Felettébb szórakoztató olyan emberrel beszélni, akivel nem kell görcsösen azon agyalni, hogy másnap reggel milyen lesz a hangulat. Vagy épp kilopózni az ágyából és abban reménykedni, hogy nem fog felébredni és soha többé nem kell találkozni.
Igaz még bennem van a félsz. Hiszen sosem voltak nagy barátaim, akiben teljes mértékben megbíztam és tudta a múltam meghalt. Ezzel valahogy sosem bírtam megbirkózni és most is súlyos bárdként lóg a fejem felett, minden egyes mosollyal vagy nevetéssel szakítva a távolságon. Így újra és újra belekortyolok abba a nedűben, ami oldja ezeket a kétséges gondolatokat és nem akar arra rábeszélni, hogy fogjam a cókmókomat és távozzam.
- Mondjuk igen, a dokiknak szerintem csak futószalagon lévő megoldandó problémák vagyunk – bólintok végül egy nagyobb korty után. Már láttam minden féle orvost. Mikor pszichológusokhoz kellett mászkálnom sem volt másképp. Ezért is nem lett végül kezelve semmi szorongásom. Éljen az alkohol!
- Nincs – vágom rá egyszerűen. Nem vágytam sehova, csak egy olyan helyre ahol nem ismernek és meg van a lehetőségem arra, hogy beilleszkedjek. Ami végül nagyjából sikerült, még ha találkozom furcsa tekintetekkel. Azt viszont azokat évek során megtanultam kezelni. Leginkább fel sem veszem.
Szavaira csak elmosolyodom, sosem lehet tudni, hogy mikor mi történik az emberrel, így inkább nem is válaszolok semmit. Legyen annyi elég, hogy nem szeretném, hogy lassan aranybérletem legyen oda. Miközben már lassan eljárást indítanak ellenem, hogy miért kell ennyit oda járnom. Vagy ami még rosszabb azt hinnék, hogy valaki bántalmaz. Végül is, igazuk lenne, én saját magamat. De ez meg amíg az elmém sötét bugyrában marad, addig jó.
- Mi? Dehogy, viszont ha úgy alszik, simán sálnak is tudnám hajtogatni a nyakamba – nevetek fel, elengedve azt, hogy képes lennék bántalmazni egy ártatlan állatot. Nem. Mármint, a vadász énem persze felmorranna, mert a vér nem válik vízzé, még is nem akarom minden apróságba bevezetni. Attól még a görényeket nem bántanám.
Bólintok a szavaira, és végül elmosolyodva iszom ki a poharat, majd újra talpra állva nézek rá.
- Öröm volt Mara, de mennem kell, még van egy kis munkám – füllentek, ahogy megpróbálom most már kulturáltabban elhagyni. Az ital épp annyira bódította el a fejem, hogy tudjam ma éjszaka is kelleni fog valaki, aki csillapítja azt a vihart, ami a lelkemben dúl a lány miatt. Régen érzet érzelmek bukkantak fel és ezzel hirtelen nem tudok azonosulni. Úgy érzem, hogy minden egyes pillanat, amit őszintén tudtam élvezni egy kisebb kés volt a lelkemben. Az alkohol sem segített, csak még jobban megbélyegzett.
- Legyen szép estéd – köszönök végül el tőle és veszem célba az ajtót, amin szinte kirohanva dőlök neki a falnak, hogy a hűvös levegő szépen kisimítsa a fejemben kavargó gondolatokat. Most pedig kell egy áldozat, akit nem ismerek és holnap reggel sem fogok.

Családi hagyományokat kissé másképp értelmezzük, de persze ezt nem jegyzem meg. Míg előtte csupa olyan példa volt, ami pozitívan vezette az útján, addig nekem hamar rá kellet döbbenjek, hogy amit tökéletesnek hittem világ, csak egy álca, és minden rohad a családom körül.
- Nem gondolkoztál azon, hogy doktori címre lépdelj? - kérdezem kissé elterelve a családi részről a témát. Nem zavar ha a sajátjáról beszél, így is talán kissé közelebb érzem magam. Főleg, hogy felhajtott alkohol már kezdi ellazítani a görcsösen ható izmaimat és nem is figyelve a belső üvöltésre, hogy mit kellene inkább csinálnom, csak próbálom jól érezni magam egy másik emberi lénnyel, mielőtt bárki csak egy furcsa pillantása felperzselné az egész történést.
