Ajkam nyirkos maradt a csók szenvedélyétől mikor ostorcsapásszerűen elszakadtunk egymástól és a légszomjtól és megannyi egyéb nyomós októl szédülve csak még jobban meg kellett támaszkodnom jobb tenyeremmel a faház érdes falán. Lola mahagóni-tekintete szinte puskaporként szolgált a bőrömet perzselő szenvedély tüzének és úgy éreztem elevenen gyulladok meg az örökzöldek között. Gondolataim már messze, nagyon messze vágtattak az utcabál színteréről egy sötétebb és kiélezett érzékektől intenzív fantáziavilágba repítettek kettőnket hol a boszorkány testének minden porcikáját csókolni és érinteni akartam, mit most melegen tartó rétegek takartak el szemem elől. Ezek a szemek azonban nem szakadtak el Loláétól, csupán egy pillanatra hunytam le őket míg ujjai kibontakoztak összekócolt tincseim közül és arcomat végigpásztázva birtokba vették minden vonásomat.
Hagyta magát megcsókolni. Nem csak, hogy hagyta, de én is hagytam magamnak, hogy megcsókoljam. Megengedtem, hogy egy pillanatra odavesszen az egy éve satu által merevre húzott kontroll és következmények, ellentétek és a végkimenetel figyelmen kívül hagyásával beleolvadjak a nő édes, puha, s általam kissé füstös whisky-ízű ajkaiba.
Azt kellene megbocsátanom, hogy ezt csak most tetted meg?
A mondat halkan és szuszogva tört elő arról a szájról mit az előbb még én takartam be és zihálásom nevetéssé pöffent, mint ahogy gőzmozdony füstje távozik a végcél elérése után.
- Igen... azt hiszem... - kapkodtam levegő után a szűnni nem akaró légszomjban vergődve és hüvelykujjamat végighúztam Lola forró ajkain remélve, hogy a kikötőben folytatott fizikai munkától bőröm nem sérti meg az övét - Ezt még magammal is meg kell beszélnem...
Talán ő előbb bocsátja majd meg nekem, hogy gyáva voltam, gondoltam értetlenül állva az elmúlt hónapokkal a hátam mögött. Teleszívtam a boszorkány illatával orromat, farkasom pedig korábbi nyugtalanságát kíváncsi és birtoklási vágytól égő éberséggé változtatta. A levegő egyszeriben megtelt pézsmaszaggal, mely a nyakam bőrén keresztül távozott az éterbe. Szóval ez ezzel jár, állapítottam meg kéjfátyolos gondolatokkal, majd a következő két kérdés és Lola selymesen simogató hangja mintha elektromos árammal itatott volna át. Fejem még bizsergett ujjai nyomától.
- Ez már akkor is ostoba kérdés volt... - motyogtam minden egyes szóval egyre halkítva hangomon, míg végül az utolsót már újra úgy formáltam, hogy szám az övére simult. Bal kezem, mely még mindig arcát simította most álla alá nyúlt, hogy a lehető legközelebb húzhassam őt magasságkülönbségünk ellenére is. Lassabban, de előző táncunkat felülmúló érzékiséggel fulladtam bele az ajkak játékába.
Valahol a távolban felrepült egy tűzijáték. Először csak magasan sipító hangja metszette ketté a morajlás monotonitását, majd robajlással terítette be az eget az aranyszín fényár. Az elsőt még egy követte. Majd még egy és a végén megszámlálhatatlan sok, az eget füsttel és színes konfettivel beterítő színtérré téve. Szívem úgy zakkant, mint az a bizonyos vonat ha sínt téveszt is kisiklik a számára kijelölt útról. Szemhéjam felpattant és a városháza irányába fordultam, mely a magas fáktól csupán a hang irányából volt bemérhető. Éjfél van, villant át rajtam a felismerés.
A következő másodpercben a rakétákat jellemző szoprán sikoly közvetlenül mellőlünk harsant fel. Ősi ösztönnek parancsolva kaptam el kezemet a ház falától és Lola álláról, tenyeremet fülemre tapasztottam és lelkemben a boldogság finom jéghártyája szilánkosra törött. Csontjaim az előző édes sajgástól egészen más, éles és kellemetlen erővel ható fájdalommal zörrentek meg. Pillantásom a sötétkék ég előtt jól kivehető tűzijáték útját követte és... DURR... Az felrobbanó tárgy fényárba borította felettünk a levegőt, dobhártyámat pedig szinte felmetszette.
Veszély! VESZÉLY! Harsogta elementális erővel a farkas és nyögve bordáimhoz kaptam melyek nagyot reccsentek az átváltozás parancsoló és befolyásolhatatlan bekövetkeztét jelezve. Mi történik, MI TÖRTÉNIK?! Kapkodott a belsőmben lakozó bestia és fel-alá rohangált bordaketrecem mentén, mint rabságába beleőrülő vadállat. Menekülj, MENEKÜLJ! Felnyögtem és éreztem azt a semmihez sem hasonlító izzást mely egyértelművé tette: halandó szemem helyén a farkas tág pupillájú, mindent érzékelő szempára ül, megjelenése nyomán pedig kiélesedtek a Lola teste mögött meredező szálkák.
A fák közül lábak dobogása ütötte meg száz meg száz új érzékelővel kiegészülő fülemet. A farkas a tűzijátékot elcsenő fiatalokra vicsorított, mire halandó ajkam is megremegett.
- Nem, nem! - hallottam saját hangomat miközben elhátráltam Lolától - Állj le!
A farkas nem hallgatott rám és szörnyű ropogás közepette végighasadt lábfejem valamennyi apró csontja. Úgy küzdöttem az átváltozás ellen ahogy vérfarkasi életem során még soha egyetlenegyszer sem. Letéptem magamról a vastag kabátot és fél térdre esve nyúltam pólóm nyaka után.
- Lola, menj innen! - mintha víztömegen keresztül morajlott volna a kemény utasítás. Tekintetemet a földről a boszorkány vélt helye felé emeltem és némán fohászkodtam emberi elmém utolsó foszlányait használva, hogy engedelmeskedjen a parancsnak. Olyan mozdulatot tettem mely egyértelművé tette: azonnal szaladjon a lehető legmesszebb és eszébe se jusson hátranézni.
BUMM. Ahogy Finch ereje kámforrá vált a csontok egyszerre átszakították a húst, cafatokra szaggatták rajta maradt ruháit és a gőzölgő hús semmivel sem összetéveszthető véres és veszélyes illatával egészen új alakot formáltak a férfiból. A tűzijátékok robbanása azonban minden neszt elnyomott. Mire a robbanószerek összhangja tetőfokára hágott és füstjük eltakarta az imént még közelhajoló csillagok hunyorgását egy gigantikusra nőtt szürke farkas állt a helyén és valószínűtlenül kék szemét barátságtalanul meresztette környezetére. Kivillantotta fogait és torkából öblös hörgés tört fel. VESZÉLY, VESZÉLY, vijjogta az ösztön riasztórendszere ami betolakodót érzékelt a terület kedves idilljében és szőrét borzolva villogtatta tekintetét mindenre mi a fenyegetés potenciális forrása lehetett.
- Lola! Lola...? -egy fiatal lány hangja ütött át a tűzijátékok ricsaján és egy sötét sziluett látszott kibontakozni a feldíszített fenyőfák mögött.
