Rose Harbor
Why do all the monsters come out at night?
A kikötõben várakozók:
Megérkeztél

༄ a kikötõbe
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chat
༄ társalogjunk
Aktív lakosság
༄ mennyien vagyunk?
Jelenleg 17 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 1 Bot

Nincs


A legtöbb felhasználó (194 fő) Szer. 20 Nov. 2024 - 2:09-kor volt itt.
Legfrissebb
༄ hozzászólások


my little army ~ niky

Something in the orange tells me we're not done EmptyTamara Mason
Ma 15:38-kor


Daniella Cartier

Something in the orange tells me we're not done EmptyAdmin
Ma 9:12-kor


Caleb Donovan

Something in the orange tells me we're not done EmptyAdmin
Ma 8:55-kor


good cars get you from point A to point B

Something in the orange tells me we're not done EmptyAdmin
Tegnap 16:46-kor


One hungry wolf

Something in the orange tells me we're not done EmptyAdmin
Tegnap 16:46-kor


Speak of the devil

Something in the orange tells me we're not done EmptyAdmin
Tegnap 16:35-kor


Stroke it, don’t poke it.

Something in the orange tells me we're not done EmptyAdmin
Tegnap 16:35-kor


Rookie mistake

Something in the orange tells me we're not done EmptyAdmin
Tegnap 16:31-kor

Megosztás
 
Something in the orange tells me we're not done
Minden mágia megköveteli a maga árát.
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
ÜzenetSzerző
TémanyitásSomething in the orange tells me we're not done EmptySzer. 30 Aug. 2023 - 12:46

Véget ért a játék
Archíválásra került
Moderator
A staff
Moderator
Elõtörténet :
Something in the orange tells me we're not done B33f683b8dda320cc683c9db3762a601aa3d7083
az élet írja
Titulus :
Elfogadó szép üzenet
Kapcsolatban :
Play by :
Arcátlanul arcnélküli
༄ ༄ ༄ :
Something in the orange tells me we're not done Dad5623e64ffe52e1fd958cd231591bec5d62aeb
User :
staff

Something in the orange tells me we're not done Empty
TémanyitásSomething in the orange tells me we're not done EmptySzer. 30 Aug. 2023 - 12:13


Finch & Lola

when your demons break through
I’ll carry you

Egyetlen meggondolatlan mondat felérhet egy egész vallomással; ennek ékes bizonyítéka volt, hogy Finch azonnal képes volt olvasni az óvatlanul egymás után rakott szavak között. A szemeim megrebbenve, némi fáziskéséssel kapcsolódtak az övéibe, és bár nem mondtam semmit, valószínűleg nem is igazán volt rá szükség. Kölcsönösen bepillantást nyerhettünk egymás gondosan felépített falai mögé... vagy inkább csak egy-egy orom közé. Egyértelmű volt, hogy ennél még sokkal sötétebb mélységek is léteznek Finch csillogó szemei mögött, és nem hiszem, hogy nekem magyaráznom kellett volna a magam oldalát a felismerése után.

Halk, apró sóhajt engedtem meg magamnak, amikor bizakodásomra heves tagadással reagált, de nem próbáltam erővel meggyőzni az ellenkezőjéről. Épp az imént világított rá, hogy a félelmeink tulajdonképpen ugyanoda nyúlnak vissza, képmutatás lett volna elvárni tőle, hogy egy csapásra minden derűsnek és egyszerűnek lásson. Én sem tettem, a belé vetett bizalmamat azonban nem voltam hajlandó feladni.

Tudom – feleltem halkan, egyszerűen, rezzenéstelen hittel nézve a szemeibe, finoman megszorítva ujjait, amelyek a mellkasára szorították az enyémeket. – Tudom.

A kimondatlan szavakat szinte éreztem köztünk a levegőben; tudtam, hogy ez nem csak a mostról szól, és én sem csak arra gondoltam. Emlékeztem a korábbi szavaira, a legutóbbi alkalomra, amikor láttam: a bocsánatkérésekre, arra, hogy méltatlannak érzi magát valamire. Még mindig nem volt számomra világos, hogy pontosan honnan eredeztethető mindez, de nem akarhattam minden kérdésemre egyszerre választ kapni.

Az arca közelebb került az enyémhez, és mire feleszméltem, már azon kaptam magam, hogy szabadon maradt kezem a kabátja oldalára simul, mint aki attól fél, hogy minél közelebb van hozzám, annál nagyobb a veszélye, hogy utána eltűnik majd. Felém suttogott szavait épp olyan nehéz volt elhinnem, mint amilyen kétségeket az ő szemeiben láttam, ujjaim pedig finoman a kabátjába kapaszkodtak, miközben az ő hitébe is próbáltam belekapaszkodni. Nem vagyok erős. Csak szerencsém volt. Annyiféleképpen tönkremehetett volna minden, és akkor most egy újabb strigulák húzhatnék a hibáim és az elhibázott döntéseim sorába. Nem; a mérleg nyelvei továbbra is durva kiegyensúlyozatlanságot mutattak.

Vallomásra akart bírni, de azt hiszem, csalódást okoztam neki, mert egyáltalán nem azt mondtam, amit a tekintete és a szavai sugalltak számomra. Nem akartam mindkettőnk nevében állást foglalni, nem akartam közös döntést hozni egyedül, nem akartam kétségbeesetten kapaszkodni belé – még ha egy részem meg is tette volna. Ha ő azt akarta, ha ezt látta legjobbnak, kész lettem volna elengedni – még akkor is, ha már óhatatlanul magával vitt volna egy darabkát belőlem. Azt viszont nem engedhettem meg, hogy mindezt az én félelmeimre fogja.

A kérdése halk, rövid nevetést váltott ki belőlem, és nehéz volt eldönteni, hogy az érintésétől vagy önnön belső félelmeimtől remegett-e meg kissé ez a hang.

Ezt most úgy kérdezted, mintha te lennél a legveszélyesebb démon ezen a világon – közöltem vele egy apró mosollyal, miközben ujjaim újra a karjára simultak, már ismerősnek ható mozdulattal tartva tenyerét az arcomon. Kikerültem a választ, ezt mindketten tudtuk, de nem tudtam rájönni, hogyan lehetne ő a legijesztőbb dolog az életemben, miközben ő volt az egyetlen, aki akkor is stabil pont maradt az életemben, amikor fájt és büntettem magam miatta. Én nem bántanálak. Szándékosan sosem. Hiszen ő maga mondta.

Az egészen más jellegű vallomások sorában újabb következett. Elfoglaltam a magam állását és vártam, hogy ő is válasszon, amikor pedig ez a válasz abban mutatkozott meg, hogy szorosan magához ölelt, halk, mély szusszanással távozott belőlem az addig visszatartott levegő. Még a szemeim is lecsukódtak néhány pillanatra, ahogy karjaim ismét felsimítottak a vállaira, hogy átkarolják a nyakát. Ezúttal nem volt szükség mágiára, miközben jobb kezem ujjai finoman elvesztek hajtincsei között a tarkóján. Fejemet az övéhez simítottam, és míg az ő lélegzete a nyakamat simította, én is magamba szívtam az illatát, a közelségét, testének körülményeket meghazudtoló melegét.

Ne fuss el előlem. Hajózz velem.

A szívem olyan hevesen és erőteljesen dörömbölt a mellkasomban, mintha összesimuló testünkön keresztül szeretett volna inkább átköltözni az övébe. Reszketeg sóhaj nyert utat magának ajkaimon keresztül, és nem tudtam eldönteni, hogy a nyakam bőrét csiklandozó lehelete vagy az elmormolt szavak hatására lettem-e libabőrös. Kinyitottam a szemem, ahogy megmozdult, a homlokunk pedig összeért.

Bármennyire is szeretnélek, sajnos nem vihetlek magammal a világ túlfelére, pedig megtalálnám neked a legszebb partszakaszt, mit lefesthetnél és amivel visszaadhatnék egy darabot abból, amiről annyira régen lemondtál.

Szinte csak most jutott eszembe, hogy a szavai egyfajta jóslatként értek be ebben a pillanatban. Festettem, és visszakaptam valamit, amiről lemondtam. Őt.

Még soha nem láttam senkit aki ennyire tehetségtelen lett volna a meneküléshez. A szavak valaki másnál talán elsöpörhették volna a pillanat varázsát, belőlem azonban egy megkönnyebbült, felszabadult nevetést csalt elő azok kéretlen és vitathatatlan igazságával; a hang úgy távozott belőlem, ahogy az a bizonyos hegyoldal omlott le újra a mellkasomról.

Nagyon pontos és gondosan megtervezett taktikám volt, épp csak azzal nem számoltam, hogy ott leszel a hajón. – Szemeimben vidámság csillogott, hiszen magam is tisztában voltam vele, hogy ezzel csak őt igazolom. A Whānau az otthona volt, ha valamivel számolnom kellett volna, az az volt, hogy ott lesz. – Az egyik diákom kisöccsének aznap délutáni sütijét én álltam, mert megesküdött, hogy nem vagy ott – toldottam meg újabb kifogással a dolgokat, még mélyebbre ásva a saját tehetségemet abban a reményben, hogy a pontos körülmények őt is mosolyra fakasztják majd.

Kezeim eleresztették a nyakát, hogy lágyan a tenyereim közé tudjam venni az arcát, és egy pillanatra újra lehunytam a szemeimet, miközben arcom olyan közel került az övéhez, hogy szinte már az orrunk is összeért. Megannyi kérdés, kétség és bizonytalanság kergette egymást a fejemben, de mindezeket egy a mellkasomban kibontakozó meleg és kedves érzés igyekezett háttérbe szorítani ebben a pillanatban. Igazat mondtam, fogalmam sem volt, hogyan kell ezt csinálni és mit tartogathat nekünk a jövő, de ebben a pillanatban csak neki akartam helyet szorítani a fejemben. A szemeim kinyíltak, hüvelykujjam pedig megsimította az arcát, miközben tekintetem a vonásait itta magába úgy, ahogy a vászon őrzi meg a festéket.

Boldog új évet, Finch – suttogtam magunk közé, mielőtt minden bátorságomat összegyűjtve be nem zártam volna magunk között a maradék távolságot is, ajkaimat puhán simítva az övéire, mintegy megpecsételve az előző kérését.

Nem futok el előled. Hajózok veled.



hold me like no other

embrace my brokenness.

Lorelai Tucker
Koven nélküli boszorkány
Lorelai Tucker
Elõtörténet :
Kapcsolatban :
Something in the orange tells me we're not done 6c9F
...but he had eyes like rain and hair like waves and a soul as vast and deep as the ocean. And I guess I didn't mind drowning in him.
Something in the orange tells me we're not done B6a01d1c85b1b8a119e406c631374fbf58e2d613
Zenedoboz :
Karakter idézet :
“To give and not expect return, that is what lies at the heart of love.”
Play by :
Adria Arjona
༄ ༄ ༄ :
Something in the orange tells me we're not done EVIKv5p
User :
Lana

Something in the orange tells me we're not done Empty
TémanyitásSomething in the orange tells me we're not done EmptySzer. 30 Aug. 2023 - 11:25

Finch Colby.

Láncreakció. Mennyi minden fér bele egy órába. Talán kettőbe. Ki tudta volna megmondani, hogy mit mutatott az óra. Szilveszter éjszakánként az idő amúgy is elvesztette mérhető, ütemesen és kiszámíthatóan haladó természetét, helyette megnyúlt, elmélyült és olyan sok rétegre foszlott szét mint megsült rétestészta, mi végül összetörve nem volt más mint egy nagy darab szilánkokra törött részei. Holnap senki sem emlékszik majd arra, hogy az éjszaka redőibe belerejtettük magunkat, a redő egyik oldalára egy vérfarkas simult, a másikra egy boszorkány, kik erejük furcsa játékának voltak áldozatai. És másé is. Több volt ez a sorsnál, hiszen én hoztam meg a döntést, hogy megvallom Lolának azt a láncreakciót amit belsőmben okozott. Az ő döntése volt, hogy meghallgat. Én akartam megcsókolni. Ő engedte. Végül ő csillapította le a farkast. Én hagytam neki.

Oda-vissza táncoltunk egy élesre fent kés élén és csupasz lábunkat nem vágta meg az acél, mert egymás kibillenéseit kiegyensúlyozva nem hagytuk elveszni a másikat. Még talán az elmúlt fél évben sem. Némán esküdt tettünk, hogy kalitkánkba zárva gondolunk a másikra és ha kinyílik a ketrec ajtaja úgy tudjuk majd, hogy kihez repülünk. Visszatekintve... másként nem is történhetett volna. Itt kellett álnom kezemben Lola kezével és neki itt kellet álnia, hogy elfogadja ezt a kezet.

Szerettem ahogy megérintette az arcomat. Sosem hagytam nőknek igazán, ahogy csók helyett sok más vágyvezérelte praktikával tereltem el figyelmüket az érzések nélküli érintésekről. Lola úgy simított végig arcomon újra és újra mint visszatérő vendég, ki birtokba vette és letelepedett itt. Ez volt az első hely ahol megérintett. Felém nyújtotta kendőjét és végighúzta lángoló bőrömön.