- Nem mondtam, hogy sikerrel is járna – nevetek fel, mert hát attól, hogy imád flörtölni és keresi is a másik nem társaságát, még vannak csodák és vissza utasítják. Mily meglepő igaz? Tudja, hogy a sötét titkot, amit őrzünk másnak feldolgozni lehetelten. Talán ezért is hajszoljuk a kielégülést. Túl sok energiát kéne bele fektetni abba, hogy elmagyarázzuk másoknak miért is állunk úgy, ahogy. Most pedig még egyikünk sincs még rá szorulva, hogy ilyeneket kelljen átélnünk. Rohadt nagy a csalódási faktor. Abból pedig már éppenséggel volt elég az életünkben.
- Európa szép hely, nem jártam még én sem ott. De a képek meg hát a filmek. Biztos másképp saját szemeddel látni, mint egy képernyő mögött. - megvonom a vállam végül. - De remélem egyszer sikerül – biztatóan próbálom azt sugallni neki, hogy amúgy semmi nem lehetetlen, ha most még úgy is érzi, hogy nem fog utazni a közeljövőben.
- Sosem érdekelt az emberek végzettsége, tapasztalata. Mindenkinek van egy fajta probléma megoldási képessége. De az, hogy empátia téren ki mennyire van eleresztve, vagy kinek van épp akkor szar napja, nincs a homlokára írva. Hidd el, nem először jártam ott, mikor a kezed közé estem – megvonom a vállam. Igen sok mindenben elvárás. De úgy vagyok vele, hogy mindhiába. Lehetsz diplomás paraszt is, vagy egy semmilyen végzettséggel elő úriember. Itt vagyok én, hiába vagyok ügyvéd, diplomával, elvileg Dr. címmel ellátva, még is a legtöbben rettegnek tőlem, mert nem szoktam kedves lenni. Ez most épp egy olyan pillanatom, amit Mara jókor szúrt ki. Még ha vannak benne göröngyök. Én is érzem, hogy sokszor túl sokk vagyok. De nem tehetek róla, védekezés. Magamat védem. Másom nincs csak az irdatlan nagy pofám és a embertelen természetem.
Szavai hirtelen borússá válnak. Sikerült ingoványos talajra lépnünk és csak figyelmesen hallgatom, ahogy végül kibújik a szög a zsákból. Az anyja meghalt, már sok éve. Kinyílik a szám, de végül apróra préselem. Sose jó, ha meggondolatlanul csak kimondok szavakat. Ahogy leteszi a poharat, amibe bele menekül egy ilyen mondat után megfogom a kezét, egy pillanatra remegés fut végig rajtam és mintha egy villám csapott volna belém elhúzom. Ennyit az empátiáról.
- Büszke lenne rád, minden téren. - ennyi. Nem tudok többet se hozzá tenni, sem elvenni. Igazából nem is ismerem, hogy ilyeneket mondjak neki. De az biztos, hogy mivel az ő nyomdokaiba lépett, mellesleg egész ügyesen abban biztos vagyok, hogy ott tökéletesen végzi a munkáját.
- Oh simán, a Jimmy Choo cipő, ceruza szoknya, és pórázon vezetett vadász görény. Modern Szörny Ella – nevetek fel, ahogy már csak képzeletben is lejátszódik ez a történés. Bár nem lesz ilyen állatkám, talán ő állna legközelebb hozzám. A többivel még azonosulni sem tudnék.
- Igen, volt egy … - úgy kapok a poharamért, mintha megakadt volna valami a torkomon és hatalmasat kortyolva megrázom a fejem, hogy felejtsük el, inkább nem beszélnék róla. Hiányzik, a csajos esték, a nevetések. Az egész lénye. Erre itt vagyok és megpróbálom helyettesíteni. De újra és újra oda lyukadok ki, hogy őt akarom benne látni.