- Lola...? - bizonytalanodott el az ember lány, majd az utolsó luc ágát félrehajtva tekintete összetalálkozott a farkaséval. A bestia még feljebb vonta reszkető ínyét fehéren csillogó fogsora felett.
it might not be good enough but it's all I have to give
A valóság lassan álomszerűvé vált, épp úgy, ahogy a körülöttünk zajló események delíriumos összképe szorult az elmém perifériájára. Hirtelen nehezemre esett eldönteni, hogy ez most valóban megtörténik-e, még akkor is, ha Finch puha érintése az arcomon olyan valóságosnak érződött, mint még szinte soha, semmi. Ennek ellenére is hamarabb tudtam volna elhinni, hogy egy álomba csöppentem, vagy talán egy illúzióba, amelyben valaki csúfos játékot űz velem és a szívemben tomboló viharos érzésekkel. Fogalmam sem volt, hogy hangosan is feltettem-e a kérdésemet. Tekintetem Finch szemeibe kapcsolódott, amelyekben mintha ott ült volna minden mert a miértjeimre, a bőröm bizsergett és felmelegedett az érintései nyomán. És éppen abban a pillanatban, amikor biztos lettem abban, hogy ez nem lehet valóságos, ajkai az enyémekre forrtak, és én kénytelen voltam rájönni, hogy soha nem éreztem még magam ennyire elevennek és élőnek. A lelkemben egyetlen másodperc alatt omlott össze, majd épült fel egy teljesen úgy világ, ahogy az addig kétségbeesetten rejtegetett érzések pillanatok alatt előtörtek abból a bizonyos hátsó szobából, lángra lobbantva a szívemet. Mintha nem is kövek, hanem egy egész hegyoldal zúdult volna le a mellkasomról – a testem csapdába esett a faház deszkái és Finch meleg teste között, miközben szabadabb voltam, mint valaha. Nem lett volna erőm és nem is akartam visszaterelni ezeket az érzéseket zord rejtekükbe. Ajkaim az eddigi elfojtásuk kétségbeesésével keresték újra és újra az övéit, kezeim pedig önálló életre kelve nyúltak utána, érte. Egyik kezem ujjai az arcomat tartó karjára fonódtak, de nem azért, hogy elhúzzák onnan, inkább úgy fogták, mintha csak attól féltem volna, hogy másképp elenged, míg másik kezem a vállán simított felfelé, majd a haján. Sóhajára ujjaim elvesztek a hajában, a testünk szinte eggyé olvadt, én mégis úgy kapaszkodtam belé, mintha bármelyik pillanatban elillanhatott volna a karjaim közül. Nem volt többé helye a józan gondolatoknak, nem számított, hogy szinte alig kapok már levegőt; elveszett a tél hidege és elveszett minden más rajta kívül. Olyan vallomás volt ez, amelyet fél éven keresztül igyekeztem magamba fojtani, és talán épp emiatt tört most magának utat ekkora intenzitással. Halk, számomra is ismeretlen torokhang tört utat magának a mellkasom irányából, ahogy a fogai végigkarcolták az alsóajkamat, és még az a pillanat sem volt eléggé kijózanító, amikor megszakította ajkunk mohó összefonódását. A szemeim felnyíltak, és én tudtam, hogy ott ül bennük minden érzelem – legyen az pillanatnyi vagy eddig eltemetni próbált –, ahogy összekapcsolódtak Finch óceánszerű lélektükreivel. Lélegzetem halk zihálásként csapódott le az ajkain, míg tekintetünk úgy fonódott össze, ahogy az imént még a csók szenvedélye kötött össze minket. Kérdéseket láttam a szemeiben, és csak remélni tudtam, hogy megtalálja az enyémben a válaszokat, mert a hangom ismét elveszett. Ujjaim kibontakoztak a hajából, hogy az arcán simítsanak végig. Hüvelykujjam finoman fedezte fel bőre érintését a járomcsontja felett, mielőtt lejjebb haladva végigrajzolta volna az állkapcsa vonalát, majd az alsóajka ívét. – Azt kellene megbocsátanom, hogy ezt csak most tetted meg? – szólaltam meg, amint képesnek éreztem magam rá, még ha a hangomon fátyolként ültek is meg az előző szenvedélyes pillanatok. Ostobának tettethettem volna magam, de méltatlannak éreztem volna a szívemben tomboló lángok fényében. Nem voltam vak és nagyon is emlékezetes nyomot hagyott bennem a csókja és annak minden üzenete. – Miért...? – tört fel belőlem az egyetlen értelmesnek tűnő kérdés, miközben még mindig képtelen voltam távolságot állítani közénk. – Miért most? Fel sem fogtam, hogy az éppen az a kérdés, amire nekem egyszer már nem sikerült válaszolnom. Túl élénken éltek még bennem az utolsó találkozásunk pillanatai, azok az elejtett félmondatok, amelyek arra engedtek következtetni, hogy már sokkal több minden ékelődött közénk, mint azt eredetileg sejtettem volna. És bár azt a festményt a szívem festette neki, fogalmam sem volt, valóban bírhatott-e ekkora erővel. Vagy talán ez csak afféle búcsú volt, amibe végleg belepusztulok majd?
Mit fogsz most tenni...? Pontosan tudtam, hogy mit fogok tenni. Tulajdonképpen sokkal, de sokkal korábban tudtam, hogy mit szeretnék tenni és az is világossá vált, hogy mi az amit félek megtenni, majd a kusza szálak közül egyetlenegy vált ki, mitől szétfoszlott az összes többi. Hogy mit kell tennem. Véget akartam vetni ennek. Véget akartam vetni annak, hogy szárazföld után kutattam a tengervízzel sodródva, amely fodrozódás nélküli felszíne még csak szelet sem ígért. Egyszeriben szétáradt testem minden csontjában, húsában és inában az a mindent elsöprő vágy, hogy a kijelölt cél akaratának engedelmeskedve megtegyem azt amire vágyom. Ahogy elhajóztam az Államokból, majd Fokvárosból, úgy ebben a pillanatban köddé vált az a részem amely az Ashokkal való találkozásom óta rányomta bélyegét egész lényemre. Mintha kicserélték volna azt a Finch-et amelyik Lola arcát simítva a fenyves mellett állt és helyébe visszahelyezték az egy évvel ezelőtti férfit aki megálmodta és aztán megvalósította azt amit elképzelt. Épp úgy ahogy Lola lefestette vágyait a vászonra... s pont ez volt, mi felrázott a hosszú téli álomból és emlékeztetett. Hát, most emlékeztem... és egyszerre felejtettem el mindent. A távolság úgy csökkent le Lola és a kis ház fala között ahogy ajkaink közül elpárolgott a lég. Szám puhán, de mértéktelenül mohón kulcsolódott az övébe és tenyeremmel közelebb húztam arcát a sajátomhoz, miközben valahol a lecsukódott szemhéjam túli valóságban éreztem amint háta a fadeszkának simul. Belefulladtam ajka finom bőrébe mely összekapcsolódott majd elvált az enyémtől és hevesen csókoltam minden reszketve beszívott lélegzettel, melyek csak egyenként sodortak a fulladás szélére. Ahogy Lola testét a kis ház tartotta hátulról, úgy minden egyes porcikám felvette a puha és meleg női test domborulatait. Vadvirág és és hajnali harmat-illata összekeveredett az általam hordozott sóval és némi pézsmával és mindezt az áldozati máglyát meggyújtotta bőröm perzselő melege. A gyönyörtől belesóhajtottam szétnyíló ajkaiba és jobb kezemmel megtámasztottam a ház oldalát tenyeremmel, ahogy szinte fizikai valómat feladva olvadtam egyet Lola testével. Az alig hallható nyögés és az orromon kiáramló levegő hatására ujjaim belegabalyodtak a boszorkány vállán fekvő tincsbe és szerettem volna beletúrni sötét hajzuhatagába, miközben szám minden rezdülésével megvallottam neki mindazt, melyhez a csók nélkül kevés voltam. Tudtam, hogy elvesztem. Vérem felforrt és testem satuként feszítette azt a kéjes érzést mi ködöt eresztett le szemeim elé. Már túl voltam a vágyakozáson. Akartam őt. Akartam Lola Tuckert, az erdőben élő különleges boszorkányt minden titkával, fájdalmával és nemességével. Mielőtt még elveszítettem volna az eszemet kiszakadtam a szenvedélyes csókból, mikor fogam épp ajkát súrolta és szaporán lélegezve szinte pánikszerűen kerestem tekintetét. Szerettem volna azt látni benne, hogy ha őt is elragadta ez a megmagyarázhatatlan húzás, hát megbocsát nekem érte. De ennél többet szerettem volna. És mindezt belesűrítettem abba a tekintetbe mivel szinte a fadeszkákhoz szegeztem még mindig összegabalyodó testünket.
it might not be good enough but it's all I have to give
Leplezetlen kíváncsisággal figyeltem Tesst. Fejem kissé oldalra billentve tanulmányoztam a vonásait, a vállvonását, a tekintetemet kerülő pillantását, és igyekeztem rájönni, hogy vajon csak a berögződéseim keresnek még valamit a szavai mögött, vagy tényleg van ott valami. Zeke. A fiú neve a legkevesebb bizalommal sem töltött el, mert bár meg sem próbálkoztam az eltiltással, azért élénken élt bennem a tudat, hogy ő volt az, aki megszöktette Tesst a tárgyalás után. Ez keserű szájízt, bizalmatlanságot és automatikusan következő rossz érzéseket gerjesztett bennem, ugyanakkor fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy mitől félek igazán. Hogy Tess újra eltűnik, ha hagyom, hogy együtt köszöntsék az új évet? A gyomrom görcsbe rándult a gondolatra, de bele kellett kapaszkodnom a köztünk lassan fonódó, egyelőre cérnavékony kötélbe. Tess velem töltötte az egész estét. Tényleg azért tette volna, hogy utána megszökjön? – Ha szeretnél vele ünnepelni éjfélkor... – Nyitva hagytam a mondat végét, és ha esetleg rám pillantott, egy mosollyal megfűszerezett bólintással jeleztem, hogy hajlandó vagyok elengedni a mai esti megkötéseimet, ha ezt szeretné. Már éppen kezdtem megbarátkoztatni magam egy magányos szilveszter gondolatával – ami a maga nemében ettől még persze lehetett volna nagyon szép –, amikor a világom ismét kifordulni kényszerült a sarkaiból. Finch felbukkanása nem egyszerűen felkészületlenül ért, hanem hosszú pillanatokra akasztotta meg a normális működési folyamatokat a fejemben, és talán a testemben is, mert nem voltam benne biztos, hogy veszek levegőt. Nem értettem, hogyan csinálja ezt, vagy még inkább, hogy miért vagyok ennyire védtelen vele szemben; már ahhoz is nagyon össze kellett szednem magam, hogy egy szerencsétlenre sikerült bemutatást produkáljak köztük. Tess barátságtalan viselkedése nem sokat segített a helyzeten, de én már annak is örültem, hogy viszonylag értelmes szavak hagyták el a számat, így meg sem próbáltam ellensúlyozni azt. A tekintete persze sokatmondó volt, félvállról odavetett mondata hallatán pedig fájdalmasan rándult meg az arcom. Pedig igaza volt. Finch az én féltve őrzött titkom volt, de így mégsem mutathattam be, nem igaz? – Köszönöm – pillantottam hálásan Tess szemeibe, a kezébe nyomva annyi pénzt, amiből akár teát is vehetett magának, aztán vadul verdeső szívemmel a mellkasomban léptem oda Finch-hez. Ösztönös volt a mozdulat, amivel a kezéért nyúltam, azonban ahogy ujjai az enyémek köré kulcsolódtak, a szívem még hevesebb tempóra váltott, a testemben pedig szétáradt egy furcsa érzés, amitől mintha kevésbé éreztem volna az este hidegét. Mégsem akartam mohónak és telhetetlennek tűnni, amint odaértünk a közeli, zárt fabódéhoz, megkíséreltem elhúzni a kezem, csak azért, hogy ő megakadályozzon ebben. Reszketegen szívtam be a levegőt, amint másik keze ujjai visszasegítették az enyémeket meleg tenyerébe, finoman fontam azokat újra kézfeje köré, én mégis úgy éreztem, mintha fuldoklóként kapaszkodtam volna a mentőövbe ezzel a mozdulattal. Hagytam, hogy behúzzon magával a megannyi fenyőfa rengetegébe. Magamba szívtam az erőteljes illatukat, ajkamon apró mosollyal pillantottam körbe, adózva a feldíszitett fák kedves látványának, mielőtt tekintetemet felemeltem volna Finch vonásaira. A faházról lelógó égősor aranyozott aurát vont köré, ami mosolyt csal volna az arcomra, ha a szívem épp nem hagyott volna ki egy ütemet, amikor megéreztem ujja simítását a kézfejemen. Fogalmam sem volt, mi történik, a szívem vad tempót diktált, mégis megtaláltam magamban az erőt, hogy megszólaljak. Bólogatása megnyugtatott, hogy nincs baj, de így még kevésbé értettem a helyzetet. Mondhatnám, hogy türelmesen vártam a megszólalására, de az igazság az, hogy egyébként sem igazán találtam volna meg magamban az erőt ahhoz, hogy elszakítsam a tekintetem vagy épp a kezem az övétől. Kék szemeibe arany pettyeket varázsoltak a minket körülvevő fények, mintha csak az éjszakai óceánon tükröződő csillagokat láttam volna, és nekem tökéletes elfoglaltságnak tűnt azokat figyelni. Ahogy az első szavak legördültek az ajkairól, ráadásul olyan hangsúllyal, ami azt mondta: ez jó dolog, megkönnyebbülten mosolyodtam el. Fejemet kissé oldalra billentve néztem őt tovább, az apró mosoly pedig ott maradt a szám sarkában, mintha csak biztatni akarta volna, hogy mondja ki a szavakat, amelyeket még ott éreztem a folytatásban. A feltételezés viszont, miszerint nem lett volna méltó rá, újabb aggodalmas ráncokat varázsoltak a homlokomra. Megráztam a fejem, szerettem volna ellenkezni, de mire visszanézett rám az égboltról, már folytatta is, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Szavai olyan nyers őszinteséggel hangzottak fel, amitől a szó legjobb értelmében facsarodott össze a szívem. Jó. Ez jó. Azt akartam, hogy örüljön annak a festménynek, hogy szeresse azt, mint egyfajta méltó szimbólumát szeretett hajójának. – Egyikőtök sem érdemelt volna kevesebbet – szólaltam meg, bár a hangom elhalónak érződött, különösen, ahogy keze felemelkedett, hüvelykujja pedig megérintett és megsimított egy pontot az arcomon. A szívem már a torkomban dobogott, a vérnyomásom a fülemben zúgott. Halkan, reszketegen fújtam ki a levegőt; amint ujja a szám sarkára simított puhán, a tekintetem egy pillanatra az ajkaira szegeződött. Még mindig pontosan fel tudtam idézni, milyen érzés volt az a puha érintés, amellyel az ő szája sarkát érintettem azon a varázslatos estén. – Finch... – A neve halkan hagyta el az ajkaimat, mintegy imaként leheltem azt a kettőnk között lecsökkenő távolságba. Ezen a ponton már nem mertem lélegezni sem, pislogásról pedig nem is álmodtam. Az egyetlen szilárd pontot a csillogó, kék szemei jelentették, és az az érzés, amely bizsergetőn áradt szét a bőrömön abból a pontból, ahol tenyere a nyakamra simult. Hallottam a szavait, de kevésbé jutottak el hozzám. Félig tudtam, miről beszél, félig fogalmam sem volt róla. Nem akartam arra az estére gondolni, nem akartam felidézni azt az ostoba próbálkozást, hogy esetleg szemernyi szimpátiát is érezzek Alexander Lackwood irányába, és nem akartam magam előtt látni azt a gyönyörű nőt sem Finch karján. Nem ott voltunk és ők nem voltak itt. Ez a pillanat olyan volt, mint az az este, amikor szinte elszöktünk néhány órára az életünkből és annak minden problémája elől a Whānau fedélzetén. – Mit fogsz most tenni...? – suttogtam olyan halkan, hogy szinte én magam sem hallottam a kérdést. Ezen a ponton már akkor is képtelen lettem volna megmozdulni, ha a következő pillanatban a nyakam köré fonta volna az ujjait.
