Ha valaki azt mondja nekem reggel, hogy a július 4-i parádé napján, a pult mögé bújva, dobozokon ülve fogunk a városi forgatag kellős közepén az öcsémmel a Llewelyn átokról, és lehetséges megoldásokról beszélni, hát lehet, hogy kinevetem, de minimum furán nézek rá, hogy ne beszéljen zöldségeket. Erre tessék, ez történik, ez a kis szaros meg még kis híján meg is sirat. Hát hogy van ez, mikor a mai napnak az ünneplésről kellene szólnia? Oké, persze, tudom, hogy ez az eset egyedi, és nem is akarom félvállról venni, nem akarom csökkenteni a téma jelentőségét. Bármennyire is tűnhet kilátástalannak az egész, amikor azt mondom, hogy segítek neki megoldást találni, akkor tényleg így is gondolom. Nem lesz egyszerű, főleg, hogy a családunkat, de minimum anyát is ki kell cseleznünk ezzel kapcsolatban. 

-Tuti, hogy lennie kell ott valaminek. Ha nem is megoldás, de ha már adna egy kiindulási támpontot, már az tök jó lenne. - gondolkodok félhangosan, örömmel konstatálva, hogy a tény, hogy valamit talán tudunk tenni az ügy érdekében, mennyire felvillanyozza Kay-t, akinek az arca is megváltozott Abel dobozának említése kapcsán. Most már csak csuriban kell tartanom a kezem, hogy tényleg legyen benne valami. Akár csak egy ici-pici akármi. Már azzal úgy érezhetnénk, haladunk. Talán. A feltámadó lelkesedéstől elnevetem magam.

-Ne olyan hevesen, tigris. Ma szinte mindenki nálunk lesz vacsorára, anya pedig ilyenkor tudod, hogy befog minket, esélyünk se lesz felsunnyogni a padlásra. - egyébként is rajtunk tartja a szemét a múltkori óta, szóval valamit majd trükköznünk kell. - Viszont ha hajlandó vagy feláldozni pár órát az alvásodból, akkor éjszaka mikor már mindenki alszik, felmegyek érte, és lehozom a szobámba, és át tudjuk túrni, aztán el is tudjuk rejteni. Hozzám ritkábban jön be anya, mert tudja, hogy én kiviszem mindig minden szennyesemet és rendet tartok, nem úgy, mint egyesek. - lököm meg játékosan az öcsémet, majd felemelkedek a dobozról, megigazítva magamon a ruhámat. 

-Nyugodtan menj hátra, szedd össze magad, aztán itt várlak, ha készen állsz. - intek a fejemmel az üzlet felé, ahol az irodában illetve az ahhoz tartozó mosdóban ha akar, fel tud frissülni kicsit. Mindenesetre én a pulthoz libbenek, ahol már áll is egy vevő, így mosolyt varázsolok az arcomra, és nekiállok őket kiszolgálni. A nap további része egészen zökkenőmentesen zajlik. Sokan vannak, hangosak, de mindenki jól érzi magát - remek kis eseményt szervezett meg a város vezetősége. Estefelé, mikor fogynak a látogatók kezd el csak ismét az agyam azon kattogni, vajon mi lehet Abel dobozában, és vajon nem keltettem-e hiú ábrándokat az öcsémben az átokkal kapcsolatban, hiszen bármennyire is jól hangzik, közel sem biztos, hogy tudunk találni megoldást. Lehet, hogy nincs is, vagy ketten kevesek leszünk hozzá. Mindenesetre meg kell próbálnunk. Ha én nem segítek neki, akkor Kay egyedül van, azt pedig nem hagyhatom.

Talán nem a legbölcsebb ilyen zsúfolt helyen beszélni minderről, ám bízom benne, hogy nem jut el illetlen fülekbe mindez. Mivel látom, hogy ez az egész megviseli Kay-t, valamennyire mindenképp beszéltetni akartam a témával kapcsolatban. Csak hogy jobban megértsem őt, hogy mi zajlik le benne - önmagam ostorozását pedig, hogy nem vettem észre, igyekszem elnyomni magamban. Gyakorlatiasan szeretnék hozzáállni, és nem a múlton rágódni, hanem megpróbálni a megoldást megtalálni. Mert lennie kell, olyan nincs, hogy nincs.

Válaszára aprókat bólogatok. -Igen, igen, szerintem ez jó ötlet, de tényleg légy óvatos. - nem akarok anyáskodó lenni, hogy folyton elővigyázatosságra intem, de na, aggódom érte. Sokkal jobban oda kell rá figyelnem anélkül, hogy terhes lenne számára a társaságom. Majd kitalálok valamit okosban. A legfontosabb, hogy érezze, számíthat rám, mindig. Most is ezt igyekszem felé sugallni. Amikor megölel, gondolkodás nélkül fűzöm össze a karjaimat, és húzom közel magamhoz, bár meglep a mozdulat, mert az utóbbi években már nem volt jellemző rá ez. Viszont hiába pipált le magasságban és volt időnként szemtelen, ő akkor is az én kisöcsém, akiért bármit megtennék. Az öleléséből kiérzem, hogy szüksége van rám, a meghatottságtól pedig érzem a könnyeket gyűlni a szemem sarkában, nyelvemre kell harapnom és sűrűket pislognom, hogy ne láthassa rajtam, amint kibontakozom a karjaiból.

-Együtt megoldjuk öcsi. - mosolyok vissza rá biztatóan. - Ígérem. És nem vagy fekete bárány. Aki meg ezt mondja, azt bokán haraptatom Bacon-nel. - ezt komolyan így gondolom - egyedi és különleges helyzetben van, de ettől még nem gondolnám, hogy fekete bárányként lenne megbélyegezni. Felemelem a fejem, egyre nagyobb a nyüzsi. Sóhajtok egyet. -Figyelj Kay... nem itt és nem most, de beszéljünk még erről. Többet szeretnék tudni, és megtervezzük, merre induljunk a megoldás keresésében. - mutatóujjamat az ajkamra teszem, ahogyan elgondolkodom egy pár másodpercre. -Megvan! Pár hete kerestem valamit a padláson, és láttam egy Abel feliratú dobozt. Kezdhetnénk azzal, hátha van benne valami. - rég elhunyt nagybátyánk dobozát anyának nem volt szíve kidobni, a padlás rejtekében ott van, véletlenül akadtam csak rá. Nem tudom tartalmaz-e bármi támpontot, de kezdetnek jó lehet. -Most viszont lehet dolgoznunk kéne, mert a végén még rossz híre terjed az üzletnek. Jobban vagy valamennyivel?-

Mindig büszke voltam arra, hogy jól ráérzek arra, ha valakinek problémája van a szeretteim közül, és arra is, hogy hogyan tudok nekik segíteni - személyes kudarcként élem hát meg, hogy pont az öcsémen nem vettem észre, mennyire bántja őt valami. Ráadásul nem csak egy olyan egyszerű dologról van szó, minthogy valamilyen szerelmi problémája van, esetleg összeveszett például Lyssel vagy ilyesmi, hanem ennél sokkal komolyabb. Teljesen megértem, hogy vannak dolgok, amiket nem oszt meg velem. Hogy azért mert cikinek tartja velem megbeszélni, úgy gondolja nem érteném meg vagy egyéb okból dönt úgy, hogy nem mondja el az mindegy - hiába vagyunk jó testvérek és állunk közel egymáshoz, van olyan, amit inkább megtartunk magunknak. Nekem is van ilyen, neki is, ez pedig teljesen természetes. 

Nem is emiatt vagyok kicsit mérges és ideges, hanem amiatt, mert nem voltam elég figyelmes. Annyira természetesnek vettem a Llewellyn átok létezését, azt, hogy a családunk férfi tagjai érintettek ebben, hogy nem gondoltam bele, hogy vajon mindez hogy csapódik ez le például Kay-ban. Naivan azt hittem, hogy beletörődött, és elfogadta a sorsát. Nem ismertem fel, hogy a fiaskója a tini kovennel is egyfajta segélykiáltás volt a részéről - még akkor is, ha esetleg ő nem így gondolja, hanem például lázadásnak. Önző és szörnyű nővérnek érzem magam emiatt, mert úgy lefoglalt a saját dolgaim illetve a család többi tagjának az intézése, hogy megfeledkeztem arról, amiről nem szabadott volna.