- Elodie Rhodes – válaszolok, ahogy a telefonjára pillantok. Szinte semmire nem használom a közösségi médiát, így érdekes lesz rá jönni, hogy mi csipog jelenleg a telefonom. Én direkt nem veszem még elő, hogy vissza igazoljam a jelölését, csak a poharat forgatom. Igazából ha hetente nem is, de jó lenne párszor kimozdulni a komfort zónából.
Megrándul az arcom, ahogy a borra tereli a figyelmet és megrázom a fejem. - Nem csak borozni szoktam. Ügyvédként a kávé tart életben – mosolygok rá és magamban hozzá teszem, hogy és sok más alkohol.
- Nem jártam ott, igazából csak egy kis étterembe szoktam kajálni járni a kikötőbe, meg a sarki kisboltba a lakásomtól nem messze. Meg az iroda alatti pékségbe kávéért és szénhidrátért – vonom meg a vállam és felnevetek. Elég kicsinyes a helyismeretem, pedig hosszú évek óta itt élek. Látszik mennyire begyöpösödtem.

Nem akartam ennyire mélyen bele menni az életembe, de valahogy maga a lány jelleme ilyen vagy nem csak én vágytam már arra a valakire, aki képes megbontani az általam felépített erődöt. Nem tudom. Csak azt, hogy megered a nyelvem. A bátyám mindig biztos pont volt az életemben és az egyetlen mentsváram. Örömmel meséltem mindenkinek, hogy nem vagyok egyedül a világ ellen, mint ahogy tűnik. De sajnos nem mindig jutok el odáig. Az emberi érdektelenség már annyira elhúzódott, hogy örülünk neki, ha meg vagyunk békülve önmagunkkal. Nem. Én nem voltam. De nem is kell ezt mindenki tudtára adni.
- Ha az ember ebben nő fel, egy szempillantás alatt, akkor meg kell tanulnia, hogy mi miért történik. Fogékonyak voltunk – megvonom a vállam. Mert Míg engem az érdekelt, hogy lehet mindent megúszni büntetlenül, ő azon ügyködött, hogy a rosszakat elzárja a békés emberektől és minél biztonságosabb legyen a világ, amibe korlátozódtunk.
- Attól függ, képes mindenre. Leginkább a másik féltől függ. Nálad szerintem a másodikat használná. Az első az olyan fruskáknak kell, akiket csak felhasznál az öröm szerzésre. Mondjuk meg szólalni sem kell náluk – forgatom meg a szemeimet nevetve. Igen, ide jutottunk. Mondjuk ebben hasonlítunk. Én is addig játszadozom, míg nem kapom meg azt, amire szükségem van és ha az csak egy éjszaka, amiben le lehet vezetni minden féle feszültséget, akkor játszom a buta libát és még a férfi büszkesége meg marad, én kevésbé stresszen fekszem le, hogy másnap is munkába tudjak állni. Lehet, hogy kellene keresni valami hasonlót most is. Chris felkavarta az álló vizet és nem tudom, hogy is állunk. Mármint persze, tudom. Ő a főnököm. Még ha úgy is fest, akivel szívesen összegyűrnéd a lepedőt. Meg kell tartani a három lépés távolságot. Leginkább azért, mert úgy tudja a lányokhoz vonzódom.
- Megfogadom a tanácsod – bólintok, mert hát nem tudom mit hoz a jövő és nem akarok teljesen elzárkózni minden ötlete előtt vagy tanácsától.
Bár kevés esélyt látok, hogy valaha is meginduljak a nagy világba. New York is egyszer látott az ügy lezárása óta. Nem terveztem többször meglátogatni a bátyám. Bár ha történne valami olyan, ami miatt nekem kellene menni, gondolkodás nélkül indulnék el. Abban biztos vagyok.
- Te, nem szeretnél valamerre menni? Most nem költözésre vagyok kíváncsi. Mert kérlek ne is gondolkodj. Nincs más, aki így össze tud rakni – nevetek fel végül. Örülök, hogy van egy ember, aki nem lenéz a szerencsétlenkedéseim miatt. De attól még másra nem bíznám magam. Kellenek az ember életében a fix személyek. Azt hiszem Mara már az első pillanattól ilyennek számít.
