Finch & Lola

Egyetlen meggondolatlan mondat felérhet egy egész vallomással; ennek ékes bizonyítéka volt, hogy Finch azonnal képes volt olvasni az óvatlanul egymás után rakott szavak között. A szemeim megrebbenve, némi fáziskéséssel kapcsolódtak az övéibe, és bár nem mondtam semmit, valószínűleg nem is igazán volt rá szükség. Kölcsönösen bepillantást nyerhettünk egymás gondosan felépített falai mögé... vagy inkább csak egy-egy orom közé. Egyértelmű volt, hogy ennél még sokkal sötétebb mélységek is léteznek Finch csillogó szemei mögött, és nem hiszem, hogy nekem magyaráznom kellett volna a magam oldalát a felismerése után.

Halk, apró sóhajt engedtem meg magamnak, amikor bizakodásomra heves tagadással reagált, de nem próbáltam erővel meggyőzni az ellenkezőjéről. Épp az imént világított rá, hogy a félelmeink tulajdonképpen ugyanoda nyúlnak vissza, képmutatás lett volna elvárni tőle, hogy egy csapásra minden derűsnek és egyszerűnek lásson. Én sem tettem, a belé vetett bizalmamat azonban nem voltam hajlandó feladni.

– Tudom – feleltem halkan, egyszerűen, rezzenéstelen hittel nézve a szemeibe, finoman megszorítva ujjait, amelyek a mellkasára szorították az enyémeket. – Tudom.

A kimondatlan szavakat szinte éreztem köztünk a levegőben; tudtam, hogy ez nem csak a mostról szól, és én sem csak arra gondoltam. Emlékeztem a korábbi szavaira, a legutóbbi alkalomra, amikor láttam: a bocsánatkérésekre, arra, hogy méltatlannak érzi magát valamire. Még mindig nem volt számomra világos, hogy pontosan honnan eredeztethető mindez, de nem akarhattam minden kérdésemre egyszerre választ kapni.

Az arca közelebb került az enyémhez, és mire feleszméltem, már azon kaptam magam, hogy szabadon maradt kezem a kabátja oldalára simul, mint aki attól fél, hogy minél közelebb van hozzám, annál nagyobb a veszélye, hogy utána eltűnik majd. Felém suttogott szavait épp olyan nehéz volt elhinnem, mint amilyen kétségeket az ő szemeiben láttam, ujjaim pedig finoman a kabátjába kapaszkodtak, miközben az ő hitébe is próbáltam belekapaszkodni. Nem vagyok erős. Csak szerencsém volt. Annyiféleképpen tönkremehetett volna minden, és akkor most egy újabb strigulák húzhatnék a hibáim és az elhibázott döntéseim sorába. Nem; a mérleg nyelvei továbbra is durva kiegyensúlyozatlanságot mutattak.

Vallomásra akart bírni, de azt hiszem, csalódást okoztam neki, mert egyáltalán nem azt mondtam, amit a tekintete és a szavai sugalltak számomra. Nem akartam mindkettőnk nevében állást foglalni, nem akartam közös döntést hozni egyedül, nem akartam kétségbeesetten kapaszkodni belé – még ha egy részem meg is tette volna. Ha ő azt akarta, ha ezt látta legjobbnak, kész lettem volna elengedni – még akkor is, ha már óhatatlanul magával vitt volna egy darabkát belőlem. Azt viszont nem engedhettem meg, hogy mindezt az én félelmeimre fogja.

A kérdése halk, rövid nevetést váltott ki belőlem, és nehéz volt eldönteni, hogy az érintésétől vagy önnön belső félelmeimtől remegett-e meg kissé ez a hang.

– Ezt most úgy kérdezted, mintha te lennél a legveszélyesebb démon ezen a világon – közöltem vele egy apró mosollyal, miközben ujjaim újra a karjára simultak, már ismerősnek ható mozdulattal tartva tenyerét az arcomon. Kikerültem a választ, ezt mindketten tudtuk, de nem tudtam rájönni, hogyan lehetne ő a legijesztőbb dolog az életemben, miközben ő volt az egyetlen, aki akkor is stabil pont maradt az életemben, amikor fájt és büntettem magam miatta. Én nem bántanálak. Szándékosan sosem. Hiszen ő maga mondta.

Az egészen más jellegű vallomások sorában újabb következett. Elfoglaltam a magam állását és vártam, hogy ő is válasszon, amikor pedig ez a válasz abban mutatkozott meg, hogy szorosan magához ölelt, halk, mély szusszanással távozott belőlem az addig visszatartott levegő. Még a szemeim is lecsukódtak néhány pillanatra, ahogy karjaim ismét felsimítottak a vállaira, hogy átkarolják a nyakát. Ezúttal nem volt szükség mágiára, miközben jobb kezem ujjai finoman elvesztek hajtincsei között a tarkóján. Fejemet az övéhez simítottam, és míg az ő lélegzete a nyakamat simította, én is magamba szívtam az illatát, a közelségét, testének körülményeket meghazudtoló melegét.

Ne fuss el előlem. Hajózz velem.

A szívem olyan hevesen és erőteljesen dörömbölt a mellkasomban, mintha összesimuló testünkön keresztül szeretett volna inkább átköltözni az övébe. Reszketeg sóhaj nyert utat magának ajkaimon keresztül, és nem tudtam eldönteni, hogy a nyakam bőrét csiklandozó lehelete vagy az elmormolt szavak hatására lettem-e libabőrös. Kinyitottam a szemem, ahogy megmozdult, a homlokunk pedig összeért.

Bármennyire is szeretnélek, sajnos nem vihetlek magammal a világ túlfelére, pedig megtalálnám neked a legszebb partszakaszt, mit lefesthetnél és amivel visszaadhatnék egy darabot abból, amiről annyira régen lemondtál.

Szinte csak most jutott eszembe, hogy a szavai egyfajta jóslatként értek be ebben a pillanatban. Festettem, és visszakaptam valamit, amiről lemondtam. Őt.

Még soha nem láttam senkit aki ennyire tehetségtelen lett volna a meneküléshez. A szavak valaki másnál talán elsöpörhették volna a pillanat varázsát, belőlem azonban egy megkönnyebbült, felszabadult nevetést csalt elő azok kéretlen és vitathatatlan igazságával; a hang úgy távozott belőlem, ahogy az a bizonyos hegyoldal omlott le újra a mellkasomról.

– Nagyon pontos és gondosan megtervezett taktikám volt, épp csak azzal nem számoltam, hogy ott leszel a hajón. – Szemeimben vidámság csillogott, hiszen magam is tisztában voltam vele, hogy ezzel csak őt igazolom. A Whānau az otthona volt, ha valamivel számolnom kellett volna, az az volt, hogy ott lesz. – Az egyik diákom kisöccsének aznap délutáni sütijét én álltam, mert megesküdött, hogy nem vagy ott – toldottam meg újabb kifogással a dolgokat, még mélyebbre ásva a saját tehetségemet abban a reményben, hogy a pontos körülmények őt is mosolyra fakasztják majd.

