Világéletemben igyekeztem kerülni a váratlan, ismeretlen helyzeteket, és azokat, amik a komfortzónámon kívül estek, mert köszöntem szépen, én tökéletesen elvoltam a saját kis világom biztonságos és jól ismert keretein belül. Már azzal nagyot léptem előre, hogy egyáltalán Rose Harbor-ba költöztem, azóta pedig szerintem több minden történt velem, mint máskor évek alatt. Kezdjük azzal, hogy költöztem. Aztán szereztem pár új ismerőst, majd itt maradtam a városban azután is, hogy a nagybátyám hazaköltözött. Megkértem Willow-t, hogy költözzön be a helyére, amit meg is tett, így életemben először laktam olyannal együtt, aki nem rokon. Most pedig arra készülök, hogy ezt a valakit megkérjem, hogy legyen a barátnőm.
Pár órával ezelőttig a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyeneket fontolgatok. Meg sem fordult a fejemben, hogy köztünk bármikor is több lehet barátságnál Willow-al, erre tessék. Itt kacsázok fel-le a fürdőszoba előtt, arra várva, hogy kijöjjön, és ezt megmondjam neki, aztán utánam a vízözön. Bármikor túlságosan ciki lesz, még mindig haza költözhetek Angliába. 
Magamat is meglepem a hévvel amivel megcsókolom szinte rögtön azután, hogy kilép az ajtón. Korábban is valószínűleg ezt kellett volna tenni, és akkor megspóroltam volna magunknak némi stresszt meg idegeskedést, de hát akkor meghazudtoltam volna a saját nevemet, ez abszolút nem vallana rám. Végül csak kibököm a lényeget, de mintha nem számított volna erre, így nem cska ő, én is meglepődök az egész szituáción. Talán..mégis félreértettem? Na jó, úgy tűnik nem, csak ő is bizonytalan magában úgy, mint én. Jó páros leszünk mi így.
-Én is béna vagyok, de azt hiszem ezt prezentáltam is neked kellőképp az elmúlt egy órában. - nevetem el magam, és igen, emiatt továbbra is szeretncsétlennek érzem magam. -De...talán felfedezhetnénk együtt, hogy is kell ezt jól csinálni, mit szólsz? - pillantok le a szemeibe, ami mosolyog az ajkával szinkronban. Ilyen sokáig ilyen közelről még sosem néztem az arcát, így nem tűnt fel, mennyire szép. Vagy csak ez az egész nyitotta fel a szememet? Akárhogy is, jól érzem magam ettől az egésztől.
Nyakam köré fonja a karját, én pedig a háta mögött karolom át mindkét kezemmel, úgy tartva közel őt magamhoz. Ölelt már meg, de ez most valahogy teljesen más érzés. Akkor még csak barátok voltunk, most meg már a barátnőm...ugye? Végülis nem egyezett bele ténylegesen. -Öhm...akkor ez most egy igen a korábbi dologra, ugye? - kérdezem félig a hajába motyogva, kissé talán sután, de mint mondtam, túl sok tapasztalatom nincs, nem akarom félreérteni, bár ebben talán nem tévedtem.
Az ölelésünk idilljét egy hangos gyomorkorgás töri meg, mire én zavartan nevetek fel. -Azt...azt hiszem a nagy izgalmak után megjött az étvágyam. Befejezzük a filmet? Most már tényleg kíváncsi vagyok, mi van a kockás inges ürgével. - lépek egyet hátra, arcomon idióta, de boldog mosoly virít. Ha beleegyezik, akkor a kanapéhoz megyünk, és most már a korábbinál magabiztosabban ülök le mellé, és karolom át fél kézzel a vállát, amíg a másik kézzel egy pizzát tolok az arcomba. Néha-néha oldalra pislogok a film közben, és bár figyelek arra ami a tévén van, az agyam egy része továbbra is próbálja feldolgozni, hogy Willow immár a barátnőm, méghozzá önszántából.

