Kissé hátrébb, az egyik gyantaillatú fenyő törzsénél állva hallgattam a falkagyűlésen elhangzottakat. Karomat összefontam mellkasom előtt, habár a március eleji hőmérséklet már jócskán fagypont fölé kúszott. Sokkal inkább annak a jele volt, hogy még mindig nem tudtam hová tenni azt mikor ennyi farkas gyűlt össze egy helyen: betöltöttük a kicsiny tisztást, sokan fatönkökön ültek, mások fel-alá sétálgattak, de mindannyian egy forrásra összpontosították figyelmüket.
Sóhajtottam és fejemet hozzádöntöttem a fatörzsnek, a beszűrődő hangfoszlányok egyre kivehetetlenebbé váltak. Agyamban újra előmászott a két hete lezajlott beszélgetés köztem és Smithers között. Nem sok idő maradt az indulásig és nem sok idő maradt ölbe tett kézzel morfondírozni a holdnaptáron és azon a tényen, hogy megint nekivágok a nyílt óceánnak, nem látok majd szárazföldet és ami még fontosabb... a farkasom sem fog.
Csak akkor tudatosult bennem, hogy a tanácskozás véget ért mikor a vérfarkasok szétspricceltek a szélrózsa minden irányába. Egyikük, ki a beosztottam volt a kikötőben elhaladtában megveregette vállamat, de túl későn ocsúdtam ahhoz, hogy néhány szót intézhessek hozzá. Mindenki sietett a dolgára és csak hamar nem volt már kivel egy udvarias szót választhattam volna.
Előttem nem sokkal Charles Manx alakja vált ki a híguló tömegből. Ellöktem magam a fenyőtől és lassú léptekkel levágtam a köztünk ásító távolságot, majd barátságos, de tartózkodó mosollyal megszólítottam.
- Heló, Charlie - nyújtottam jobbomat kézfogásra, majd sóhajtva körbenéztem a kiürült tisztáson - Már pár hete szerettelek volna elkapni néhány szóra, csak az élet mindig közbeszólt. Sietsz most?

   @