-És mennyit szoktad használni? Nem csak egyedül, hanem általánosságban. - nem tudom az aggodalmat kiűzni a hangomban, ahogy ezt kérdezem. Féltem Kay-t attól, hogy ha sokszor varázsol, akkor a mágiája gyorsabban emészti őt fel. Nem láttam még az átok működését, milyen az, amikor eluralkodik az emberen - Abel esete még születésünk előtt történt, azóta pedig ritkán születik fiú a Llewellyn családban. De talán a téma miatti fojottabb hangerő kicsit tompítja a kicsengő aggódást. Egyszerre örülök, hogy használ a medál elmondása szerint, de tartok attól is, hogy ez ártani fog az öcsémnek. Szörnyű patthelyzet.

A felcsattanása utáni kérdés betalál, egy kis időre nem is tudok megszólalni. Végül nagyot sóhajtok, és bólintok. -Teljesen igazad van. Én valószínűleg még annyira sem lennék erős, mint te. - nem puncsolni akarok neki, tényleg így gondolom. Gyerekkorom óta a mindennapjaim része a mágiám. A vízmágiával az őrületbe kergettem a szüleimet a fürdetésekkor, szórakoztattam a család kisebb tagjait amint tudatosan tudtam irányítani. Használom a boltban, és a földmágia is mióta megjelent plusz képességnek, abban is ugrásszerűen fejlődök, és nem okoz mindez problémát. Bacon-nel is amilyen döcögősen indult az összeszokás, annyira nem tudnám már elképzelni az életemet a spániel nélkül. 

-El sem tudom képzelni, milyen lehet ilyen teherrel élni. - rázom meg a fejem, megvakarva a tarkómat, ismét csak sóhajtva egyet. -Anyát bízd rám, ha előhozakodna a témával azelőtt, hogy valami megoldást találnánk rá. - talán merész vállalás megbirkózni anyával és az igen határozott elképzeléseivel, de szeretném azt hinni, szót tudok érteni vele ha arra kerül a sor. -Még nem tudom mit és hogy, de...valamit kitalálunk. Viszont Kay...- tekintetemmel megkeresem az övét, mert amit mondani akarok, azt szeretném, ha nagyon komolyan venné. -Ha bármikor is úgy érzed, kezd elhatalmasodni rajtad az átok, szólj, oké? Ne próbálj hősködni, és egy pillanatig se titkold előlem kérlek. Rendben? Nem veszíthetlek el.- mielőtt még nagyon elérzékenyülnék a gondolatra (ami ettől függetlenül igen komoly félelmem), erőt veszek magamon, és játékosan meglököm és vigyort erőltetek az arcomra. -Akkor ki dolgozna nekem ingyen?

Aki boszorkánynak születik, az már nagyon korán megtanulja, hogy a képességét nem használhatja akármikor és akárhol, mert nem mindenki annyira nyitott erre, mint a mi közösségünkben. Vannak akik kifejezetten utálják a boszorkányokat (vagy úgy összességében a természetfelettit), de többen vannak azok, akik szimplán nem tudnak a mágia létezéséről. Az ő érdekükben, meg természetesen a sajátunkéban is meg kell válogatnunk, hol varázsolunk. Kay egyébként is - tudtommal - ritkán szokta használni az erejét az átok miatt. Bár fogalmam sincs, mit csinálnak a mentorával, csak bízni tudok abban, hogy az az átkozott Lackwood nem hajszolja túl az öcsémet. 

