Az, hogy minden megnyilvánulásomra talál valami pozitív helyettesítést csak szemet forgatok. Abban mi a buli, ha minden happy? Semmi. Mindig a problémák fokozzák a hangulatot és ebben nincs mit szépíteni. Minden rossz után kellene jönnie, valami jónak. Ezt szerintem valami szerencse sütiből nyerték, mert hogy az én életembe még nem jött el ez a rész. Mondjuk nem is kapálózom utána. Inkább sodródóm az árral. Ha eddig én megúsztam, nagyjából sértetlenül. Akkor csak nem most fogok bele halni az életvitelembe.
- Hogy a francba tudsz ennyire pozitív lenni? Olyan nincs, hogy nem volt az életedben olyan törés, amitől nem volt legalább egy napig csak negatív érzésed – most már kezd érdekelni, hogy mitől az a fene jó kedve. Nem hiszek semmiben, főleg nem abban, hogy körülöttünk lévő történéseket nem mi határozzuk meg. Mindenki a maga útjának kovácsa. Én pedig még kicsit érzem, hogy most lesz változás. Főleg, hogy ennyi új ember toppant be az életembe. Amit persze nem szándékoztam beiktatni. De az feltűnt, hogy Fortuna imádja az érzéseimet húzogatni.
Persze azért mert én ilyen negatív vagyok, nem kell mindenkinek az lenni és mondjuk nem is idegesít, csak egy picit. Hogy lehet egyszerűen átlépni a problémákon. Vagy itt senkinek nincs problémája? Mert azt viszont nem tudom elhinni.
Megfullasztani eszembe sem volt, mire megmozdulnék csak meg emeli a kezét, hogy minden oké, és nem fog elpatkolni az első normál beszélgetésünk után. Még a korai az este és hát istenem, nem vagyok egy sport ember. Inkább úszni szeretek. Az erődben csak kitörném a nyakam. A medencét pedig ismerem mint a tenyere, a fulladás pedig nem játszik fő szerepet az életemben.
- Köszi, hálás lennék – nevetek végül, miközben az izmaimból távozik az ijedség. Nem akarom újra átélni, hogy valakinek baja esik mellettem. Vagy épp miattam. Ezzel persze nem könnyítem meg senki életét sem.
- Nem, tizenhat voltam mikor ide költöztettek minket. Azóta csak az egyetemi éveim alatt éltünk máshol. Keith pedig diplomaosztó után lelécelt. Szerinte is kisváros. Én pedig már kényelmesen elhelyezkedtem – vonom meg a vállam. Nem igazán akarok máshova menni, nekem túl sok volt az is, hogy mikor apám ügye nagy port kavart. Szerencsére a bátyám nem került a reflektorba, így ő könnyebben mozog a nagy városokban is. Bár valószínű, hogy az ügy már rég feledésbe merült, nem érzem úgy, hogy képes lennék szabadon mászkálni nagyobb tömegben. Igen, van egy csöppnyi üldözési mániám.
- Amilyen ügyesen csinálod nem sok idő lenne. Remélhetőleg többé nem lesz rá szükség – mosolyodom el bátorítóan. Na, nem lelépni szándékozom, azt már kifejtettem az előző mondatomban, csak megpróbálom nem felnyalni az aszfaltot. Mondjuk nem tudok lemondani ezekről a cipőkről. Imádom, ahogy a férfiak figyelmét felkelti a kopogásuk. Azt pedig nem akarom elhanyagolni. - Hálás vagyok, amiért a társaságomat választottad, de nem vagyok olyan jó fej – nevetek fel, lássuk be, hogy valószínű erre ő is rájött. Inkább vagyok pufogó vipera, mint sem egy édesen doromboló kismacska. Minden közeledést azonnali támadásnak veszek. Lehet ezért is lettem jó ügyvéd, kiszimatolom ha valaki turpisságon töri a fejét.
- Tesókkal kötelező kiszúrni alkalom ad tán – bólogatok, bár mi jó tesók voltunk. Mondjuk inkább az iker dolog miatt. De attól még egészen jól kijöttünk. Mindig védtük a másik hátát. Azért voltunk együtt. Hiszen képesek voltunk hét és fél hónapot együtt szoroskodni anyánk hasába.
Aztán jött a kérdés. Tudom, hogy nincs benne hátsó szándék. Egyszerűen tudom, hogy erről nem szabad beszélnem. Az emberek nagy százaléka azonnal elrohanna. Nekem nem volt jó buli a tinikor. Most nyugszik meg az életem. Ahogy felpattannék, megbillenek, de még időben kapom el a pult szélét.
- Mara, nézd. Fogalmad sincs ki vagyok, és ezzel mit indítottál el – megrázom a fejem, ahogy a háta mögött megállok és rá teszem a kezemet a vállára. - Jó ember vagy hozzám – majd körbe pillantva a füléhez hajolva suttogom szavaimat. - Akik közel állnak hozzám hamar meghaltak. Nem akarok bajt hozni rád – nyikkanok meg, ahogy eltávolodom tőle. Elgondolkodva, hogy valószínű örökre egyedül kell legyek. Ezek viszont most nagyon megindítottak. Előhúzom a telefont. Most pedig hülyeséget akarok csinálni és előkeresem Chris telefonszámát.
- A vendégem voltál – intek a csaposnak, hogy fizetnék, aki már meg is indul a számlával és előhúzva a pénzt rá sem nézek. Csak Mara arcát figyelem. Kedves lány, akivel örömmel barátkozna az ember. Ha lenne rá lehetősége. - Talán egyszer, ha a démonok eltűnnek a lelkemből. Értékes ember vagy. Ne feledd.

Úgy tűnik, hogy a karma imádja az orrom alá dörgölni, hogy igen is az ember nem magányos. Kellenek a társas kapcsolatok. Mert ahelyett, hogy a lakásomban innám le magam, itt ülök és úgy csacsogok a lánnyal, aki lassan a személyes nővérkémmé avanzsálódik, mintha örökké ismertük volna egymást. Pozitivitása pedig émelyegtet. Nem is Ő, inkább csak ahogy a lelkem megnyílna és örömmel fogadná be, hogy újra társaságra találtam. Még ha csap pár percre, órára. Meglátjuk, hogy meddig bírja mellettem.
- Erről szól minden estém – nevetek fel fanyarul, ahogy egy újabb korty csusszan le a torkomon. Mondjuk egyedül és nem társasággal, de az már mellékes. A lényeg, hogy sokat nem változtat, én lassan csak az ivásban leszek legyőzhetetlen. Még ha úgy is érzem magam, mint aki képes lenne kiállni a világ ellen is, ha újra vissza kapnám önmagam. Ha újra itt lenne velem Ő. Akkor jó lenne. De azóta mindenki csak lelépet. Én meg itt maradtam abba a nyomorult városban, ahol a résztvevők nagy része csak a sorozatgyilkos lányát látják bennem.
Valószínűleg, ha több lenne mondjuk belőle a világ jobb hely lenne, már amennyit láttam a munkásságából. Most sem volt rest azonnal társaságomba keveredni. Pedig mintha a szemem sarkából láttam volna, hogy vannak ismerősei, akiknek intet. De ha mondjuk belőlem lenne még több, akkor a világ megérett a pusztulásra.
- Ideig-óráig elmenne, de aztán semmi újdonság vagy vakmerőség, esetleg valami probléma nem bukkanna fel, sajnos megunnánk a dolgokat - ismerem magam, az életem dráma nélkül elég unalmas. Mint most. De azért titkon örülök, hogy elfogytak a problémák, csak a munkában ütközök falakba. Ez viszont ezzel jár.
Felnevetek a világító tollas labda felvetésére. Igazából menő lenne, de nem fér bele a két hobbim egy estébe, hogy másnap ne úgy nézzek ki, mint alkoholista. Aki vagyok is. Így lassítva a tempón csak leteszem a poharat. Nem kellene felhívni a figyelmet a problémákra. Még ha érzem a torkom kaparásából, hogy kellene még egy korty. Csak egy. Így inkább felé fordulok a törzsemmel is, hogy ne érezzek késztetést, legalább a látványától.
- Kizárt! Ha valaha futni látsz csak szólok, hogy valaki üldöz, vagy valami – nevetek fel én is, mert sosem voltam az, aki örömmel cseszi szét a térdeit az aszfalton, hogy kikapcsolja az agyát. Arra kényelmesebb formákat szoktam találni.
- Igen, azért te is tudod, hogy nem igen keverednek ide idegenek. Akik úgy is néznek ki. Végül kiderül, hogy másnap ott ülnek az irodádban és mondjuk a válási papírokat szorongatják. Nem jó dolog ügyvédként vaktában bele bonyolódni az éjszakába – gondolok vissza a nem is olyan régen megtörtént esetre, de emberek vagyunk, mindenki hibázik, aki tagadja az hazudik. Azt pedig hamar leszűröm.
- Mindenképp – lágyulnak meg a vonásaim, azt hiszem régen mondták teljesen komolyan, hogy vigyázzak magamra és ne akarjak mindent magamra borítani. Ez pedig megrepeszti a jeget a lelkemben. Pedig nem akarom. Menekülni akarok. Elfutni. Nem tehetem tönkre még egy ember életét. Még is annyira jó érzés valaki normális emberrel beszélgetni. Így elnyomom magamban a sötét gondolatokat. De ez csak úgy fog működni, hogy a poharam folyamatosan tele lesz, még szinte el se veszi a pultos az üveget, újra nagyot kortyolok. Ezek a gondolatok nem ölik meg magukat. Minden egyes szavával csak a kést forgatja a mellkasomban.
- Én mindenképp. Neked lenne társaságod nélkülem is – mosolyodom el, mert nem hagytam figyelmen kívül, hogy ha én le is lépnék neki lenne hova menni az épületen belül. Jó is, ha nem lógnak a fejed felett a baljós bárdok.
- Ne csináld. Azt hittem jó kislány voltál – nevettem fel, ahogy szinte látom, hogy füstölgő fejjel próbál bármelyik pasi lemosni a vízálló rúzst a szélvédőről. A kocsi mindegyiknél tabu. Keith is úgy dédelgeti, mintha a gyereke lenne. Bár megértem, sokba került, hiszen apám csak úgy szórja a pénzt, hogy legalább az egyik gyereke szeretetét megvegye.
- Én.. - nagyot nyelve meredek a semmibe, ahogy az emlékek megtámadják az elmémet és úgy érzem, hogy ez a cunami most elfog sodorni és a pohárért nyúlva húzom le egyben a benne lapuló vöröset. - Nem szeretek erről beszélni – köszörülöm meg a torkom. - Figyi, bírlak, jó fej vagy és hálás vagyok, hogy össze stoppolsz néha. De hidd el, hogy jobb ha távol maradsz tőlem..

Régen barátkoztam, ennek pedig sötét okai vannak. Most viszont úgy érzem, hogy a gödör legmélyén vagyok, oda pedig jó lenne valami fényességet hozni. Még ha nem is Ő lesz az örök barátnő, de megpróbálni, hogy milyen újra csak csajos programot véghez vinni jó partner, főleg, hogy így random találtunk egymásra. Ma este mindenképp. Főleg, hogy nem az Ő munkahelyén történik ez a kötetlen beszélgetés.
Bár azért kicsit hűvösebben kezdem a beszélgetést, igyekszem nem elsőre letaglózni, vagy elüldözni magam mellől. Az első olyan ember, aki ha meglát nem szeretne elmenekülni a másik irányba. Így elő kell hozakodnom azzal a mivoltommal, amit jó mélyre elástam még anno.
Csak egy grimasz kerekedik az arcomra, az optimizmust meghallva, de igyekszem hamar el is tüntetni. Sose szerettem, mert az életem nem abban a vágányban van, hogy a dolog jó oldalát látnám meg. Viszont bölcs szavaira csak magamra erőltetek egy kisebb mosolyt.
- Már ha vannak szép és könnyebb pillanatok – vonom meg a vállam kissé unottan. Mert a pár évem alatt, talán Keith volt az kettőnk közül, akinek jó irányba fordult az élete. Bár nem is szerepelt a tv-ben, hogy az apja bele vette a gyilkosságokba. De nem is baj, míg nem veszik egy kalap alá velem, addig nyugodt élete lesz. Én pedig kizárom azokat a lehetőségeket, hogy bárki összekössön vele. Bár a név egyezik, mindenben az ellentétem. Ami addig jó, míg így marad.
- Én türelmes vagyok általában, mert mindenkinek a saját baja a legnagyobb és a legfontosabb. De úgy érzem a világ már nem képes a befogadásra. Vagy a tolerálásra – vonom meg a vállam ismételten és végül elmosolyodom. - De minden a helyére kerül egyszer és akkor mindenki boldog lesz. Nem? - pillantok rá, még a végén tényleg a saját magam képét mutatom és elüldözöm magam mellől. - Bár szerintem több kéne belőled, mármint láttam párszor, hogy milyen türelmes vagy, még ha huszadjára is kell elmondanod. Ilyen kevés van – igazából ha nem lennék ennyire ború látó mindennel és mindenkivel akkor jobb társaság is lehetnék. Ő pedig tényleg az az ember, akivel normálisan meglehet beszélni mindent. Vagyis így első látásra arra fogadnék.
- Igen, az nem jó. Bár még sose kellett ilyennel megküzdenem, de gondolom, hogy nem kellemes – húzom el a számat. Másnaposságon kívül szerencsére mindig elkerült a fejfájás. Így nem igen tudom, hogy mi jó rá, azon kívül, hogy esős napon is örömmel bújok meg egy napszemüveg mögé, hogy a fény ne akarja megölni a retinámat.
- Nem baj, én meg vagyok a jogi hercehurcákkal, neked meg ott vannak a nyafis betegeid. Azokhoz nekem nem lenne türelmem. Mindegyikünk máshoz van programozva – vigyorodom el. Másnak száraz és unalmas a munkám. De ebben is meg van a pici varázslat. Csak akkor kell emberekkel találkozni mikor először mondják el miben kérek a tanácsodat, meg utána a bíróságon. Általában vagy telefonon vagy e-mailben kell egyeztetnünk. Így nem sok embert látok szerencsére.
- Tollast én is szerettem, de mióta a bátyám elköltözött azóta nincs hozzá partnerem – nevetek fel, nem mintha annyira kerestem volna, hogy most aztán mindenképp egy tollast ütögessek míg ki nem fulladok. - Erdőben futni? Az nem veszélyes? - ráncolom a homlokom. Mindenki hallott pletykákat, de én se hiszek el mindent. - Mármint én az első gyökérbe tuti felnyalnám a földet – vigyorodom el. - Ismersz, még így is képes vagyok lesérülni – legyintek egyet. Na, még az kéne, hogy itt futkossak, ki is köpném a tüdőmet. Pedig kéne valami, ami kikapcsolja az agyam. