Nevetek. A könnyedség, amivel túllép a nehézkes témán, irigylésre méltó. Úgy tűnik, hozzá van szokva, hogy ezek csak úgy megtörténnek vele - le merném fogadni, hogy általában ha beszélni akarna róla, akkor sem lenne, aki meghallgassa.
- Igaz.
Kár lenne hosszan beszélni csak azért, mert engedi, így nem sietek kitölteni a beálló csendet. E szempontból jó ötlet volt idejönni. A játék hangjai meg a többfelől érkező keverékzajok beszélgetés nélkül is otthonosságot csempésznek közénk, noha valami azt súgja, kínos feszültségre nélkülük sem kerülne sor közöttünk. Egyszerűen nem feszélyez Skye. Figyelemmel kísérem a mozdulatait, tanulmányozva azokat a dolgokat, amelyek elképzelésem szerint egy gyakorlott játékost megkülönböztetnek egy zöldfülű kezdőtől; a fogását, a lélegzetvételét, azt, ahogy a lábát pozicionálja. Az egészből nem sok következtetést tudok levonni, de talán ha megpróbálom alkalmazni a látottakat, könnyebbé válik a dolgom. Valami lehet benne, mert ahogy én jövök, sikerül eltalálnom egy csíkos golyót, ráadásul a sarokból. A lyukba persze nem esik bele: helyette a Skye zöldje kap tőle kisegítő lendületet az utolsó hüvelykhez. Nem sokat, de ahhoz bőven elég, hogy beessen a lyukba.
Felvont szemöldökkel tekintek az ellenfelemre.
- Ez a tiéd volt - jegyzem meg teljesen feleslegesen. - Ilyenkor mi van?
Persze gondolom, hogy mi van: övé a pont és ő is jön. Ennek megfelelően hátrálok egy lépést, hogy odaférjen, ahol az imént én álltam. Már ha ott akar bármihez kezdeni.

- Nem pont ide jöttem - válaszolom csevegő hangnemben, míg figyelem, ahogy hozzáfog. A szememmel követem a mozdulatait, épp úgy, mint az előző alkalommal. - Csak úgy nekivágtam az országútnak pár hónappal korábban. Szétmentünk a feleségemmel és a ház az ő háza volt, úgyhogy eljöttem. Ez még Kansasben volt; errefelé nem ismertem a járást. A tizenhármas úton találtam ide. Eredetileg csak megálltam pihenni, Baltimore óta először.
Kis szünet. Várom, hogy fölnézzen, mert egyértelmű, mi következik. Az asztal szélére támaszkodom, csak úgy féloldalasan, míg a tekintetünk össze nem akad. Akkor várok egy újabb pillanatot, mielőtt beletörődő mosolyt öltenék.
- Négy napja se voltam még itt, amikor véletlenül összetalálkoztam a falka egyik kölykével - avatom be a lényegbe. - Utána nem sok választásom volt, mint legalább egy ideig maradni. Nem akartam bajba sodorni másokat azzal, hogy továbbmegyek. És mert ide beilleszkedni nem is olyan egyszerű, azt hiszem, időközben egy kicsit elveszett belőlem a lendület. Attól tartok, mára már helyinek számítok. Már ha ez lehetséges a magamfajtának.
Megvonom a vállamat. Nincs mit tenni: tényleg így történt.
- Te idevalósi vagy? - kíváncsiskodom finoman, feltéve, hogy nem látszik elzárkózni a témától. - A környékről. Vagy akár a szomszéd városok valamelyikéből. Mert nálam sokkal jobban kiismered magad.

Ha kérdeznék, azt mondanám, etikátlan dolog visszaélni a természetfeletti érzékekkel, mégsem tudom nem meghallani, ahogy Skye szívritmusa kissé hevesebbre vált. Lelkiismeret-furdalás rövid döfését érzem. Nem akartam az elevenébe találni, igazán. Arra viszont nem vitt volna rá a lélek, hogy egy elveszettnek látszó embernek hazudjak, amikor a magáéhoz hasonlónak találva valamilyen kérdést tesz fel. Jó lett volna, ha valami mást mondhatok neki. Valamit, ami akár csak egy kicsit szebb ennél.
Igaz: jobban járt volna, ha már eleve valaki mással találkozik.