Kay nincs jól, ezt látom rajta. Ahogy beszél én pedig végignézek rajta, az pörög a fejemben, hogy mennyire lehet régi ez a dolog, és mennyire csak pillanatnyi. Talán kicsit jobban kellett volna nyomulnom akkor, amikor korábban mélabút fedeztem fel rajta, de egyrészt nem tudhattam, hogy ezt mi váltja ki, másrészt pedig féltem attól, hogy ha túl erőszakos vagyok vele és mindenáron az érzéseiről, gondolatairól akarnék beszélni vele, akkor ő be-, engem pedig kizár. Hálás vagyok tehát, hogy most megnyílik nekem egy kicsit. -Dehogynem várhatnak. - erősködöm határozottan, és tényleg nem hagyom felállni a dobozról.

Megszakad a szívem, ahogyan a könnycseppet látom kibuggyanni, és nagyon markolnom kell a doboz szélét, hogy ne akarjam egyből magamhoz húzni mint régen, mikor még kisebb volt, és például elesett a biciklivel vagy valami miatt rossz kedve volt. Emlékeztetnem kell magam, hogy ő már 18, nem pedig 8 éves. Máshogy kell megközelítenem őt tehát, ezért próbálom kicsit gyakorlatias oldaláról megragadni talán a dolgokat, és ha már rájuk van bízva, a Lackwood-okat emlegetem fel elsőnek. Pillantásom lecsusszan a medálra, amit már máskor is kiszúrtam, de nem akartam kérdezősködni róla. Éreztem a belőle pulzáló mágikus energiát így tudtam, hogy varázserővel bír, és bármennyire szeretem tudni a dolgokat, ebben nem engedtem utat a kotnyelességemnek.

- Helyes. Az jó. Bánjanak is veled szépen, vagy különben...- ökölbe szorul a kezem, de nem hagyom, hogy az idegességem és az egyértelműen feketemágia párti boszorkányok elleni ellenszenvem eluralkodjon rajtam. Ez most nem rólam szól, hanem az öcsémről. A következő kérdésemmel kapufát lövök, válaszát hallva már tudom, nem feltétlen a jó irányból közelítettem meg a kérdést. Sóhajtok egyet. Már nyitnám a számat, hogy azt mondjam, ő más mint Abel volt, de végül nem teszem - mindketten tudjuk, ez nem lenne igaz. A Llewellyn férfiak valamilyen oknál fogva meg vannak átkozva, és egyszerűen nem talált egyik ősünk sem magyarázatot vagy megoldást a problémára, ez pedig rettentő elkeresítő.

Hátrahőkölök a hévtől, ahogyan felcsattan, ösztönösen teszem mutatóujjamat ajkaim elé, hogy kicsit csendre intsem, és kicsit körbe is nézek meghallotta-e valaki, de olyan nagy az alapzsivaly az utcán, hogy ebben most magunk vagyunk. Könyökeimmel a térdemre támaszkodom, úgy hajolok kicsit közelebb hozzá, jobb kezemet egy kis időre a térdére teszem, amolyan vigasztalásképp. -Nem tudtam, hogy ez ennyire fontos neked, Kay. - emiatt borzasztó nővérnek is érzem magam, de ezt már csak magamban teszem hozzá. 

- Elismerem, hogy ebben a témában nem voltam túl támogató, de ígérem neked, hogy találunk valami megoldást erre. Hogy az, hogy megfosztunk az erődtől csak a legeslegutolsó utáni dolog legyen. - hangom magabiztos, és bár eddig féltésből én is inkább azt pártoltam, hogy inkább fojtsuk el a mágiáját csak hogy biztosan túlélje az átkot, most a tekintetében és a kisugárzásában megpillantottam valamit, amit eddig ezzel kapcsolatban azt hiszem még nem láttam tőle. Vagy nem voltam hajlandó meglátni. -Beszéltél már erről valakinek korábban?

Nem az a típus vagyok, aki háttérbe szorítja a vevőket, főleg nem egy ilyen forgalmasabb időszakban, ám ha azt látom, hogy akár az öcsémnek, akár bármelyik más szerettemnek segítségre van szüksége, akkor nem fogok gondolkodni, hogy mit vagy kit priorizáljak. Udvariasan mosolyogva kérem meg tehát az asztalhoz odalépő párt, hogy jöjjenek vissza kicsit később, majd már fordítom is minden figyelmemet Kay felé. Nem látok rajta komolyabb sérülést, mint egy kis orrvérzés, de akkor is kitör belőlem a nővértigris és képes lennék bárkit puszta kézzel kettétépni, aki felelős ezért. Senki nem bánthatja vagy piszkálhatja az öcsémet, csak én.