Te... nem vagy farkas, igaz?

Nem, nem vagyok farkas.

Úgy értem... mit csinálsz errefelé?

Jelenleg épp segíteni próbálok a fájdalmadon.

Nem tudom miért segítenél rajtam... de bármi is lesz a hatása… biztos nem lesz olyasmi, amit a végén ne köszönnék meg. Úgyhogy köszönöm.

Lorelai-nak hívnak. Lola röviden. Itt lakom az erdő közelében, ha nagy lenne a baj.

Baj ami elől elmenekülhetsz?

Úgy nézek ki, mint aki menekül előled? Az ajánlatom arra vonatkozott, ha magadra maradnál. (...) Nem tudom, hogy mi és hogyan segítene rajtad, de nem szokásom szenvedő alakokat egyedül hagyni, úgyhogy ha az estére az volt a terved, hogy magányosan töltsd, akkor most szereztél egy randit, egyébként meg megvárom, amíg biztonságban nem érezlek.

Nos... Egyedül vagyok. Általában.Illetve egy fenevaddal osztozom az egyedülléten egy ideje, de jobban kedveltem, mikor teljesen magam voltam. Azóta szokom az új helyzetet... Előlem biztos nem menekülsz. De más elől? Te is egyedül vagy.


Lola sosem válaszolt erre a kérdésre és hiába simultam érintésébe, egyszeriben egyszerre ostobának és önzőnek is éreztem magam a múlt fényében. Istenem... kedvem lett volna a homlokomra csapni és megszaggatni magam e vétkes mulasztásért, Hogy én mennyire felszínes voltam... Belesimultam érintésébe és a nevemet hallottam szájáról, mivel egy időben barázdákba szaladt homlokomon a bőr és szemöldököm egymáshoz kötelített. Aztán minden idegvégződés parancsot kapott, az izmok pedig elernyedtek az érintés parancsára. Talán Lola még mindig varázsolt. Talán nem. Nem számított már.

- Te pontosan ugyanúgy futsz a boszorkányságod elől ahogy én a vérfarkasságom elől - állapítottam meg csillogó szemekkel és bűntudatom csak tovább dagadt azzal a felismeréssel, hogy az együttérzés és szomorúság oldalán egyfajta szimpátiát és megkönnyebbülést is éreztem. Fejem csak vadul megráztam, mikor tiltakozni kezdett, magát hitegetve a vérfarkas jó szándékával. Én ezt a luxust nem engedhettem meg magamnak. Sosem engedtem meg magamnak.

- Nem tudhatod, Lola. Nem tudhatod. Én nem bántanálak - hangsúlyoztam az "én" szót azzal, hogy összefonódott ujjainkkal megérintettem mellkasomat minek bőre a hidegre fittyet hányva érintkezett a hideg levegővel - Szándékosan sosem...

Azért láttam szükségesnek hozzátennem ezt a halk, de őszinte vallomást, mert az elmúlt egy óra (bár ki tudja mennyi már) több dolgot is bebizonyított előttem: a jótékonysági bál és a boszorkányközösségben történt felfordulás maga volt a vitriol mellyel valaki rútul leöntötte a szépet. Ez volt a sav a közösen nevelt rózsa tövére, olaj friss ivóvízbe, rossz szeg a felakasztott, száradó festménynek. Lolában szirmot bontott valami körülírhatatlan és félelmetes, de számomra gyönyörű és bátor dolog, mi rávette, hogy viszontagságos hónapok dacára ecsetet vegyen a kezébe és lefesse azt mire vágyott, de sosem kaphatta meg. Nem azt festette le ahogy ő maga békességben tölti élete hátralévő életét Tess és Heath társaságában. A festmény felkiáltójel volt és ezáltal engem késztetett felkiáltásra, hiszen ráeszméltem, hogy a pontot épp úgy kellett volna elmaszatolnom és vesszővé tennem, ahogy saját tudatom és farkasomé összemosódott. Az önsorsrontás mely miatt meg kellett követnem Lolát... felbecsülhetetlen pusztulással járt és talán elvesztegetett hónapokkal. Azonban... a láncreakció csupán egy hosszabb utat bejáró dominóhullám volt. Itt voltunk. Jobban, élettel telibben és mégis rövidebb utat találva a másikhoz mint a tikkasztó nyárban.

Erősebb vagy, mint amilyennek hiszed magad.

Végigsiklottam ajkán hüvelykujjammal és ez a mondat ordító kontrasztot alkotott azzal a rövid okfejtéssel melyet magamban levezettem. De csak sóhajtottam és engedtem, hogy olyan jól essen, mint vigaszdíj annak, ki ugyan kupát nem nyert, de teljesítette a futamot.

Nem kerülte el figyelmemet, hogy finoman megreszketett és figyelmem úgy szegeződött rá, hogy vérfarkasérzékeim nélkül is meglestem volna ezt a sebezhető és érző reakciót. Közelebb hajoltam és hangom halkabbá vált. Szinte éreztem az arcbőréből sütő meleget.

- Te vagy az, Lola - súgtam, mint aki titkot oszt meg a másikkal. Leheletem meglengette az arcát keretező kósza tincseket - Két embert védelmeztél meg fegyverek és szemfényvesztés nélkül.

Hogy szerettem-e volna ha kimondja, hogy a legjobb amit jelen helyzetben felelős felnőtt emberként tehetünk az, ha elengedjük a másikat a fájdalom konkrét és átvitt értelmében? A pokolba is, dehogy! Felelős döntésnek tartottam volna? Talán még ez sem lett volna igaz. Jobb érzéssel töltött volna el? Ha a jobb a veszteség újbóli és még kegyetlenebb tortúráját jelentette, hát kizárt. Mégsem jött ki hang a torkomon. Nem hozok döntéseket. Emlékeztettem magamat arra, hogy ki is vagyok valójában. Ezért építettem a hajót. Vitorlát bontok, odébb állok. Hiányomat elmossa a dagály. A döntések feledésbe merülnek és súlyukat vesztik. Úgy fogyok el mások emlékében mint az agyonkoptatott kréta. Aztán valaki letörni a táblára maszatolt sziluettet. Nem szükséges cselekednem. A dagály úgyis jön. A hold hozza. Akár a farkast.

Nem jött ki hang a torkomon. Úgy ittam a gyönyörű és erős nő látványát ahogy csüngtem minden egyes szaván. A fenyvesrengeteg körülölelt bennünket, a fényfüzér átkarolva tartott.

Rengeteg mindent fel tudnék sorolni, amitől félek és amiről fogalmam sincs, de te nem tartozol ezek közé. Nem jelentettél rám veszélyt, és engedted, hogy segítsek. Ennél kilátástalanabb helyzetből is ásták már ki magukat mások, és azt hiszem, mi is.

- Ha nem tőlem félsz... akkor kitől...? - bukott ki belőlem a puhatolódzó, szelíd kérdés és most rajtam volt a sor, hogy kezét elengedve megkockáztassam, hogy végigsimítsak halántékán, majd egyenes vonalban haladva kézfejem bejárta arcát és megpihent nyakán. Úgysem tudtam volna megállni, hogy ne érintsem amíg módom volt rá. Sokszor elképzeltem, hogy megteszem.

Ezen az estén megadatott nekünk a szerepjáték, hol újra én lehettem a világjáró hajós, ő pedig a művész, ki ugyan nem ügyködött semmilyen művön, mégis minden mozdulatában benne rejlett valamilyen éteri, mágikus jelleg. Nem ecsetével, hanem tetteivel festett valami izgalmasat és szépet, kiragadta saját magát eddigi élete kontextusából és velem jött az én életembe, a régi, igazi életembe. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy ujjaimmal megkeressem majdnem csupasz testét a víz alatt, s hogy a hideg vízben forrónak ható bőrét közelebb vonjam az enyémhez. Megálltam azonban, hogy leszakítsam a tiltott gyümölcsöt és úgy éreztem ő sem szeretné, ha nagyobb kalamajkába keverném magunkat, mint amiben eddig is ültünk. Így csak közelebb úsztam hozzá, lábammal sötét és fehér habos örvényeket vetve a vízre.

A kalamajkát megteremtettem. Most már le akartam szakítani. A kezemben volt. Szinte elvált az őt tartó faágtól.

Karom körülölelte derekát és testemhez húztam, pedig már nem vonhattam ennél is közelebb magamhoz. Lehajoltam, arcomat hajába temettem, lélegzetem nyakába szuszogott és reméltem, csak reméltem, hogy átkulcsolja nyakamat és újra megsimítja hajamat. A levegő vibrálva korcsolyázott végig előbukkanó bőrén, mely intenzív illatával fűszeres és idilli nyári estét idézett meg számomra.

- Az én világomban nem létezik szakadék, csak végtelen óceán - mormogtam egyenesen testének és talán a felhúzott íj melynek az est elején éreztem magam most feladta a harcot és kilőtt a levegőbe - Lehet, hogy a világ legalkalmatlanabb vérfarkasa vagyok... De tudom hogyan kell áthajózni a végtelent. Ne fuss el előlem. Hajózz velem.

Eltávolodtam annyira, hogy homlokunkat szinte összeérintve a szemébe tudjak nézni. Szívem ritmusa egybefolyó dübörgésbe csapott át.

- Aki fél, de nem tud menekülni az más híján harcol. Én azt szeretném ha harc helyett festenél - hogy volt-e hangja annak, hogy elnevettem magam, nem tudhattam - Nem én sétáltam vissza hozzád, hanem te hozzám. Még soha nem láttam senkit aki ennyire tehetségtelen lett volna a meneküléshez.
Finch Colby
A rose harbori falka tagja
Finch Colby
Elõtörténet :
Titulus :
Kikötőmester
Kapcsolatban :
Something in the orange tells me we're not done 88a395cc16724fd84b38aff89470eb21c771b609

Lola Tucker

Something in the orange tells me we're not done GEQ1FN
Zenedoboz :

To you I'm just a man, to me you're all I am,
Where the hell am I 'supposed to go?


Something in the orange tells me we're not done
Karakter idézet :
"Ím, itt a válasz: élek, vagyok,
Fáradtan, fájón, ahogy lehet,
De élek s úr fogok maradni
Tenger, sors s mindenek felett."
Play by :
Scott Eastwood
༄ ༄ ༄ :
Something in the orange tells me we're not done Tumblr_pc8escp63l1uyd47mo2_500

Something in the orange tells me we're not done 521ea45657e9f6aac16a08200b19c6b0
User :

Something in the orange tells me we're not done Empty
TémanyitásSomething in the orange tells me we're not done EmptySzer. 30 Aug. 2023 - 10:42


Finch & Lola

when your demons break through
I’ll carry you

Hogy hibáztattam-e Tesst, amiért inkább Noah társaságát és a városházánál összegyűltek lehetőségét választotta? A legkevésbé sem. Egy részem szeretett volna utánamenni és bocsánatot kérni tőle, amiért éppen én hagytam úgy magára, aki azt kértem tőle, hogy szentelje nekem a szilveszterét, de az időzítés semmilyen szempontból nem lett volna megfelelő. A történtek bőven túlmutattak az elmúlt éjfél fogalmán, és mindenkinek időt kellett adnom ahhoz, hogy ezt kellően megeméssze és feldolgozza; magamnak is. Bár ez utóbbi művelete még várt némi kiegészítést. Vagy egészen sokat.

Az ujjaim olyan természetességgel fonódtak Finch ujjai közé, ami szinte fizikai fájdalmat okozott, miközben a mellkasomat ismeretlen, kellemes melegséggel töltötte el. Némán figyeltem égre emelt pillantását, hallgattam fáradt sóhaját, és amikor lehajtotta a fejét, ellenálltam a késztetésnek, hogy az álla alá nyúlva megemeljem azt. Szavai hatására egy pillanatra bennem rekedt a levegő; nem azért, mert ne lett volna igaz a megállapítás, inkább azért, amit nem mondott ki a szavakkal, de ott volt mögöttük a hangjában. Ujjaim önkéntelenül simították meg az arcát, mintha csak abban reménykedtem volna, hogy a mozdulat elszívja belőle a kimondatlan fájdalmat.

Most sem fogja elmesélni. Egyértelmű megállapítás volt ez, és bár készen álltam volna meghallgatni a történetet, elfogadtam, hogy ez a pillanat nem jött el, egyelőre legalábbis biztosan. Eszembe sem jutott erőltetni, mert minden más, amit viszont elmondott, nem volt rám kevesebb hatással. Nem nézett rám, mégis arra emlékeztetett, ahogy a farkasa reszketett a tűzijátékok okozta félelemtől nem sokkal ezelőtt. Sebezhetőnek tűnt, és szinte éreztem, hogy ennek a sebezhetőségnek a gondolata milyen mélyen mély bizonytalanságot ébreszt a szívében.

Finch...

Megszólaltam, aztán rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogyan öntsem neki szavakba mindazt, amit éreztem. Nem mondhattam neki azt, hogy nem történt semmi, mert jobban tiszteltem őt annál, mintsem klisés lózungokkal mismásoljam el az elém tárt félelmeit. Valahogy azt kellett volna átadnom neki, hogy számomra nem a probléma kapott rivaldafényt, hanem a megoldás. Fogalmam sem volt a várfarkaslét mélységeiről és magasságairól, de nem tudtam elmenni a tény mellett, miszerint az előbb nem csak én léptem át a saját árnyékomon, hanem ő is. Még ha csak apró lépésekben mutatkozott is meg mindez.

Míg a szavakat kerestem, ő végre felemelte a tekintetét, és ezúttal valami egészen másnak adott hangot.

Fogalmam sem volt róla, hogy még képes vagyok rá – gördült le az igazság halkan és egyszerűen az ajkaimról, mielőtt még meggondolhattam volna. Ezúttal rajtam volt a sor, hogy elfordítsam róla a tekintetem, visszanyelve emlékeket, gondolatokat, félelmeket; a bizonytalan rettegést, ami akkor is fojtogatott, mikor felé közeledtem, de nem a farkasa miatt.

Csak azért emeltem rá újra a tekintetemet, mert ezután ő követte az én példámat, elismételve egy régi vallomást egy varázslatos estéből. Ahogy akkor, úgy most sem tudtam volna erre megfelelő válasszal előrukkolni, de míg aznap a csillagokkal tűzdelt eget figyeltem elgondolkozva, a szemeim most az övéibe kapcsolódtak, amelyek legalább olyan tisztán ragyogtak, mintha csak a csillagok rejtőztek volna el bennük. A megállapítás, miszerint más világból valók vagyunk, most mintha még inkább kiéleződött volna, a kezünk mégis úgy kapaszkodott össze ebben a pillanatban is, mintha azt a szakadékot lett volna a legkönnyebb átugrani. Pontosan olyan könnyű, mint ahogy ott állva egy egyszerű mozdulattal vont közelebb az összekulcsolódó kezünket használva. Közelségétől és az orromba kúszó illatától a szívverésem még lelkesebb iramot vett fel, pedig tudtam, hogy kettőnk közé szorult keze miatt már szinte érezhetné is.

Ellentmondásos érzésekkel töltött el, hogy úgy jellemezte az erőmet, mintha az valamiféle csoda lett volna, különösen, hogy az analógia alapján nekem is annak kellett volna lennem, pedig nem állt előtte más, csupán egy két lábon járó kudarc, aki talán életében először cselekedett úgy, hogy az a pillanatnak éppen jót tett. Való igaz volt ugyanakkor, hogy az aktív erőm volt az egyetlen, amit én is meg tudtam bocsátani magamnak. Hozzám illő volt a gyógyítás. Az elemeket kontroll alatt tartani más volt; a tűzzel lángokba boríthattam volna egész Rose Harbort, ellenben a gyógyítás feletti kontroll elvesztésével legfeljebb saját magamnak árthattam.

És ugyanezt az irányú félelmet éreztem meg Finch szavai mögött is. Először fogalmam sem volt, hogy mire gondol, annyira valószerűtlennek tűnt a feltételezés, és amikor rájöttem, csak homlokráncolva megráztam a fejem.

Nem bántottál, Finch. Nem bántottál volna. – A szavaim magabiztosabban csengtek, mint ahogy valaha magamról tudtam volna beszélni, de elég volt visszaidéznem magam elé a pillanatokat, hogy ezt tudjam. A farkas még a legbizonytalanabb pillanatban sem fenyegetett engem. Ezer és egy kérdés és bizonytalanság volt bennem, de ez nem volt köztük.

Én nem tudom hogyan bírtam ki. Teljesen egyedül. A szavak ott visszhangoztak a fejemben, összekapcsolódva az első vallomással, miszerint sosem mesélte el, hogyan vált vérfarkassá. Egyedül volt. A gondolat összefacsarta a szívemet, a vércseppek pedig felhangosítva érkeztek a már ott álló tócsába, ahogy épp csak egy pillanatra újra betekintést nyerhettem Finch mély, szorosan összezárt rétegeinek egyike alá. Tudtam, mivel jár egy vérfarkas harapása, és szinte összezúzott a kép, ahogy magam elé képzeltem őt, amint teljesen egyedül küzd meg mindezzel.

Ha eddig erősnek és csodásnak láttam, most mindezek csak kiéleződtek a gondolataimban. Egyedül állt fel onnan. A falka segít neki és ott van mellette, ami csodálatos, de hirtelen nagyon lekicsinylőnek tűnt, hogy a „kozmetikázást” kizárólag az ő érdemüknek tartotta.

Erősebb vagy, mint amilyennek hiszed magad – mondtam halkan, de annál szilárdabban, míg az ő szemei az arcomat kutatták.

Ahogy ujja az ajkamhoz ért, finoman reszkettem meg az érzésre, a szívem pedig olyan hevesen dobbant, mintha csak a tenyerébe szeretett volna ugrani a szegycsontomon keresztül. Mondd ki. Szemeim még élesebben kapcsolódtak az övéibe. Meg fogom érteni. Lassan megráztam a fejem. Tudom, hogy menekülésből is lehet életet építeni és tudom, hogy akad benne olyan boldogság ami megteszi. A torkom és a szám egy pillanat alatt száradt ki.

Csak egyetlen pillanattal figyeltem tovább, mosolyogva, elraktározva magamban a látványát, ahogy a felhők közül előbukkanó nap fénye halovány derengésbe foglalta az alakját, aztán megfordultam, és kizárólag arra figyeltem, hogy távolodó lépteim ne keltsék azt az érzést, hogy menekülök.

A lehetőségtől, hogy még egyszer búcsút vegyek tőle, hogy még egyszer elsétáljak és még egyszer ne nézzek hátra, valósággal pánikba estem.

Szeretnéd, hogy elfussak? – kérdeztem vissza, bár választ egyelőre nem vártam a kérdésre. Először azt akartam, hogy meghallgasson.

Nem félek tőled, Finch. – Kimondtam, de a legkevésbé sem azt, amit ő valószínűleg várt volna tőlem. Rettegtem attól, hogy Tessnek baja eshet? Igen. Tessnek baja esett. Nem. Megismétlődhetne ez? Igen. Legközelebb garantált lenne a rossz kimenetel? Nem.Rengeteg mindent fel tudnék sorolni, amitől félek és amiről fogalmam sincs, de te nem tartozol ezek közé. Nem jelentettél rám veszélyt, és engedted, hogy segítsek. Ennél kilátástalanabb helyzetből is ásták már ki magukat mások, és azt hiszem, mi is. – Tekintetem a szemeit és a vonásait figyelték egyfajta fájdalmas, félig reményteljes, beletörődő nyugalommal, miközben beszéltem. – Fogalmam sincs, hogy kell ezt csinálni. Fogalmam sincs, mennyire mély a szakadék a világaink között... – ráztam meg a fejem lassan, felidézve a szavait a legutóbbi találkozásunkról. A falkában boszorkányellenesség uralkodott, márpedig ezen nem állt módomban változtatni sem az ő, sem a magam oldaláról. Nyeltem egy nagyot.

Világ életemben menekültem, Finch. Mindig valami, vagy éppen minden elől... – Felsóhajtottam és elfordítottam a tekintetem. Az igazság, miszerint Heath és Tess voltak az egyetlenek, akikkel kapcsolatban mindenbe fejest ugrottam volna, miközben valószínűleg ők is ennek a menekülésnek lettek egyszerre az eszközei és az áldozatai, megülte a gyomromat. – Előled is menekültem – ismertem be halkan, lassan nézve újra rá. – Folyamatosan, fél éven keresztül futottam, hogy el tudjalak engedni, hogy le tudjak rólad mondani... – Ujjammal a mellkasomra szorítottam a kezét, mintha csak meg akartam volna mutatni neki, hogy az áruló ott rejtőzik valahol mélyen.

Kétszer sétáltam el és kétszer tértél vissza hozzám így vagy úgy. Kétszer menekültem és nem tudom, hogy harmadjára... – Nem fejeztem be a mondatot, mert nem befolyásolni akartam. A hangom és az őt nyíltan fürkésző tekintetem is mentes volt mindennemű támadó vagy kihívó éltől. Még akkor is, ha tudtam: magamtól nem lennék képes rá, de ha ő ezt kérné tőlem, megtenném.

Kétszer sikerült elengednem őt. Harmadjára már csendesen is bele tudtam volna halni az érzésbe.

Szeretnéd, hogy elfussak?



hold me like no other

embrace my brokenness.

Lorelai Tucker
Koven nélküli boszorkány
Lorelai Tucker
Elõtörténet :
Kapcsolatban :
Something in the orange tells me we're not done 6c9F
...but he had eyes like rain and hair like waves and a soul as vast and deep as the ocean. And I guess I didn't mind drowning in him.
Something in the orange tells me we're not done B6a01d1c85b1b8a119e406c631374fbf58e2d613
Zenedoboz :
Karakter idézet :
“To give and not expect return, that is what lies at the heart of love.”
Play by :
Adria Arjona
༄ ༄ ༄ :
Something in the orange tells me we're not done EVIKv5p
User :
Lana

Something in the orange tells me we're not done Empty
TémanyitásSomething in the orange tells me we're not done EmptyKedd 29 Aug. 2023 - 10:57

Finch Colby.

Igyekeztem belekapaszkodni abba a Finch Colby-ba aki Lola előtt állva megvallotta neki szavakkal és ajkaival, hogy leugrott arról a bizonyos pallóról és az örvénybe vetette magát érte. Nem számítottam rá, hogy rögvest a fulladásos halált kell kicseleznem és azt pedig végképp, hogy a pallón ő maga is ott lépdel mögötte és könnyedén magam után ránthatom. Jó úszó voltam és megtanultam átszelni a világ tengereit. Akkor is ha se útitársam, se hajóm nem akadt, hogy fogódzópontot jelentsen. De Lola a szárazföldet szerette, utánam mégis hajlandó volt az ismeretlen víztömeg felszíne alá merülni.

Átszellemülten vizslattam minden egyes vonását. A két tinédzser eltűnt perifériámból. A távolból horkantás majd bosszús nevetés hangzott és felismertem Noah mély dörmögését, az alt hang pedig egészen Tessére hajazott. Tess nyert magának ma éjjel egy barátot egy dühös és fékezhetetlen vérfarkas alakjában. Nem, ez a vérfarkas nem én voltam, hanem Noah, ki emberi alakjában vesztette el úgy a fejét ahogy én négy lábon. Talán szerencsésebb változat, sandítottam egy pillanatra abba az irányba ahol a fiatalok megindultak a városháza felé, mely felett már csak a kipöfékelt, vattaszerű füst jelezte a tűzijátékok egykori pattogását.

Nem, talán a dühös és fékezhetetlen vérfarkas, kit Tess barátként nyert meg ma éjjel nem én voltam. Távolról sem. A bestia dögevői élvezettel szagolta ki és lakmározott a fiatal lány félelmén és tartózkodásán. A farkas átvette a falkában eluralkodó boszorkányellenes hangulatot. Lolával azonban láthatóan kivételt tett.

Ujjaimat finoman Lola ujjaiba csúsztattam, dzsekim kicipzárazott nyakába finoman belekapott az éjszakai hideg és végtelenül tiszta szél. Szél. Felemeltem fejemet a csillagos égbolt felé. Tiszta ég, jó idő, megfelelő légáramlat. A vitorlabontás jele volt. Minden tengerész ostoba lett volna ezen ideális körülményeket veszni hagyni és a szárazföldet taposni mikor repülhettek is volna... én azonban úgy kulcsoltam kezemet a nőébe mint aki egykor az ólomövet felcsatolva lemerült a zavaros tengerfenékre, hogy horgonyát egy biztos kő mögé helyezze. Horgonyát...

Jól vagy? Sóhajtottam.

- Még sosem meséltem el neked, hogy hogyan lettem vérfarkas - lehorgasztott fejjel kezünkre meredtem mit megvilágítot a kisház ereszére aggatott fényfüzér. Figyelmen kívül hagytam javaslatát, miszerint a Whănau-n lett volna a helyem. Ott van még a helyem...? Ki vagyok most...?

Ujjai végigsimították arcomat és én belereszkettem az érintésbe, miközben lehunytam egy pillanatra a szemem. Fáradt voltam... és élettel teli.

- Amit láttál belőle... nos... - elhúztam számat, hiszen sosem szerepelt terveim között, hogy megmutatom a vérfarkasi lét kezdetét, állapotát és nem túl kecsegtető lehetőségeimet ezen a téren. Túlságosan sebezhetővé tett. Még mindig. Örökké. Sosem bocsátottam meg magamnak, hogy hagytam, hogy ez megtörténjen.

- ...ez már a kozmetikázott változat. Egy év kemény munkája. És a falka érdeme.

Továbbra sem mertem Lola szemébe nézni, a szégyen és bizonytalanság egészben kebelezett be és tett kicsivé... rettenetesen kicsivé...

- Mindig magamra gondoltam. A többi vérfarkasnak meg se kottyant ha teliholdkor vigyázniuk kellett rám. Fel sem merült bennem a lehetőség, hogy egyszer nem magam, hanem mások miatt kell majd féken tartanom...

Lolát nem bántotta volna a bestia, kinek a boszorkány iránt táplált érzései mintha egy hűs forrás halványkék vizét idézték volna. Az enyém sötétkék volt. Olyan, mint a nyílt óceán ha megsüti a szikrázó nap, de ha a tenyerembe mertem és lekicsinyített tengert hoztam létre belőle... ott megidézhettem azt az árnyalatot amivel a farkas Lolát látta.

De Tess...

- Sosem mondtad el, hogy gyógyítani tudsz - néztem fel és éreztem, hogy szemem csillog. Nem a könnyektől. A csodálattól.

- Nem hiszem, hogy valaha találkoztam és beszélgettem olyan nővel, mint amilyen te vagy – idéztem vissza késő éjszaka, az ital és a sós levegő hármas szerelméből született mondatot mire akkor egyetlenegy szót sem mondott, csupán tekintete elrévedt az akkor is ilyen visszafojtott lélegzettel figyelő csillagok irányába.

Felemeltem összekulcsolt kezünket és a mozdulattal finoman közelebb húztam ha nem ellenkezett. Számítottam rá, hogy esetleg fél. Elborzad. Talán az udvariasságon kívül nincs más mi maradását diktálná, de... mégsem hittem az elmémben duruzsoló hangnak. Egymásba fonódott tenyerünk mellkasát és az én mellkasomat érintették, kiélezett érzékeimnek hála pedig meghallhattam még mindig szapora szívdobogását. Hümmögésem és nevetésem eggyé vált, szinte csak hangtalanul távozott az orromon levegő formájában. Szomorkás és reményteljes pillantást lövelltem Lola felé.

- Sosem gondolkodtam azon, hogy mi lehet a boszorkány-erőd, mert nem értek ezekhez a dolgokhoz. De ha elgondolkodtam volna... hát, persze... - alsó ajkam pengevékonnyá préselte a felsőt ahogy megcsóváltam fejemet - ...akkor sem képzelhettem volna mást. Nézd, Lola... - sóhajtottam, lepillantottam cipőmre, melybe visszabújtattam csupasz lábfejemet, majd egy szívdobbanásnyi idő után visszatekintettem rá - Nem lehet opció, hogy elveszem tőled ezt az ajándékot... ha egyáltalán túlélnéd. Én nem tudom hogyan bírtam ki. Teljesen egyedül.

Nem, parancsoltam rá arra a pandorai szelencére, minek megnyikordult a zárja, Ma éjjel nem nyitlak ki. Még ha egyszer muszáj is lesz.

Tekintetem pontról pontra ugrált gyönyörű arcán. Igen, Lola gyönyörű volt. Talán a az a nő kit életem lexikonában a nő definíciójához mellékeltem volna. Bár definícióra nem is volt szükség. A boszorkány szavakba önthetetlenül tökéletes volt, s ha minden gyengesége törött üvegszilánk volt, hát úgy verte vissza a fényt és kápráztatta el az őt figyelőt mint mennyezetről aláfüggesztett diszkólámpa, mi ábrándokat csalt az ember szemébe. Bal kezemmel végigsimítottam alsó ajkát, a bőr összehúzódott érintésem nyomán. Mondd ki, üzente tekintetem.

- Mondd ki - szólaltam meg csendesen és a hangom maga volt az olvadt viasz mit a bennem tomboló tűzvihar formált át - Meg fogom érteni. Én is elfutottam egyszer. 16 évig nem néztem hátra. Tudom, hogy menekülésből is lehet életet építeni és tudom, hogy akad benne olyan boldogság ami megteszi.

Mondd ki, üzente tekintetem, Mondd, hogy a farkasom kezelhetetlen. Veszélyes. Vad. Mondd, hogy a festményben őrizzelek. Holnap kifuttatom a hajót és megőrzöm mindezt. Anélkül, hogy árat fizetnél érte.
Finch Colby
A rose harbori falka tagja
Finch Colby
Elõtörténet :
Titulus :
Kikötőmester
Kapcsolatban :
Something in the orange tells me we're not done 88a395cc16724fd84b38aff89470eb21c771b609

Lola Tucker

Something in the orange tells me we're not done GEQ1FN
Zenedoboz :

To you I'm just a man, to me you're all I am,
Where the hell am I 'supposed to go?


Something in the orange tells me we're not done
Karakter idézet :
"Ím, itt a válasz: élek, vagyok,
Fáradtan, fájón, ahogy lehet,
De élek s úr fogok maradni
Tenger, sors s mindenek felett."
Play by :
Scott Eastwood
༄ ༄ ༄ :
Something in the orange tells me we're not done Tumblr_pc8escp63l1uyd47mo2_500

Something in the orange tells me we're not done 521ea45657e9f6aac16a08200b19c6b0
User :

Something in the orange tells me we're not done Empty
TémanyitásSomething in the orange tells me we're not done EmptySzer. 23 Aug. 2023 - 18:07


Finch & Lola

when your demons break through
I’ll carry you

A szívem mélyén tudtam, hogy nem sokon múlt. Még ott éreztem a torkomban a levegő útját elzáró pánik nyomát, ami majdnem rábírt arra, hogy ne lássak magam előtt megoldást. A saját árnyékom takarta azt el, ami azt mondatta velem, hogy itt most megállt a tudomány. Nem voltak nálam virágok, bár azok hasznosságának vitathatóságát is végiggondoltam már egyszer a farkasok ellen. Nem voltak a zsebembe dugva hasznos főzetek. És mi mást tudsz még, Lola? A gúnyos kérdést akárki feltehette volna: Tess, az anyám a távolból, én magamnak. Volt is egy pillanat, amikor megtettem, de ez mintha csak élesebben rajzolta volna ki előttem a szinte rögtön ezután következő választ is.

A mágiám és én nem voltunk barátok, de még csak társak sem. Rettegtem, hogy ez visszaüthet, hogy egyszerűen csak elutasít majd, ahogy én tettem azt vele szemben egy fél életen át, de a varázslat fölém emelkedett és ahelyett, hogy a hátát fordította volna felém, megfogta a kezem, és megmutatta, milyen nem elbukni.

Nem tudtam és nem is akaródzott elengedni a farkast. Miközben a mágia átjárta az ereimet, mintha az elmémről is felemelt volna egy leplet, ami addig jótékony homályba hagyta veszni az engem körülvevő világ egy részét. Megbizonyosodtam arról, hogy Tess is jól van, megnyugtattam, hogy most már nem lesz baj, és bár a fejem visszafordítottam, a jelenléte továbbra is ott táncolt valahol a tudatom perifériáján.

Fogalmam sem volt, mennyi idő telt el, de aligha számított. A lehetetlenül kék szemeket figyeltem, amelyek mögött ott volt Finch, ujjaim a sűrű, puha bundát járták megnyugtató simítással, miközben a tenyeremből sugárzó mágia jótékony, óvó burkot vont a farkas tudata köré, elnyomva benne a rettegést. Hogy tudtam-e irányítani? Fogalmam sincs. Nem tudtam, hol van a kapcsoló, és igazság szerint nem is érdekelt különösebben. Ahogy akkor sem; most azonban egészen más helyzet állt fenn.

Az elmém, amely Tesst is figyelemmel tartotta, előbb érzékelte Noah felbukkanását, mint hogy azt fel tudtam volna dolgozni. A beazonosításához persze a szemeim is kellettek, de a hangja és a járkálása addig nem jutott el hozzám, míg már mellettünk nem állt. Akkor szakítottam csak el a szemeimet a farkaséitól, úgy néztem fel rá, mint aki egyfajta delíriumból tér magához, aztán követtem a mozdulatot, amivel leguggolt mellénk. A kezében Finch ruháit tartotta, már ami megmaradt azokból, és ahogy megszólított őt, az én tekintetem is visszafordult felé.

Az átváltozás ezúttal nem csak a szemeim előtt, hanem szó szerint a karjaimban történt meg, de mintha csak a mágiám is tudta volna, hogy még dolga van, nem húzódott vissza, hanem végigkísérte a folyamatot, elfedve a fájdalmat, felgyorsítva az egyébként is természetfeletti gyógyulást. Mire feleszméltem, ujjaim a szürkésfekete bunda helyett Finch aranybarna hajába simítottak. Hálásan pillantottam Noah irányába, amikor ráterítette a kabátot, megmozdulni azonban képtelen voltam, különösen, ahogy Finch a nevemet motyogta. Ösztönösen fogtam magamhoz szorosabban, ujjaimmal megnyugtató köröket rajzolva a fejbőrére.

Nem találtam a szavakat, és a szemeim mögött tompa fáradtság kezdett utat törni magának, ezért én csak a pillantásomba tudtam belevegyíteni azt a hálát, amit Finchnek szavakba is sikerült öntenie Noah irányába. A fiú egy egészen más arcát mutatta most meg előttem is, mint amihez a gimnáziumban szoktunk, és csakugyan köszönettel tartoztam neki. Tekintetem követte az alakját, és megtalálta Tesst is, aki mellett megállt egy pillanatra, nekem pedig a fejembe villant még egy nagyon fontos dolog. Ha Tess rám nézett, némán kértem még egy kis maradásra, bár ebben a helyzetben én hibáztattam volna a legkevésbé azért, ha inkább Noah-val tartott volna.

Amikor éreztem, hogy Finch megmozdul a kezeim között, visszafordultam hozzá. Óceánkék szemei olyan mélységgel néztek rám, amitől a szívverésem ismét felgyorsult. Egyik kezem az övével emelkedett, hogy tenyerét finoman az arcomra szorítsam, majd fejemet oldalra fordítva a tenyerébe csókoljak. A szavai nyomán előtörő halk, rövid nevetésemet elnyelte valamelyest a mozdulat.

Ezzel még nem sokan vádoltak – pillantottam a szemeibe. Azért akartam végigpillantani rajta, hogy megbizonyosodjak arról, biztosan jól van-e, de egyszeriben nagyon is tudatában voltam annak, hogy a rá terített kabátot leszámítva anyaszült meztelenül fekszik a hóban.

Ez a gondolat pedig egyszerre töltött el elborzadással és olyan mértékű zavarral, hogy azt hittem, ott helyben fogok meggyulladni. Mintha évek teltek volna el azóta, hogy ajkai forró érintése nyomán valami hasonló, de a helyzethez képest mégis merőben más gondolatok cikáztak a fejemben, és ezt hirtelen képtelen voltam kezelni.

Odasétálsz egy rémült és kiszámíthatatlannak tűnő vérfarkashoz, kinyújtott kézzel, de nem tudsz mit kezdeni egy meztelen Finch-csel. Klassz.

Akkor én most... ööö... – Hüvelykujjammal sután a hátam mögé mutattam, megköszörültem a torkomat, és fogalmam sem volt, mit akarok mondani. Még a hóban térdelve is melegem lett. – Hagylak felöltözni – nyögtem ki végül végtelen zavarban, és ennek megfelelő kínossággal hagytam kibontakozni az ölelésemből, hogy aztán feltornázva magam a földről diszkréten hátat fordítsak neki.  Ha Tess még mindig ott volt, kihasználtam az alkalmat, hogy odasétáljak hozzá, ellenőrizve az ő jólétét is, a zavaromon pedig valamelyest segített az a lelkiismeret-furdalás, ami hirtelen fellobbant a mellkasomban.

Nem egészen ilyen szilvesztert képzeltem el neked. Sajnálom, Tess – néztem a szemeibe, egyik kezemmel megérintve a vállát. Tekintetem kutatón, bocsánatkérőn pásztázta az arcát, mert fogalmam sem volt, mi zajlik most benne. – Ha szeretnél a többiekhez menni... – Fejemmel abba az irányba biccentettem, amerre Noah eltűnt. – Vagy inkább hazamennél? – Ezért sem hibáztattam volna, egyáltalán nem, bár én a tagjaimat finoman zsibbasztó fáradtság ellenére sem tudtam volna rávenni magam, hogy hagyjam Finchet egyedül visszamenni a Whānaura, legfeljebb ha biztos voltam benne, hogy már nem lesz baj. Végeredményben azt igyekeztem megígértetni Tesszel, hogy várjon meg a városházánál, vagy hogy otthon majd megbeszélünk mindent. És őszintén reméltem, hogy így is lesz.

Miután Finch felöltözött, már zavar nélkül tudtam felméri a tekintetemmel, hogy jól van-e; ujjaim automatikusan fonódtak az enyémért nyúló keze köré. Először csak mosolyogtam a szavain, a végkövetkeztetésen azonban halkan elnevettem magam.

Na ezzel már gyakrabban vádoltak – feleltem könnyedén. Közelebb léptem hozzá, szabad kezemet felemeltem, hogy az arcára simítsam az ujjaimat, a kimerültség, a fájdalom, vagy bármi oda nem illő jeleit keresve – Jól vagy? – kérdeztem már komolyabban. Nekem is sok mindent meg kellett még emésztenem, de ez tűnt most az egyik legfontosabb kérdésnek.

Nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyet mondok majd, de azt hiszem, Noah-nak igaza volt. Talán az lenne a legjobb, ha lepihennél, nem? – intettem fejemmel arra, amerre a fenyőrengeteg közepén a kikötőt sejteni véltem. Tekintetem az övét kutatta, ujjaim pedig nem eresztették a kezét, hogy még véletlenül se merüljön fel benne annak a gyanúja, hogy elzavarni akarom. Ahhoz egyébként is nagyon alapos meggyőzésre lett volna szükségem, hogy idő előtt magára hagyjam.



hold me like no other

embrace my brokenness.

Lorelai Tucker
Koven nélküli boszorkány
Lorelai Tucker
Elõtörténet :
Kapcsolatban :
Something in the orange tells me we're not done 6c9F
...but he had eyes like rain and hair like waves and a soul as vast and deep as the ocean. And I guess I didn't mind drowning in him.
Something in the orange tells me we're not done B6a01d1c85b1b8a119e406c631374fbf58e2d613
Zenedoboz :
Karakter idézet :
“To give and not expect return, that is what lies at the heart of love.”
Play by :
Adria Arjona
༄ ༄ ༄ :
Something in the orange tells me we're not done EVIKv5p
User :
Lana

Something in the orange tells me we're not done Empty
TémanyitásSomething in the orange tells me we're not done EmptySzer. 23 Aug. 2023 - 9:10

Finch Colby.

DURR. Hang. Veszély. Fél. DURR. Nem érem el a farkas tudatát. Kizárt! DURR. Ki barát? Melyik az ellenség? Melyik bánt? DURR. Nem bánthatja őket... emlékeznie kell, hogy Lola egyszer már segített... rajta is...

A farkas emlékezett.

A semmiből húzott elő egy apró kendőt és az arcomhoz érintette. Villámgyors reflexeimmel én is oda kaptam és ujjaim hegyével egyszerre érintettem meg a kendőt, miközben az az arcomhoz ért. Nedves volt és hűvös, de arra az érzésre emlékeztetett, mikor egy tikkasztó nyári napon hűvös árkádokhoz érve az ember odatámasztja a hátát a márványoszlopoknak, vagy épp a hideg padlón lépdel végig és érzi, hogy arról az egy pontról egész testében végig árad egyfajta megkönnyebbült borzongás. Meglepettségemben hagytam, hogy a nő végigfuttassa felhevült bőrömön a textildarabot, majd hogy a kezembe nyomja, melyet még mindig azon a ponton tartottam, ahol először megérintettem. Valószínűleg a legváratlanabb mondatot mondta nekem, melyre ezekben az időkben számítottam. Segíteni? Nekem? Hitetlenkedve néztem fel rá. Nikko a végén még féltékeny lenne, hogy rajta kívül még valakinek ilyen szándéka van.


Hadd segítsek... én vagyok az.


Lola ujjai belefonódtak a farkas tömött bundájába és az állattal egyszerre adtam át magam a megkönnyebbülésnek. Hála az égnek... Szememet a boszorkány arcára emeltem amint végigsimítottam nyelvemmel ajkának szegletét és hagytam, hogy az erős, veszélyes testet a gyöngédség és bátorság palástjával takarja be. DURR. DURR. A tűzijáték zaja kezdett hasonlatossá válni ahhoz amit emberi fülemmel érzékelnék. A dobhártyaszaggató, vészharangot verő repesztés tompává szelídült, míg végül a Lola tenyeréből áradó gondoskodással teli meleg plexifalat emelt közém és a baj forrása közé. Túlcsordultam a hálától és le nem vettem pillantásomat a nyugalom szigetét jelentő nőről.

Engem nem hív meg senki magához és ez általában kölcsönös. Segíteni szoktak akarni, talán néha rá is szorulok, de tudni soha nem tudnak. Ez a találkozó sok első alkalmat testesítene meg, ha ezek ellenkezője történne.

És most megtette másodjára is. Nem volt szükség hozzá szikrázó "rakétákra", látványos hókusz-pókuszra, hangzatos szavakra. Pont olyan csendesen és mindenki szeme elől elrejtve tette azt ami tőle legtöbbet telt, mint akkor a késő tavaszi buja, szagos erdőben. Nem volt benne önös érdek vagy számítás. Ami a legtöbb volt mint adhatott több volt mint elég.

Csodás vagy.


Emberi részem felnevetett a kijelentés abszurditásától.

Merengésemben váratlanul ért, mikor a nő egyszer csak sokkal közelebb került hozzám, mint eddig, s ajkai határozottan és egyértelműen megindultak az enyémek felé. Lélegzetem elakadt, mint mikor életem első csókját kaptam az iskolai szertár előtt, a nő ajkai pedig röviden rásimultak a szám sarkára, majd a következő pillanatban már ott sem volt. Vízből formálódott lábnyomai ezüstösen csillogtak a Whănau fedélzetén, ő maga pedig már messze járt, mint egy éteri jelenség. Megkapaszkodtam a létrában és levegő után kapkodva fél kezemmel megmostam arcomat a sós vízben, hogy kijózanodjak – na nem az alkoholból, melynek csak utolsó nyomai maradtak bennem, hanem az imént történt pusziból. Nem olyan rég rúzstól vaskos ajkak tapadtak az enyémre és ruhám bűzlött az olcsó parfümtől, melyek mind ahhoz a lányhoz tartoztak, kit utoljára hoztam magammal egy légyottra. Ez semmiben sem volt ehhez az élményhez hasonlítható.

Saját tudatom és farkasomé összemosódott, mintha művész hüvelykujjával végighúzta volna a szénrajz első vonását, s a fekete szürkére vált. Olyan józansággal vesztem el Lola ébenbarna tekintetében ahogy abban a pillanatban mikor csókunkból kiszakadva azt kerestem a tekintetében, vajon megbocsát-e.

Mielőtt még elveszítettem volna az eszemet kiszakadtam a szenvedélyes csókból, mikor fogam épp ajkát súrolta és szaporán lélegezve szinte pánikszerűen kerestem tekintetét. Szerettem volna azt látni benne, hogy ha őt is elragadta ez a megmagyarázhatatlan húzás, hát megbocsát nekem érte.

Hogy megbocsát nekem érte. Talán... mert ennél sokkal de sokkal többet szerettem volna.

Orrom megmozdult a felé sodort illat felhőjében és fülemet hegyezve a közeledő falkatársra sandítottam. Noah, azonosítottam a vérfarkast és a fiú látványától most az egyszer barátságos és biztonságérzetet adó hullám söpört végig rajtam.

Mi lenne, ha most hazamennél? A hajódra.

De jó is lenne, sóhajtottam, majd a farkas morgása emberi nyögéssé vékonyodott. Csupasz bőrömön végigkorcsolyázott a tél hidege, Lola ujjai pedig a bunda helyett hajam tincsei között nyugodtak. Az átváltozás szinte észrevétlenül zajlott, fájdalmát elnyelte a boszorkány tenyeréből lüktető melegség, mi pont olyan felszabadító hatással bírt rám mint vízbe mártott kendője, mi lázamat csitította.

Kabátom anyaga érte a vállamat, a nehéz szövet szinte túl melegnek érződött a visszaváltozást követően.

- Lola... - motyogtam összébb húzva magamon a kabátomat, majd Noah mellém dobta a farmert.

- Akkor... én mennék vissza bulizni - emelkedett fel a fiú, majd ajkát pengevékonyra préselve elkaptam pillantásomat és biccentett - Most már megleszel.

- Hé, Noah...! - szóltam utána mielőtt még teljesen hátat fordíthatott volna - Köszönöm!

- Nincs mit - vont vállat, majd a továbbikra nem várva átvágott a fenyők között, érzékeny fülemmel még elcsíptem a foszlányait annak mint már csak Tess-nek szánt: - Szerintem gyere te is... jobb a buli a városháza előtt.

Lolára emeltem a tekintetem ki előttem térdelve még mindig karjai között tartott. Ellágyulva szívtam magamba minden szegletét vonásainak és kinyújtottam kezem, hogy megérinthessem.

- Te vagy a csodás...

Valahogy magamra rángattam farmeromat és cipőmbe lépve felhúztam az épen maradt kabát cipzárját. Olyan érzés kerített hatalmába mint mikor egy hosszú, dorbézolással eltöltött éjszaka után az ember ráeszmél a hajnal bekövetkeztével, hogy kijózanodott. Rekedtségem és a tagjaimban eluralkodó tompa pulzálás csak erősítette a hasonlatosságot, s pontosan úgy pásztáztam memóriám lyukacsos szövetét mint mikor ember próbálja összerakni méltatlan döntéseinek következménysorozatát.

Ha Lola még a színen tartózkodott, hát felé fordultam, kezem az övét kereste.

- Az első alkalom után azt hittem, hogy csak őrült vagy amiért nem hagytál magamra - kezdtem hangtalanul nevetve és lehorgasztottam fejem - Most már teljesen biztos vagyok benne.
Finch Colby
A rose harbori falka tagja
Finch Colby
Elõtörténet :
Titulus :
Kikötőmester
Kapcsolatban :
Something in the orange tells me we're not done 88a395cc16724fd84b38aff89470eb21c771b609

Lola Tucker

Something in the orange tells me we're not done GEQ1FN
Zenedoboz :

To you I'm just a man, to me you're all I am,
Where the hell am I 'supposed to go?


Something in the orange tells me we're not done
Karakter idézet :
"Ím, itt a válasz: élek, vagyok,
Fáradtan, fájón, ahogy lehet,
De élek s úr fogok maradni
Tenger, sors s mindenek felett."
Play by :
Scott Eastwood
༄ ༄ ༄ :
Something in the orange tells me we're not done Tumblr_pc8escp63l1uyd47mo2_500

Something in the orange tells me we're not done 521ea45657e9f6aac16a08200b19c6b0
User :

Something in the orange tells me we're not done Empty
TémanyitásSomething in the orange tells me we're not done EmptySzer. 23 Aug. 2023 - 9:03


   
Tess Snyder

   
This is the worst party I have ever been to, thanks a lot.

   
Aminek szemtanúja voltam talán azon dolgok közé tartozott, melyekről korábban el kellett volna gondolkodnom, hogy kívánok-e részesük lenni. Egyrészt a válasz egyértelmű volt: azért vert éket közénk Lola cselekvésképtelensége és elzárkózása mert úgy éreztem ezzel engem is kiszolgáltatottá tesz a természetfelettivel szemben. El sem dönthettem, hogy mit szeretnék kezdeni az ajándékkal ami boszorkányként az erőmet jelentette (nem mintha hozzáférésem lett volna ebben a pillanatban), de máris megfosztott a korai kapcsolódási pontoktól a mágiabirtoklók világában. Hogy szerettem-e volna végigkísérni azt, hogy Lola kompetens felnőttként, boszorkányként, gondviselőként tesz valamit ami saját sorsomat pozitív irányba befolyásolhatja: naná. Már az idejét sem tudtam annak, hogy utoljára mikor láttam őt varázslathoz nyúlni. Aktív ereje meglétében pedig már jó ideje kételkedtem és esélyesnek tartottam azt az eshetőséget, hogy talán neki épp olyan megkötés alatt áll és sosem tört elő ahogy az enyém...

Hogy kívántam-e látni Lolát abban a helyzetben mikor nyilvánvalóan érzelmileg a legsebezhetőbb volt...? Nos... kieresztettem a bent tartott levegőt amikor megnyugtatott, hogy Finch farkasa egyikünket sem fog bántani. A mögöttünk repkedő rakéták vibráló fénye színes köpenybe öltöztette a bestiát és az őt tartó Lolát, én pedig megérintettem a faház oldalát, hogy a sokk és az érzelmek szétáradását megélve kapazkodót találjak. Ahogy Finch-nek kapaszkodót jelentett Lola... az én ügyetlen, boszorkányként mindig utolsó és eddig általam teljesen félreismert nagynéném.

Szótlanul bámultam a jelenetet és görcsösen szorongattam a nyakamból lelógó sál sarkát, az anyag szúrta bőrömet a kiülő izzadtságtól. Lola... használja az erejét... ismételtem el magamban a döbbenettől földbe gyökeredzett lábbal. Letaglózott a jelenség. Lola boszorkány. Lola képes fordítani a saját sorsán. És Lola képes volt megvédeni valamitől ami sokkal erősebb volt mint ő.

Nem tudtam eldönteni, hogy Noah mikor érkezett meg a színre. Nem hallottam a mögöttem súrlódó fenyők ágait és nem tűnt fel, hogy bakancsa alatt megcsikordulnak a lepergett tűlevelek.

- Szabad lesz? - tett finoman arrébb az útból, de magamon kívül voltam ahhoz, hogy bármit is képes legyek kinyögni. Noah a lehető legnagyobb természetességgel lassított léptein Lolát és Finch-et szemlélve, majd sóhajtott és lehajolt egy apró konfettidarabokra szakadt zoknit felmutatva.

- Nézzük mi használható maradt ezekből - mondta kifejezetten derűsen, de tekintetemet elfordítottam és visszaemeltem nevelőanyámra, ki a vérfarkas bundáját cirógatta. Tenyere mintha derengett volna a szilveszteri sötét éjszakában.

Még Noah megjelenése sem zúzhatta szét azt a védőbúra alatt kialakult atmoszférát amiben a földön kuporgó két alak lélegzett és dobbant. A fiú összeszedegette a ruhadarabokat a helyzet komolyságára fittyet hányó derűvel ("ez használható", "ez kuka"), majd Finch kabátjával és farmernadrágjával odalépett az összekulcsolódó pároshoz. Még mindig cselekvésre képtelenül bámultam. Cselekvésre képtelenül. Nem volt szükség arra, hogy bármit is tegyek. Lola megtette helyettem.

- Tanárnő - szólította meg Noah Lolát a lehető legnagyobb türelemmel és a kabátot meg a nadrágot felmutatva ő is leguggolt Finch mellé. Eltakarták előlem az állatot, de mintha a farkas farka barátságosan megemelkedett volna a levegőbe, aztán visszaesett a megkeményedett hóra.

- Szia, Finch - kezdte Noah Finch-nek címezve szabait és felmutatta a meleg holmikat - Mi lenne, ha most hazamennél? A hajódra.

A farkas nyögött egyet, majd ez a nyögés minden egyes másodperccel egyre kevésbé hatott állatiasnak. A térdelő Lola mellől kilógó mancsok visszahúzódtak és alakjuk változásnak indult, míg orromat megütötte a korábbi édeskés és fűszeres illat. Hamarosan férfias sóhaj tört fel a két őt takaró alak mögött és láthattam amint Noah diszkréten betakarja Finch-et a kabáttal.

Az ajkamba haraptam és tettem egy lépést hátra. Úgy éreztem már nincs helyem itt tovább és valami olyasmit figyelek meg ami csak a vérfarkasokra és... talán Lolára tartozott.
   

   
words youtube note: megjegyzés
Tess Snyder
Koven nélküli boszorkány
Tess Snyder
Elõtörténet :
Titulus :
egyetemista
Kapcsolatban :
losing the only person you have ever cared about will kill the last ray of sunlight holding you back from your own darkness

Something in the orange tells me we're not done Dd2790e8a13199a2b2d6dfb31c6f4858d618fa74

Karakter idézet :
"Creativity and psychosis often go hand in hand. Or, for that matter, genius and madness."
Play by :
Anya Taylor-Joy
༄ ༄ ༄ :
Something in the orange tells me we're not done Tumblr_inline_pd23iitZtq1tect6h_400
User :

Something in the orange tells me we're not done Empty
TémanyitásSomething in the orange tells me we're not done EmptyKedd 22 Aug. 2023 - 20:15


Finch & Lola

when your demons break through
I’ll carry you

Valószínűleg szégyellnem kellett volna magamat – és később még egészen biztosan fogok is adózni ennek az érzésnek –, amiért önnön felbolydult világomba, váratlanul felszabaduló érzéseimbe és Finch egész lényébe feledkezve nem csupán néhány percre hagytam magára Tesst, hanem még éjfél előtt sem tértem vissza hozzá. Ha ezt előre tudom, egészen biztosan kijelentettem volna, hogy keresse meg Zeke-et, de fogalmam sem volt arról, hogy ez az év tartogathat számomra még valami nagyon fontosat abban az utolsó fél órában.

Ezeknek a gondolatoknak azonban még nem volt ideje megfogalmazódni a fejemben, ugyanis az új év közvetlenül egy nagyon tanulságos leckével szeretett volna indítani, mintha csak meg akart volna fricskázni minket azután, hogy mondhatni kölcsönösen felszabadítottuk egymást. Még akkor sem a lelkiismeret-furdalás volt az első fellobbanó érzés a mellkasomban, amikor Tess felbukkant a fenyőágak között – sőt.

A farkas, aki addig inkább riadtnak és zavarodottnak, mintsem támadásra késznek tűnt, egyetlen pillanat alatt váltott ezen két oldal között, mintha Tessre már nagyon is készen állt volna rátámadni. Amit nem engedhettem meg. Az egyetlen megkönnyebbülést az jelentette, hogy Tess akarva-akaratlanul is, de mozdulatlan maradt, így gond nélkül tudtam óvatos lépésekkel addig haladni, míg teljesen el nem takartam őt a farkas elől.

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy az ínye mintha azonnal visszaereszkedett volna veszélyesen csillogó fogaira, de ettől még ugyanúgy veszélyben voltunk. Vagy legalábbis... Tess veszélyben volt. Nehéz volt eldöntenem, mi történik pontosan, mert az még a félelem és bizonytalanság ködén is világosan eljutott hozzám, hogy ha a farkas bántani akart volna engem, már megtette volna. A Noah-val kapcsolatos kérdésem sajnos csak a várható választ kapta, hogy aztán Tess tegye fel a maga kérdését. Szöget ütött a fejemben egy kényelmetlen gondolat, ami felhívta a figyelmem a tényre, miszerint mintha Tess szerint ez lehetne a lehető legszörnyűbb végkimenetel, pedig én még fel tudtam volna sorolni néhányat... de pont ezen néhány lehetőség miatt tettem fel egyelőre a felfedezést a hátsó polcra.

Tekintetem megtalálta a farkas ránk szegeződő, valószerűtlenül kék szemeit, és magamat is megleptem, milyen bizonyossággal szólaltam meg:

Nem fog megharapni.

A testemben és lelkemben összegyűlő bátorsággal még saját magamat is megleptem, de nem láttam magam előtt más megoldást, ezért tudtam, hogy nincs is más választásom. Kétségek, félelmek, az önmagamba vetett hit teljes hiánya fojtogattak, miközben a farkas felé léptem. Csak két dologba tudtam kapaszkodni: Tessbe és Finchbe, a két tűzbe, akik közé most beszorultam, és csak remélni mertem, hogy a megoldásom elég jó lesz ahhoz, hogy a végén senki ne égesse meg magát. Legalábbis ők biztosan ne.

Az az aprócska reményfoszlány, amit útmutatóként használtam, bizonytalanul lengedezett a szakadék felett köztem és Finch farkasa között; a mágia rég nem látott ismerősként üdvözölt, amihez méltatlannak és értéktelennek éreztem magam, most mégis hagytam, hogy megtörténjen. Ez különösen felértékelődött akkor, amikor a tiszta, kék szemeket figyelve érzékeltem azt is, hogyan rezzen össze a farkas minden egyes hangos durranásra az égen. Reszketett. Félt. Ez a félelem pedig mintha egyszeriben feloldotta volna az én félelmeimet. A mágia már nem csak az ujjaim végét bizsergette, hanem lassan felfelé kúszott az ereimben.

Hadd segítsek... – szólaltam meg újra, fenntartva óvatos tempójú, de határozott lépteimet, miközben a farkas a nyakát nyújtva a levegőbe szagolt. Szusszanó lélegzet távozott nedves orrán, mielőtt az újra a kezem felé szimatolt volna. Még egy lépés. – Én vagyok az – suttogtam a fenséges állatot figyelve, miközben a karomat már könyökből behajlítottam, mert odaértem elé, de nem akartam én megérinteni először.

Azt akartam, hogy biztosan tudja: tőlem nem kell félnie.

Ahogy a selymes bunda az ujjaimhoz, majd a tenyeremhez simult, felszakadt belőlem egy apró, megkönnyebbült lélegzet. A farkas tekintete a szemeim láttára tisztult ki, miközben a kezem ösztönös mozdulattal indult tovább. Ujjaim puhán, megnyugtatóan simítottak bele a sűrű szőrbe, hátra, a farkas erős, izmos nyaka felé.

Nincs semmi baj – ismételtem meg a korábbi szavaimat halkan, és miközben tekintetem még mindig a túlvilágian kék szemeket fürkészte, a mágiám láthatatlanul kelt életre, hogy az ujjaimon, a tenyeremen, a farkas bundájába simuló karomon keresztül elűzze az ártó, sötét fellegeket, amelyek rettegésre késztették. Éreztem simogató ujjbegyeim alatt lassan elernyedni az addig pattanásig feszült izmokat, és egyszeriben ott láttam őt is a farkas szemeiben.

Finch.

A farkas megrogyott, mintha csak a világ súlyai dőltek volna le a hátáról, én pedig nem bírtam el a súlyát, de valahogy cseppet sem zavart, hogy térdre kellett ereszkednem emiatt. Másik kezem ujjai is belefutottak a puha, vaskos szőrszálak közé, a sarkaimra ülve tartottam a karjaimban; már nem tudtam eldönteni, hogy varázslattal vagy anélkül nyugtatom, vagy hogy közben magamat is gyógyítom-e, de a szívem már nem dobogott többé a torkomban. Én is megnyugodtam. Nem volt semmi baj.

A nedvesen csillogó orr ismét megemelkedett, a fogak közül pedig – amelyektől már nem is értettem, miért féltem annyira – előbukkant a farkas érdes nyelve, hogy aztán megnyalja a számnak pontosan azt a sarkát, amelyet Finch érintett nem sokkal ezelőtt. Ahol én csókoltam meg őt először.

Finch.

A szívem akkorát dobbant a mellkasomban, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha Finch farkasa újra összerezzen, mert egy újabb tűzijátéknak hiszi azt a közvetlen közelében.

Csodás vagy – ismételtem meg ezúttal egy sokkal korábbi vallomást, szinte csak kettőnk közé lehelve a szavakat, míg homlokomat nekitámasztottam a farkas busa fejének. Olyan megnyugvás árasztott el, mintha ő is gyógyító varázserővel bírt volna, amellyel most engem is körbevont.

Szinte kényszerítenem kellett magam, hogy felemeljem a fejem, és még ha egy részem zavart is érzett volna, amiért Tess szemtanúja volt az előző perceknek, ennek egyelőre még nem volt helye a fejemben. Hátranéztem rá a vállam felett.

Most már nincs semmi baj.

Úgy tűnt, a szótáram jócskán beszűkült ezekre a szavakra, de egyszerűen képtelen voltam ennél jobbal előállni.



hold me like no other

embrace my brokenness.

Lorelai Tucker
Koven nélküli boszorkány
Lorelai Tucker
Elõtörténet :
Kapcsolatban :
Something in the orange tells me we're not done 6c9F
...but he had eyes like rain and hair like waves and a soul as vast and deep as the ocean. And I guess I didn't mind drowning in him.
Something in the orange tells me we're not done B6a01d1c85b1b8a119e406c631374fbf58e2d613
Zenedoboz :
Karakter idézet :
“To give and not expect return, that is what lies at the heart of love.”
Play by :
Adria Arjona
༄ ༄ ༄ :
Something in the orange tells me we're not done EVIKv5p
User :
Lana

Something in the orange tells me we're not done Empty
TémanyitásSomething in the orange tells me we're not done EmptyKedd 22 Aug. 2023 - 19:27

Finch Colby.

Finch farkasának minden porcikájában úrrá lett a düh és félelem. A tömött fekete, szürke és barna szálakból álló téli bunda alatt valamennyi izma kötélmerevre feszült, mellkasa olyan szaporán emelkedett és süllyedt mint az előbb Frinch emberi alakja, mikor Lolát csókolta úgy mintha az élete múlna rajta. Valószínűleg múlt is, még ha nem is konkrét értelemben véve.

A bestia ebben a pillanatban azonban csak abban volt bizonyos, hogy az ő élete azon múlik, hogy a fenyegetés forrását likvidálni tudja-e területéről, hiszen a körös-körül ropogó vibráló tűzijáték gyakorlatilag ellehetetlenítette menekülésének minden útvonalát. Nem volt más hátra mint előre - előtte azonban a boszorkány mágiát, harmatot és vadvirágot árasztó teste simult a ház falához.

Lola, azonosította be a reszkető nőt és remegése mintha csitulni látszott volna, Lola jó. Lola marad. Lola fél. A vadállat egyszerű, könnyen felismerhető pontokat találva bizonyosságról bizonyosságra ugrált következtetésében és eddig ádázul lehorgasztott fejét most felemelte, felső ajka visszaereszkedett méretes agyaraira. Lola is fél. A nőből áradó rettegés kipárolgása megütötte a farkas érzékeny orrát és a falkaösztön, amely oly' sokáig meggyújthatatlan zsarátként hevert Finch lelkében, s mely az utóbbi hónapok történéseitől mégis lángra kapott, most védőburaként kinyúlt a boszorkány felé és láthatatlanul bevonta őt a nagy egységbe.

Talán ennyivel beérte volna Finch farkasa. A megvadított állat talán békét lelt volna Lola jelenlétében és nem sokkal utána elengedte volna a belsejében gúzsba kötözött emberi alakot... ha a fenyők ágai nem rezzennek meg és a fülsiketítő ricsaj tömött atmoszféráját nem metszi ketté egy bizonytalan hang.

Az ár maga alá temetett mint abban az emlékben mikor Timmo-val az oldalamon először próbáltam meglovagolni Fokváros hullámait. A dermesztő élmény hasonlatosnak tetszett ahhoz ahogy csapdába estem mind fizikailag mind szellemileg a vérfarkas testében. "Csak állj meg és keresd a fényt, ne kezdj el előbb úszni mert elpazarolod az energiádat, haver." hallottam Timmo utasítását, amikor kis híján belefulladtam a fölém tornyosuló víztömegbe. "Az hiszem, hogy a te esetedben jobb lesz, ha a horgonyt találjuk meg először, ami ahhoz kell, hogy felszínre hozd az embert a farkas mögött" magyarázta Alec, "Te vízi ember vagy. Akkor vagy a legboldogabb, amikor a hajódon vagy? Milyen az, amikor a nyílt vízen vagy, és egy vihar után kitisztul az ég, elcsendesednek a hullámok? Mit érzel olyankor? Békét? Megnyugvást? Mesélj róla!"

Milyen az amikor a nyílt vízen vagy és egy vihar után kitisztul az ég, elcsendesednek a hullámok? "Olyan mint amikor Lolát csókoltam", válaszoltam meg magamnak a kérdést és a szagtalan, világtalan, hangtalan börtönben egyszer csak megéreztem nyelvem hegyén a boszorkány ízét. "Horgonyt kell találnunk...", horgonyt kell találnom! Vérfarkasom tudatát obszidiánpáncél védtem és hiába vertem a falát.

Finch...? Nincs semmi baj...

A farkas a fülét hegyezte és megnyalva rezdülő bajszát ráfüggesztette okos, tiszta tekintetét a közeledő nőre. Reszketett a félelemtől és minden egyes távoli durranás után rándult egyet kötött izomzata. Lola tekintetétől elszakadva a felé közeledő kézre meredt, mely csak nőtt és nőtt minden egyes megtett lépéssel. Kecsesen kinyújtotta nyakát miközben egy tapodtat sem tett meg se előre se hátra és feketén csillogó orrával a levegőbe szagolt. Erdő. Vadvirágok. Harmat. A farkas törődötten sóhajtott, de csupán a felismert szagok ébresztette vágyakozástól. Úgy vágyott az illat eredetére ahogy még pár perccel korábban Finch szeretett volna beférkőzni Lola bőre alá, betakarni magát a boszorkánnyal és elrejtőzni titokzatos és biztonságot sugárzó testében. Orra megint megmozdult. A mi szagunk. A felismeréssel egy időben a farkas nyaka tovább nyújtózkodott és pofájával megérintette a finom bőrű ujjakat. Szemét a boszorkányéra függesztette.

Lola tenyere megindult a vállamon, elérte nyakamat ahol a ruha szövete után simább, de érzékenyebb bőrt tapinthatott, majd felsiklott tincseim közé és belefonta ujjait a szálak közé. A felém nyújtott kéz mint hosszú idő után éles képet mutató lencse egyszeriben kirajzolódott, s ugyanazon a kéz vette birtokba a tömött bundát. A remegés csillapodott, de nem távozott porcikáimból. Úgy érintett ahogy akkor amikor ajkunk, karjaink, csípőnk és lábunk gabalyodott össze abban az egyszerű és mindent elsöprő vallomásban.

A farkas tekintete tisztábbá vált és Lola tenyere nyomán izmai rostonként engedtek az onnan sugárzó nyugalomnak. Habár a bestia csontjai sajogtak az ellenállástól, melyet Finch tanúsított az átváltozás ellen, de egyszeriben megrogyott és szinte a nő karjaiba dőlt roppant testével.

A farkas orra még egyszer megemelkedett amint pofája elindult Lola arca felé. Az érdes nyelv megjelent, majd végighúztam szája sarkán. Azon a ponton melyet olyan szeretettel és csodálattal simítottam meg mielőtt ajkára forrtam volna. A fájdalom szinte teljes egészében elmúlt. A boszorkány pedig betakart az otthon érzetével.
Finch Colby
A rose harbori falka tagja
Finch Colby
Elõtörténet :
Titulus :
Kikötőmester
Kapcsolatban :
Something in the orange tells me we're not done 88a395cc16724fd84b38aff89470eb21c771b609

Lola Tucker

Something in the orange tells me we're not done GEQ1FN
Zenedoboz :

To you I'm just a man, to me you're all I am,
Where the hell am I 'supposed to go?


Something in the orange tells me we're not done
Karakter idézet :
"Ím, itt a válasz: élek, vagyok,
Fáradtan, fájón, ahogy lehet,
De élek s úr fogok maradni
Tenger, sors s mindenek felett."
Play by :
Scott Eastwood
༄ ༄ ༄ :
Something in the orange tells me we're not done Tumblr_pc8escp63l1uyd47mo2_500

Something in the orange tells me we're not done 521ea45657e9f6aac16a08200b19c6b0
User :

Something in the orange tells me we're not done Empty
TémanyitásSomething in the orange tells me we're not done EmptyKedd 22 Aug. 2023 - 19:22


   
Tess Snyder

   
This is the worst party I have ever been to, thanks a lot.

   
A sült alma egykori meglétét csupán az a ragacsos szalvéta jelezte amit tenyeremben percek óta szorongatva apró, gusztustalan galacsinná gyűrtem. Sóhajtva dobtam bele abba az üres műanyag pohárba mely ugyan tíz perccel ezelőtt még gőzölgő teát tartalmazott, de azóta réges-rég csupán egy kihűlt és használhatatlan teherként emlékeztetett az elmúlt percek sokaságára. Előhúztam telefonomat a zsebemből. 11:59.

- Csodás... - morogtam a képernyő vakító világosságára és indulatosan süllyesztettem vissza kabátomba, majd a kelleténél sokkal erőteljesebb mozdulattal vágtam a közeli kukába a szemetet. Kösz, Lola... bujtottam fel magamban az indulatot és a tetőfokára hágott indulattal kémleltem a fenyőfavásár irányába, ahol nagynéném a zöld ágak között elveszett azzal az idegen férfival. Valahogy nem tudott megérinteni a tény, hogy láthatóan Lolának több köze lehet az ismeretlenhez mint amennyi bárkihez is volt az elmúlt majdnem két évtizedben. Nem érdekelt. De legalább megbeszélhettük volna, hogy akkor mehetek a városházához. Mi a francért ácsorogjak itt egyedül...?

A tűzijátékok épp úgy terítették be az eget ahogy a zene, sikoltozás és tapsvihar a hűvös levegőt. Lehajtottam fejem, állam újra eltűnt sálam kissé szúrós, de meleg anyagában.

- Boldog új évet, Tess... - motyogtam csizmámat fixírozva, majd dacosan megráztam fejemet. A városházára már nem érhettem oda - nem mintha érdekelt volna McCellan unalmas és semmitmondó hablatyolása - de legalább megszabadíthattam magamat a várakozástól. Mindig csak várok, indultam trappolva a kicsiny faház irányába ahol a faárus melegedett az ünnep előtt, Várok Zeke-re, várok erre a rohadt mágiára, most várok Lolára...

- Lola! Lola...? - szinte ököllel csaptam rá az egyik nordmannra és a ráaggatott díszekre, hogy elűzzem őket utamból, de a szúrós ág csupán harciasan visszacsapott, mire felsértette arcom hideggé feszült bőrét. Haragosan szisszentem fel, majd rendületlenül törtem az utat magam előtt meztelen és díszbe öltöztetett fák között, hogy a ház másik oldalára érhessek.

- Lola...? - kérdeztem újra a zabossághoz párosuló bizonytalansággal, elvégre felmerült bennem, hogy a várakozásnál talán már csak az lenne rosszabb, ha  nagynénémet intim helyzetben pillantanám meg Finch-csel. Bár az kizárt, acéloztam meg magam, Lola sosem csinál ilyet. Nem valami pomponlány a suliból.

Ne gyere ide, Tess!


- Hűha! Mert akkor mi lesz? - zsörtölődtem feltüzelve... aztán a kifújt levegő helyére már nem érkezett be friss oxigén. Ez egy... A világító kék szemek az örökzöldektől szinte természetellenesen ütöttek el és orromat talán már túl későn ütötte meg a pézsma édeskés, bódító szaga amelyet leginkább parfümök esszenciájában ismerhettem meg. Ez egy... vérfarkas... bámultam a tőlem úgy öt méterre ácsorgó farkast, kinek nyaka körül a szőr egyszeriben úgy borzolódott fel mintha erőteljes szél fújná.

Ne mozdulj meg, Tess. Nem lesz semmi baj, csak... kérlek, meg se mozdulj!

Egy pislogásnyi idő alatt állt össze bennem a puzzle összes darabja: Finch vérfarkas. De nem tudja kezelni a bestiát. Biztos a tűzijáték rémítette meg... Értelmet nyert Lola szokatlanul éles és parancsoló hangtónusa. De már késő volt sarkon fordulnom.

Utasításának magamtól is engedelmeskedtem volna. Olyan kevés oxigén áramlott számon ki és be, hogy pára szinte nem is tört elő ajkaim közül. Tisztában voltam a vérfarkas-harapás súlyos következményeivel. Míg egy fikarcnyit sem rettegtem a húsomba tépő fogak fájdalmától, úgy belsőmben riadót fújt a döbbenet: elveszíthetem a varázserőmet.

A farkas nyíltan rám vicsorított és bal első mancsával tett egy lépést felém. Feltűnt, hogy pillantásra sem méltatja Lolát, ahogy viselkedése abban a szekundumban mutatott pálfordulást amikor megjelentem látómezejében. Betolakodónak tart, summáztam a szörnyű igazságot és már bántam, hogy nem hagytam faképnél Lolát abban a pillanatban amikor eltűnt Finch kezét szorongatva. Hiszen figyeltem. Le sem vettem róluk a pillantásomat míg el nem nyelte őket a fenyvesrengeteg.

Lola araszolva közelített felém és teljes testével eltakart Finch farkasa elől. A bestia abbahagyta a vicsorgást, de ugrásra készen kuporodott a földre és kék tekintetét egy minutumra sem fordította másfelé. Mintha a távoli durrogás majd a himnusz szentimentális dallamai megszűntek volna számára.

Nem láttad a közelben Noah-t, igaz...?

- Nem... - szűrtem a fogam között a nyilvánvalót, majd súgva hozzátettem - Tudod, hogy ha megharap akkor oda a varázserőnk, ugye...? - nem is próbáltam leplezni a hangomból sütő elborzadást. A behatároltság és szabályállítás mely céltudatossá és fegyelmezetté tett a mindennapokban most nehéz bársonyfüggönyként hullott le valódi érzéseim elől. Csak ez számít, mantráztam Lola válla fölött átlesve.

A telefonomért nyúltam, de nagynéném fojtott, de erőtől duzzadó hangja megtorpanásra késztetett. Habár csak profilját pillanthattam meg, melyen táncot járt az égre felrepített rakéták fénye, egyszeriben sokkhatásként ért, hogy még sosem láttam ennyire elevennek és tettre késznek őt. Szinte úgy bámultam mint aki egy számomra ismeretlen nyelven szólított meg. Mi a...? gondolataim szavak nélkül impulzusokká vegyültek az adrenalinlökettől. Pontosan az a bizonytalanság és félelemérzet hajtott saját varázserőm kutatására amelyet a Lolából hiányzó védelmezés és cselekvőképesség táplált. Nem adhatta meg nekem, hogy erős boszorkányként csillogó névvé tegye a Tucker-Snyder nevet a varázsvilágban, arra pedig nem volt hajlandó, hogy elméleti tudásával felruházzon. Hümmögtem. De mit fogsz csinálni most...?

Nem tudtam elképzelni, hogy a farkas megmarja Lolát és az is abszurditásnak tűnt, hogy komolyan megsebezné őt. Ennek ellenére lélegzet-visszafojtva használtam ki míg takarásában lehettem és négy szót pötyögtem be a Noah-nak szent SMS-ben: Noah farkas sos fenyővásár. Aztán ráböktem a küldés ikonjára és leeresztettem kezemet.
   

   
words youtube note: megjegyzés
Tess Snyder
Koven nélküli boszorkány
Tess Snyder
Elõtörténet :
Titulus :
egyetemista
Kapcsolatban :
losing the only person you have ever cared about will kill the last ray of sunlight holding you back from your own darkness

Something in the orange tells me we're not done Dd2790e8a13199a2b2d6dfb31c6f4858d618fa74

Karakter idézet :
"Creativity and psychosis often go hand in hand. Or, for that matter, genius and madness."
Play by :
Anya Taylor-Joy
༄ ༄ ༄ :
Something in the orange tells me we're not done Tumblr_inline_pd23iitZtq1tect6h_400
User :

Something in the orange tells me we're not done Empty
TémanyitásSomething in the orange tells me we're not done EmptyKedd 22 Aug. 2023 - 18:27


Finch & Lola

it might not be good enough
but it's all I have to give

Álom és valóság gyönyörteljes határmezsgyéjén táncolva vesztem el a pillanat hevében. Az orrom megtelt Finch illatával, ajkaim a whiskytől és szenvedélytől fűszeres csók ízével, ujjbegyeim pedig képtelenek voltak betelni a közéjük gabalyodott hajszálak, majd Finch arcának érintésével. Mélyre temetett érzések robbantak fel a szívemben és az elmémben, úgy kaptak lángra, ahogy a bőröm érződött égni a decemberi hideget meghazudtolva. Finch nevetésének hangja úgy simogatta a lelkemet, ahogy ujja simult végig az ajkaimon, minek hatására a levegő halk, egyszerre megkönnyebbült és még többet akaró sóhajként ható szusszanással távozott belőlem.

Kérdéseket tettem fel, bár mire kimondtam őket, már szinte magam sem emlékeztem rájuk. Erőteljes, fűszeres illat lengett körbe minket, valami, ami számomra ismeretlen volt, mégis hevesebb dobbanásokra késztette a már egyébként is túl gyors iramot diktáló szívemet. Újabb halk sóhaj veszett el Finch ajkain, ahogy azok ismét az enyémre forrtak, hogy ne is hagyják visszaszökni a külvilágot a gondolataimba. A bőröm bizsergett az érintései nyomán, arcán felejtett kezem a nyaka köré fonódott, hogy ezzel is segítsem azt a mozdulatot, amivel kissé lábujjhegyre emelkedtem, hogy még közelebb lehessek hozzá. A csókunkba már kevesebb kétségbeesett hevesség, ám annál több vágyakozás vegyült, míg úgy nem éreztem, mintha már a lelkem is az övé köré próbált volna fonódni, miután a testünk fizikai korlátait teljesen kimerítettük jelen helyzetben.

Nem igazán jutott el a tudatomig a tűzijátékok hangja. Csak az ragadott ki a pillanatból, amikor Finch elhúzódott tőlem, de a gondolataimra telepedett köd sokkal lassabban engedte feldolgozni a körülöttünk zajló eseményeket.

Tűzijátékok. Szilveszter. Éjfél.

Szapora lélegzettel, pislogva igyekeztem magamhoz térni, de a közvetlen közelünkben felharsanó kellemetlen, sikításszerű hang egyfajta elátkozott segítségként érkezett, hogy hirtelen taszítson ki a delíriumból. Szinte fel sem fogtam, hogy magam is ösztönösen húztam le a fejem, eltakarva azt a fülemmel együtt. Az éles robbanás hangjától csengett a fülem, de még fel sem fogtam az események gyors egymásutánját, mikor Finch vonta magamra a figyelmemet. A fejemben ismeretlen vészcsengő szólalt meg attól a pánikszerű mozdulattól, ahogy nyögve a bordáihoz kapott.

Finch...?

Aggódva nyúltam ki felé, ahogy meghallottam az újabb fájdalmas nyögést, de ahogy tekintetem megkereste az övét, a vér egy pillanatra megfagyott az ereimben. Már nem Finch szemei néztek vissza rám, hanem a farkaséi. Hirtelenjében fogalmam sem volt, mit tegyek, ez a tehetetlenség pedig odáig vezetett, hogy mire felocsúdtam, Finch már saját magával – a farkasával – viaskodva hátrált el tőlem. A felhangzó borzalmas roppanások élesebben visszhangzottak a fejemben, mint a tűzijátékok robbanása.

Finch! – léptem felé ösztönösen, éppen abban a pillanatban, ahogy a farkas szemei újra rám villantak, de még Finch hangja adta ki a parancsot, amelyet több okból is képtelen voltam betartani.

Hátam ezúttal magától vetődött neki a faház oldalának, miközben tágra nyílt szemekkel néztem végig az előttem lezajló jelenetet. Elméletben tisztában voltam a folyamattal, azt azonban soha nem gondoltam volna – megrögzött távolmaradóként ettől a világtól –, hogy egyszer testközelből nézem majd végig. Főleg nem olyanon, akit...

Elnyílt ajkakkal, minden egyes roppanásra összerezzenve, már az elborzadástól zihálva néztem ls hallgattam végig, hogyan törik el Finch minden csontja, hogyan robban szét a bőr a hús, hogy aztán valami egészen más formában öltsön alakot újra előttem. Az orromba beszökött a szag, a szívem zakatolt és a fülemben dobolt, a tűzijátékok durrogása szinte már el sem ért hozzám. Földbe gyökerezett lábakkal álltam és figyeltem a hatalmas, szürke farkast, hallgattam a bestiális morgást, és néztem a valószerűtlenül kék, élesen figyelő szemeket.

Nem fog bántani téged. A szemeim képtelenek voltak elszakadni a farkas alakjától. Biztos? Sűrű ütemű páraként távozott belőlem a lélegzet. Azt mondta, menj el innen. Megnedvesítettem kiszáradt ajkaimat a nyelvemmel, szinte még érezvén rajtuk a csókját. Ő még mindig Finch.

A gondolataim lázas kétségbeeséssel kergették egymást, és ha azt is hittem, hogy ennél rosszabb már nem lehet, a félelem és a bizonytalanság ködén túlontúl ismerős hang tört át. Megdermedtem.

Ne gyere ide, Tess!

Hangom szokatlan határozottsággal csattant, inkább emlékeztetett szigorú basáskodásra, mintsem arra az anyára, aki újból lenni próbáltam számára, de hiába. Mire egyet pislogtam, Tess ismerős, és a farkassal szemben teljesen védtelen alakja bontakozott ki a fenyők ágai között. A kétségbeesés gejzírként tört fel az érzéseim között; ha eddig fogalmam sem volt róla, hogy mit csináljak, most zavarodtam össze végképp, de még ebben a káoszban is egyértelműen fogalmazódott meg az első és legfontosabb dolog. Meg kell védened Tesst!

Maradj ott, ahol vagy! – szólaltam meg újra. A hangom feszülten csengett, tekintetem ide-oda táncolt Tess és a farkas között, miközben én az utasításommal ellentétesen cselekedtem és tettem egy óvatos lépést Tess irányába. Nem volt tőlem olyan messze, én voltam hozzá közelebb, de most még az a körülbelül másfél méter is végtelen távolságnak tűnt. – Ne mozdulj meg, Tess. Nem lesz semmi baj, csak... kérlek, meg se mozdulj! – Szemeimet mindvégig a farkason tartva mozdultam lassan és óvatosan Tess irányába, de a perifériás látásommal az ő alakját sem hagytam figyelmen kívül. Óvakodtam a hirtelen mozdulatoktól, az agyam szinte másodpercenként számolta újra a köztünk levő távolságot, de fel kellett készülnöm mindenre: ha a mozgással magamra vontam a farkas figyelmét, az jó volt, de ha Tess nem hallgatott rám és mégis tett bármit, ami fenyegetőként hathatott a feszült állatra, készen álltam megszakítani az óvatoskodást és szó szerint közéjük vetni magam.

Úgy éreztem magam, mint egy hete a bankban, de most mintha minden egyszerre forgott volna kockán.

Ha sikerült eljutnom Tesshez, épp csak egy hullámnyi megkönnyebbülés áradt szét a mellkasomban, ahogy azon nyomban a hátam mögé tereltem őt, mindkét kezemmel szilárdan magam mögött tartva, de a megnyugváshoz ez még vajmi kevés volt. A torkomban dobogó szívvel néztem szembe Finch farkasával.

Nem láttad a közelben Noah-t, igaz...? – súgtam halkan Tess irányába. Egészen valószerűtlennek tűnt ilyen helyzetben egy tinédzsertől várni segítséget, de emlékeztem rá, hogy Noah Finch mellett volt, a józan ész szabályai pedig azt diktálták, hogy kizárólag egy fajtársa fizikai ereje vehetné fel a harcot a farkaséval.

Megsemmisítő arculcsapásként ért, hogy több mint két évtizednyi makacs elutasítás után éppen a természetfelettitől való ódzkodás vezetett most oda, hogy szó szerint két tűz közé szorultam. Volt néhány dolog, amit biztosan tudtam, azonban vajmi kevésnek éreztem magam ahhoz, hogy a lista minden pontját be tudjam tartani. Nem engedhettem, hogy Tessnek baja essen, de nem engedhettem azt sem, hogy Finchnek baja essen. Vigyáznom kellett Tessre, és közben valahogy, akárhogy, de meg kellett nyugtatnom a farkast. Nem engedhettem ebben az állapotban az ünneplő emberek közé, mert annak beláthatatlan következményei lehettek volna. Azaz itt kellett tartanom.

A kétségbeesés újult erővel kezdett fojtogatni de mielőtt még a pánik és a tehetetlenség szürke ködöt vont volna a gondolataimra, eszembe jutott egy pillanat, amiről azt hittem, mélyen eltemettem már magamban, most mégis szinte jelzőfényként tört be az elmémbe. A felismerés egyetlen lehetséges megoldást mutatott meg nekem, amely megoldástól az ujjaim vége zsibbadni kezdett, a szívverésem pedig még inkább pánikszerűvé vált. Szánalmas boszorkány vagy, Lorelai, és...

Összeszorított szemekkel ráztam meg a fejem, kiűzve onnan anyám átkos szavait, és ezzel egy időben hátrafelé nyúlva megkerestem Tess kezét. Érte erős tudok lenni. Kinyitottam a szemem, tekintetem a farkas fenyegető alakjára kúszott, hogy aztán szemeim összekapcsolódjanak a lehetetlenül kék szempárral. Érte meg tudom tenni.

Maradj itt, Tess. – A torkomat fojtogató megannyi érzés ellenére a hangom nyugodtnak és szilárdnak hatott. – Ne mozdulj innen, és ha bármi történik... fuss. Megértetted? Fuss, és hátra se nézz, ameddig nem találsz segítséget.

Tudnom kellett, hogy Tess megérti, amit mondok neki – és velem ellentétben tényleg elfut majd, ha kell –, de aztán mozgásra ösztökéltem magam. Abból indultam ki, hogy a farkas háta mögött süvöltő tűzijátékok keltette tűz-, füst- és fényjáték egyfajta gátként szolgálnak majd, amelyek megakadályozzák, hogy a szándékaimmal ellentétben épp hogy arrafelé kergessem... Vagy, egy másik, kevésbé szívderítő megoldásként azzal, hogy elkezdtem megközelíteni, prédává léptem elő.

Finch...? – szólítottam meg, ahogy lassan elkezdtem megközelíteni. Felismeri a hangomat? Felismeri az illatomat? Olyan vékony jégen táncoltunk, hogy fogalmam sem volt, nem fog-e azonnal beszakadni alattunk. – Nincs semmi baj...

Az ujjaim remegtek a félelemtől, de nem tőle féltem. Attól rettegtem, hogy megint nem leszek elég. A mágia olyan régi ismerősként bizsergette meg az ujjaim hegyét, mintha nem rozsdásodott volna be vastagon a hosszúra nyúló száműzetésében. Az anyám helyett a nagymamám egyik legfontosabb tanítására koncentráltam, lelki szemeim előtt pedig megjelent Isaac arca; nem akkor, amikor kudarcot vallottam, hanem amikor sikerrel alkalmaztam azt a bizonyos tanítást.

A kezem lassan emelkedett fel a testem mellől és nyúlt a farkas felé.

A mágiád nem csak a test sebeit tudja begyógyítani, Lola.

Ez volt az elmélet. A gyakorlathoz viszont a megkopott és elhanyagolt erőm miatt meg kellett érintenem azt, akinek a lelkére és elméjére megnyugvást akartam hozni a gyógyítással.



hold me like no other

embrace my brokenness.

Lorelai Tucker
Koven nélküli boszorkány
Lorelai Tucker
Elõtörténet :
Kapcsolatban :
Something in the orange tells me we're not done 6c9F
...but he had eyes like rain and hair like waves and a soul as vast and deep as the ocean. And I guess I didn't mind drowning in him.
Something in the orange tells me we're not done B6a01d1c85b1b8a119e406c631374fbf58e2d613
Zenedoboz :
Karakter idézet :
“To give and not expect return, that is what lies at the heart of love.”
Play by :
Adria Arjona
༄ ༄ ༄ :
Something in the orange tells me we're not done EVIKv5p
User :
Lana

Something in the orange tells me we're not done Empty
TémanyitásSomething in the orange tells me we're not done Empty

Ajánlott tartalom

Something in the orange tells me we're not done Empty
 

Something in the orange tells me we're not done

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next