Kezeim eleresztették a nyakát, hogy lágyan a tenyereim közé tudjam venni az arcát, és egy pillanatra újra lehunytam a szemeimet, miközben arcom olyan közel került az övéhez, hogy szinte már az orrunk is összeért. Megannyi kérdés, kétség és bizonytalanság kergette egymást a fejemben, de mindezeket egy a mellkasomban kibontakozó meleg és kedves érzés igyekezett háttérbe szorítani ebben a pillanatban. Igazat mondtam, fogalmam sem volt, hogyan kell ezt csinálni és mit tartogathat nekünk a jövő, de ebben a pillanatban csak neki akartam helyet szorítani a fejemben. A szemeim kinyíltak, hüvelykujjam pedig megsimította az arcát, miközben tekintetem a vonásait itta magába úgy, ahogy a vászon őrzi meg a festéket.

– Boldog új évet, Finch – suttogtam magunk közé, mielőtt minden bátorságomat összegyűjtve be nem zártam volna magunk között a maradék távolságot is, ajkaimat puhán simítva az övéire, mintegy megpecsételve az előző kérését.

Nem futok el előled. Hajózok veled.

◉ i'll carry you ◉

Finch & Lola

Hogy hibáztattam-e Tesst, amiért inkább Noah társaságát és a városházánál összegyűltek lehetőségét választotta? A legkevésbé sem. Egy részem szeretett volna utánamenni és bocsánatot kérni tőle, amiért éppen én hagytam úgy magára, aki azt kértem tőle, hogy szentelje nekem a szilveszterét, de az időzítés semmilyen szempontból nem lett volna megfelelő. A történtek bőven túlmutattak az elmúlt éjfél fogalmán, és mindenkinek időt kellett adnom ahhoz, hogy ezt kellően megeméssze és feldolgozza; magamnak is. Bár ez utóbbi művelete még várt némi kiegészítést. Vagy egészen sokat.

Az ujjaim olyan természetességgel fonódtak Finch ujjai közé, ami szinte fizikai fájdalmat okozott, miközben a mellkasomat ismeretlen, kellemes melegséggel töltötte el. Némán figyeltem égre emelt pillantását, hallgattam fáradt sóhaját, és amikor lehajtotta a fejét, ellenálltam a késztetésnek, hogy az álla alá nyúlva megemeljem azt. Szavai hatására egy pillanatra bennem rekedt a levegő; nem azért, mert ne lett volna igaz a megállapítás, inkább azért, amit nem mondott ki a szavakkal, de ott volt mögöttük a hangjában. Ujjaim önkéntelenül simították meg az arcát, mintha csak abban reménykedtem volna, hogy a mozdulat elszívja belőle a kimondatlan fájdalmat.

Most sem fogja elmesélni. Egyértelmű megállapítás volt ez, és bár készen álltam volna meghallgatni a történetet, elfogadtam, hogy ez a pillanat nem jött el, egyelőre legalábbis biztosan. Eszembe sem jutott erőltetni, mert minden más, amit viszont elmondott, nem volt rám kevesebb hatással. Nem nézett rám, mégis arra emlékeztetett, ahogy a farkasa reszketett a tűzijátékok okozta félelemtől nem sokkal ezelőtt. Sebezhetőnek tűnt, és szinte éreztem, hogy ennek a sebezhetőségnek a gondolata milyen mélyen mély bizonytalanságot ébreszt a szívében.

– Finch...

Megszólaltam, aztán rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogyan öntsem neki szavakba mindazt, amit éreztem. Nem mondhattam neki azt, hogy nem történt semmi, mert jobban tiszteltem őt annál, mintsem klisés lózungokkal mismásoljam el az elém tárt félelmeit. Valahogy azt kellett volna átadnom neki, hogy számomra nem a probléma kapott rivaldafényt, hanem a megoldás. Fogalmam sem volt a várfarkaslét mélységeiről és magasságairól, de nem tudtam elmenni a tény mellett, miszerint az előbb nem csak én léptem át a saját árnyékomon, hanem ő is. Még ha csak apró lépésekben mutatkozott is meg mindez.

Míg a szavakat kerestem, ő végre felemelte a tekintetét, és ezúttal valami egészen másnak adott hangot.

– Fogalmam sem volt róla, hogy még képes vagyok rá – gördült le az igazság halkan és egyszerűen az ajkaimról, mielőtt még meggondolhattam volna. Ezúttal rajtam volt a sor, hogy elfordítsam róla a tekintetem, visszanyelve emlékeket, gondolatokat, félelmeket; a bizonytalan rettegést, ami akkor is fojtogatott, mikor felé közeledtem, de nem a farkasa miatt.

Csak azért emeltem rá újra a tekintetemet, mert ezután ő követte az én példámat, elismételve egy régi vallomást egy varázslatos estéből. Ahogy akkor, úgy most sem tudtam volna erre megfelelő válasszal előrukkolni, de míg aznap a csillagokkal tűzdelt eget figyeltem elgondolkozva, a szemeim most az övéibe kapcsolódtak, amelyek legalább olyan tisztán ragyogtak, mintha csak a csillagok rejtőztek volna el bennük. A megállapítás, miszerint más világból valók vagyunk, most mintha még inkább kiéleződött volna, a kezünk mégis úgy kapaszkodott össze ebben a pillanatban is, mintha azt a szakadékot lett volna a legkönnyebb átugrani. Pontosan olyan könnyű, mint ahogy ott állva egy egyszerű mozdulattal vont közelebb az összekulcsolódó kezünket használva. Közelségétől és az orromba kúszó illatától a szívverésem még lelkesebb iramot vett fel, pedig tudtam, hogy kettőnk közé szorult keze miatt már szinte érezhetné is.

Ellentmondásos érzésekkel töltött el, hogy úgy jellemezte az erőmet, mintha az valamiféle csoda lett volna, különösen, hogy az analógia alapján nekem is annak kellett volna lennem, pedig nem állt előtte más, csupán egy két lábon járó kudarc, aki talán életében először cselekedett úgy, hogy az a pillanatnak éppen jót tett. Való igaz volt ugyanakkor, hogy az aktív erőm volt az egyetlen, amit én is meg tudtam bocsátani magamnak. Hozzám illő volt a gyógyítás. Az elemeket kontroll alatt tartani más volt; a tűzzel lángokba boríthattam volna egész Rose Harbort, ellenben a gyógyítás feletti kontroll elvesztésével legfeljebb saját magamnak árthattam.

És ugyanezt az irányú félelmet éreztem meg Finch szavai mögött is. Először fogalmam sem volt, hogy mire gondol, annyira valószerűtlennek tűnt a feltételezés, és amikor rájöttem, csak homlokráncolva megráztam a fejem.

– Nem bántottál, Finch. Nem bántottál volna. – A szavaim magabiztosabban csengtek, mint ahogy valaha magamról tudtam volna beszélni, de elég volt visszaidéznem magam elé a pillanatokat, hogy ezt tudjam. A farkas még a legbizonytalanabb pillanatban sem fenyegetett engem. Ezer és egy kérdés és bizonytalanság volt bennem, de ez nem volt köztük.

Én nem tudom hogyan bírtam ki. Teljesen egyedül. A szavak ott visszhangoztak a fejemben, összekapcsolódva az első vallomással, miszerint sosem mesélte el, hogyan vált vérfarkassá. Egyedül volt. A gondolat összefacsarta a szívemet, a vércseppek pedig felhangosítva érkeztek a már ott álló tócsába, ahogy épp csak egy pillanatra újra betekintést nyerhettem Finch mély, szorosan összezárt rétegeinek egyike alá. Tudtam, mivel jár egy vérfarkas harapása, és szinte összezúzott a kép, ahogy magam elé képzeltem őt, amint teljesen egyedül küzd meg mindezzel.