- Akkor egy cipőben járunk. Bár én egyedül élek, de ha nem az irodában vagyok, akkor otthon csak az ágyam ismer, meg a fürdő – vonom meg a vállam. Nem is tudom, hogy tudnék egy totyogósra tekintettel lenni. Valószínű, hogy sehogy. Éjszaka későn érek haza, akkor is maximum a vodkás üveget csókolgatom, míg nem érzem azt, hogy laza vagyok, majd fürdés és alvás. Minimális alvás, majd vissza a mókuskerékbe. Nincs olyan, aki miatt ennyire figyelnem kéne az életemre. Vagy gondoskodni kelljen róla.
- Nem is tudom, hogy bírod ezt a sok gondoskodást, ekkora széles mosollyal – nevetek fel, mert nálam a fáradtság hamar rossz közérzetbe fordul át és azonnal morgok, mindenért. Nem tudok ennyire kedves lenni, főleg nem idegenekhez.
- Kutyusok hűségesebbek, én is szerettem volna. De egy kölyök kutya nevelése sok időt emésztene fel, ami nekem láthatóan nincs – húzom el a számat. Mert hát mindenkire arra van ideje, amire akar. Ha nem itt ücsörögnék, akkor inkább lehetne a kutyával is tölthetném az időmet. De nem így teszek. Jobb az alkohol bódításában úszkálni.
- Mindig oda voltam a vadászgörényekért. Olyan aranyosak, és valószínű, hogy állandóan kézben lenne, hajtogatnám. Bár lehet minden vezetékemet szét rágná és társas lény, így kéne belőle kettő. Vagy másik állat és ahhoz tényleg képtelen vagyok azonosulni – mélázom el, ahogy forgatom a poharat és a benne lévő vörös löttyöt nézem. Felidézve a régi vadászat emlékeit, végül visszatérve a jelenbe pillantok rá.
- Mit szólnál, ha heti szinten beiktatnánk egy ilyen estét? - bukik ki belőlem a hirtelen jött kérdés, saját magamat köpöm szembe, hiszen tudom, hogy csak a baj lesz belőle. Még is van ebben a lányban valami olyan mágnes, ami nem engedi, hogy hülyeséget csináljak. Vagy csak én képzelem be? Nem tudom. - Futni nem futok, ígérem.

Lassan fújom ki a levegőt, ami eddig olyan erővel szorította a tüdőmet, hogy fel sem tűnt, hogy nem lélegeztem. Ahogy a múlt árnyéka lassan körbe burkolt és megpróbált elragadni attól, ami még akár egy jó estévé is avanzsálhatott volna. De nem, nekem mindig emlékeznem kell rá, hogy ki vagyok és ezt nem lehet csak úgy levetkőzni. Egyszerűen nem megy. Csak elmélázva igyekszem kitörni a sötétből és robotként válaszolgatni a feltett kérdésekre. Megszoktam, hogy a munkám miatt általában én faggatom az embereket. Pedig Mara nem épp arra kíváncsi, hogy milyen bűnöket követtem el, és mennyi igyekezetem és álmatlan éjszakám volt, hogy ilyen előélettel egyáltalán ügyvéd lehessek. Bár a szakosodás volt a legnehezebb. Mert tudtam mi az, ami egyáltalán nem vonz és a közelébe sem akartam lenni, pedig tini koromat azzal töltöttem, hogy ki bújjak a büntetések alól. Ezt a részt meghagytam a bátyámnak. Viaskodjon ő a börtön töltelékekkel és apánkkal.
Bár látom, hogy neki is vannak olyan pillanatai, amiket nem szívesen hoz elő, és nekem azért a nagy pofámmal sikerül bele zavarni a paradicsomba, még ha nem is akarok.
Aztán jön a testvér téma. Keith az egyetlen jó dolog az életemben, ezért is nevezem általában a jobbik felemnek. Mert míg ő mindig fényességet hoz a napomban, már csak azzal, hogy megjelenik. De közben tudom, hogy mennyire emészti, hogy nem tartottam vele New York borzalmas utcáira. Bezárkóztam egy kisvárosba, ahol már-már otthonosan mozgok. Ez pedig nekem teljes mértékben megfelel. Az évek múlásával talán fakul a rémtettek körüli felhajtás és nem úgy néznek rám, mintha én követtem volna el őket.
- Igen, ő a büntetőjogot tanulta ki. Nagy almában üldözi passzívan a bűnöket – válaszolok könnyedén. Mindig is büszke voltam rá, hogy annak ellenére, hogy a családunk neve bemocskolódott, azért ő emelt fővel tudja végig vinni a munkáját. Így csak széles mosolyt engedve magamnak, büszkélkedhetek vele. Aztán persze nagyot nyelek és az arcomon lévő mosoly, kissé megfogyatkozik és megrázom a fejem. - Nem, nem tartom többnek. Egyek vagyunk, ő a jobbik felem, mindenben annyira pozitív. Szerintem ő a Ying, és én a Yang. Ha itt lenne szempillantás alatt kikezdene veled miközben még a csapos lánnyal is flörtölne – nevetek fel, már volt rá alkalom, hogy igen csak elengedte magát és rohadtul nem foglalkozik azzal, hogy bárminek is lenne következménye. Fiatal és élvezi.
- Meg volt rá az esélyem, de nem mentem sehova. Kellemesen bekuckóztam itt – megvonom a vállam. Na meg persze nem fogok a vipera fészekbe nyúlni, hogy a bátyám életét felbolygassam azzal, hogy ki is vagyok. Addig jó, míg ott nem tudják, hogy ikrek vagyunk. A barátai ismernek, akikkel néha elugrik meglátogatni. Olyankor szoktuk kicsit fel ébreszteni a kisvárost, hogy bemutassák milyen a nagy városi élet. Épp, mint Chris, csak kevésbé karót nyelt. Miért is jut eszembe?
Végül pedig már szinte fej vesztve rohannék haza, hogy valami erősebbet magamba töltve ájuljak az ágyba, mert a rossz érzések azonnal átveszik az agyam felett az irányítást, de még is van ennek a lánynak valami megnyugtató kisugárzása. Talán ezért is szoktam személyesen őt kérni. Még ha a nevét nem is tudom, már volt rá alkalom, hogy közöltem vagy az előző nővér fog ellátni, vagy senki. Azt meg ugye nem hagyják, hogy csak úgy távozz ellátás nélkül. Még itt sem. Ahogy vissza kerülök a székre már automatikusan nyúlnék a pohárért, ami elém kerül, de ahogy rám néz csak az ölembe ejtem a kezem. Inni akarok. Sokat. Most. De nem tudok. Szégyellem magam? Kizárt, eddig se érdekelt más véleménye. Így újra megindul a kezem és hatalmasat kortyolok belőle. Kelleni fog, hogy a borzolt idegeimet megnyugtassam.
- Nem, nem tudnék most fent tartani. Még szerintem egy hal is megpusztulna nálam. Vagy dolgozom vagy.. - elharapom a mondat végét és újabb korttyal csitítom a lepcses szám és nagyot sóhajtva pillantok rá.
- Neked? Tuti van valami bolyhos cukiságod. Vagy tollas párti vagy? Mármint állatban gondoltam – nevetek egyet kényszeredetten, mert hát azt megbeszéltük, hogy a sport részen mindenképp, meg a futás. Annyira nem szállt még meg a bor, hogy ezek kiessenek.

Szeretném visszanyerni a gondtalan életem. Mikor az álmaimnak élhettem és minden tökéletesen működött körülöttem, de ez nem megy egy csettintésre. Főleg mikor azt hiszed, hogy rendeződik minden problémád, aztán puff, jön a következő tragédia, ami újra a földbe döngöl. Nem voltam mindig ilyen, aki csak a rosszat látta a világban. Most még is úgy érzem, hogy az a sötétség, ami szinte tornádóként söpört le a lábamról, most egyre jobban szorít és úgy érzem, hogy lassan megfolyt. Ez pedig nem normális. Az sem, hogy minden estémet csatak részegen töltöm és várom, hogy az életem szépen csendben elmúljon. Mert nekem nincs jövőm. Tudom. Érzem. Minden egyes porcikám ezt jelzi. Pont, ahogy Mara arcán is látszódik, hogy nem minden cukormáz. Látszik rajta, még ha csak egy pillanatig is, de látszódik, hogy neki is vannak súlyos emlékei, amik nyomasztják, de ő megtanulta kezelni. Vagy csak vezeklés lenne az, hogy másoknak segít? Nem tudom és valószínű, hogy nem ma este fogjuk ezt a titkot megfejteni.
- Amíg van jó, addig legalább van miért hinni, nem igaz? - nevetek fel kissé kesernyésen. Mert eszembe sincs elvenni az életkedvét attól, amit maga köré épített. De attól még úgy gondolom, hogy vannak jó dolgok, de vannak azok, amiket nem győzhetsz le, csak meghunyászkodsz és várod, hogy szépen leülepedjen körülötted. Ne úgy nézzenek rád, mint egy gyilkos lányára. Vagy még rosszabb, bűntársra, aki segített az apjának lányokat keríteni. Még ha nem is tudtam, hogy mit rejt ez az egész maga körül.
Persze sikerül megtörni a jeget azzal, hogy megjegyzem a sportok nem épp az erősségeim. Amilyen kétballábas vagyok mindenben képes lennék kitörni a nyakam az első két méteren belül.
- Három perccel idősebb nálam. Ezt pedig örömmel újságolja mindenkinek – bólintok a kérdésére. Hiszen kevesen tudják, hogy ikrek vagyunk és azt is, hogy meg van az a bizonyos ikertelepátiánk, amivel tudjuk, ha a másiknak szüksége van ránk. De most nem, mármint próbálom azt mutatni neki, hogy biztos zavar keletkezett az éterben és nálam minden a legnagyobb rendben. Míg ő éli a nagy álmait, addig nem fogok bele rontani az én problémáimmal.
- Ő mindig többre volt hivatott. Nem tudnám itt elképzelni, a ő pörgősebb, bevállalósabb és a bátrabb. Én is így vagyok vele, hogy már van itt egy felépített életem, minek kezdjek bele egy újba? Jó ez itt. - direkt nem térek ki a családra és arra, hogy barátaim sem sűrűn vannak. De hát ez mondjuk valószínű láthatja rajtam, hogy nem vagyok épp egy társasági ember. Én az vagyok, hogy megszerzem azt, amire épp szükségem van és elvagyok a magányomban. Egyszer megnyíltam valakinek, elfogadta ki vagyok, imádtuk minden pillanatát és egyik pillanatról a másikra megszűnt létezni. Mintha az élet csak emlékeztetne rá, hogy nem érdemlek senkit magam körül.
Bólintok, tudom hol van, sajnos túlságosan sokat találkozunk a kórházban. Legtöbbször természetesen azért mert, hogy be kell kötözni. Azt eddig ügyesen ki tudtam vele játszani, hogy beállítottam magam egy szerencsétlenségnek és nem pedig arra, hogy részegen az ember eltúlozza még azt is ha mutogatni kell. Minden mozdulatunk annyira kelletlen, hogy tuti lesz valami baj abból, hogy túl jól akarom magam érezni.
De mint minden az életemben, most is inkább arra koncentrálok, hogy mennyire jó barát lenne, nem önző. Nem ítélkezik. Erre persze minden emlék megrohamoz és azonnal menekülőre fogva iszom ki a maradékot a pohárból, szinte húzóra és már távoznék is a monológom végeztével, de megállít. A keze úgy simul a karomra, hogy kellemes érzés jár körbe. Mint mikor tudod, hogy gondoskodna róla ha hagynád. Ha képes lennél végre teljes mértékben kiborulni és elmondani mind azt, ami benned dúl. De az nem egy szép történet. Arra neveltek, hogy legyek erős és ne mutassam ki a gyengeségemet. Így még a gondolattól is megszédül a fejem.
Megtorpanva nézem a kezét és annyira szeretném csak lesöpörni magamról és távozni. Szépen angolosan, ahogy kellene. De nem megy. Ott állok mellette és csak a szemeibe nézek. Hallom és értem is amit mond. De hiába nyílnak szét az ajkaim, hang nem távozik belőle. Csak felnyögve ülök vissza a székre.
- Csak felejtsd el a démonokat – motyogom, ahogy eltűrve a hajam csak végig pásztázom a helyet. Fogalmam sincs, hogy mi tart itt mellette, de most a lábaim nem visznek sehova. Csak azt akarom tudni, hogy akarom zárni az estét.