Nem, nem kértem sült almát. Az egész napos koplalás ellenére semmi másra nem tudtam gondolni, mint, hogy utálom magamat a dupla whisky-ért, mi bizsergetően spriccelt szét véráramomon keresztül és olyan halált megvető bátorsággal ruházott fel mely kiűzte belőlem az óvatosság és tartózkodás árnyékát is. Még azon sem tudtam hosszú ideig lamentálni, hogy Lola nevelt lánya a róla hallott történetekkel ellentétben - habár a zárkózottság megmutatkozni látszott -, de a kedves figyelmesség minden jelét nélkülözte viselkedésében. Így rögtön vissza is húztam kézfogásra nyújtott jobbomat mikor ő csupán egy intéssel igyekezett elzavarni magától.
Nem érdekel. Nem számít. Bömbölte dacosan az akarat az elmémben és ujjaimat rákulcsoltam Lola ujjaira és hagytam, hogy a várakozó emberektől messzebb húzzon. Gyomromra erős ütést mért érintése, hiszen az apró gesztusban több bátorság rejlett mint bármiben amit az elmúlt fél év során tettem saját sorsom kovácsolására. Amint megéreztem a kibontakozás finom, de határozott feszítő érzését tenyeremben, hátranyúltam és másik kezemmel visszasegítettem ujjait az enyémbe, majd vállam fölött hátranézve és ellenőrizve, hogy követ-e, behúztam magam mögött az el nem adott fenyők rengetegébe. A faárus bódéja már réges-régen bezárt, de a megannyi el nem adott örökzöld ott pompázott, a sokaság pedig megidézte a Rose Harbort körülvevő erdő látképét. A változatos méretű, típusú és illatú fenyők átláthatatlan és meghökkentő méretű labirintust képezte, némelyiküket pedig girlandok, fények, angyalhaj és díszek tettek karácsonyhoz illővé. Tudtam, mert Julie Morel elmesélte, hogy a két ünnep között számos gyerek gyűlt össze itt, kik nem engedhették meg maguknak, hogy fát állítsanak otthonukban és szüleikkel együtt díszítették fel a számukra legkedvesebb darabot felajánlott és régi díszekkel.
A fenyőillatba belépve magam után húztam Lolát a faházikó oldalához, melynek ereszéről néhány égve hagyott, aranyos fényű izzó csüngött alá és a vásár főösvényét csupán az ágak között pillanthattuk meg. Reszketve kifújtam a levegőt és hüvelykujjammal Lola kézfejét simítva megkerestem a sötétben mahagóni barnán csillogó pillantását. Valami baj van? Jól vagy?
Egy pillanatnyi habozás követően hevesen bólogattam és nagyot nyeltem, hogy nyelvemet leválasszam füstös whisky-ízű szájpadlásomról és belekezdjek abba, amiről fogalmam sem volt, hogy hogyan fogom elmondani. Vagy egyáltalán mi is az mit megosztani szeretnék. A kobaltkék és csípős hidegtől felhőmentes égbolton úgy szikráztak a decemberi csillagok ahogy az elmúlt hetekben nem láthattuk őket a szürke páratakaró alatt. Lola szemében visszatükröződött az égbolt és a lelógó fényfűzérek világa. Megbabonázva bámultam egy ideig.
- Kibontottam a festményt - kapkodva váltak le a szavak az ajkamról és és ujjaimmal elválaszthatatlanul összefonódtam a boszorkány meleg testével. A szavakat kerestem.
- Azt kellene mondanom, hogy szörnyen érzem magam attól, hogy valami olyasmit adtál nekem amire a legkevésbé sem voltam méltó... - folytattam lassan és szaporán pislogtam a pillanat intenzitásának hevében. Egy pillanatra elszakadtam Lola tekintetétől, a hold fényében úszó fenyőcsúcsokat mustráltam, majd visszafordultam.
- ...és habár ez tényleg igaz... de valójában olyan boldogságot ajándékoztál nekem amit eddig még a világ túlfelére hajózva sem találtam - éreztem, hogy érzéseim torkomat fojtogatják - A festményed a leggyönyörűbb és legkülönlegesebb dolog amit valaha láttam.
Egy aprócska hópihe landolt Lola kipirosodott orcáján. Érte nyúltam, hogy lesimíthassam, hüvelykujjam arcbőrét érintette, majd ahogy elhúztam volna kezemet ugyanazon ujjam a szája sarkára siklott, arra a helyre amely tükre volt annak melyre csókolt lehelt a nyári tengerben ringatózva és kezem egésze nyakára siklott. Közelebb léptem.
- Tisztában vagyok vele, hogy egy másik férfi társaságában voltál a jótékonysági bálon és én is bűnt követtem el ellened... nem csak akkor, hanem vagy százszor azóta... - Nicole emléke távoli és szégyenteljes hiénaként mart a húsomba, de az a feszítettség és izgalom mi belülről feszített messze űzte a dögevőt - ...épp ezért bocsáss meg... azért amit most tenni fogok.
This is the worst party I have ever been to, thanks a lot.
- A többiek biztos ott lesznek - vontam vállat a szürkére színeződött havat bámulva és arcom alsó részét teljes egészében beletemettem a sálba. Karjaimmal igyekeztem melegen tartani felsőtestemet.
- Igazából csak Zeke-kel találkoznék... - fűztem hozzá halkan és lenyeltem minden mást mi a gondolataim közé tódult Lola tudatlanul feltett kérdésére. Persze nem járhatott ott a folyosókon és ebben a korban már nem beszélt a többi szülővel rólam és az sem szúrhatott neki szemet, hogy sosem jöttek hozzánk vendégségbe az évfolyamtársaim, hiszen ez az elmúlt tizenkét évben változatlan maradt. Nem tudhatta, hogy az a kevés diák is elpártolt mellőlem, kik hallottak Aváról és a tárgyalásról és összesúgtak hátunk mögött azt pedzegetve, hogy azért vettem-e részt Ava homunkuluszításában, hogy aztán az szabad utat nyisson számomra Zeke-hez. Elképesztően messze járnak az igazságtól... állapítottam meg újra és újra megvetve azokat akik ferde szemmel néztek rám és ez a bezárkózás megerősített abban, hogy magányos menetelésemet folytatni tudjam.
Tehát Lolának nem juthatott eszébe, hogy Zeke-en kívül aligha akad ma este olyan kinek feltűnik a hiányom és a telefonomat már elég ideje nem tudtam ellenőrizni ahhoz, hogy felmerüljön annak a lehetősége, hogy a bukott is egyéb szórakozás után néz az új év beköszöntének megünneplésére.
Az embertömeg megritkult és csak néhányan lézengtek a kis faház előtt, a sor azonban csigalassúsággal haladt, hiszen a kiszolgáló lány egyedül maradt az éjfél közeledtével. Türelmetlenül húztam el számat, majd egy ismeretlen férfi szájáról hallva Lola nevét feltekintettem az idegenre. Végigmértem. Szerintem még sosem láttam ezt az alakot, állapítottam meg és elmém határain túl, a zsibongó, de feltérképezhetetlen feketeségben valamiféle új érzés erősödött fel. Nem sima ember, állapítottam meg nem túl nagy jelentőséget tulajdonítva megállásának, majd Lola zavart bemutatására csak a magasba emeltem kesztyűs kezemet amivel elég gyorsan utasítottam vissza a kézfogást ahhoz, hogy Finch - így hívták hát - jobbja túl sokáig a levegőben lógjon az enyémre várva.
- Üdv - vakkantottam kurtán és arcvonásait el nem eresztettem ha már egyszer ráfüggesztettem tekintetemet. Majd Lolára sandítottam és bal szemöldököm enyhén rándult egyet.
- Szia - szólt a férfi és én lesütöttem pilláimat, hogy elkerülhessem a szemkontaktust - Lola csodálatos dolgokat mesélt rólad.
A mondatból érződött a barátságosság és az, hogy Lola valóban nem hazudott azt illetően, hogy ismerik egymást, de a következő pillanatban olyan tekintettel nyársaltam fel nagynénémet, hogy érezze: régi barát, száz éve itt lakunk és még sosem láttam. Na, persze...
- Hát... rólad nem egyáltalán nem mesélt semmit se.
Finch udvariasan és számomra egyáltalán nem meglepő módon visszautasítva az almákat beszélgetésre invitálta Lolát, mire már előre tartottam markomat a ropogós bankók reményében.
- Akkor én... kiállom a sort - böktem állammal a pult felé és összezártam ujjaimat a pénz fölött, majd összefontam karjaimat testem körül, hogy tovább melegíthessem magam. Az éjfél vészesen közeledett. Még fél óra és beköszönt az új év, pillantottam a városháza irányába ahonnét a tompa zene és morajlás jelezte, hogy az emberek hangulata a tetőfokára hágott.
it might not be good enough but it's all I have to give
Őszintén reméltem, hogy jól sül majd el ez a nap. Volt bennem némi félsz, no meg egy csöppnyi lelkiismeret-furdalás - mégiscsak egy tinédzsert kötöttem magamhoz szilveszter napján az ígéretével -, de összességében pozitívan álltam az egészhez. Jól tudtam, hogy Tess és én egyelőre bizonytalanabb terepen jártunk; az a rajtakapás és az azt követő beszélgetés kétségkívül elindított valamit, de nem bízhattam el magamat túlságosan. Tess még mindig távolinak érződött, még mindig éreztem benne az óvatosságot, de bíznom kellett abban, hogy ez meg fog változni. Ez volt a célom, és elég sok mindenre készen álltam ennek érdekében. Nem állt szándékomban ismét kudarcot vallani. Néha éreztem, hogy fejben mintha máshol lenne, de nem szóltam egy szót sem, és nem kérdeztem rá, mi foglalkoztatja ennyire. Nehéz is lett volna nem észrevenni, különösen akkor, amikor egy hirtelen mozdulattal kivágódott a tömegből a korcsolyapályán, de ahogy a nyakam nyújtogatva, kissé aggódva hátrafelé tekintgettem a vállam felett, láttam, hogy csak megállt a palánknál. Én tovább haladtam a többi korcsolyázó hullámával - nem akartam megkockáztatni, hogy kisebb tömegszerencsétlenséget okozzak egy hirtelen irányváltással -, és mire ismét Tesshez értünk, ő már felém tartott. Rámosolyogtam, felé nyújtva a kezem, hogy segítsek neki bekapcsolódni a korcsolyázók közé, de még mindig nem kérdeztem semmit. Nem tudtam eldönteni, azzal nem ártanék-e többet; a bizalom ugyebár ott kezdődött, ha bíztam abban is, hogy elmondaná, ha baj van. Nem sokkal ezután inkább újabb programpontot javasoltam, látva, hogy Tess nem különösebben szellemült át a korcsolyázás hangulatától. A szilveszteri maszkok elkészítésébe kérlelhetetlenül bevontam; még ha rám is hagyta a motívumok megválasztásának nagy részét, nem is beszélve a festésről, az összeállítás alól nem hagytam, hogy kihúzza magát. Vörös és barna színeket használtam a maszkjához, amely egyrészről tökéletesen passzolt a színeihez, másrészről pedig, a motívumokkal együtt végeredményben egy főnix benyomását keltették. Ezt nem biztos, hogy nem tudtam volna magyarázni, mindössze a lelkem súgta meg az irányt a kezeimnek. Mire végigjártuk az utcabál forgatagát, megszemlélve a standokat, kórusokat, zenekarokat, az arcomat már kellemesen kicsípte a hideg. Kezeimet mélyen a kabátzsebembe süllyesztve Tessre pillantottam a szemem sarkából, és eltűnődtem rajta, hogy vajon elengedjem-e a kezét, képletesen, erre az éjszakára. Kellemetlenül érintett a felfedezés, miszerint nem szívesen tenném, mégis meg tudtam volna makacsolni magam. Elvégre szilveszter van, győzködtem magam. Tess fiatal, hagynod kellene, hogy egy kicsit a korabeliekkel legyen. Az ajkam belső felét rágcsálva rágódtam a két lehetőség között, míg a hangja ki nem ragadott a gondolataimból. Az én orromba is beköltözött a sült alma édes, fahéjas illata, mellette a forraltbor jellegzetes fűszereivel, ahogy a kis faházikó felé pillantottam. Elmosolyodva bólintottam és hagytam magam abba az irányba terelni, és ahogy elfoglaltuk a helyünket a rövid sor végén, még mindig mosolyogva néztem Tessre, teljességgel szem elől tévesztve az épp a stand felől elinduló, túlontúl ismerős alakot. - Szóval, szerveztek valami összejövetelt a városházához? - igyekeztem puhatolózni egy kicsit, az iménti gondolataim nyomán. Nem szívesen ejtettem ki az "összejövetel" szót a diákok vonatkozásában, mert kellemetlen dolgok jutottak eszembe erről, azonban ura maradtam az érzéseimnek. Arra gondoltam, hogy ha máris azzal kezdem, hogy túl szorosan kötöm magamhoz, gyorsan le fogom rombolni ezt a kialakulófélben levő hidat kettőnk között - ezt pedig nem akartam... A gondolataimnak pedig itt, ebben a szent pillanatban úgy szakadt vége, mintha csak kikapcsolták volna a televíziót; vagy még inkább: az elmémet működtető berendezést. Nem tudtam volna megmondani, hogy előbb éreztem-e meg őt, mint ahogy meghallottam a nevem ismerős dallamát a hangján. Megdermedtem, de nem időben. Előbb fordítottam a fejem Finch felé, így amikor a testem megszüntette magában a mozgás képességét, már őt figyeltem meredten. A szívem áruló módjára, sebzett madárként kezdett vergődni a bordáim ketrecében, a hangom pedig elveszett valahol félúton. Fogalmam sem volt, mit tegyek vagy mit mondjak. - Szia - bukott ki belőlem a világ legszerencsétlenebb köszönése. Kísértetiesen hasonlított az utolsó találkozásunkra, de én még annál is szörnyűbbnek éreztem. Annyira igyekeztem távol tartani magam a kikötőtől, hogy ne kelljen újra szembenéznem vele - vagy inkább a saját érzéseimmel -, de... gondolhattam volna. Rose Harbor kis város, nem kerülhettem el örökké a találkozást és mindazokat az érzéseket, amelyek most egyszeriben képesek lettek volna ledönteni a lábamról. Pedig, miközben én még magamhoz sem tértem a kezdeti megrökönyödésemből, a keze egyszeriben a vállamon nyugodott, szavai pedig olyan határozottan csendültek fel, amelyet nagyon irigyeltem tőle. Pislogtam egyet, aztán még egyet. Próbáltam kizárni a tudatomból azt a kellemes forróságot, amit a tenyere adott és a vállamból a szívem felé sugárzott, de mielőtt még teljesen összeomlottam volna, Tess hangja jelzőfényként gyúlt fel a fejemben. Felé kaptam a fejem, és ahogy rájöttem, hogy épp hülyét csinálok magamból, megköszörültem a torkomat. Fogalmam sem volt, hogyan kezeljem a helyzetet, így hát improvizáltam, miközben a tekintetem kettőjük között vándorolt oda-vissza. - Finch, ő itt Tess, az unokahúgom - simítottam a tenyerem egy szeretetteljes mozdulattal Tess felkarjára. - Tess, ő Finch, az én... ööö... uh... egy régi barátom. - Szinte éreztem, hogyan akar lángra gyúlni az arcom a csípős levegő ellenére is. Egy régi barát? Valamiért szörnyen bénán hangzott az egész, pedig még ez volt a legjobb lehetőség mindazok közül, amik eszembe jutottak. Inkább beletúrtam a kabátom zsebébe, hogy ne kelljen Finchre néznem. Elővettem a pénztárcámat, hogy tudjak pénzt adni Tessnek a sült almára, de a fejemben már egymást kergették a gondolatok. Milliónyi kérdés tolult a nyelvemre hirtelen, mégsem tudtam megszólalni, és az előző szerencsétlenkedés után nem is voltam benne biztos, hogy jó ötlet lenne megtenni. Jól vagy? Minden rendben? Baj van? Megnézted a festményt? Megszabadultál a festménytől? Miközben ujjaim egy tízdollárost fogtak közre, összeszedtem a bátorságomat, hogy mégis felemeljem rá a tekintetem. A torkom olyan száraznak érződött, mintha a hideg smirglit mart volna rá, ezért nyeltem egyet, majd szóra nyitottam a számat, remélve, hogy a jól vagy? valamiféle verziója jön majd ki rajta. - Kérsz te is sült almát...? Zseniális, Lola. El sem akartam hinni, hogy az ezer plusz egy kérdés közül éppen ezt sikerült feltennem. Hirtelenjében nagyon szerettem volna, ha megnyílik alattam a föld és elnyel néhány napra, míg kiheverem ezt a... mit is? Nehezemre esett eldönteni, hogy a szerencsétlenkedésem okozta szégyen vagy a Finch viszontlátása okán érzett tornádószerű, ambivalens érzések hada csábított-e inkább a mélybe. És ennek most Tess is szemtanúja, Lola, súgta a fülembe a gonosz kis hangocska. Mindenki előtt csinálsz bolondot magadból, folytatta, mintha csak ő is érezte volna, hogy hosszú másodpercekig voltam képtelen elszakítani a pillantásomat Finch arcáról, mintha csak megfestettem volna a vonásait a gondolataimban, hogy legközelebb se felejthessem el. Újra megköszörültem a torkomat, elszakítva a tekintetemet Finch szemeitől, amelyek épp úgy lettek volna képesek elnyelni, mint viharos tenger a gyanútlan úszót, és ellenálltam a késztetésnek, hogy szó szerint megrázzam magam. Inkább Tesshez fordultam, hogy a kezébe tudjam nyomni a sült almára való összeget - ha valami csoda folytán Finch válaszolt az előbbi nevetséges megnyilvánulásomra, akkor természetesen rá is gondolva. Hálásan, bocsánatkérőn - és a helyzetnek megfelelő zavartsággal - mosolyogtam Tessre, aztán nagy levegőt vettem, mintha azzal fel tudtam volna vértezni magam. Minden maradék erőmet összeszedve fordultam és léptem aztán Finch felé egy apró mosollyal. Mielőtt még meggondolhattam volna a mozdulatot, a kezéért nyúltam, hogy távolabb vonjam a sortól, és nyugodtan tudjunk beszélni; akármiről is volt szó, fontosnak hangzott. Szinte észre sem vettem, hogy ujjam milyen hosszan érintik a kézfejét, csak amikor már úgy éreztem, kellő távolságba értünk és megálltam; akkor viszont emlékeztettem magam arra, hogy gyorsan engedjem is el. Felnéztem rá és nagyon koncentráltam arra, hogy ezúttal ne szúrjam el, amikor megszólalok. - Valami baj van? - Oké, ez eddig egész jó. Így már az aggodalmamnak is utat tudtam engedni, ahogy az arcát figyeltem. - Jól vagy? Nem igazán tudtam másra gondolni, mint hogy esetleg történt valami, vagy segítségre van szüksége.
Körülbelül kilenc másodperccel azután bántam meg a dupla Glenmorangie-t, hogy a műanyag pohár fenekére néztem. Eltávolodtam Julie Morels olvadt cukor és fagyöngy illatú boldogságvermétől, mely úgy facsarta farkasom orrát mintha illóolajként cseppentették volna nyálkahártyámra, majd végigsétáltam a kialakult rövid sor mentén és barátságosan, de kissé szomorkásan intettem oda az alkoholtól és vidámságtól kipirult arcó városlakóknak - már akinek nem takarta maszk az arcát.
Tulajdonképpen ha az atmoszféra nem telik meg a vérfarkasok, alakváltók és többi természetfeletti jellegzetes illatával, úgy előbb érzem meg a vadvirág és és hajnali harmat-illatot, melyhez a varázslat enyhén fűszeres árnyalata karamellizálódott. Földbe gyökeredzett a lábam és az elmúlt időszak máriaüveg szűrőjén keresztül figyelt világról egyszeriben felszállt a köd.
- Lola... - szakadt ki belőlem önkéntelenül és szemeim végzetesen az ismerős alakra tapadtak annak ellenére, hogy nem is olyan régen még a múlt fantomjaként idéztem fel a boszorkányt. Szívverésem felgyorsult és a torkomat a félelem és vágyakozás kettős satuja szorongatta. Tulajdonképpen megpróbáltam becsapni magamat. Ostobaságokkal tömve saját fejemet úgy tettem mint aki nem vágyik arra, hogy a nő csokoládébarna szemébe nézzen és kiárassza magából azt a megvadult tengerként hömpölygő áradatot mit a festmény korbácsolt múltból, jelenből, bizonytalanságból és sorsokból. Tudtam, hogy csupán az időt húzom azzal, hogy nem egyenesen haza indulok zárás után, hanem elmerengek a szálkás könyöklő mellett és vívódom. Vívódom, hogy ha száműztem magam a biztonság hajójáról akkor a pallón végiglépdelve és leugorva lesz-e elég erőm kievickélni a partra, s vajon a sziget éltet-e majd vagy halálra ítél.
- Beszélnem kell veled - jelentettem ki a zűrzavart kinevető magabiztossággal és határozottsággal és megérintettem vállát, hogy félrehívhassam a sült almákra ácsingózók sorából. Észre sem vettem, hogy nincs egyedül, míg a mellette karba tett kézzel topogó kamaszlány ki nem nyitotta a száját.
- Akkor én... kiállom a sort - bökött állával a pult felé, ahol Julie kedélyesen elcsevegett egy idősebb úrral és olyan pillantással mért végig, hogy meggyőződésem volt, a kis boszorkány ha el nem is átkoz, de éppen szemmel ver. Távol ülő mélybarna tekintetében volt valami, mitől végigfutott a gerincemen a borzongás... mely elhalt abban a pillanatban mikor ráeszméltem, hogy még mindig Lola vállát érintem.
This is the worst party I have ever been to, thanks a lot.
Újrakezdés. Elmerengve siklottam Lola mellett a kavargó tömegben, kezemet meleg kabátzsebemben melengettem. Hát... fél éve egyáltalán nem úgy képzeltem, hogy így fogom köszönteni az új évet. Vegyes érzésekkel eltelve szeltem a jeget korcsolyámmal, a hűs esti levegő rózsákat metszett az arcomra. A körülöttem összesűrűsödött emberáradatból a természetfelettiben érezhető valamennyi rezgés elindult testem felé és tam-tam dobot vert agyvelőm mélyén. A bennem kavargó... legyen az bármi és abból a bármiből bármilyen kevés, most dobozból kipattanó bohócfejként feszítette rugóját. Fejemet oldalra döntöttem, hogy megfeszíthessem nyakamat, mely a fejemet gyötrő éles fájdalmat átvéve elmerevítette minden izmomat. Ez... rohadt nehéz lesz... állapítottam meg, majd vágyakozó tekintettel fedeztem fel néhány iskolatársamat a ring túlfelében. Ügyetlenül elsiklottam a palánkig és nagy csattanással beleütköztem.
- Fogalmam sincs, hogy hogy kell fékezni ezzel a vacakkal - morogtam az orrom alatt, de Lola képtelen volt hirtelen és drámai megállásomhoz alkalmazkodni és a többi korcsolyázó lendületével haladva befordult a pálya kanyarulatában.Tétovázva lestem a focicsapat tagjai felé, majd kiszúrtam - nem volt nehéz dolgom - a legőrültebb tempót diktáló és legmonstrumabb egyedet közülük.
- Noah! - emeltem kesztyűs kezemet a számhoz, hogy felerősítsem a hang terjedését. A fiú megrázta borzas fejét, majd durva lábmozdulattal maximális sebességről a nullára váltva csapódott be mellettem. A pengéje által lehántolt jégkása nadrágomon landolt. Fejemet rázva vettem tudomásul a ruhadarab áldozatul estét, majd a palánkba csimpaszkodva tekintettem fel a focicsapat kapitányára.
- Nem láttad Zeke-et? - igyekeztem megőrizni hűvösségemet, de hangom szinte könyörgésként zendült fel ajkamról.
- A te pasid, nem? - röhögött fel Noah, majd további csevegésre nem méltatva ellökte magát és kilépett a pályát körülvevő gumiszőnyegre.
- Kösz a semmit - motyogtam dühösen és elővettem a telefonomat, majd a képernyőt húzogatva megnyitottam a bukott angyallal folytatott csevegést. Hol vagy? Elhoztad a fiolát? Találkozzunk fél 12-kor a városháza előtt! Válaszolj!!!
Elküldtem a sebtiben összerittyentett és cseppet sem kedves emlékeztetőt, majd a levegőt kifújva igyekeztem visszakecmeregni az újra felém közeledő Lola mellé.
***
A sok sikerre nem ítéltetett korcsolyázás után letelepedtünk a maszkkészítő stand sörpadjaira. Hagytam, hogy a régi időket megidézve Lola segítse ujjaimat a papír tákolmány elkészítésében, majd a ragasztópisztoly segítségével feldíszítsük az anyagot mindenfélével, mi szerinte jól állt a számomra. Hagytam neki. Egyedül az ecsetet nyomtam a kezébe és biztatóan böktem a felsorakoztatott, ám már jócskán fogytában lévő festékválasztékra. Karácsonyra egy új szett lószőrecsetet és vízfestéket ajándékoztam neki. Az évek alatt gondosan felhalmozott zsebpénzmennyiségemet New Orleans-ban szinte maradéktalanul elköltöttem, azóta pedig nem reménykedhettem hasonló bőségben. A hálószobájában lefolytatott különös beszélgetést követően egy új híd formálódott köztünk, de nem... nem avattam be se a múlt, se terveim minden részletébe. Nem ok nélkül voltam hajlandó megígérni, hogy a szilveszter éjjelt vele töltöm az utcabálban, még ha ez azt is jelentette, hogy meg kell válnom "attól a bizonyos Zeke-től" és az évfolyamunk többi tagjától. Reméltem, hogy ha meghúzom magam, úgy reménykedhetek néhány óra szabad kóborlásban.
***
- Veszel nekem egy sült almát...? - piszkáltam hidegtől kicserepesedett ajkamat, mikor már valamennyi standot végigjártuk és belehallgattunk az egyik zenekar játékába is. Idegesen húzogattam egy laza szálat sötét sálamban és ellenálltam a késztetésnek, hogy ellenőrizzem, vajon Zeke válaszolt-e a megbeszélt találkozóra. Nem teszi meg, hogy nem jön el... jelentettem ki magabiztosan és mégis rettegve az ellenkezőjétől, majd kérlelő pillantást vetettem Lolára.
- Légyszi...
Azon bizonyos faházikó felé húztam ahonnan az isteni illatok szálltak, majd a kurta sor végére állva reszketve kifújtam a levegőt.