Ha eddig erősnek és csodásnak láttam, most mindezek csak kiéleződtek a gondolataimban. Egyedül állt fel onnan. A falka segít neki és ott van mellette, ami csodálatos, de hirtelen nagyon lekicsinylőnek tűnt, hogy a „kozmetikázást” kizárólag az ő érdemüknek tartotta.

– Erősebb vagy, mint amilyennek hiszed magad – mondtam halkan, de annál szilárdabban, míg az ő szemei az arcomat kutatták.

Ahogy ujja az ajkamhoz ért, finoman reszkettem meg az érzésre, a szívem pedig olyan hevesen dobbant, mintha csak a tenyerébe szeretett volna ugrani a szegycsontomon keresztül. Mondd ki. Szemeim még élesebben kapcsolódtak az övéibe. Meg fogom érteni. Lassan megráztam a fejem. Tudom, hogy menekülésből is lehet életet építeni és tudom, hogy akad benne olyan boldogság ami megteszi. A torkom és a szám egy pillanat alatt száradt ki.

Csak egyetlen pillanattal figyeltem tovább, mosolyogva, elraktározva magamban a látványát, ahogy a felhők közül előbukkanó nap fénye halovány derengésbe foglalta az alakját, aztán megfordultam, és kizárólag arra figyeltem, hogy távolodó lépteim ne keltsék azt az érzést, hogy menekülök.

A lehetőségtől, hogy még egyszer búcsút vegyek tőle, hogy még egyszer elsétáljak és még egyszer ne nézzek hátra, valósággal pánikba estem.

– Szeretnéd, hogy elfussak? – kérdeztem vissza, bár választ egyelőre nem vártam a kérdésre. Először azt akartam, hogy meghallgasson.

– Nem félek tőled, Finch. – Kimondtam, de a legkevésbé sem azt, amit ő valószínűleg várt volna tőlem. Rettegtem attól, hogy Tessnek baja eshet? Igen. Tessnek baja esett. Nem. Megismétlődhetne ez? Igen. Legközelebb garantált lenne a rossz kimenetel? Nem. – Rengeteg mindent fel tudnék sorolni, amitől félek és amiről fogalmam sincs, de te nem tartozol ezek közé. Nem jelentettél rám veszélyt, és engedted, hogy segítsek. Ennél kilátástalanabb helyzetből is ásták már ki magukat mások, és azt hiszem, mi is. – Tekintetem a szemeit és a vonásait figyelték egyfajta fájdalmas, félig reményteljes, beletörődő nyugalommal, miközben beszéltem. – Fogalmam sincs, hogy kell ezt csinálni. Fogalmam sincs, mennyire mély a szakadék a világaink között... – ráztam meg a fejem lassan, felidézve a szavait a legutóbbi találkozásunkról. A falkában boszorkányellenesség uralkodott, márpedig ezen nem állt módomban változtatni sem az ő, sem a magam oldaláról. Nyeltem egy nagyot.

– Világ életemben menekültem, Finch. Mindig valami, vagy éppen minden elől... – Felsóhajtottam és elfordítottam a tekintetem. Az igazság, miszerint Heath és Tess voltak az egyetlenek, akikkel kapcsolatban mindenbe fejest ugrottam volna, miközben valószínűleg ők is ennek a menekülésnek lettek egyszerre az eszközei és az áldozatai, megülte a gyomromat. – Előled is menekültem – ismertem be halkan, lassan nézve újra rá. – Folyamatosan, fél éven keresztül futottam, hogy el tudjalak engedni, hogy le tudjak rólad mondani... – Ujjammal a mellkasomra szorítottam a kezét, mintha csak meg akartam volna mutatni neki, hogy az áruló ott rejtőzik valahol mélyen.

– Kétszer sétáltam el és kétszer tértél vissza hozzám így vagy úgy. Kétszer menekültem és nem tudom, hogy harmadjára... – Nem fejeztem be a mondatot, mert nem befolyásolni akartam. A hangom és az őt nyíltan fürkésző tekintetem is mentes volt mindennemű támadó vagy kihívó éltől. Még akkor is, ha tudtam: magamtól nem lennék képes rá, de ha ő ezt kérné tőlem, megtenném.

Kétszer sikerült elengednem őt. Harmadjára már csendesen is bele tudtam volna halni az érzésbe.

– Szeretnéd, hogy elfussak?

◉ i'll carry you ◉

Finch & Lola

A szívem mélyén tudtam, hogy nem sokon múlt. Még ott éreztem a torkomban a levegő útját elzáró pánik nyomát, ami majdnem rábírt arra, hogy ne lássak magam előtt megoldást. A saját árnyékom takarta azt el, ami azt mondatta velem, hogy itt most megállt a tudomány. Nem voltak nálam virágok, bár azok hasznosságának vitathatóságát is végiggondoltam már egyszer a farkasok ellen. Nem voltak a zsebembe dugva hasznos főzetek. És mi mást tudsz még, Lola? A gúnyos kérdést akárki feltehette volna: Tess, az anyám a távolból, én magamnak. Volt is egy pillanat, amikor megtettem, de ez mintha csak élesebben rajzolta volna ki előttem a szinte rögtön ezután következő választ is.

A mágiám és én nem voltunk barátok, de még csak társak sem. Rettegtem, hogy ez visszaüthet, hogy egyszerűen csak elutasít majd, ahogy én tettem azt vele szemben egy fél életen át, de a varázslat fölém emelkedett és ahelyett, hogy a hátát fordította volna felém, megfogta a kezem, és megmutatta, milyen nem elbukni.

Nem tudtam és nem is akaródzott elengedni a farkast. Miközben a mágia átjárta az ereimet, mintha az elmémről is felemelt volna egy leplet, ami addig jótékony homályba hagyta veszni az engem körülvevő világ egy részét. Megbizonyosodtam arról, hogy Tess is jól van, megnyugtattam, hogy most már nem lesz baj, és bár a fejem visszafordítottam, a jelenléte továbbra is ott táncolt valahol a tudatom perifériáján.

Fogalmam sem volt, mennyi idő telt el, de aligha számított. A lehetetlenül kék szemeket figyeltem, amelyek mögött ott volt Finch, ujjaim a sűrű, puha bundát járták megnyugtató simítással, miközben a tenyeremből sugárzó mágia jótékony, óvó burkot vont a farkas tudata köré, elnyomva benne a rettegést. Hogy tudtam-e irányítani? Fogalmam sincs. Nem tudtam, hol van a kapcsoló, és igazság szerint nem is érdekelt különösebben. Ahogy akkor sem; most azonban egészen más helyzet állt fenn.

Az elmém, amely Tesst is figyelemmel tartotta, előbb érzékelte Noah felbukkanását, mint hogy azt fel tudtam volna dolgozni. A beazonosításához persze a szemeim is kellettek, de a hangja és a járkálása addig nem jutott el hozzám, míg már mellettünk nem állt. Akkor szakítottam csak el a szemeimet a farkaséitól, úgy néztem fel rá, mint aki egyfajta delíriumból tér magához, aztán követtem a mozdulatot, amivel leguggolt mellénk. A kezében Finch ruháit tartotta, már ami megmaradt azokból, és ahogy megszólított őt, az én tekintetem is visszafordult felé.