- Az jó - jegyzem meg kissé tompa hangon, ahogy befejezi. Elnyűttnek látszik. Ha úgy érez, ahogy én érzek hasonló napjaimon, nincs is rossz bőrben. - Akkor csak magaddal kell dűlőre jutnod.
Fejével a félbemaradt játék felé int. Biccentek. A komoly beszélgetéseket nem lehet túlságosan hosszan elnyújtani... különösen, ha  beszélgető felek nem ismerik egymást. Amúgy sem vagyok túl jó terápiás társalgásban. Odalépek az asztal sarkához, ahonnét ránézésre a legjobban célba tudom majd venni a fehér biliárdgolyót. Nem állt meg jó helyen: ha el akarok vele találni bármit is, méricskélnem kell, honnan tudom visszapattintani. Előrehajlok, próbálva rájönni, hogy fogom tudni megoldani ezt. Rövid mérlegelés után gondosan célzok - a lökés nyomán a fehér célba találja az asztal kiszemelt peremét, ám visszafelé már ártalmatlanul hussan el a csíkos példány mellett. Szusszanok. Csoda lett volna, ha ez bejön.
Fölpillantok Skye felé megint. Egy kicsit olyan, mintha belefeledkezett volna a gondolataiba.
- Nem kellett volna szóba hoznom ezt az egészet - jegyzem meg finoman, ha egy kis várakozás után sem ocsúdik még. - Bocsánat. Nem mindig döntök jól abban, hogy mi az, amit jobb lenne nem felemlegetni.

Nem követem figyelemmel, ki áll nyerésre, annál sokkal jobban leköt a játékélmény befogadása. Hangulatos dolog, és közben észrevétlen fölengedünk egy kissé - ez utóbbi alighanem a helyiség barátságos meleg fényeinek meg a halk zenének köszönhető elsősorban, hisz egyikünk sem iszik. Ha kérdeznék, azt tippelném, nagyjából egyformán, fej-fej mellett lehetünk pontok terén és mert nem ismerem jól Skye-t, meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg lovagiasságból visszafogná magát a javamra. Én persze megtenném a helyében, de másokról saját magam felé soha nem feltételeztem ilyesmit.
Nem kell külön az orromra kötni, hogy bizonyos szempontból egy kissé el vagyok telve magamtól.

Fanyar humora rövidségében is őszinte nevetésre fakaszt: amolyan kuncogásféle csupán, amit meg sem próbáltam visszanyelni. Félmosollyal támaszkodom az asztal vastag diófa szélének egy pillanatra.
- Ne siesd el - csatlakozom a komor jóslathoz könnyed hangon. - Előbb-utóbb mindenki a vendégem lesz. Neked még rengeteg időd van.
Nem mondok mást, mert az arcán látszik, hogy van tovább is: fürkész tekintetem tapintatos felületességgel függesztem rá csupán, fel-felmérve a körülöttünk zajló egyéb jelenetek elém kerülő részleteit. A figyelmem azonban osztatlanul az övé. Ahogy kiböki, hogy múltja van, néma maradok. Csak az arcára visszataláló pillantásomban tükröződik némi együttérzés. Reméltem, hogy nem ezt fogja mondani. Magam is lejjebb szegem a fejemet, egy pillanatra a cipőm orrán megtámasztott dákót szemlélve. Újabb pillanat. Aztán még egy. Amikor fölnézek megint, azt már bocsánatkérő mosollyal teszem.
- Amikor egészen fiatal voltam... fiatalabb, mint te most, anyámnak voltak barátai - jegyzem meg végül olyannyira tárgyilagosan, amennyire csak kitelik tőlem. - Olyasfajta barátai, mint az az ember a parton. Mindnél akasztottak már különbet. Amikor valamiért haragban voltak, nem volt ajánlatos a szemük elé kerülni. Se otthon, se az utcán.
Megvonom a vállamat, mert ennél jobban nem akarok belemenni. Semmi szükség rá, hogy Skye rosszul érezze magát valami miatt, aminek huszonöt éve már. Abba sem akarom beavatni, hogy azokkal az emberekkel akkor sem volt ajánlatos összefutni, amikor történetesen jóban voltak Francine-nel. Sokszor másztam be a házunkba az egyik hiányzó emeleti ablakon, hogy ne kelljen végigmennem a földszinti folyosó hangosan nyikorgó padlódeszkáin, a konyhát pedig messze elkerültem, mert ott tartották az italokat, az egyetlen dolgot, ami valaha érdekelte bármelyiküket is. Egymáson kívül, persze. Sokszor még arra sem vették a fáradságot, hogy átmenjenek a nappaliba.
Ellököm magam az asztaltól. A korábbi mosoly megmarad és Skye a reá vetett pillantásomban ezúttal kendőzetlen elismerés szikráit csípheti el.
- Én nem tudtam kiállni magamért - jegyzem meg egyszerűen. - Egyszer sem. Te igen. Ilyesmit nem látni minden nap.

- Meg. Azt hiszem. - felelem félig-meddig magabiztosan. Villanásnyi vigyorral mérem végig őt, ahogy elmerül a krétázásban. - Persze semmi sem biztos. Ha kikapok, nem jól választottam. Ezt köszönöm - veszem át tőle a kis kék kockát, hogy a látottak alapján kövessem a példáját. Igazából csak utánzom. Monkey see, monkey do. Lekoppantom a krétát a dákók melletti párkányra, aztán követem Skye-t az asztalhoz. Ez így már ismerős.
- A fekete nyolcas lesz az utolsó. Igaz? - kérdem, az egész játék talán leghíresebb elemét megpillantva a golyók közt. Tartozik vajon hozzá valami babona? Fene se tudja. Magamon érzem a kutakodó tekintetét, ahogy előrehajlok, de nem szándékozom jelét adni, hogy észrevettem. Idegen vagyok. Vérfarkas vagyok. Természetes, hogy néz, amikor nem figyelek.

Meglököm a fehér golyót, amely jellegzetes, nehéz csattanással a háromszögbe rendezett többinek ütközik. Amazok szétgurulnak a kárpiton, ide-oda lökdösődve egymás közt. Az egyiket elnyeli a jobb felső lyuk - talán csíkos volt. Önelégülten fordulok Skye felé, részben évődésből.
Őstehetség vagyok. Nem?
- Te jössz.
Remélem.
Aztán, ha megint rám kerül a sor, az asztal lassan ráébreszt, hogy ehhez a játékhoz több kell, mint hogy eltaláljuk egyik golyót a másikkal. Bölcs voltam, hogy nem kezdeményeztem fogadást a profi Skye-jal. És talán akkor is, amikor belementem, hogy eljöjjek vele ide. Mert kölcsönös csendességünk ellenére is mintha egy kissé megfeledkezett volna a parton történtekről. Elnézem, ahogyan összpontosít, a figyelmet egyáltalán nem tolakodónak szánva.
- Sajnálom, hogy keresztül kellett menned azon az egészen odafent - szólítom meg néhány golyóval később, amikor már nem kell a játékot magyaráznia. Láthatja, hogy nem az idegességét akarom újból felszítani: a megjegyzés lehetőséget rejt magában mindössze. Ajánlatot, hogy beszélhet róla, ha szüksége lenne rá. - Volt idő, amikor nekem is jutott hasonló a városban, ahol felnőttem. Jól jött volna, ha úgy tudom állni a sarat, mint te.

Vele iszom. Ennyi jó modor szorult belém.
- Nagyon szép. Ha szereted a telet.
Udvariasan hárít, ami széles vigyorra késztet: amennyire büszke vagyok az államra, ahonnét származom, annyira nem hiányoznak az ott megszokottak. Ha már Colorado, a hegy átellenes lábánál fekvő Boulder sokkal jobban tetszett, mint a saját ritka levegőjű, csaknem örökké behavazott magaslati bányászvárosunk - és mindkettőnél jobban szerettem a kansasbeli Wichitát, ahová tizennégy évesen érkeztem meg és maradtam is, egész felnőttéletemben.
Tudom-tudom, kedves Delaware. Árulás. De ha New England iránt még nem lágyultam meg egészen? Hideg, mint a Sziklás-hegység és szeles, mint Air City, éppen csak mindkettőnél vizesebb. Nem lepne meg, ha egy napon úszóhártyás lábbal ébrednék. Persze, tény mi tény: az atmoszféra manapság talán itt áll hozzám a legközelebb.
Csak hangosan beismerni ne kelljen.

