A váratlan bókra kénytelen vagyok meglepett mosolyt ölteni. Igaz, ez esetben talán a mosoly ölt fel engem, hiszen csak úgy magában találja meg az utat a képemre.
- Semmi gond - vonok vállat, igyekezve elegánsan dallamossá tenni a hangomat, hogy legyen valami, ami mögé a meghatottság pislákoló szikráit rejthetem. Azért egy kis őszinteséget megérdemel így is. Ezt elvégre igazán nem vártam tőle. Tőle, akin egy pillanatig sem segítettem semmit. - Kösz. Jólesik, hogy ezt mondod.
A pillanatot egyikünk sem igyekszik elnyújtani, hogy kényelmetlenné válhasson, egyszerűségében megmarad rövid és jó hangulatú jelenetnek, amelyet az újabb szabály ismertetése gördít félre. Hogy oda? Elkényeztetetten húzom föl az orromat, mint egy kölyök, aki vacsoraasztalhoz ülve desszertre számított, de brokkolira nem.
- Csak ott jó? - zsörtölődöm szárazon, ugyanakkor árulkodó kis mosollyal. - Ha máshova megy, az vereséget jelent, gondolom. Szép! Pedig már kezdtem rájönni, miért is kapcsol ki egyeseket ez a játék.
Azért nekifekszem az asztalnak, elsősorban kíváncsiságból. Nagyjából célzok, de nem időzöm hosszan - fél erővel belebökök a fehér golyó kövérjébe, s a szememet behunyva hallgatom, merre kószál a posztón. A képemen bujkáló eleven jókedv elárulja, hogy szórakozásból hagyatkozom a fülemre, s csak akkor fogok félszemmel a pályára lesni, ha minden mozgás és nesz abbamaradt. Akkor kiderül, ki nyert. Mert ha jól értettem, ugyanazt a lyukat kell elcsípnünk.

Lustán kinyújtózom a mennyezet felé, míg ítéletet mond. Elvégre egész eddig ő volt a játékvezető.
- Nem rossz - fűzöm hozzá, eredménytől függetlenül. - Még akármi is lehet belőlem. Feltéve, hogy a továbbiakban is velem marad a kezdők szerencséje. Egészségedre.
Ráköszöntöm a poharat, és néhány hosszú korttyal befejezem az ital hátralévő harmadát. Szépen ránk esteledett. Szelíd pillantást vetek rá, s amennyiben nem tesz semmi arra utalót, hogy marasztalni szeretne, régi szokás szerint az ajtóra pillantok.
- Ha megbocsátasz - somolygom a saját kontómra, mindenféle többletjelentés nélkül. - Nekem későre jár.

Újfajta, értő pillantást vetek a kezemben tartott nehéz holmira. Hát persze.
- El tudom képzelni - jegyzem meg egy kissé illetlen vidámsággal. - Amikor nézeteltérés támad valami hasonló helyen, nagy lehet a kísértés hátba vágni vele valakit, aki ferdén nézett korábban. Már ha az ember szívesen vesz részt balhékban.
Nem társalgunk hosszan, Skye nekiveselkedik elpakolni az utolsó golyót, amely az övéihez tartozik: hogy nehogy kizökkentsem, befogom a számat míg céloz és lök. Egy emberként figyeljük a zöld posztón kirajzolódó, majdnem tökéletes útvonalat és bár ellenfelek vagyunk, egyszerre szisszenünk fel belül az aprócska tévesztésen. Ez bizony hajszálon múlt. Skye igencsak áthuzalozta a gondolatait a játékra, mert szemlátomást meglepődik, amikor megszólalok. Talán nem kellett volna. Nem mintha meg tudnám állni: ahhoz, hogy mások érdekében hallgassak, nem először bizonyulok túl önzőnek.

