Nem néz teljesen őrültnek a kérésemért, meg úgy összességében nem látom, hogy bármi rosszat látna rajtam, ami meglep, nem is értem, miért. Ma teljesen rendben vagyok. Ha nincs ez az egész, egy megszokottnak remélhető higgadt napot tudhatnék magaménak, amikor megpróbálok beleolvadni az egyszerű emberek közé. Most, ahogy felnézek, mellettem egy vadidegen férfi áll, aki az imént nézte végig, hogyan szerelek le egy nyomorult drogost. Sehogy sem illik az elképzelt képbe.
- Olyasmi - megvonom a vállam egy halvány kesernyés árnyalatú félmosoly kíséretében. Tehát a férfi vérfarkas, jól éreztem. Nem egyszerű ráfókuszálni az energiákra és kiszűrni, ami nekem kell, most bevetettem a sokadik érzékem is a cél érdekében, mert egyértelműen valami nem stimmelt vele, igazam volt. Nehezebb volt ezek után közömbösséget álcázva felé pillantani, ugyanis keresgéltem a jeleket, amik nem léteznek, éppen ezért tudnak beolvadni közénk annyira könnyen. Ha ember tud maradni, már van helye a városban, vagy valami ilyesmi. Csak remélni tudom, méricskélésem nem túl feltűnő, eszembe sem jutna kellemetlen helyzetbe hozni, egyikünket sem, hogy egészen pontos legyek.
Még egyszer megigazítom a ruhámat ösztönös mozdulatokkal, aztán elindulunk rövidke sétánkon. Komolyan gondoltam a meghívást, és szinte száz százalékig biztos vagyok benne, nem akarja majd elfogadni, de ebből nem engedek. Nincs teletömve bankókkal a tárcám, két valamit azért ki tudok fizetni, s feltett szándékom eszerint is tenni, ebből nem akarok engedni. Mint azt gondoltam is, ellenkezni, de már a szavába is vágok, hogy ez az én döntésem és igenis szeretném, szóval fogadja el. Talán erőteljesebben is sikerül előadnom az ingatag lábon álló érvemet a dolog mellet, de legalább láthatja, az iménti megingás ellenére nem egy gyenge virágszál vagyok.
- Ne folytasd, mert éhes leszek - röviden felnevetek, hátha ezzel oldom a köztünk lévő zökkenőket. Ha már így egymásba botlottunk, mert így tekintek a találkozásunkra, felül szeretnék kerekedni a bizonytalan énemen, s jobb hangulatot teremteni közöttünk. Látszatra nem bánja, hogy "összefutottunk", nekem sincs ellenemre, tehát hozzunk ki belőle valami jót, vagy nem így szokták mondani? - A chips és sósmogyorón túl ne gondolj, itt nem tartanak semmi valóban ehetőt, de legalább a hely hangulatos. - megvonom a vállam. Mikor itt dolgoztam, nem értékeltem igazán, csak a pénzt láttam, meg az ingyen pia lehetőségét. Mióta tabu előttem a bárpult, cserébe betehetem a lábam a pubba, rájöttem, jobban elszúrtam anno, mint hittem.
- Charlie, oké - újabb mosoly, ezúttal maradósabb. Nagyobbat lendítek a lábamon az első lépéshez és megindulunk arra, ahonnan hátráltam nemrég, csakhogy most nem áll ott senki lesben, és simán elsétálhatunk a kivilágított pub irányába. Kint az asztaloknál ácsorognak páran, beszélgetnek, szól a zene, de többen vannak bent, a pultot is körbeveszik, mintha csak ingyen adnának valamit. Kicsit lábujjhegyre állok, hogy kiszúrjam, ki van bent, mert hirtelen nem látom.
- Leülünk valahova? Elnézhetnénk hátra, ott hátha kevesebben vannak. - A pult a mögötte lévő széles választékkal és a tükrös fallal nagyjából középen van így két részre osztja a teret. Elől ott a kis színpad belépés után jobbkéz felé pillantva, ami most üres, mert ma nincs koncert, helyette a felszerelt hangszórókból szól a zene. A hátsó részen is vannak ülőhelyek, ott a mosdó, na, meg a biliárdasztal, ahol két napja vesztettem el a napi bérem felét egyetlen rövidke meccs alatt. Nem az erősségem a golyók jobbra-balra lökdösése, ehhez túl sok összpontosítás szükséges.
Nincs tömeg, de az egyértelműen látszik, felkapott hely. Pont annyira nyüzsgő, amennyit még elbír az ingerküszöböm anélkül, hogy többre vágyjak egy alkoholmentes italnál.