Az átváltozás ezúttal nem csak a szemeim előtt, hanem szó szerint a karjaimban történt meg, de mintha csak a mágiám is tudta volna, hogy még dolga van, nem húzódott vissza, hanem végigkísérte a folyamatot, elfedve a fájdalmat, felgyorsítva az egyébként is természetfeletti gyógyulást. Mire feleszméltem, ujjaim a szürkésfekete bunda helyett Finch aranybarna hajába simítottak. Hálásan pillantottam Noah irányába, amikor ráterítette a kabátot, megmozdulni azonban képtelen voltam, különösen, ahogy Finch a nevemet motyogta. Ösztönösen fogtam magamhoz szorosabban, ujjaimmal megnyugtató köröket rajzolva a fejbőrére.

Nem találtam a szavakat, és a szemeim mögött tompa fáradtság kezdett utat törni magának, ezért én csak a pillantásomba tudtam belevegyíteni azt a hálát, amit Finchnek szavakba is sikerült öntenie Noah irányába. A fiú egy egészen más arcát mutatta most meg előttem is, mint amihez a gimnáziumban szoktunk, és csakugyan köszönettel tartoztam neki. Tekintetem követte az alakját, és megtalálta Tesst is, aki mellett megállt egy pillanatra, nekem pedig a fejembe villant még egy nagyon fontos dolog. Ha Tess rám nézett, némán kértem még egy kis maradásra, bár ebben a helyzetben én hibáztattam volna a legkevésbé azért, ha inkább Noah-val tartott volna.

Amikor éreztem, hogy Finch megmozdul a kezeim között, visszafordultam hozzá. Óceánkék szemei olyan mélységgel néztek rám, amitől a szívverésem ismét felgyorsult. Egyik kezem az övével emelkedett, hogy tenyerét finoman az arcomra szorítsam, majd fejemet oldalra fordítva a tenyerébe csókoljak. A szavai nyomán előtörő halk, rövid nevetésemet elnyelte valamelyest a mozdulat.

– Ezzel még nem sokan vádoltak – pillantottam a szemeibe. Azért akartam végigpillantani rajta, hogy megbizonyosodjak arról, biztosan jól van-e, de egyszeriben nagyon is tudatában voltam annak, hogy a rá terített kabátot leszámítva anyaszült meztelenül fekszik a hóban.

Ez a gondolat pedig egyszerre töltött el elborzadással és olyan mértékű zavarral, hogy azt hittem, ott helyben fogok meggyulladni. Mintha évek teltek volna el azóta, hogy ajkai forró érintése nyomán valami hasonló, de a helyzethez képest mégis merőben más gondolatok cikáztak a fejemben, és ezt hirtelen képtelen voltam kezelni.

Odasétálsz egy rémült és kiszámíthatatlannak tűnő vérfarkashoz, kinyújtott kézzel, de nem tudsz mit kezdeni egy meztelen Finch-csel. Klassz.

– Akkor én most... ööö... – Hüvelykujjammal sután a hátam mögé mutattam, megköszörültem a torkomat, és fogalmam sem volt, mit akarok mondani. Még a hóban térdelve is melegem lett. – Hagylak felöltözni – nyögtem ki végül végtelen zavarban, és ennek megfelelő kínossággal hagytam kibontakozni az ölelésemből, hogy aztán feltornázva magam a földről diszkréten hátat fordítsak neki.  Ha Tess még mindig ott volt, kihasználtam az alkalmat, hogy odasétáljak hozzá, ellenőrizve az ő jólétét is, a zavaromon pedig valamelyest segített az a lelkiismeret-furdalás, ami hirtelen fellobbant a mellkasomban.

– Nem egészen ilyen szilvesztert képzeltem el neked. Sajnálom, Tess – néztem a szemeibe, egyik kezemmel megérintve a vállát. Tekintetem kutatón, bocsánatkérőn pásztázta az arcát, mert fogalmam sem volt, mi zajlik most benne. – Ha szeretnél a többiekhez menni... – Fejemmel abba az irányba biccentettem, amerre Noah eltűnt. – Vagy inkább hazamennél? – Ezért sem hibáztattam volna, egyáltalán nem, bár én a tagjaimat finoman zsibbasztó fáradtság ellenére sem tudtam volna rávenni magam, hogy hagyjam Finchet egyedül visszamenni a Whānaura, legfeljebb ha biztos voltam benne, hogy már nem lesz baj. Végeredményben azt igyekeztem megígértetni Tesszel, hogy várjon meg a városházánál, vagy hogy otthon majd megbeszélünk mindent. És őszintén reméltem, hogy így is lesz.

Miután Finch felöltözött, már zavar nélkül tudtam felméri a tekintetemmel, hogy jól van-e; ujjaim automatikusan fonódtak az enyémért nyúló keze köré. Először csak mosolyogtam a szavain, a végkövetkeztetésen azonban halkan elnevettem magam.

– Na ezzel már gyakrabban vádoltak – feleltem könnyedén. Közelebb léptem hozzá, szabad kezemet felemeltem, hogy az arcára simítsam az ujjaimat, a kimerültség, a fájdalom, vagy bármi oda nem illő jeleit keresve – Jól vagy? – kérdeztem már komolyabban. Nekem is sok mindent meg kellett még emésztenem, de ez tűnt most az egyik legfontosabb kérdésnek.

– Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyet mondok majd, de azt hiszem, Noah-nak igaza volt. Talán az lenne a legjobb, ha lepihennél, nem? – intettem fejemmel arra, amerre a fenyőrengeteg közepén a kikötőt sejteni véltem. Tekintetem az övét kutatta, ujjaim pedig nem eresztették a kezét, hogy még véletlenül se merüljön fel benne annak a gyanúja, hogy elzavarni akarom. Ahhoz egyébként is nagyon alapos meggyőzésre lett volna szükségem, hogy idő előtt magára hagyjam.

◉ i'll carry you ◉

Tess Snyder

Aminek szemtanúja voltam talán azon dolgok közé tartozott, melyekről korábban el kellett volna gondolkodnom, hogy kívánok-e részesük lenni. Egyrészt a válasz egyértelmű volt: azért vert éket közénk Lola cselekvésképtelensége és elzárkózása mert úgy éreztem ezzel engem is kiszolgáltatottá tesz a természetfelettivel szemben. El sem dönthettem, hogy mit szeretnék kezdeni az ajándékkal ami boszorkányként az erőmet jelentette (nem mintha hozzáférésem lett volna ebben a pillanatban), de máris megfosztott a korai kapcsolódási pontoktól a mágiabirtoklók világában. Hogy szerettem-e volna végigkísérni azt, hogy Lola kompetens felnőttként, boszorkányként, gondviselőként tesz valamit ami saját sorsomat pozitív irányba befolyásolhatja: naná. Már az idejét sem tudtam annak, hogy utoljára mikor láttam őt varázslathoz nyúlni. Aktív ereje meglétében pedig már jó ideje kételkedtem és esélyesnek tartottam azt az eshetőséget, hogy talán neki épp olyan megkötés alatt áll és sosem tört elő ahogy az enyém...

Hogy kívántam-e látni Lolát abban a helyzetben mikor nyilvánvalóan érzelmileg a legsebezhetőbb volt...? Nos... kieresztettem a bent tartott levegőt amikor megnyugtatott, hogy Finch farkasa egyikünket sem fog bántani. A mögöttünk repkedő rakéták vibráló fénye színes köpenybe öltöztette a bestiát és az őt tartó Lolát, én pedig megérintettem a faház oldalát, hogy a sokk és az érzelmek szétáradását megélve kapazkodót találjak. Ahogy Finch-nek kapaszkodót jelentett Lola... az én ügyetlen, boszorkányként mindig utolsó és eddig általam teljesen félreismert nagynéném.