-Nem rázol le ilyen könnyen. - rázom meg határozottan a fejem. Ha fel akarna kelni a dobozról, nem hagynám, inkább odahúzok egy másikat, és lehuppanok rá. Így ülve majdnem szemmagasságban vagyok vele - egymás mellett állva kitörne a nyakam, de így mégiscsak jobb. Látom rajta, hogy bántja valami, és legszívesebben faggatni kezdeném, de alsó ajkamra ráharapva csendben maradok, hagyok neki lehetőséget, hogy magától kezdjen el mesélni. 

-Varázsoltál? - kérdezem fojtott hangon, egy kissé kikerekedő szemekkel, mert szavai alapján nekem így jön le. Visszanyelem a kioktatást, hogy milyen felelőtlen dolog ekkora tömegben, - akik közül sok a természetfelettiről mit sem sejtő ember - nyíltan varázslást használni, de most nem lenne ennek haszna. Eléggé emészti magát a dolog miatt. A Llewellyn átokról meg ne is beszéljünk, hogy minden alkalommal, mikor belegondolok, hogy Kay varázsol, rettegni kezdek attól, hogy elveszítem őt. Egy kicsit megrázom a fejem, hogy kiűzzem ezeket a gondolatokat, majd újra az öcsémre fókuszálok.

Kérdése meglep, még a szám is icipicit tátva marad. Ilyenben nem szokott tőlem tanácsot kérni. Sok mindenről beszélünk, de a mágiával kapcsolatban inkább bezár, minthogy megnyíljon nekem. Egyszerre hat meg, és tapsikolnék örömömben, ám egyiket sem teszem. Inkább csak néhány másodpercig csendben maradok, amíg átgondolom, de nem hagyom túl sokáig kettőnk között lógni a kérdést. - Nem mindenkinek megy egyszerűen. Te pedig...sajátos helyzetben vagy, ami extra nehezített terepet jelent. - a családunk férfi ágát érintő átokra célzok, de ezt nem akarom hangosan kimondani. Úgyis tudja, hogy erre gondolok. - A Lackwood-ok nem segítenek neked ebben? -igyekszem, hogy ne érződjön ki az említett kovennel szembeni ellenszenvem. Még mindig nem dolgoztam vel, hogy a tavaly történtek után pont egy Lackwood keze közé került Kay.

-Figyelj...nem lehet, hogy csak arról van szó, hogy a sok szarság miatt ami volt és van, nem hiszel magadban? Hogy igenis képes lehetsz összpontosítani? - hangom segítő szándékú és nem számonkérő, de nem akarok én átmenni pszichológusba, de a varázslás egyik alap tézise, hogy higgy abban, hogy képes vagy rá. Ha nem hiszed el, hogy meg tudod csinálni, akkor megette a fene az egészet. Csak hangosan gondolkodom. 

Már csak egy szemforgatással vagyok hajlandó lereagálni Kay további elégedetlenségét. Rajtam is július 4-hez illő ruha van. Persze, azon lehetne lamentálni, hogy melyikünké az elfogadhatóbb már ha a jó ízlést nézzük, de nem fogok. Ha ez az utolsó, hogy Kay-t ilyenre rá tudtam venni, akkor igenis ki fogom használni. Még akkor is, ha a nyafogását kell hallgatnom -  illetve nem hallgatom, mert inkább befogom dolgozni, legyen valami haszna is annak, hogy itt van. 

Amikor képet akarok csinálni, ismét előtör belőle a kamasz, és ellenkezik, de én nem adom könnyen magam. Birkóztam én már otthon a malaccal is sáros talajon, az öcsém sem fog ki rajtam, legyen akármilyen langaléta hozzám képest. Az előlapi kamerán látom megjelenni a nyelvét, mire felháborodottan fordulnék fele, de  sikeresen elmérem a távolságot, így nyálas lesz az arcom, azt hiszem ezt is sikerült megörökíteni. 