A válasza szemenszedett hazugságnak érződik, de nem hibáztatom érte. Idegen vagyok. Egyébként is: értek a szóból, ha nem is elsőre. Eszem ágában sincs tovább faggatózni. Helyette biccentek csupán, méghozzá olyan, minden-a-legnagyobb-rendben mosollyal, amely tökéletes párja az övének.
- Oké - jegyzem meg könnyedén, magamhoz véve egy nagy korty hideg üdítőt. Megengedek magamnak egy fölényes vigyort, persze csak ugratásképpen. - Akkor félre az útból...! Lássuk, jól tanítottál-e.
Megjátszott profizmussal hajlok az asztal fölé, egy pillanatra kiélvezve a nemrég felkent bútorfény halvány illatát. Itt aztán adnak a részletekre. Hamis önbizalmam ezúttal szerencsével párosul, mert a golyó, amelyet megcélzok, magabiztos csattanással pattan vissza a rövidebb oldalszegélyről, hogy az egész asztalt rohanvást átszelve egyenesen a lyukba pottyanjon. Fölegyenesedem. Most kéne hetykén lekopogtatni a hamut a szivaromról, ha lenne. Nagyképűen tekintek körbe, mint aki biztos benne, hogy ezt a bravúrt az egész világ lélegzet-visszafojtva csodálta.
Természetesen a kutya sem figyelt ránk.
Megvonom a vállamat, immár normális önmagamként.
- Nem - mosolygok Skye-ra megadón. - Bocs. Teljesen jól nézel ki. Magamból indultam ki. Elfelejtem néha, hogy nem mindenki olyan puhány, mint én.

- Hogy ez? Ah. - Egy pillanatra keserves vigyor kíséretében összeszorítom a szememet, hogy ő is lássa, nem egészen szándékosan ropogtattam meg a krétát. Szerencsém, hogy csak a sarka tört le, különben kénytelen lennék magyarázkodni a pultnál: amilyen tömzsi és picike holmi, az emberek, gondolom, akármilyen vehemenciával szorongathatják anélkül, hogy kárt tennének benne. Igaz, ha tényleg tönkrement volna, valószínűleg csak letagadom az egészet. - Láttál már bárkit felszerelést tönkretenni biliárdban? Ezek szerint lehetséges. Ha legközelebb visszafordítanak a küszöbről, most már legalább tudni fogom, miért.
Mondanom sem kell, hogy a győzelem is automatikusan azé a játékban, aki nem rongált meg semmit. Legalábbis valószínűleg. Széttárom a karomat, jelezve, hogy rajtakapott, és nem is sietek vissza játszani, amíg nem ittunk legalább pár kortyot az új poharakból. Közben figyelem őt; valamiféle mélyen megbúvó, enyhe szorongást áraszt. Mintha feszélyezném. Mintha minden, ami körülveszi, feszélyezné.

- Így mondják - biccentek halvány félmosollyal. Lehet, hogy tényleg. Műveltség kérdésében időpazarlás hozzám fordulni, bár ezt kevesen tudják. Bolond lennék reklámozni, de van rá esély, hogy én vagyok a legtanulatlanabb ember egész Rose Harborben. Egy kicsit méregetem Skye-t, nem törődve vele, hogy esetleg észreveszi; a bámulásban nincs szándékos tolakodás, osztatlan figyelem annál inkább. Félig-meddig látható a karja mögötti búvóhelyen is. Nem bírom megállni, hogy halkan még egyszer, utoljára rá ne kérdezzek.
- Biztos vagy benne, hogy minden rendben? Nem mintha rám tartozna, csak... - kicsiny szünet. Kitalálhattam volna, mit fogok mondani, mielőtt hozzákezdtem. - Csak nem akarok plusz nehézséget okozni.

Hátra-hátrapillant, a pult felé, míg tart a csend. Nem először fordul arra a tekintete, feltűnt már korábban is és bár félig-meddig elítélem magamat érte, mégsem tudok nem arra gondolni, hányszor láttam ezt a kifejezést különböző arcokon, amikor valami nehéz dolog függött a levegőben. Elsősorban az anyámon és az exfeleségemen... bennük pedig csak egyetlenegy dolog volt közös. Nem olyasmi, amit lenne pofám akár csak feltételezni egy ismeretlenről, még ha ritka is, hogy valaki nagy ijedelemre - mint Skye az imént - megszokásból a pubba térjen be, hogy aztán kólát kérjen. A tenyerem hirtelen nyirkossá válik. A biliárddákót szórakozottan átveszem a másik kezembe, és a hideg nedvességet félig öntudatlan mozdulattal a nadrágom hátsó zsebébe törlöm. A gyomromra kellemetlen nyomás nehezedik.
Oh Charles, mondaná Cassie a szemét megforgatva, ha itt lenne. Nőj fel. Nem körülötted forog a világ. Nem mindenki alkoholista, aki üdítőt kér a kocsmában.
Igaza lenne. Pár szemvillanás csupán, és újból Skye-nak tudom szentelni a figyelmemet mindenestül. Éppen válaszol. Elég szomorú, amit mond. Ötletem sincs, mivel nyújthatnék neki vigaszt, akár csak egy kis időre.
Valószínűleg semmivel.
- Ja. Az - mondom, még magamhoz képest is sután, mint akinek hirtelen egy egész vízerőműre való gát duzzasztja vissza a gondolatait elővakarhatatlan mélységbe. Sóhajtok, éppenhogy hallhatóan. A hüvelykujjam szórakozottan futtatom végig a dákó hegyén, kéklő krétaporral mázolva össze a kezemet. Az egész mozdulat furcsán kellemes illatokat szabadít fel. Éreztem már valaha kréta szagát, mióta megharaptak? Nem hiszem. - Azt hiszem, mindannyiunknak túl sok.
Szívdobbanásnyi szünet, aztán önkéntelenül is a poharamra nézek. Érzem, hogy ő is így tesz. Újból érzem azt a furcsa borzongást, mint az imént a pultnál.
Oh, Charles.
- Persze. Kérek - verem ki a fejemből a pultot meg a palackok látványának hideglelős emlékeit. - Kösz.
Mosolyogva biccentek inkább, felvéve az asztal széléről a krétát, hogy visszakenjem a dákóra, amit az imént letaperoltam róla. A szemem sarkából Skye-t figyelem, míg odavan. Igyekszem szándékosan nem meghallani, amit mond. És persze az orromat is becsukni, amennyire lehet. Teljesen nem tudom... de a lelkiismeretem azért lecsitítom általa.
Ettől még persze tudom; innen is. Érzem.
Hogy nem iszik.
Még szép. De ha inna is... az ég szerelmére. Nem mindenki olyan, mint ők. És ha mégis... az sem nagy dolog.
Ha egyszer is megüt, azonnal itthagyom.

Úristen, villámlik át rajtam az iszonyat felizzó áramkörein, hallod magad?, éppen mikor Skye visszaér mellém. Megnyomom a krétát lefelé, a kelleténél erősebben. Az roppan egyet, masszív kis kockája a belé dörzsölt öbölnél éleset csikordul és piciny morzsák peregnek az egyik sarkáról, amit sikerült letörnöm a dákón. Hirtelen zavaromban majdnem leejtem, de végül csak sikerül épségben a polcra tenni. A szemembe hulló tincset félretűröm, alighanem juttatva rá némi kék színt, mintha egy péntek esti tinédzserbuliba próbálnék beolvadni.
Szegény Skye! Jó, hogy nem lát a fejembe. Így is szégyellem magam egy kicsit.
Elfogadom a poharat, őszintén hálás mosollyal és immár összeszedetten koccintok vele. A köszöntőre, amit rögtönzött, még el is vigyorodom.
- Ma este mindenképp - fűzöm hozzá, a játékra pillantva. A vége felé járunk, bár hogy ki áll nyerésre, azt nem tudnám megmondani. Nem mintha számítana. Nem iszom ki az egész poharat egy húzásra, pedig igazán meg tudnám tenni. Nagyjából Skye tempójában igyekszem maradni a fogyasztással, ahogy azt illik. - Köszönöm. Ez már két ital a kontódra. Így tervezted? Mert akkor tehetségem van ráérezni, kit kell megmenteni.