Megtámaszkodom az idegenen, amit más helyzetben valószínűleg nem tennék, mert továbbra is idegesít mások közelsége, viszont most annyira intenzív volt ez az élmény... ő meg ott volt kartávolságon belül, bár fogalmam sincs, mikor és hogyan történt, annyi biztos, pont kapóra jött, hogy ott volt.
- Mi? Nem... - zavartan pislogok, fejem megrázom, hátha helyrezökkenek valamennyire. - Nem, nem kell semmi, jól vagyok. - Kis késéssel, ha eddig ő nem húzódott el, hát megteszem én és idegességemben a ruhám igazgatom, ellenőrzöm, megvannak-e a cuccaim, meg a többi. - Ez csak... ő... mindegy. Sajnálom. - elsőre nem találom a láncom, idegesen kapom oda mindkét kezem, mígnem kitapintom az ezüst ékszert és annak végén a medált. Közben lehet elhadartam egy halom "Ne, ne, ne..."-t, vagyok annyira feldúlt, talán nem néz komplett idiótának ezért. Már, ha eddig nem estünk túl ezen.
- Hülye kérés lenne, hogy kísérj el az Old Pub-ig? Nem hiszem, hogy visszajönne, de... a hely itt van nem messze. - kezemmel az irányba intek, mielőtt leengedném magam mellé végül hagynám zsevembe süllyedni. Szeretnék még valamit hozzátenni vagy az egészet visszaszívni, mégis csendben maradok. Szabad kezemmel farmerkabátom alsó gombját piszkálom, amihez csatlakozik az imént zsebretett  és inkább az ujjam piszkálására térek át hosszabb időre le is pillantva rá.
Nem épp a "meg tudom védeni magam" nő látszatát keltem, a kérésemmel meg aztán plána, viszont, ha a fazon vissza találna jönni, márpedig a függők elég elvetemültek, jobb lenne valaki mellett lenni, mintsem egyedül. A férfi pedig elég erős kisugárzással bír, igyekszem fókuszálni rá, ahogy gyakoroltam. Nem ember, nem... démon, se angyal. Őket a legkönnyebb felismerni állítólag, de még eggyel sem találkoztam.
- Te alakváltó vagy - csúszik ki a számon. Gondolataim kissé előre szaladtak, előbb szólalok meg, mint gondolom végig. Annyira szerettem volna tudni, hová tartozik, belemásztam bunkó módon a személyes terébe. - Ne haragudj, nem tartozik rám. Még tanulom a dolgokat. - mintha ez mentség lenne. - Hátsó szándék nélkül, nevezzük... akárminek, de meghívnálak valamire, ha van kedved. - megint előbb jár a nyelvem, mint az eszem. Talán ennyire nem akarok egyedül maradni. Még azt se tudom, kicsoda. Lehet, valami veszélyes alak, én meg simán lecsaptam rá. - Valamiért most nagyon jól esne valami hideg, szénsavas és töményen cukros lötty - az alkoholhoz semmi kedvem, bár meglenne az okom egy-két felesre a történtek után. - Gyere, nem harapok. - rávillantom a mosolyom, ami aztán elvész a kínos vörösségben, ami kiül az arcomra. Rossz szófordulat. Témaelterelés kell: - Egyébként Skye vagyok. -  

- Utoljára mondom, szakadj le rólam! - kirántom a karom a szorításából, ami azért gyengül, mert teljes erőmből a lábára lépek. Kár, hogy nem viselem el a lábamon a tűsarkút, a szakadt cipőjén simán átdöfnék vele. - Nincs közöm hozzájuk, nem érdekel, mit hallottál és felőlem elmehettek mind a pokolba! - kiabálok, akárcsak ő és nem hagyja abba. Szíd mindent és a teljes családom, látom ökölbe szorult kezén, kicsi választja el, hogy nekem essen, de akkor sem hátrálok meg. Kapok egy monoklit, vagy pár napig fájni fog, ha mozgatom a szám, nem érdekel. Ha ettől józanodik ki az elvonási fa**ságából hát legyen. De nem maradok adósa és úgy vágok vissza, ahogy csak tudok.
Hogyan is kerültem ebbe a helyzetbe? Az egésznek nem így kellett volna megtörténnie, én csak a műszakom végeztével gondoltam, megjelenek a pubban és boldogítom Zachet, akit annyira idegesít a jelenlétem, az szinte tapintható a levegőben. Mivel nincs más választása, mint elviselni, kihasználom a kevéske alkalmat, amikor váratlanul betoppanhatok. Kivéve, ha lefülel, mert elvileg ez a "hatodik érzéke" és szerintem rohadtul rám van kihegyezve.
