Kissé üres, tétova bámulással figyelem minden mozdulatát a szarvasom körül. Nem akarom semmilyen módon befolyásolni, csak az állatok ösztönös, tapintatlan kíváncsisága hajt. Azért nézem olyan meredten, hogyan nyalogatja és tépkedi a szabad levegőn langyossá váló húst. Nem eszik sokat, de vissza sem utasítja és hirtelen - amint még maszatos pofáját lendületesen fordítja felém - mintha megérezném a benne dúló ellentmondásos kavarodás mindent felforgató viharát.
Futni fog. Ó, igen. Most mindjárt.
Mintha maga mögött hagyhatná ezt itt.
Bizonyára egyedül a falkaszellem tehet róla, hogy nem hagy csak úgy faképnél, hanem néhány szívdobbanás erejéig tünékeny türelmet mutat. Akár elkísérhetném. Akár. De énrajtam több a vér - nem kívül, hanem belül -, és a nyomába szegődve ott hordoznám a szagot is, amely visszaváltozva talán felfordítja majd a gyomrát. A bőréből félig-meddig kifordított dög emléke vagy élesen megtapad az agyában, vagy elmosódik, a szagok azonban egészen más lapra tartoznak. Sokszor még az embereknél is.
Úgyhogy csak följebb emelem a fejemet, és a pofámat megnyalva ásítok. Amúgy elköszönésképpen.
Ideje nekem is visszafordulni és megkeresni a holmimat.
De talán előbb heverészem egy kicsit itt, a maradék hús közelében. Nem vagyok már éhes, de a test még enyhe melegséget áraszt. Meg akarom várni, amíg kihűl teljesen. Nehogy azt higgye bárki vagy bármi a környéken, hogy ilyen hamar átengedem nekik.

Nem vagyok az a fajta farkas, akinek folyton a nyakában kell ugrálni, hemperegni és játszadozni vele, hogy kifelejtve, kizárva ne érezze magát. Kellemesen kapcsolódom másokhoz fej-fej mellett is, akkor, ha nincs kedvük összegabalyodni, sőt, a túlzott közösködés egy idő után még terhessé is tud válni a fenevad számára. Nyűgös, fogmutogató vinnyogásomból igen hamar észrevehető, ha eljutok ide, ám ezúttal még a közelében sem járok. Éppen ezért nem sért, hogy a szürke farkas megtart pár hossz távolságot az oldalamtól. Tulajdonképpen faképnél is hagyhatna. Nem állok felette a rangsorban, hogy tisztelettel vagy engedelmességgel tartozzon és nem is várom el, hogy kísérgessen az erdőben.

Néhány yardra állok meg a zsákmánytól, amelyről máris felröppent a közeledtünkre néhány madár. Más ragadozók még nem bukkantak fel, igaz, azok sem vetemednének arra, hogy szembeszegüljenek velünk. Olyan nagyképűen tűnhetünk fel a színen, ahogy csak tetszik.
Élénken figyelem, ahogy a fiatal szuka ismerkedik a szarvastetemmel és meglepődöm azon, hogy válogatni látszik, de hát a farkasok közt is jelen vannak a különféle jellemvonások ugyanúgy, mint az emberekben. Lehet, hogy az ő farkasa egyáltalán nem szívesen közelít meg olyan vadat, aminek az elejtésében nem vett részt. Ismerek ilyet. Engem soha nem fogott vissza semmilyen büszkeség attól, hogy mástól elorzott dögöt faljak fel, de belőlem van kevesebb. Azt hiszem. Ez pedig itt inkább közös zsákmány.
Persze igazából nem merül fel bennem, hogy nem fog kérni. És az sem, hogy ha nem kér, kötekedjek miatta. Egymást azonban nem ismerjük túl jól, és hirtelen belém nyilall, hogy valószínűleg csak sérti a büszkeségét, hogy egy korcs után jut csak a konchoz. Lejjebb engedett fejjel - az állam csaknem a földet érinti - figyelem, hogy óvatosan tép néhány falatot. Belenyal a vérbe. Ha meg van sértve, nem érezni rajta. Inkább... tétovázik. Tanácstalanul szusszanok - mi baj? -, de hagyom, hadd vegyen annyi időt a dologhoz, amennyit akar.

Visszakocog mellém. Látszik rajta, hogy foglalkoztatja valami. Nyikkanást hallatok. Hogy valami bántja-e. Persze hosszan úgysem tudunk értekezni. Inkább az a kérdés bújik meg a hangban - sok minden mással együtt -, hogy elég volt-e neki mára.
Hisz nem kötelező együtt maradnunk. Azt sem tudom, miért választotta a mai napot ahhoz, hogy felöltse a fenevad alakját.