Skye-é talán az első olyan reakció az átváltozásomra, ami tényleg jólesik. Au. Nem próbál meg megértő lenni, nem szégyelli, hogy megkérdezte, nem igyekszik segíteni, hogy az átváltozás jó oldalát lássam, sőt a részvétnyilvánítással sem keresi a megfelelő nyomáspontot, ahol a kedvemben járhat. Egyszerűen csak... ez jutott eszébe a történetemről. Hogy fintorogjon. A képemen elömlő vigyorból rájöhet, hogy egyáltalán nem mondott rosszat.
- Én szeretem, ha ezt mondják rá. - kuncogom, bár nevetéshangot nemigen hallatok vele. Csak az ádámcsutkám moccan néhányat fel-alá derűsen. - A tisztavérűekhez képest, akik annak születtek, amik most is, olyanok vagyunk, mint a korcsok. Rosszabbak; balszerencsés erőszakból fogant korcsok. Mert én még olyat nem láttam, aki ne menekült volna a marás elől, ha teheti. A falka nem szereti az ilyet.
Papíron persze elsődlegesen azé a bélyeg, aki a marást elkövette, de az én érzékem arra, hogy mennyire tartanak mások nem négy éve kezdett el kifejlődni. A vérfarkasok, akárcsak az emberek, sokfélék, ám a közmegítélés így is hasonló módon alakul, mint amazoknál. A magamfajták mindig értéktelenek lesznek a jó születésűekhez képest. Ezen még a rose harbori falka számos olyan tagja sem képes változtatni, akik időközben belopták magukat a szívembe. Mert van ilyen, nem is egy, mégis - a világ forgásirányát ők sem tudják megváltoztatni. És talán nem is kell. A helyemet se találnám, ha hirtelen arra kelnék egyik reggel, hogy minden rendben van velem. Elnézem Skye-t, akinek minden bizonnyal megvan a maga baja, és mégis úgy látszik, őszintén megsajnált. Futó fintorban lebiggyesztem a szám. Csak a jókedv szarkalábai nem változnak semmit közben a szemem körül.
- Szóval kösz. Igazságtalan. De ha nem lenne az, ki is lógna a sorból minden máshoz képest. Nem?

Rajta a sor, hogy meséljen egy kicsit és én jó hallgatóságként végig fülelek, a nem túl távoli hangszóróból érkező dallamokat rutinosan szűrve ki a javára. Helyi. Nem lep meg. Van benne valami kisvárosias lazaság, amitől másabb egy kicsit, mint a városban kallódó kölykök voltak mellettem. A parton már említette, hogy még új a számára néhány dolog, de most újra előkerül az arculcsapás. Most mintha többet mutatna az ehhez fűződő érzéseiből. Keserűnek tűnik. Együttérzek vele. Felvonom a szemöldököm - kérdőn -, de addigra már a játékra figyel és én egy pillanatra elbizonytalanodom, nem-e kellene hagynom, hogy újból némaságba burkolózzon. Talán kéne. A golyó kipattan a sarokból. Skye fölegyenesedik.
- Sajnálom.
Ennyit a megérzésekről. De azt hiszem, talán az esete nem különbözik annyira az enyémtől, mint kellene. Akkor pedig tényleg sajnálom.
- Egyedül csinálod? - kérdem végül, mert jólesne, ha azt mondaná, nem. Én is érzem, hogy nem alakváltó, más azonban még lehet, és azt hiszem, azok legalább ugyanannyira nehezek. Az igazság azonban az, hogy pontosan úgy fest, mint aki magára van utalva. Hogy ne kelljen állnia a tekintetemet, az asztalra hajlok, ezúttal csak a fülemet hegyezve feléje - félig-meddig figyelek csak a lökésre, a fent lévő golyók céltalanul moccannak ide-oda kiszámítatlan pályája nyomán. Ha válaszol, hallgatom - ha nem, nem fogom hagyni, hogy végtelenített csend függjön a fejünk felett. Nem is tűnik fel, de megforgatom a dákót, amelyet fölegyenesedve a cipőm orrára támasztottam, alighanem azért, mert az imént tőle is ezt láttam. Önkéntelenül másolom. Hajlamos vagyok rá.
- Ne haragudj. Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz.