Hátrább az

Rohadt bosszús vagyok. Úgy robogok be az őrsre a teljes szettben a sapkát sem levéve, mint egy eszelős. Tudják mit? Az is vagyok. Egy dühös, eszelős, elégedetlen felügyelő. Célirányosan a lift felé haladok, erőteljes mozdulattal csapok a gombra, miközben idegesen nyomkodom a telefonom kijelzőjét. Azért, mert egy idióta felbaszta az agyamat, az élet nem áll meg, az e-mail-jeimre válaszolnom kell - a lehető legnormálisabb hangnemben, és tisztelettudóan; bármilyen nehéz is. Közben mögém lép valaki. Halkan köszön a férfi, én meg vagyok olyan seggfej, hogy leszarom és ügyet sem vetek rá. Megtehetem.
Amikor belépek a felvonófülkébe, azon töprengek, hogy amikor előléptettek nem gondoltam, hogy ez lesz. Olyan, mintha egy rakás óvodásra kellene itt figyelnem. Azt gondoltam, hogy itt mindenki komoly, felelősségteljes ember módjára viselkedik. Elvárnám, lévén rendőrök, nyomozók, pszichológusok, helyszínelők, és még ki tudja, kik dolgoznak az épület falain belül. Azt gondoltam nyugodt, olajozott munka lesz, az emberek majd összedolgoznak és minden rendben fog menni. El kell ismernem, ha komoly dologról van szó, képesek úgy hozzáállni a dologhoz, ahogyan az elvárt lenne. De, ha nincs semmi érdekes, vagy fontos, vannak páran, akik azt hiszik, minden rendben van, és nincs miért aggódni. Pedig van. Mindig van. És néha úgy érzem, én vagyok az egyetlen ezen a tetves őrsön, aki komolyan veszi a munkáját.
Lassul a lift, a telefon a zsebemben landol, én pedig a fém ajtókat nézem, amint balra elcsúsznak. Majd pedig kilépek rajta. És a szokásos útvonalamon haladva az irodám felé veszem az utat, közben drága bátyám asztalát is útba ejtem. Ott találom a kedves delikvenst. Szerencséje, hogy beért időben a munkahelyére. Különben biztos most, azonnali hatállyal rúgatnám rá az asztalt is, még mielőtt annyit mondana ne személyeskedjek idebent.
Tudom, hogy ilyenkor a dolgozók üzeneteket váltanak egymással. Nem egyszer kaptam el egy monitorról éppen eltűnő, rövid, velős levélkét: 'figyeljetek rá'. Hogy én az ilyesmire mit reagálok? Semmit. Én nem ilyen egyszerű eset vagyok... a bosszúm természetesen mindenkit utolér. Tettekben, s nem szavakban nyilvánul meg; egy-egy nyilvános megaláztatás, fizetések csökkentése, munkák semmibe vétele, javaslatok a felettesek felé, más szervek felé. Én így állok bosszút, és tudom, látom, hogy ez sokkal stresszesebb és fájdalmasabb, mint az, ha nekiállok veszekedni és szitkozódni. De Duke tudja, ha nem tudja kezében tartani az ügyeit olyan szigorral, amilyennel elvárt lenne, akkor bizony rajta lesz elverve.
Ügyet sem vetve a többire, átszelem az irodát,  intek a delikvens rendőrnek és az irodám felé vezényelem. Nem lesz itt még egy éjszaka alszunk a kocsiban, miközben kizsebelnek valakit. Igazából nem is az ő ügye borította kia bilit nálam, hanem az, hogy már megint flegma volt az egyik. Persze, Duke a főnök, majd vele is elbeszélgetek, hogy fegyelmezze meg az embereit. De elsősorban most azt éreztem, hogy egyesével kell ezeket megnevelnem. Az aljasok játéka messze állt tőlem, én katona voltam, onnan hozott elvekkel és módszerekkel. Az én eszközöm a fegyelmezés volt, mert tisztában voltam vele, hogy itt ugyan egyik sem a felettesem.
Fél óra ordítozás után rendőrünk sápatag arccal csoszogott ki az ajtón, én pedig inkább még kifújtam magam, mielőtt követtem volna. Le kell higgadnom, ahogy a farkasnak is odabent, mert még valami komoly meggondolatlant mondok itt bármelyiknek is. Az én kezem is kötve volt, akármivel nem fenyegetőzhettem. De azzal igen, hogy rajtam áll milyen minősítést kap ez a banda.
A nyitott ablak és a friss levegő jót tett, mert sikerült pár perc alatt visszanyerni a nyugalmam és a higgadtságom, hogy aztán inkább úgy döntsek, az automaták felé veszem az irányt. Tudom, az a kávé csak hazugság. De most szükségem volt a placebóra is. Bármire, ami pótcselekvés. Aztán az egyik üres asztalhoz léptem, hogy átnézzem a szanaszét szórt papírokat. Szerencsére itt bármihez közöm lehetett anélkül, hogy engedélyt kellett volna bárkitől is kérnem.

Pepper & Archie