Türelmesen várom, hogy a szürkebundás óvatossága alábbhagyjon. Ráérek. Mostanság amikor már túlestem egy váltáson, nem sietek visszanyerni az emberbőrömet. Abban ugyan még mindig jobban otthon érzem magam, de farkasként sem vagyok olyannyira elveszve. Utóbb néha vannak alkalmak, amelyeket még élvezni is képes vagyok. Mint a szarvas.
Államat feljebb szegve engedem, hogy megbökjön a nyakamon. Sőt. Játékosan - nem túl hirtelen és nem is hevesen - visszabökök, bele a tiszta szőrök közé. Még szusszanok is egyet, hogy a szálak borzolódjanak a kifújt levegő alatt. Hátrálva lépek megint néhányat, szinte táncos fürgeséggel, le sem véve a szemem Amandáról.
Csalogatom. Az orra elárulja neki, hogy a préda felé.
Húst, kaffogom röviden. A gesztus csupa magakellető büszkeség. Nem akármit. Vörös húst. Nagyvadat. Peckesen lépkedek feljebb a vízpartról, kényes mozdulattal nem lépve a más vadak által feldúlt és szanaszét viháncolt híg sárba. A vállam felett pillantok vissza, nehogy lemaradjon.
Gyere és ehetsz belőle.

Ha akar, sétálhatunk. De ha rajtam múlik, ügetünk. Az egyetlen olyan dolog, amelyben igazán jó vagyok - a viszonylagos fürge tempó ellenére mancsaim nem ütnek zajt, sötétszürke karmaim mintha hozzá sem érnének az agyagos talajba ágyazódott kövekhez. Csak a fejemet csüggesztem lejjebb, mint az átlagos farkasok szokták. Mintha a koponyám túl nehéz lenne, hogy hosszan fölemelve tartsam.
Ebből a pózból könnyebb harapni. Ha kell.
A szarvast elérve fogok csak megállni, ha a nőstény nem lép közbe sehol: öt-tíz perces út volt az egész. Ez még friss, gondolom kedvtelve, ahogy végigtekintek az összemart tetemen. Annyira friss, amennyire egy farkasnak kell.

Nem csodálom, hogy olyan óvatos.
A természetem farkasként ugyanaz, mint emberként és mégis más. Nem jutottam semminek a birtokába, amely nem lappangott bennem a harapás előtt, ám sokszor így is nehéz rám ismerni. A bestia kevesebbet használja az eszét és jobban érti, készségesebben követi az ösztönei által kivezérelt impulzusokat. Nyíltabb és őszintébb, mint amilyen emberbőrben vagyok, ugyanakkor a kíméletlenséghez is más a viszonya. Érzi és élvezi, hogy általa kielégítheti primitív sóvárgását az után az erő és magabiztosság után, amelyek máskülönben nem a sajátjai.
Ezért dörgölőztem gondolkodás nélkül a szarvas csapzott szőréhez is, miután végeztem vele, hogy amennyit lehet, átvegyek a szagából és minden élő megtudhassa, miféle vadászatot vittem végbe ma éjjel. A saját értelmem csupán annak látná, ami volt: egy sebesült állat utolsó perceiben felbukkanó dögevő szerencséjének, ám az erdő nedves talaján négy lábbal taposva ez nevetségesen hangzik. Győzelem volt, méghozzá egy felsőbbrendű ragadozó diadala veszedelmes nagyvad felett. Elvettem, erővel.
És az erdőben levél sem mert rezdülni, amíg jól nem laktam.

Ebbe a délceg, emelt fejű hangulatba toppan Amanda és a felbukkanása jókedvű szuszogást vált ki belőlem. Jó látni. Ha együtt kell váltanom a falka többi tagjával, egy kicsit kényelmetlenül érzem magam néha, így viszont, hogy sikeres vadászként mutatkozhatom előtte, még jól is esik a rám irányuló figyelem. Mellkasomat lejjebb engedem a talaj fölött, mellső lábaim előrenyúlnak, füleim előrefelé billentem, hogy lássa, nem kell erőfitogtatásra vagy más kellemetlenségre számítania. Afféle játszadozás ez és ásítok is, teljesen éberen: farkasom aránytalanul súlyos állkapcsában mélyen ülnek irdatlan méretű sárga agyarai, amelyeket előszeretettel mutogat, akár szükség van rá, akár nincs. Most egyértelműen nincs, az ásítás elsősorban arra szolgál, hogy baráti vinnyogásom mellé keretet szolgáltasson.
Ne tarts semmitől!; közel jöhetsz.
Végignézem, ahogy ráérősen iszik, aztán csepegő szürkeszőrös állát újból fölemeli. Szusszanok egypárat. Egy-két lépést teszek hátra, már-már táncikálva. A szarvas felé. A hús szagát ő is tisztán érezheti.
Fogtam valamit. Ha kérsz, jöhetsz.

Nem úgy indultam el otthonról, hogy át fogok változni.
Lassan két éve már, hogy egyedül, saját akaratomból is képes vagyok a váltásra. A fenevad meg én azóta újfajta, organikus harmóniában élünk: akármennyire is utálok keresztülmenni az átváltozáson, mostanra ez az érzés háttérbe szorult mindamögé, amely a folyamat túlvégén várni szokott. A bestia feje lágya egészen benőtt már, főbb jellemvonásai a magabiztosságig kiforrtak és bár farkas-dolgokban ma is messze elmaradok a robosztusabb falkatagoktól, a lábamon mostanság már jól megállok egymagam is.

Persze, a zúzódást azért összeszedtem.
Egyszerű sétának indult a holdfényben, ami miatt most itt vagyok a pataknál. Az orrom is lehetett volna az első - Alec mióta próbálja belém verni, hogy helyezzem előtérbe a szaglásomat -, mégis a fülem csípte el a gyönyörű hangot, mely beljebb vonzott a fák közé. Kétségbeesett siránkozás volt, de erőteljes. Vagy tíz percig gázoltam az aljnövényzetben, mire a forrására ráakadtam. Addigra persze tudtam: az orrom elárulta. Először a vért. A látvány mindegy is volt. Mire megpillantottam a vergődő szarvasbikát, már tudtam, hogy kell nekem.
Farkasoldalam mohóságát mi sem mutatja jobban, mint hogy a váltást sem várta ki egészen: a zsákmányul kiszemelt szerencsétlen állat rettegését legalább annyira kívánta, mint azt a mámort, amibe torkollik majd. Ott toppant négy aránytalan mancsára a vérben forgó szempár előtt, a bömbölés, amelyet a haldokló vad félelmében csapott pedig csak fokozta vérszomjas izgalmát. Az alakváltás megrémíti a közönséges állatokat, ugyanakkor épp emiatt veszélyes játéknak is számít. Rendesen pedig a bestiám és én egyetértünk abban, hogy nem érdemes kihívni a sorsot.
Ez a bika azonban nem tudott lábra állni.
A nyakát hajlította csupán karikába újra meg újra, és szánalmasan kaparta a földet. Mellső lábai bénán remegtek. Gyönyörű törés! Valahol a mellében lehet. Ha ép, ugyan soha nem bírtam volna elkapni. Agancsos fejét így is ijesztő dacban szegezte nekem, én pedig többször odakaptam az orra meg a hasa meg a lába felé, egyszerre hergelve mindkettőnket. Nem vagyok jó vadász: hiányzik belőlem a kitartás és a merészség, hogy ilyen nemes prédát ejtsek. A bizonyosság, hogy ma mégis így lesz, elbizakodottá tett. Elég volt egy kevés figyelmetlenség, hogy ne húzódjam el időben a villámgyors rúgásai elől és már csattant is rajtam az emlékeztető: aki túl sokra tartja magát, könnyen rajtaveszthet.
Ennek a nyoma még holnap is meglesz.
A találat éppen elég józanító volt ahhoz, hogy ne merjek újabb játszmákba kezdeni. Óvatosan megkerültem a testet és a védtelen háta felől, a gerince aljánál kaptam bele. Ez már nem játék volt, félig a földre lapulva szaggattam le a bőrét meg a húsát a válláig ő pedig bőgött és bőgött, olyan panaszosan mintha sohasem akarná abbahagyni. Más farkasok ilyenkor feltépik a nyaki verőeret vagy a hasfalat - könyörületes halál -, nekem azonban eszem ágában sem volt a kapálózó paták vagy a döfködő agancsok közelébe kerülni. A sebeit nyaldosva vártam, hogy elfogyjon belőle az erő.
Ráérünk.

Mire megérzem a falkatárs szagát, már kétszer is jóllaktam az elpusztult szarvasból: épp térdig állva iszom a sekély patakból, magamban a fájós vállamat morogva. Fölemelem a fejemet, mert közeledni hallom a lépteit. A fülemet hegyezem, de csak megszokásból, mert fel is bukkan egyszerre. Amanda az. Ezt a tömött és elegáns, világosszürke bundát nem lehet eltéveszteni. Apró csaholással köszöntöm. Felé fordítom az oldalamat, hogy a színkeverékből meg a hátam és a vállam előnytelenül csapott, szögletes vonulatából rájöhessen, ki vagyok. Ha eddig nem tette.
Amanda. Megismersz-e?
Kilábalok a kristályfehéren felhabzó vízből, sodorirányban. Hátha inni akar.