Bármennyire hirtelen is jött, azt hiszem, hozzá tudnék szokni ehhez, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz, de természetesen most sem tudom mit kell mondani, és amilyen már-már idilli volt az előbbi helyzet, annyira borul minden a következő pillanatban. Ahogy elhúzódik, kábé csak tátogni tudok, mint egy hal, annyira meglep az, amit mond. Megrázom a fejem, mert nem úgy értettem, ahogy ezek szerint nála ez landolt, ezzel csak alátámasztom azt az állításomat, hogy nem értek az ilyen dolgokhoz.
Ahogy találkozik a tekintetünk, a gyomrom összeszorul, és nem jólesően, mint az előbb. Na most tényleg megbántottad, te címeres ökör Thomas Baker! Legszívesebben a fejemet verném a falba, hogy siklott ki ennyire a beszélgetés. Nem ezt akartam, nem így értettem, szólaljak már meg! -Én...nem így....-velős reakció. Gratulálok magamnak. Eluralkodik rajtam a teljes kétségbeesés, olyannyira kicsúsznak a kezeim közül a dolgok, bár azért erős túlzás, hogy eddig egyáltalán kontroll alatt tartottam volna bármit is, de na. 
Szörnyen érzem magam látva a reakcóját. Most akkor ez mit jelent? Akkor...sodródunk egy meglátjuk hogy alakul? Összezavarodtam, mégse akarna a barátnőm lenni? Nem értek semmit! És még csak megszólalni sem tudok, ez benne a legborzasztóbb benne, csak ülök mellette kukán, még ránézni se merek, csak bámulom a zoknimat, mintha az lenne a világ legérdekesebb dolga, csak akkor kapom fel a fejem, mikor felpattan mellőlem, és pillanatokkal később a fürdőszoba ajtaja csapódik. 
Arrafelé fordulok, de aztán vissza előre, majd a kezembe veszek egy párnát, és belefúrom a fejem. Mondhatnám, hogy akkor járnánk a legjobban, ha most fognám, és belefojtanám magam a párnába, de  még ehhez is gyáva lennék, és a valódi problémát nem oldaná meg. Bár...én vagyok a probléma, szóval valahol mégis. Na mindegy, gondoljuk át mi is történt, de előbb...víz! Kell víz.
A konyhában egy pohárba engedek vizet a csapból, egy húzásra megiszom, majd két kezemmel a pultra támaszkodva próbálom felidézni a dolgokat. Oké, abban egyetértettünk, hogy ez már nem szimpla barátság, ez tiszta, akkor még oké volt a dolog. Aztán...mondtam valami olyasmit, hogy sodródjunk az árral...igen, ebben biztos volt valami gáz, mert ezt külön fel is emlegette, de micsoda? Hiszen csak...tényleg a saját dolgunkat akartam megkönnyíteni, ne feszüljünk rá erre az egészre, hiszen mindketten hajlamosak vagyunk rá. 
Öklömmel ütögetem a homlokomat, próbálom összerakni a képet, aztán beugrik Willow egy mondata. Nem vagyok a barátnőd, értem. A homlokomra csapok a felismeréstől. Tényleg azt hiszi, hogy én nem akarom ezt? De... ajj de elrontottam ezt az egészet, tudtam, hogy meg se kellett volna szólalnom, de hogy hozzam ezt rendbe? 
A konyhából átmasírozok a fürdő elé, ahonnan csak apró motoszkálást hallok, de már jó pár perce bent van. Hezitálok, ajkamra harapok, amit utána felvált hüvelykujjam rágcsálása is, ha hosszabb körmöm lenne, már nem lenne szerintem. Végül veszek egy mély levegőt, az ajtó elé lépek, és miután pár másodpercet köröz az öklöm a fa ajtó előtt, rákoppintok hármat. -Willow? Jól vagy? - szólok be némileg erőtlenül, és hiába az előbb ittam, úgy érzem, teljesen kiszáradt a szám.