A társalgás nem húzódik el hosszan, Skye inkább a tettek embere és ez cseppet sem zavar: valahogy, amióta felvetette, fölizzott bennem a késztetés, hogy a zöldkárpitos asztalhoz lépjek. Talpra ugrik, én pedig követem a példáját. A poharamtól két utolsó korttyal elbúcsúzom; csak üresen koppantom le az egyik könyöklőre a biliárddákók mellett. Túlságosan sokat láttam és hallottam az éjszakai városról utcagyerek koromban ahhoz, hogy akár egy pillanatra hátat fordítsak egy italnak, még ha egy ilyen kisvárosban röhejes hozzáállás is ez.
- Kényelmes, hm?
Ezek szerint többféle van. Nem vagyok az ilyen viccek embere (legalábbis igyekszem), így ezúttal is kihagyom a kínálkozó magas labdát. Egy pillanatig figyelem, ahogy Skye rutinosan elkezdi felállítani a játékot a kezdéshez - messziről látszik, hogy bekötött szemmel is képes lenne rá -, aztán találomra választok egyet a falnál sorakozó dákók közül. Jó nehéz. Kíváncsi vagyok, ez való-e nekem: a sílécekhez hasonlóan ez is olyasvalaminek tűnik, ami okkal létezik ennyi változatban. Sebaj. Alig hiszem, hogy egy ilyen játszmánál lényeges lenne. Még a fogást próbálgatom, amikor a lány veterán profizmussal kipattintja a magáét a tartóból. Derűs pillantást vetek rá: azt hiszem, nemsokára megláthatom, miért szeret játszani.
- Szóval? - kérdem tőle, amint végzett és az asztal felé fordul. - Mit mondasz, hogyan tovább?
Ha azt mondja, innentől játszunk - akkor játszunk.

Nem gondoltam bele soha jobban. Ő viszont igen. Elgondolkodom egy cseppet.
- Igazad lehet - ismerem be. Miért is ne? Nem első alkalommal történne meg, hogy valaki jobban átlát rajtam, mint én saját magamon. Skye alighanem jó néhányszor kapott kóstolót már az emberi természet árnyoldalából. Elvigyorodom. Elég nagyképűen, igaz, elsősorban csak ugratásból. - Elég fiatal vagyok. Még meglephetem magamat.

Megint magába zárkózik. Nem tudom megállni, hogy felfelé rezdülni ne hagyjam a szemöldökömet. Mintha szégyenletesnek tartaná, hogy nem tud mindennel egyetérteni; mintha az egyetlen út a jó társasághoz az lenne, hogy helyeseljünk egymásnak. Sekély ráncokat érzek az orrnyergemre gyűrődni, de nem csak oda. A szemem sarkában is megjelennek.
- Ugyan már - szusszanok. A finom dorgálásnak, amit a gesztus általában hordoz, itt és most nyoma sincsen. - Ettől még nem leszel unalmas.
Mélyebben nem szándékszom belemenni, de nem is szorul magyarázatra. Úgy látom, Skye a mindennapokban túl sok késéles véleménnyel van körülvéve. Eddig nem tűnik rosszfajta alaknak. Inkább csak olyan, mint aki egy kissé elkallódott. Az ilyesmi nem feszélyez. Elég ideig vett körül hozzá, hogy a szemem se rebbenjen. Hanem a vigyorgó unszolására már nevetnem kell. Közben a fejemet csóválom.
- Megmondhatom neked. Sehányszor sem - ellenkezem a pohár felett rátekintve, bár én is tudom, hogy a köztünk lévő nevetős jókedv hiteltelenné tesz. Egy pillanatra felhúzom az orromat, noha belül azért jól szórakozom. - Ha éppen tudni akarod, én nem holmi dokkok szomszédjában, hanem odafent a Sziklás-hegységben születtem, majdnem tízezer lábnyira a tengerszint felett. Nem olyan rég tanultam meg úszni. Fogalmam sincs, bemerészkednék-e ebbe az öbölbe csak úgy.
Végigsimítok az állkapcsomon, ahogy akkor szoktam, ha elakadok a társalgásban. Elmosolyodom aztán. Halványan csak, nehogy azt higgye, gúnyt űzök belőle.
- Tarthatsz unalmasnak. Bár most már kezdem érezni a kíváncsiságot, hogy egyszer megnézzem. Majd. Később.
Lehetőleg akkor, amikor valamiért előreláthatóan három-négy dagály elmarad egyhuzamban.