Szótlanul bámultam a jelenetet és görcsösen szorongattam a nyakamból lelógó sál sarkát, az anyag szúrta bőrömet a kiülő izzadtságtól. Lola... használja az erejét... ismételtem el magamban a döbbenettől földbe gyökeredzett lábbal. Letaglózott a jelenség. Lola boszorkány. Lola képes fordítani a saját sorsán. És Lola képes volt megvédeni valamitől ami sokkal erősebb volt mint ő.

Nem tudtam eldönteni, hogy Noah mikor érkezett meg a színre. Nem hallottam a mögöttem súrlódó fenyők ágait és nem tűnt fel, hogy bakancsa alatt megcsikordulnak a lepergett tűlevelek.

- Szabad lesz? - tett finoman arrébb az útból, de magamon kívül voltam ahhoz, hogy bármit is képes legyek kinyögni. Noah a lehető legnagyobb természetességgel lassított léptein Lolát és Finch-et szemlélve, majd sóhajtott és lehajolt egy apró konfettidarabokra szakadt zoknit felmutatva.

- Nézzük mi használható maradt ezekből - mondta kifejezetten derűsen, de tekintetemet elfordítottam és visszaemeltem nevelőanyámra, ki a vérfarkas bundáját cirógatta. Tenyere mintha derengett volna a szilveszteri sötét éjszakában.

Még Noah megjelenése sem zúzhatta szét azt a védőbúra alatt kialakult atmoszférát amiben a földön kuporgó két alak lélegzett és dobbant. A fiú összeszedegette a ruhadarabokat a helyzet komolyságára fittyet hányó derűvel ("ez használható", "ez kuka"), majd Finch kabátjával és farmernadrágjával odalépett az összekulcsolódó pároshoz. Még mindig cselekvésre képtelenül bámultam. Cselekvésre képtelenül. Nem volt szükség arra, hogy bármit is tegyek. Lola megtette helyettem.

- Tanárnő - szólította meg Noah Lolát a lehető legnagyobb türelemmel és a kabátot meg a nadrágot felmutatva ő is leguggolt Finch mellé. Eltakarták előlem az állatot, de mintha a farkas farka barátságosan megemelkedett volna a levegőbe, aztán visszaesett a megkeményedett hóra.

- Szia, Finch - kezdte Noah Finch-nek címezve szabait és felmutatta a meleg holmikat - Mi lenne, ha most hazamennél? A hajódra.

A farkas nyögött egyet, majd ez a nyögés minden egyes másodperccel egyre kevésbé hatott állatiasnak. A térdelő Lola mellől kilógó mancsok visszahúzódtak és alakjuk változásnak indult, míg orromat megütötte a korábbi édeskés és fűszeres illat. Hamarosan férfias sóhaj tört fel a két őt takaró alak mögött és láthattam amint Noah diszkréten betakarja Finch-et a kabáttal.

Az ajkamba haraptam és tettem egy lépést hátra. Úgy éreztem már nincs helyem itt tovább és valami olyasmit figyelek meg ami csak a vérfarkasokra és... talán Lolára tartozott.
   

⇹ words ⇹ youtube ⇹ note: megjegyzés ⇹

Finch & Lola

Valószínűleg szégyellnem kellett volna magamat – és később még egészen biztosan fogok is adózni ennek az érzésnek –, amiért önnön felbolydult világomba, váratlanul felszabaduló érzéseimbe és Finch egész lényébe feledkezve nem csupán néhány percre hagytam magára Tesst, hanem még éjfél előtt sem tértem vissza hozzá. Ha ezt előre tudom, egészen biztosan kijelentettem volna, hogy keresse meg Zeke-et, de fogalmam sem volt arról, hogy ez az év tartogathat számomra még valami nagyon fontosat abban az utolsó fél órában.

Ezeknek a gondolatoknak azonban még nem volt ideje megfogalmazódni a fejemben, ugyanis az új év közvetlenül egy nagyon tanulságos leckével szeretett volna indítani, mintha csak meg akart volna fricskázni minket azután, hogy mondhatni kölcsönösen felszabadítottuk egymást. Még akkor sem a lelkiismeret-furdalás volt az első fellobbanó érzés a mellkasomban, amikor Tess felbukkant a fenyőágak között – sőt.

A farkas, aki addig inkább riadtnak és zavarodottnak, mintsem támadásra késznek tűnt, egyetlen pillanat alatt váltott ezen két oldal között, mintha Tessre már nagyon is készen állt volna rátámadni. Amit nem engedhettem meg. Az egyetlen megkönnyebbülést az jelentette, hogy Tess akarva-akaratlanul is, de mozdulatlan maradt, így gond nélkül tudtam óvatos lépésekkel addig haladni, míg teljesen el nem takartam őt a farkas elől.

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy az ínye mintha azonnal visszaereszkedett volna veszélyesen csillogó fogaira, de ettől még ugyanúgy veszélyben voltunk. Vagy legalábbis... Tess veszélyben volt. Nehéz volt eldöntenem, mi történik pontosan, mert az még a félelem és bizonytalanság ködén is világosan eljutott hozzám, hogy ha a farkas bántani akart volna engem, már megtette volna. A Noah-val kapcsolatos kérdésem sajnos csak a várható választ kapta, hogy aztán Tess tegye fel a maga kérdését. Szöget ütött a fejemben egy kényelmetlen gondolat, ami felhívta a figyelmem a tényre, miszerint mintha Tess szerint ez lehetne a lehető legszörnyűbb végkimenetel, pedig én még fel tudtam volna sorolni néhányat... de pont ezen néhány lehetőség miatt tettem fel egyelőre a felfedezést a hátsó polcra.

Tekintetem megtalálta a farkas ránk szegeződő, valószerűtlenül kék szemeit, és magamat is megleptem, milyen bizonyossággal szólaltam meg:

– Nem fog megharapni.

A testemben és lelkemben összegyűlő bátorsággal még saját magamat is megleptem, de nem láttam magam előtt más megoldást, ezért tudtam, hogy nincs is más választásom. Kétségek, félelmek, az önmagamba vetett hit teljes hiánya fojtogattak, miközben a farkas felé léptem. Csak két dologba tudtam kapaszkodni: Tessbe és Finchbe, a két tűzbe, akik közé most beszorultam, és csak remélni mertem, hogy a megoldásom elég jó lesz ahhoz, hogy a végén senki ne égesse meg magát. Legalábbis ők biztosan ne.

Az az aprócska reményfoszlány, amit útmutatóként használtam, bizonytalanul lengedezett a szakadék felett köztem és Finch farkasa között; a mágia rég nem látott ismerősként üdvözölt, amihez méltatlannak és értéktelennek éreztem magam, most mégis hagytam, hogy megtörténjen. Ez különösen felértékelődött akkor, amikor a tiszta, kék szemeket figyelve érzékeltem azt is, hogyan rezzen össze a farkas minden egyes hangos durranásra az égen. Reszketett. Félt. Ez a félelem pedig mintha egyszeriben feloldotta volna az én félelmeimet. A mágia már nem csak az ujjaim végét bizsergette, hanem lassan felfelé kúszott az ereimben.

– Hadd segítsek... – szólaltam meg újra, fenntartva óvatos tempójú, de határozott lépteimet, miközben a farkas a nyakát nyújtva a levegőbe szagolt. Szusszanó lélegzet távozott nedves orrán, mielőtt az újra a kezem felé szimatolt volna. Még egy lépés. – Én vagyok az – suttogtam a fenséges állatot figyelve, miközben a karomat már könyökből behajlítottam, mert odaértem elé, de nem akartam én megérinteni először.

Azt akartam, hogy biztosan tudja: tőlem nem kell félnie.

Ahogy a selymes bunda az ujjaimhoz, majd a tenyeremhez simult, felszakadt belőlem egy apró, megkönnyebbült lélegzet. A farkas tekintete a szemeim láttára tisztult ki, miközben a kezem ösztönös mozdulattal indult tovább. Ujjaim puhán, megnyugtatóan simítottak bele a sűrű szőrbe, hátra, a farkas erős, izmos nyaka felé.

– Nincs semmi baj – ismételtem meg a korábbi szavaimat halkan, és miközben tekintetem még mindig a túlvilágian kék szemeket fürkészte, a mágiám láthatatlanul kelt életre, hogy az ujjaimon, a tenyeremen, a farkas bundájába simuló karomon keresztül elűzze az ártó, sötét fellegeket, amelyek rettegésre késztették. Éreztem simogató ujjbegyeim alatt lassan elernyedni az addig pattanásig feszült izmokat, és egyszeriben ott láttam őt is a farkas szemeiben.

Finch.

A farkas megrogyott, mintha csak a világ súlyai dőltek volna le a hátáról, én pedig nem bírtam el a súlyát, de valahogy cseppet sem zavart, hogy térdre kellett ereszkednem emiatt. Másik kezem ujjai is belefutottak a puha, vaskos szőrszálak közé, a sarkaimra ülve tartottam a karjaimban; már nem tudtam eldönteni, hogy varázslattal vagy anélkül nyugtatom, vagy hogy közben magamat is gyógyítom-e, de a szívem már nem dobogott többé a torkomban. Én is megnyugodtam. Nem volt semmi baj.

A nedvesen csillogó orr ismét megemelkedett, a fogak közül pedig – amelyektől már nem is értettem, miért féltem annyira – előbukkant a farkas érdes nyelve, hogy aztán megnyalja a számnak pontosan azt a sarkát, amelyet Finch érintett nem sokkal ezelőtt. Ahol én csókoltam meg őt először.

Finch.

A szívem akkorát dobbant a mellkasomban, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha Finch farkasa újra összerezzen, mert egy újabb tűzijátéknak hiszi azt a közvetlen közelében.

– Csodás vagy – ismételtem meg ezúttal egy sokkal korábbi vallomást, szinte csak kettőnk közé lehelve a szavakat, míg homlokomat nekitámasztottam a farkas busa fejének. Olyan megnyugvás árasztott el, mintha ő is gyógyító varázserővel bírt volna, amellyel most engem is körbevont.

Szinte kényszerítenem kellett magam, hogy felemeljem a fejem, és még ha egy részem zavart is érzett volna, amiért Tess szemtanúja volt az előző perceknek, ennek egyelőre még nem volt helye a fejemben. Hátranéztem rá a vállam felett.

– Most már nincs semmi baj.

Úgy tűnt, a szótáram jócskán beszűkült ezekre a szavakra, de egyszerűen képtelen voltam ennél jobbal előállni.

◉ i'll carry you ◉

Tess Snyder

A sült alma egykori meglétét csupán az a ragacsos szalvéta jelezte amit tenyeremben percek óta szorongatva apró, gusztustalan galacsinná gyűrtem. Sóhajtva dobtam bele abba az üres műanyag pohárba mely ugyan tíz perccel ezelőtt még gőzölgő teát tartalmazott, de azóta réges-rég csupán egy kihűlt és használhatatlan teherként emlékeztetett az elmúlt percek sokaságára. Előhúztam telefonomat a zsebemből. 11:59.

- Csodás... - morogtam a képernyő vakító világosságára és indulatosan süllyesztettem vissza kabátomba, majd a kelleténél sokkal erőteljesebb mozdulattal vágtam a közeli kukába a szemetet. Kösz, Lola... bujtottam fel magamban az indulatot és a tetőfokára hágott indulattal kémleltem a fenyőfavásár irányába, ahol nagynéném a zöld ágak között elveszett azzal az idegen férfival. Valahogy nem tudott megérinteni a tény, hogy láthatóan Lolának több köze lehet az ismeretlenhez mint amennyi bárkihez is volt az elmúlt majdnem két évtizedben. Nem érdekelt. De legalább megbeszélhettük volna, hogy akkor mehetek a városházához. Mi a francért ácsorogjak itt egyedül...?

A tűzijátékok épp úgy terítették be az eget ahogy a zene, sikoltozás és tapsvihar a hűvös levegőt. Lehajtottam fejem, állam újra eltűnt sálam kissé szúrós, de meleg anyagában.

- Boldog új évet, Tess... - motyogtam csizmámat fixírozva, majd dacosan megráztam fejemet. A városházára már nem érhettem oda - nem mintha érdekelt volna McCellan unalmas és semmitmondó hablatyolása - de legalább megszabadíthattam magamat a várakozástól. Mindig csak várok, indultam trappolva a kicsiny faház irányába ahol a faárus melegedett az ünnep előtt, Várok Zeke-re, várok erre a rohadt mágiára, most várok Lolára...

- Lola! Lola...? - szinte ököllel csaptam rá az egyik nordmannra és a ráaggatott díszekre, hogy elűzzem őket utamból, de a szúrós ág csupán harciasan visszacsapott, mire felsértette arcom hideggé feszült bőrét. Haragosan szisszentem fel, majd rendületlenül törtem az utat magam előtt meztelen és díszbe öltöztetett fák között, hogy a ház másik oldalára érhessek.

- Lola...? - kérdeztem újra a zabossághoz párosuló bizonytalansággal, elvégre felmerült bennem, hogy a várakozásnál talán már csak az lenne rosszabb, ha  nagynénémet intim helyzetben pillantanám meg Finch-csel. Bár az kizárt, acéloztam meg magam, Lola sosem csinál ilyet. Nem valami pomponlány a suliból.

Ne gyere ide, Tess!

- Hűha! Mert akkor mi lesz? - zsörtölődtem feltüzelve... aztán a kifújt levegő helyére már nem érkezett be friss oxigén. Ez egy... A világító kék szemek az örökzöldektől szinte természetellenesen ütöttek el és orromat talán már túl későn ütötte meg a pézsma édeskés, bódító szaga amelyet leginkább parfümök esszenciájában ismerhettem meg. Ez egy... vérfarkas... bámultam a tőlem úgy öt méterre ácsorgó farkast, kinek nyaka körül a szőr egyszeriben úgy borzolódott fel mintha erőteljes szél fújná.

Ne mozdulj meg, Tess. Nem lesz semmi baj, csak... kérlek, meg se mozdulj!

Egy pislogásnyi idő alatt állt össze bennem a puzzle összes darabja: Finch vérfarkas. De nem tudja kezelni a bestiát. Biztos a tűzijáték rémítette meg... Értelmet nyert Lola szokatlanul éles és parancsoló hangtónusa. De már késő volt sarkon fordulnom.

Utasításának magamtól is engedelmeskedtem volna. Olyan kevés oxigén áramlott számon ki és be, hogy pára szinte nem is tört elő ajkaim közül. Tisztában voltam a vérfarkas-harapás súlyos következményeivel. Míg egy fikarcnyit sem rettegtem a húsomba tépő fogak fájdalmától, úgy belsőmben riadót fújt a döbbenet: elveszíthetem a varázserőmet.

A farkas nyíltan rám vicsorított és bal első mancsával tett egy lépést felém. Feltűnt, hogy pillantásra sem méltatja Lolát, ahogy viselkedése abban a szekundumban mutatott pálfordulást amikor megjelentem látómezejében. Betolakodónak tart, summáztam a szörnyű igazságot és már bántam, hogy nem hagytam faképnél Lolát abban a pillanatban amikor eltűnt Finch kezét szorongatva. Hiszen figyeltem. Le sem vettem róluk a pillantásomat míg el nem nyelte őket a fenyvesrengeteg.

Lola araszolva közelített felém és teljes testével eltakart Finch farkasa elől. A bestia abbahagyta a vicsorgást, de ugrásra készen kuporodott a földre és kék tekintetét egy minutumra sem fordította másfelé. Mintha a távoli durrogás majd a himnusz szentimentális dallamai megszűntek volna számára.

Nem láttad a közelben Noah-t, igaz...?

- Nem... - szűrtem a fogam között a nyilvánvalót, majd súgva hozzátettem - Tudod, hogy ha megharap akkor oda a varázserőnk, ugye...? - nem is próbáltam leplezni a hangomból sütő elborzadást. A behatároltság és szabályállítás mely céltudatossá és fegyelmezetté tett a mindennapokban most nehéz bársonyfüggönyként hullott le valódi érzéseim elől. Csak ez számít, mantráztam Lola válla fölött átlesve.

A telefonomért nyúltam, de nagynéném fojtott, de erőtől duzzadó hangja megtorpanásra késztetett. Habár csak profilját pillanthattam meg, melyen táncot járt az égre felrepített rakéták fénye, egyszeriben sokkhatásként ért, hogy még sosem láttam ennyire elevennek és tettre késznek őt. Szinte úgy bámultam mint aki egy számomra ismeretlen nyelven szólított meg. Mi a...? gondolataim szavak nélkül impulzusokká vegyültek az adrenalinlökettől. Pontosan az a bizonytalanság és félelemérzet hajtott saját varázserőm kutatására amelyet a Lolából hiányzó védelmezés és cselekvőképesség táplált. Nem adhatta meg nekem, hogy erős boszorkányként csillogó névvé tegye a Tucker-Snyder nevet a varázsvilágban, arra pedig nem volt hajlandó, hogy elméleti tudásával felruházzon. Hümmögtem. De mit fogsz csinálni most...?

Nem tudtam elképzelni, hogy a farkas megmarja Lolát és az is abszurditásnak tűnt, hogy komolyan megsebezné őt. Ennek ellenére lélegzet-visszafojtva használtam ki míg takarásában lehettem és négy szót pötyögtem be a Noah-nak szent SMS-ben: Noah farkas sos fenyővásár. Aztán ráböktem a küldés ikonjára és leeresztettem kezemet.
   

⇹ words ⇹ youtube ⇹ note: megjegyzés ⇹

Finch & Lola

Álom és valóság gyönyörteljes határmezsgyéjén táncolva vesztem el a pillanat hevében. Az orrom megtelt Finch illatával, ajkaim a whiskytől és szenvedélytől fűszeres csók ízével, ujjbegyeim pedig képtelenek voltak betelni a közéjük gabalyodott hajszálak, majd Finch arcának érintésével. Mélyre temetett érzések robbantak fel a szívemben és az elmémben, úgy kaptak lángra, ahogy a bőröm érződött égni a decemberi hideget meghazudtolva. Finch nevetésének hangja úgy simogatta a lelkemet, ahogy ujja simult végig az ajkaimon, minek hatására a levegő halk, egyszerre megkönnyebbült és még többet akaró sóhajként ható szusszanással távozott belőlem.

Kérdéseket tettem fel, bár mire kimondtam őket, már szinte magam sem emlékeztem rájuk. Erőteljes, fűszeres illat lengett körbe minket, valami, ami számomra ismeretlen volt, mégis hevesebb dobbanásokra késztette a már egyébként is túl gyors iramot diktáló szívemet. Újabb halk sóhaj veszett el Finch ajkain, ahogy azok ismét az enyémre forrtak, hogy ne is hagyják visszaszökni a külvilágot a gondolataimba. A bőröm bizsergett az érintései nyomán, arcán felejtett kezem a nyaka köré fonódott, hogy ezzel is segítsem azt a mozdulatot, amivel kissé lábujjhegyre emelkedtem, hogy még közelebb lehessek hozzá. A csókunkba már kevesebb kétségbeesett hevesség, ám annál több vágyakozás vegyült, míg úgy nem éreztem, mintha már a lelkem is az övé köré próbált volna fonódni, miután a testünk fizikai korlátait teljesen kimerítettük jelen helyzetben.

Nem igazán jutott el a tudatomig a tűzijátékok hangja. Csak az ragadott ki a pillanatból, amikor Finch elhúzódott tőlem, de a gondolataimra telepedett köd sokkal lassabban engedte feldolgozni a körülöttünk zajló eseményeket.

Tűzijátékok. Szilveszter. Éjfél.

Szapora lélegzettel, pislogva igyekeztem magamhoz térni, de a közvetlen közelünkben felharsanó kellemetlen, sikításszerű hang egyfajta elátkozott segítségként érkezett, hogy hirtelen taszítson ki a delíriumból. Szinte fel sem fogtam, hogy magam is ösztönösen húztam le a fejem, eltakarva azt a fülemmel együtt. Az éles robbanás hangjától csengett a fülem, de még fel sem fogtam az események gyors egymásutánját, mikor Finch vonta magamra a figyelmemet. A fejemben ismeretlen vészcsengő szólalt meg attól a pánikszerű mozdulattól, ahogy nyögve a bordáihoz kapott.

– Finch...?

Aggódva nyúltam ki felé, ahogy meghallottam az újabb fájdalmas nyögést, de ahogy tekintetem megkereste az övét, a vér egy pillanatra megfagyott az ereimben. Már nem Finch szemei néztek vissza rám, hanem a farkaséi. Hirtelenjében fogalmam sem volt, mit tegyek, ez a tehetetlenség pedig odáig vezetett, hogy mire felocsúdtam, Finch már saját magával – a farkasával – viaskodva hátrált el tőlem. A felhangzó borzalmas roppanások élesebben visszhangzottak a fejemben, mint a tűzijátékok robbanása.

– Finch! – léptem felé ösztönösen, éppen abban a pillanatban, ahogy a farkas szemei újra rám villantak, de még Finch hangja adta ki a parancsot, amelyet több okból is képtelen voltam betartani.

Hátam ezúttal magától vetődött neki a faház oldalának, miközben tágra nyílt szemekkel néztem végig az előttem lezajló jelenetet. Elméletben tisztában voltam a folyamattal, azt azonban soha nem gondoltam volna – megrögzött távolmaradóként ettől a világtól –, hogy egyszer testközelből nézem majd végig. Főleg nem olyanon, akit...

Elnyílt ajkakkal, minden egyes roppanásra összerezzenve, már az elborzadástól zihálva néztem ls hallgattam végig, hogyan törik el Finch minden csontja, hogyan robban szét a bőr a hús, hogy aztán valami egészen más formában öltsön alakot újra előttem. Az orromba beszökött a szag, a szívem zakatolt és a fülemben dobolt, a tűzijátékok durrogása szinte már el sem ért hozzám. Földbe gyökerezett lábakkal álltam és figyeltem a hatalmas, szürke farkast, hallgattam a bestiális morgást, és néztem a valószerűtlenül kék, élesen figyelő szemeket.