Míg ki nem jön - legyen az bármikor -, én idegesen sétálok fel-alá az ajtó előtt mellkasom szorít, hasonlóan a korábbi pánikrohamhoz, de nem billenek át tényleges rohamba. Csak akkor torpanok meg, amikor Willow alakja megjelenik a fürdőszobaajtóban, ekkor pedig 2-3 másodperc dermedtség után egy-két megnyújtott lépéssel elé állok, és két tenyerem közé fogom az arcát, úgy emelem meg a fejét finoman, hogy a szemébe tudjak nézni. 
-Willow, én...- az előbb még tudtam mit akarok mondani, de most ismét elhagynak a szavak, de valami belső erő kap el, és ahelyett, hogy ellépnék vagy dadogni kezdenék, inkább kissé lehajolok hogy áthidaljam a köztünk lévő magasságkülönbséget, és megcsókolom. Kevésbé sikerül gyengédre vagy puhatolózóra mint a korábbiak, sokkal inkább jelenik meg benne az a kétségbeesés, hogy a hülyeségem miatt elveszíthetem Willow-t az életemből. -Azt akarom, hogy legyél a barátnőm. - jelentem ki, egy kis idő után, épp csak eltávolodva tőle, de aztán egy pillanatra kitisztul a fejem, és rájövök, ez így elég agresszívra sikerült, így suta mosollyal gyorsan korrigálok. -Mármint...ha te is szeretnéd.-

Egyébként sem szeretem megbántani az embereket, pláne azokat, akik fontosak nekem, akiket igazán szeretek, kedvelek, és Willow az elmúlt pár hónapos ismeretségünk alatt egyértelműen bekúszott ezen emberek csoportjába. Épp emiatt esem kisebb pánikba, hogy egy rosszul elsült viccelődés miatt esetleg megsértettem, de mikor ezt tagadja, valamennyire legördül a szívemről a kő, mert őszintének tűnik a válasza.
-Ha...akarsz beszélni róla, akkor rám számíthatsz...Bár...nem vagyok a legjobb tanácsadó, de hallgatni jól tudok. - eresztek meg egy félmosolyt felé, közben pedig kezem automatikusan kezdi simogatni a hátát. Jelen helyzetben, amikor ő valami emlék miatt szomorúbb, valahogy ezt tűnik helyénvalónak, még úgy is, hogy korábban ilyet nem csináltunk.
Valami végérvényesen megváltozott a kapcsolatunkban. Nem vagyok se randiguru, se párválasztási szakértő, sőt, az a minimális tapasztalatom még a gimiből mondhatni édeskevés, annyira jó csak, hogy nem teljesen ismeretlen számomra az érzés, illetve a randizással járó ilyen-olyan tevékenység, de annak is már hat éve, hogy vége szakadt. Eltelt 6 év, és én egészen mostanáig senki iránt nem éreztem barátságnál többet, aztán jött Willow. Hogy ez megijeszt-e? Naná, nem is kicsit! De közben meg ha belegondolok, erre az egészre nem is tudnék jobb személyt kívánni, mint Willow. Furcsa kettősség van bennem, de azt hiszem, jó értelemben bizsereg az egész belsőm a közelségétől.
A vállamra hajtja a fejét, én pedig nem tudom, mikor álltam le a simogatással, és támasztottam meg finoman az ő fején a sajátomat, az őt karoló kezemet pedig a tőlem távolabbi vállán pihen, egyfajta suta fél-ölelésben, amit ez az egymás mellett ülő pozíció megenged. Egy ideig csak csendben vagyunk, ki-ki a saját gondolataiba merül, de nem kérdés, ő is ugyanazokon agyal, mint én, mert szinte kimondja, ami az én fejemben is volt.