A becsomagolt festmény egészen december 28-ig az egyik polc tetején várakozott sorsára. Kerülgettem, letakartam, elővettem, áthelyeztem, de nem akaródzott megszabadulnom tőle. Nikko kedvében járva, kiről talán már első találkozásunk pillanatában sejthettem, hogy bolondul az olvadozó szívekkel és színes-szagos kellékekkel teli ünnepért, még abba is belementem, hogy egy apró - a legkisebb a vásárban - fenyőt állítsunk a térképasztal mellé, s a sötétség leereszkedésével bambán bámuljuk a ráaggatott csálé és kifejezetten ízléstelen girlandokat. A Whānau megtelt az üvegpoharak csörömpölésével és a Szürke Hölgy konyhájáról elhozott pulyka átható illatával. Anyám hazautazott, hogy a karácsonyt nagyapával töltse, ki Georgetown egyik idősek otthonában szorult állandó ápolásra.
Talán abban a pillanatban tudtam, hogy a halogatás ideje lejár, mikor Nikko kitette a lábát a hajóról és egyedül maradtam a festménnyel a két ünnep közötti letargikus mozdulatlanságban. Az ablakokon beszűrődő fáradt fény épp olyan tompának és zavarosnak tetszett, akár a keretet óvó zsírpapír, vagy az a különös lencse amin keresztül a világot szemléltem az elmúlt hetekben. Ez a szürkeség megóvott. De el is rejtette előlem a lényeget.
Gyomrom bizsergésére leereszkedtem a konyhaasztal mellé és ujjaimmal a simára lakkozott fát simogatva - melyet újabban makacs farkasfogak karistolása mintázott izgalmasra - rámeredtem a térképasztal feletti polcon üvöltő valósággal magasodó csomagra. Talán fél percet ücsöröghettem mikor úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Felugrottam és a rövid távolságot átszelve szinte letéptem a festményt a polcról, majd belemarkoltam a papírba és a szükségesnél sokkal, de sokkal nagyobb erővel szakítottam le azt és dobtam magam mellé. Zakatoló gondolataim és a torkomat fojtogató légszomj egyszeriben nem is hagyta, hogy részleteiben befogadjam az elém táruló látványt. Megérintettem mellkasomat és egy lépést hátratántorodtam, mintha a lefestett hullámok egyenesen arcul ütöttek volna. Reszketve eresztettem ki a forróvá hevült oxigént az ajkamon. A kék árnyalatok arzenálját felvonultató ecsetvonások egy elmúlt élet elmúlt jelenetét idézték meg, mely egy lehetett volna bármelyik memóriámba égett látvány közül, mit mélyre temetve őriztem agyamban... s mégis a látkép valódisága és életteltelisége szinte rabul ejtett egy tökéletes illúzióban. Ujjam megsimította a vászonra kent, domborúra száradt anyagot. Aztán hasonló mozdulattal simítottam meg háromnapos borostámat ajkam körül.
Nem tudom mennyi idő telt el a festmény bámulásával. Odakint elfogyott a fény és megnőtt az éjszaka, majd másnap reggel újra elővettem, s így folytatódott a rituálé, mellyel valamilyen pogány imádatot idézve próbáltam halandóként csapdába ejteni a képből áradó transzcendenst. Megsemmisültem a szembesülés oltárán és hajlandó lettem volna meghalni és feltámadni azért, hogy az időben visszautazva már akkor eltávolítsam a csomagolást a festményről mikor Lola meghozta azt.
Nem voltam önmagam. Lidércként jártam a karácsonyi vásár faházak alkotta utcácskáit és magamon kívül nyújtottam át vásárlóinknak a kikötő által árusított vitorlás és tengermintás ajándékokat. Még Noah is szokatlanul csendessé vált közelemben, mintha tudná, hogy emberi alakomhoz hasonlóan farkasi énem is pattanásig feszített íj, mely vagy elszakítja az inat, vagy a magasba repülve most az egyszer nem téveszt célt.
Szilveszter estéjén, mikor erősebbé vált a fényfűzérek izzása, megsokasodtak az emberek a korcsolyapályán és felharsant az utcabál zenéje, elengedtem a kölyköt.
- Menj, Noah - nyújtottam neki a jobb kezemet és áthatóan a szemébe nézve erős szorításba vontam ujjait - Legyen szép estéd... és sokkal szebb éved, mint amilyet magad mögött tudhatsz.
- Kösz... - rázta meg acélos marokkal a jobbomat a hatalmas fiú és szemében a fiatalság öröktüze izzott fel - ...neked is szép estét, Finch.
Ajkát rágta, majd biccentett és kiszökkent a fűtött bódéból, a vállára vetett csillogó hoki korcsolyapár éle megvillant a sötétben. Aztán elnyelte a torz maszkok és parókák mögé rejtőzött emberáradat és szagát magával ragadta az illatorgia.
Rose Harbor minden lélegző halandója és természetfelettije az utcára tódult. A ricsaj és és a távolban eldördülő tűzijátékok, valamint a pattogó zene felpumpálta bennem és farkasomban az adrenalint. Csitulj... intettem türelemmel a gyanakvó jószágot, s igyekeztem a következő órákban a nyugtalanság ellenére kitartani a pult mögött.
Még néhány eladott tárgy, csilingelő kassza, nevető arcok és jó kívánságok után tizenegyre járt az idő. A bódék elől a tömeg a városháza felé csődült, s némileg elnéptelenedett a vásár színtere. Sóhajtva ugrottam ki a házikóból, majd a zsalukat leeresztve lelakatoltam az ajtót és vastag kabátomba burkolózva indultam meg a városházával ellentétes irányba. Az alvégen még nyitva tartott egy forralt bort áruló stand és a friss sült almák hívogató illata szinte úgy csalt magához, mint aki egy falatot sem evett aznap. Hiszen nem is ettem... döbbentem rá a hasonlat igazságtartalmára, majd megállva a három házzal lejjebb lévő standnál rámosolyogtam a pult mögött szorgoskodó fiatal lányra.
- Szervusz, Julie - a mosoly igen csak haloványra sikeredett.
- Szervusz, Finch - vetett felém napsugaras mosolyt a barna hajú lány, kinek fahéj és mézeskalács-fűszer illata belepte a hősugárzóval fűtött helyiséget - Most indulsz te is ünnepelni?
- Csak egy Glenmorangie-t szeretnék. A karácsonyi kiadásból - válaszoltam lemondóan és megpiszkáltam egy jókora szálkát, mi kiállt a könyöklőből.
- Ó... - Julie arca elkerekedett, majd csendesen elkészítette az adagomat és elém tolta a műanyag poharat, mely igazán méltatlan volt a vaskos árú whiskyhez, de abban a pillanatban a legkevésbé sem tudott érdekelni - Akkor inkább egy duplát. A kontómra.
- Köszönöm... Boldog új évet - biccentettem neki, kiakasztott torokkal benyeltem a dupla whisky-t és a lány korábbi ragyogó mosolyával a vállam fölé lesett.
It'll be fine by dusk light I'm telling you, baby These things eat at your bones and drive your young mind crazy But when you place your head between my collar and jaw I don't know much but there's no weight at all And I'm damned if I do and I'm damned if I don't 'Cause if I say I miss you I know that you won't But I miss you in the mornings when I see the sun Something in the orange tells me we're not done To you I'm just a man, to me you're all I am Where the hell am I supposed to go? I poisoned myself again Something in the orange tells me you're never coming home I need to hear you say you've been waitin' all night There's orange dancing in your eyes from bulb light Your voice only trembles when you try to speak Take me back to us dancing, this wood used to creak
Kezdőlap