-Fujj öcsi! Remélem tudod, hogy alig 2 órával ezelőtt Bacon is végignyalta az arcomat. - törlöm meg alkarommal az arcomat, és remélem azzal, hogy közöltem vele, hogy ennyi erővel majdhogynem familiárisommal is nyelvezhetett volna, elveszi a kedvét a további ilyen partizán akcióktól. Hiányzik a spánielem, de jobb dolga van neki a birtokon, ott kedvére szaladgálhat, kergetheti a csirkéket, itt meg pórázra kellene kötnöm, ráadásul teljesen megőrülne ekkora nyüzsgésben.

Felsorolom, miért is érdemli ezt a "büntetést", és válaszára reflexből reagálok. -Hm, mondjuk elmondanám szerető nővéremnek ami a szívemet nyomja, mert köztudott, hogy remek problémamegoldó. - vigyorgok rá, de aztán a következő pillanatban elkomolyodom, ahogyan az évfordulót említi. Tényleg, hogy is felejthettem el? Az egész családunkat megrázta a dolog. Azokra a tiniboszikra azóta is haragszom, hogy Kay-t belerángatták ebbe az egészbe. Most meg viselhetem el a gondolatot, hogy rendszeresen látogatja azt a borzalmas Lackwood kúriát, aminek már a gondolatától is kiráz a hideg.

Vigasztalóan teszem a vállára a kezemet, aztán már csak emiatt is engedem, hogy egy kicsit kiélvezze ő is a parádét. Ha nem is sok kimenőt kap, egy óra alatt azért végig tudja járni a főutcát, találkozhat barátokkal, sutyiban bedobhat egy sört, vagy mit tudom én mit csinálnak mostanában a kamaszok, mikor a felnőttek nem figyelnek. Nekem ezek a tipikus kamaszévek kimaradtak, máshol volt a fókusz. Akkoriban voltam beteg is, meg derültek ki dolgok a gyerekvállalással kapcsolatban is, szóval még ha akartam volna se tudom úgy elengedni magam, mint amilyen lehetősége most Kay-nak van.

-Helyes. Jó szórakozást. - villantok rá egy mosolyt, de már csak a hátának, mert amint engedélyt kapott, már ki is slisszant a virágos standom mögül és már csak a borzas üstökét látom távolodni. Folytatom a kipakolást miután egy dobozt kihoztam az üzlet hátuljából, közben pedig érezhetően egyre nő a tömeg, de egyelőre bírom, nem olyan sokára Kay is visszaér, az egy óra nem sok idő.

Épp egy üveg vizet locsolok az arcomba a meleg ellen, amikor Kay jelenik meg. -Hé, még nem várta... Te jó ég, mi történt? Ki tette ezt? - guggolok le először az öcsém elé, majd felháborodottan kerülöm meg az asztalt, hogy az embereket pásztázza. Meglátok pár rohanva távolodó alakot, tétovázok is, hogy mit csináljak. Menjek utánuk, vagy maradjak az öcsémmel? Toporgok kicsit de végül az emberek között szlalomozva úgyis ki tudnának cselezni, így őket elintézem később. Visszamegyek tehát Kay-hez, és ismét leguggolok elé, miután udvariasan elküldöm az egyik érdeklődőt. A stand várhat egy kicsit.

- Mesélj. És ne merj kamuzni. - jelentem ki, igyekezve nyugalmat csempészve a hangomba, de nem tudok miután ilyen állapotban tért vissza Kay. Elveszek egy zsebkendőt, és a fiú felé nyújtom, majd a vízmágiámat használva gyorsan kiszedem azt az egy csepp vért a pólójából, ami odacsöppent. Egész hasznos, hogy már ilyen módon is tudom irányítani a vizet, a folyadékot. Így is pici foltot hagy, de legalább a piros részen, nem a fehéren vagy a kéken. De talán könnyebb kimosni majd. Nem mintha ez lenne az utolsó dolog, ami érdekelne most. Felemelem a szemöldökömet, jelezve Kay-nak, hogy ha eddig nem kezdte el, akkor ideje mesélni.