-Igen, tudom, és...azt hiszem nem meglepő, hogy én sem vagyok szakértője a témának. -hangomban némi esetleg nevetés-féle csendül, ahogyan reflektálok szavaira. Sóhajtok egyet, majd még egy nagy levegőt veszek, mielőtt újra megszólalnék. -Viszont...tudom pont én mondom, de - már előre felnevetek röviden, szinte képtelenségnek tűnik, hogy az én számat hagyja el ez a javaslat. -...de mi lenne, ha szimplán csak...nem agyalnánk túl, csak...hagynánk a saját medrében folyni a dolgokat? - aprót vonok a vállamon, de úgy, hogy csak a szabad vállam emelkedjen, amelyik szabad, ne érezze magát hullámvasúton vagy ilyesmi ettől a mozdulattól. 
Magam sem tudom, jó-e amit felvetettem, de talán segíthet, hogy ne feszüljünk bele ebbe a témába a kelleténél sokkal jobban. -Még...még csak nem is kell, hogy mindenáron a barátnőmnek gondold magad, mármint...jaj ez mos hülyén jött ki...a manóba...szóval...nem azért mintha nem akarnám, csak...-ráharapok a nyelvemre, hogy most már fogjam be, mielőtt további hülyeségeket beszélek. Fejemet felemelem az övéről, és megmasszírozom kicsit az orrnyergemet. Mikor már kezdtem volna kicsit megnyugodni, megint előjött belőlem a Thomas, és elkezdtem össze-vissza beszélni. Miért kell mindent túlbonyolítanom? Miért nem tudom szimplán kimondani, ami már amúgy is a levegőben lóg, hogy szeretném, ha Willow-val ténylegesen több lenne köztünk mint barátság? Hogy azt akarom akarom, hogy a barátnőm legyen? Túl egyszerű lenne, helyette hebegek-habogok, mint valami mamlasz.

A szálka veszély elhárítva, ám én még mindig nem teljesen vagyok a topon, bár így hogy ülök, a tű látványa okozta szédülés kezd elmúlni, inkább már csak az azelőtt történtek okozta idegesség maradt bennem, de ahogy elindul ismét a film, az is kezd szépen lecsillapodni. Tudom, hogy minderről beszélnünk kell majd, mert ha még az első csókot tekinthetjük annak, hogy apa megpiszkálta a fejem és elvesztettem a kontrollt, a másodikat már kevésbé kenhetjük erre, ráadásul azt Willow kezdeményezte. Nem kell agysebésznek lenni, hogy nem közömbös számunkra a másik, és nem csak baráti viszonylatban értem, de úgy gondolom, jelenleg mindkettőnknek szüksége van arra, hogy kicsit egyedül maradjon a gondolataival.
Emellett próbálok, tényleg nagyon igyekszem a filmre is koncentrálni, de nagyon hiányzik az első fél óra, ezt elég hamar realizálom, és jobbnak látom, ha kérdezek, bár úgy tűnik, Willow sincs teljesen képben. Talán nem is az én hibám, hogy nem látom át a szálakat, hanem a film nem fejtette ki ezt jól. A lelkemnek valahol jobb, ha megpróbálom erre fogni. Bólintok párat, ezzel nyugtázva a szavait, ám mikor a veszély-merészség témakört említi, valami furcsát érzékelek felőle, így már nem csak a szemem sarkából pislogok rá, hanem felé fordítom teljesen a fejemet. 
Még a mosoly végét pont elcsípem, de aztán...mintha szomorú lenne, vagyis nekem annak tűnik, ahogyan csak bámul maga elé, nekem pedig összeszorul a gyomrom. -Hé...rosszat szóltam? Megbántottalak esetleg? Csak viccnek szántam, ne haragudj. - préselem ki kissé akadozva, mert reakcióját nem tudom máshogy értelmezni, mint hogy megjegyzésemmel megbántottam, vagy nem esett jól neki. Megtanulhatnám befogni, akkor nem okoznék ilyen problémákat.