Nem fog bántani téged. A szemeim képtelenek voltak elszakadni a farkas alakjától. Biztos? Sűrű ütemű páraként távozott belőlem a lélegzet. Azt mondta, menj el innen. Megnedvesítettem kiszáradt ajkaimat a nyelvemmel, szinte még érezvén rajtuk a csókját. Ő még mindig Finch.

A gondolataim lázas kétségbeeséssel kergették egymást, és ha azt is hittem, hogy ennél rosszabb már nem lehet, a félelem és a bizonytalanság ködén túlontúl ismerős hang tört át. Megdermedtem.

– Ne gyere ide, Tess!

Hangom szokatlan határozottsággal csattant, inkább emlékeztetett szigorú basáskodásra, mintsem arra az anyára, aki újból lenni próbáltam számára, de hiába. Mire egyet pislogtam, Tess ismerős, és a farkassal szemben teljesen védtelen alakja bontakozott ki a fenyők ágai között. A kétségbeesés gejzírként tört fel az érzéseim között; ha eddig fogalmam sem volt róla, hogy mit csináljak, most zavarodtam össze végképp, de még ebben a káoszban is egyértelműen fogalmazódott meg az első és legfontosabb dolog. Meg kell védened Tesst!

– Maradj ott, ahol vagy! – szólaltam meg újra. A hangom feszülten csengett, tekintetem ide-oda táncolt Tess és a farkas között, miközben én az utasításommal ellentétesen cselekedtem és tettem egy óvatos lépést Tess irányába. Nem volt tőlem olyan messze, én voltam hozzá közelebb, de most még az a körülbelül másfél méter is végtelen távolságnak tűnt. – Ne mozdulj meg, Tess. Nem lesz semmi baj, csak... kérlek, meg se mozdulj! – Szemeimet mindvégig a farkason tartva mozdultam lassan és óvatosan Tess irányába, de a perifériás látásommal az ő alakját sem hagytam figyelmen kívül. Óvakodtam a hirtelen mozdulatoktól, az agyam szinte másodpercenként számolta újra a köztünk levő távolságot, de fel kellett készülnöm mindenre: ha a mozgással magamra vontam a farkas figyelmét, az jó volt, de ha Tess nem hallgatott rám és mégis tett bármit, ami fenyegetőként hathatott a feszült állatra, készen álltam megszakítani az óvatoskodást és szó szerint közéjük vetni magam.

Úgy éreztem magam, mint egy hete a bankban, de most mintha minden egyszerre forgott volna kockán.

Ha sikerült eljutnom Tesshez, épp csak egy hullámnyi megkönnyebbülés áradt szét a mellkasomban, ahogy azon nyomban a hátam mögé tereltem őt, mindkét kezemmel szilárdan magam mögött tartva, de a megnyugváshoz ez még vajmi kevés volt. A torkomban dobogó szívvel néztem szembe Finch farkasával.

– Nem láttad a közelben Noah-t, igaz...? – súgtam halkan Tess irányába. Egészen valószerűtlennek tűnt ilyen helyzetben egy tinédzsertől várni segítséget, de emlékeztem rá, hogy Noah Finch mellett volt, a józan ész szabályai pedig azt diktálták, hogy kizárólag egy fajtársa fizikai ereje vehetné fel a harcot a farkaséval.

Megsemmisítő arculcsapásként ért, hogy több mint két évtizednyi makacs elutasítás után éppen a természetfelettitől való ódzkodás vezetett most oda, hogy szó szerint két tűz közé szorultam. Volt néhány dolog, amit biztosan tudtam, azonban vajmi kevésnek éreztem magam ahhoz, hogy a lista minden pontját be tudjam tartani. Nem engedhettem, hogy Tessnek baja essen, de nem engedhettem azt sem, hogy Finchnek baja essen. Vigyáznom kellett Tessre, és közben valahogy, akárhogy, de meg kellett nyugtatnom a farkast. Nem engedhettem ebben az állapotban az ünneplő emberek közé, mert annak beláthatatlan következményei lehettek volna. Azaz itt kellett tartanom.

A kétségbeesés újult erővel kezdett fojtogatni de mielőtt még a pánik és a tehetetlenség szürke ködöt vont volna a gondolataimra, eszembe jutott egy pillanat, amiről azt hittem, mélyen eltemettem már magamban, most mégis szinte jelzőfényként tört be az elmémbe. A felismerés egyetlen lehetséges megoldást mutatott meg nekem, amely megoldástól az ujjaim vége zsibbadni kezdett, a szívverésem pedig még inkább pánikszerűvé vált. Szánalmas boszorkány vagy, Lorelai, és...

Összeszorított szemekkel ráztam meg a fejem, kiűzve onnan anyám átkos szavait, és ezzel egy időben hátrafelé nyúlva megkerestem Tess kezét. Érte erős tudok lenni. Kinyitottam a szemem, tekintetem a farkas fenyegető alakjára kúszott, hogy aztán szemeim összekapcsolódjanak a lehetetlenül kék szempárral. Érte meg tudom tenni.

– Maradj itt, Tess. – A torkomat fojtogató megannyi érzés ellenére a hangom nyugodtnak és szilárdnak hatott. – Ne mozdulj innen, és ha bármi történik... fuss. Megértetted? Fuss, és hátra se nézz, ameddig nem találsz segítséget.

Tudnom kellett, hogy Tess megérti, amit mondok neki – és velem ellentétben tényleg elfut majd, ha kell –, de aztán mozgásra ösztökéltem magam. Abból indultam ki, hogy a farkas háta mögött süvöltő tűzijátékok keltette tűz-, füst- és fényjáték egyfajta gátként szolgálnak majd, amelyek megakadályozzák, hogy a szándékaimmal ellentétben épp hogy arrafelé kergessem... Vagy, egy másik, kevésbé szívderítő megoldásként azzal, hogy elkezdtem megközelíteni, prédává léptem elő.

– Finch...? – szólítottam meg, ahogy lassan elkezdtem megközelíteni. Felismeri a hangomat? Felismeri az illatomat? Olyan vékony jégen táncoltunk, hogy fogalmam sem volt, nem fog-e azonnal beszakadni alattunk. – Nincs semmi baj...

Az ujjaim remegtek a félelemtől, de nem tőle féltem. Attól rettegtem, hogy megint nem leszek elég. A mágia olyan régi ismerősként bizsergette meg az ujjaim hegyét, mintha nem rozsdásodott volna be vastagon a hosszúra nyúló száműzetésében. Az anyám helyett a nagymamám egyik legfontosabb tanítására koncentráltam, lelki szemeim előtt pedig megjelent Isaac arca; nem akkor, amikor kudarcot vallottam, hanem amikor sikerrel alkalmaztam azt a bizonyos tanítást.

A kezem lassan emelkedett fel a testem mellől és nyúlt a farkas felé.

A mágiád nem csak a test sebeit tudja begyógyítani, Lola.

Ez volt az elmélet. A gyakorlathoz viszont a megkopott és elhanyagolt erőm miatt meg kellett érintenem azt, akinek a lelkére és elméjére megnyugvást akartam hozni a gyógyítással.

◉ all i have to give ◉