A lényeg, hogy fogtam a cuccom, beledobáltam a hátizsákomba, amit vállamra csapva átszeltem a várost, legyalogoltam a lábam és épp, mikor már szinte az ajtóban álltam elkapott egy kopasz fazon, akit még életemben nem láttam és elkezdett hadarnbi valamit arról, cucc kellene neki és Noah-t nem éri el, se Eva-t. "Mégis mi közöm van nekem ehhez?" kérdeztem tőle, de látszott, hogy teljes idegben van, ami megijesztett. Edzettnek tartom magam agresszívabb alakokkal szemben, csakhogy nem minden körülmények közt van előnyöm. A boszorkánykodás meg semmire sem jó, amíg Redwine szokáshoz illően könyvekkel bombáznak használható dolgok helyett. Kis önvédelem, vagy valami, léci!
A fazon csak nem hagy békén, az elvonási tünetek egyértelműen sütnek róla, s habár hónapok óta kerülöm a két név tulajdonosát valamiért még mindig velük kötnek össze.
"Azt se tudom, hol vannak." mondom tovább, nem tágít. Elkapja a karom és megráz, hogy márpedig neki most van szüksége a cuccra.
Senki az-az senki nem áll meg segíteni, az a néhány lézengő gyorsan tovább megy, ami nem lep meg, a struccok homokba dugják a fejüket.
- Hagyj békén! - szólok rá ismét. - Nem tudok semmiről, nincs nálam semmi! - megint elkapja a karom, ezúttal erősebben, felszisszenek a fájdalomtól. El fogja törni az alkarom, porrá zúzza a csontom, olyan erő van benne, ami egy edzett pasasban sem lehetséges. Talán ő is valami "más"? Közelebb ránt magához, hogy egészen közelrtől nézzen a szemembe. A lehelete büdös, a szemei be vannak vérezve és az egész pasas visszataszítóbb aligha lehetne. Izzadtság szaga van, undorító, felfordul tőle a gyomrom. Azt teszem, ami ösztönből jön és talán beválhat, szemen köpöm. Meglepi a reakcióm, elenged, mire több lépést hátrálok tőle.  El akarok futni, meg se állni a pubig, nem hallani a szitkozódást, a fenyegetéseket, amiket rám zúdít. Kár, hogy a lábaim csődöt mondanak. Itt leszek, a lámpafények hatáskörén túl, az árnyékban kibelezve.
- Kell a cucc, te **rva, ide vele! - felém lendül, eltalálja a vállam, amivel kis híján ledönt a lábamról. Meg se próbálok vele szót érteni, végre képes vagyok mozogni és hátrálni, mire jön utánam. Épp, amikor elfordulnék, felfedezek valakit a szemem sarkából, aki minket bámul. Az ösztönösnek titulált mágiám vagy mim bekapcsol, és érzem, hogy ő sem egyszerű ember, tehát simán közbeszólhatna, ne nekem kelljen egyedül lerendezni a fickót. Nem tudom, mit fog reagálni, a kopasz fószer ellenben nagyon is elszánt, megint csak közeledik és közben úgy anyáz, mint akinek parancsba adták, tovább sorolva, mi mindent fog velem csinálni. Ismét a karom után nyúl, még pont el tudom rántani.
- Utoljára mondom, szakad le rólam! - erőből a lábára tiprok a bakancsommal, talán ez hatásos lehet. - Hívom a zsarukat, ha nem kotródsz el innen, de ku**a gyorsan! - sikerül előszednem a telefonom a szebemből, a kijelzője pókhálósan betört, de még működik, a 911-et így is el tudnám érni, ha szükség lenne rá, már be is pötyögöm.
- Te ocska ri**nc, ezzel nem úszod meg! - a kopasz is a bámészkodóra néz, aztán vicsorog, amitől meghül az ereimben a vér. Ez az első ilyen állatias reakció, amit látok valakitől, ledermedek a félelelmtől. Nézem, ahogy sarkon fordul és eltűnik az árnyékban. Kell egy kis idő, mire összeszedem magam, ha az idegen a közelemben van, talán nyerek egy kis stabilitást abból, hogy elkapom a karját, vállát, hátát, bánom is én és keresek egy szilárd támaszt, mert egész testemben remegek, akár a Hálaadás napi kocsonya.