Bár egymás mellett ülünk, egy kicsit közelebb csúszok hozzá, combjaink most összeérnek. Felé eső bal kezemet kissé bizonytalanul emelem a háta fölé, majd pár másodperc hezitálás után ahhoz hasonló módon, ahogy nem sokkal korábban ő simogatta, most én mozgatom lassan fel-le a tenyeremet pulcsijának anyagán. Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, de a szavak nem jönnek, így hacsak nem húzódik el, akkor a simító mozdulatokat folytatom, bízva abban, hogy elmondja, mi bántja.

Megkönnyebbülten fújom ki a tüdőmbe szorult levegőt, amikor Willow megerősíti, hogy ki tudta szedni a szálkát, aztán kérdésére esetlenül rázom meg a fejem. -Hát, tetoválásom biztosan nem lesz. -halványan felnevetek, poénnal próbálva kicsit leplezni azt, milyen hülyén érzem magam, és így talán kevésbé tűnök szánalmasnak. Talán.
Ácsorogni azonban nem tudok tovább, szinte menekülök a kanapé biztonságos párnái közé, amit külső szemlélőként Willow remélhetőleg úgy fog fel, hogy csak a tű okozta rosszullétet akarom kipihenni, nem előle szaladok el, még ha részben így is van. Na nem a személye elől, csak az egész..kavarodás elől amit most itt okoztam, és aminek most hangot is adok, egyszerűen nem tudom magamban tartani.
Érzékelem, hogy mellém ül, ám mivel nem emeltem fel a fejem a tenyeremből, az első simítása váratlanul ér, pici rándulást akár érezhet is a keze alatt, de aztán nem húzódok el, egy ideje már amúgy sem zavart az érintése, most meg igazából még jól is esik, hogy mindazok után ami történt, nem menekül hanyatt-homlok. Azt mondja, nem dőlt össze a világ, mire én csak egy nagyot sóhajtok. Nem, nem dőlt össze, de hogy összekutyultam, az tuti fix.
Felhúzom a lábaimat, és arra számítok, visszaül korábbi pozíciójába, ám marad mellettem, ami kicsit meglep, de...örülök is neki. -Érdekesen alakult? Érdekes szóhasználat...- először bele se gondolva, hogy ez mennyire borzalmas egy szóvicc lehetne ejtem ki ezeket a szavakat, hogy aztán jól ki is nevessem magamat, még a homlokomra is csapok. Igen, és én vagyok elméletileg az, aki írással keresi a kenyérre valót. Thomas Baker, hölgyeim és uraim.
A film folytatódik, ami jó, így legalább megszűnik a csend, ami kialakulni kezdett. Enni jelenleg még nem tudnék, így a pizzához nem nyúlok, inkább csak a földre teszem a talpaimat, mert így ebben a felhúzott pozícióban már kezdett elzsibbadni. Willow felvetésére felé pillantok. -Gyilkos? Valaki meghalt? - nézek rá kissé értetlenül, majd elnevetem magam. Egyáltalán nem rémlik gyilkosság vagy úgy egyáltalán haláleset. Ezzel totálisan lebuktatom magam, hogy az égvilágon semmit nem fogtam fel a filmből, hiába ment le belőle már vagy fél óra. 
-Megpróbálok figyelni, aztán kiderül, jó-e a szimatod, Sherlock. - a feszültség némileg oldódott bennem így, hogy ő is kicsit talán lazábban kezeli a dolgokat, így egy esetleg poénkodás is kicsúszik, majd ráfókuszálok a képernyőre, és igyekszem összerakni a szálakat, mintha egy olyan könyvet olvasnék, ahol az író in medias res elkezdi a sztorit. Pár perc múlva azonban kénytelen vagyok megállítani. 
-Na jó, én ezt nem értem. Most ez a csaj bele van zúgva a kockás ingesbe, aki szerinted megölte a csaj öccsét? Vagy most ki kinek a kije? Ti nők szerettek veszélyesen élni, mi? -az utolsó mondat közben már mosoly kúszik az arcomra, de az eleje tényleg komoly, azt hiszem jobban lemaradtam, mint gondoltam, és nem áll össze  a kép.