-Kay, gyere már ki, mondtam már hogy nem nézel ki hülyén. Hazafiasnak hívják, és ha végre kidugnád az orrod, azt is látnád, hogy ennél sokkal nevetségesebb ruhákba is beöltöztek. - kiáltok be a virágboltba, ahonnan próbálom előcsalogatni az öcsémet, aki nem hajlandó kijönni. Azt mondja, ciki a ruha amit felvetettem vele, de szerintem tök jó. Illik az alkalomhoz, illik az én outfitemhez, és illik a standhoz is, amit felállítottunk a bolt előtt. Ahogy minden évben mióta megnyitottam a Rózsaszirom Virágboltot a főutcán, most is kitettem a bázisomat a járdára, mindenféle piros-fehér-kék színben pompázó virágos kitűzőket, virágokat és szalagokat árulva a felvonulásra érkezőknek.

Kay-t is mindig befogtam, és bár idén úgy volt, hogy Tamsin segít nekem, elvégre elég nagy már hozzá, de állítólag elkapott valami nyavalyát, és emiatt nem tud kijönni ma. Én ezt vagy elhiszem neki vagy nem, de mivel a kedves öcsikém úgyis tartozik nekem amiért a múltkori kimaradásáért tartottam a hátamat anyáékkal szemben, így ebből most nem engedek. Segíteni kell, méghozzá abban a ruhában, amit direkt neki vettem. Andersen meghalt, mese nincs.

-Kay Llewellyn! Ha nem vagy kint egy percen belül, akkor én foglak kirángatni, de akkor megnyered plusz kiegészítőnek azt a kalapot is, ami a jelmezhez járt, de engedékenyen belementem, hogy legyen csak dekoráció. - hangom most már határozottabb, lábammal dobbantok is egyet és érezheti, hogy nem kellene tovább húzogatni a cica bajuszát. A standhoz lépek, ahova épp vásárló érkezett, egy anyuka szeretne virágos szalagot a kislányának, én pedig rutinos mozdulattal biggyesztem a hatéves forma gyermek szőke hajába a díszt, és közben nagyon remélem, hogy jól hallom Kay lépteit a hátam mögött.