülten figyelek: semmi. Néha, amikor ennyien vagyunk egy rakáson és körülöttünk a természet is a maga koratavaszi nótáit fújja, még előfordul, hogy megtéveszt a hallásom. Négy év eltelt már, de most is vannak dolgok, amelyek minden nappal megbízhatóbban mennek. Az érzékeimre támaszkodás éppen ilyen. A szusszanásnyi szünet elég ahhoz, hogy körülöttem jókora üres tér támadjon; a falka nem vesztegeti az idejét szájtátásra, lassacskán mind messze megelőznek. Nem mintha sérelmezném. Azon az időn már túlvagyunk, amikor a kanalat is másnak kellett a számba tennie.

Egyvalaki nem siet csupán: hogy megindulok megint, oldalról az atlétatermetű Finchet pillantom meg közeledni. Magamtól azt gondolnám, a közelemben lehet valaki, aki érdekli, ám erről ezúttal szó sincs. Ahogy mellém ér - ha engedi - elfogom a tekintetét a magaméval. Ridegséget, ahogy általában, úgy most sem tapasztalhat felőlem s a mosolya sem pereg le rólam viszonzatlanul. A kezét nyújtja.
- Szervusz, Finch.
Lapáttenyere - az enyémmel ellentétben - olyan kemény és érdes, mintha fából faragták volna ki, a kézfogáshoz pedig valamivel feljebb is kell szegnem az államat, mert a másik farkas jóval magasabb nálam. Ha fordítanék rá külön figyelmet, alighanem sorolhatnám, hogy roppant vállával mi mindent takar ki előlem különösebb erőfeszítés nélkül. Erős emberhez képest kellemes természetűnek ismertem meg őt: bár nem állunk igazán közel egymáshoz, azt így is könnyedén érzékelheti, cseppet sem bánom, ha vele kell némi időt eltöltenem. Persze nem várom el, hogy az atmoszférából olvasson. Ha visszatalál hozzám a látványos kék szempár, biccentek.
- Ha tudom, hogy mondanivalód van, megkerestelek volna én a kikötőben... elvégre nekem több a szabadidőm, mint neked. - Gondolom. Finch Colbynak mindig tele van mindkét keze. Tevékeny fajta farkasnak ismerem. Kiegyensúlyozott, kellemesnek szánt pillantásban részesítem; kizárólagos, mintha egyszerre minden elnémult és elsötétült volna rajta kívül. Sokszor láthatott már tőlem máskor is ilyet, ha figyelt. - De végül is elcsíptél, szóval kár ajánlkoznom. Mondd csak, amit mondani akartál. Amikor jólesik. Nem sietek.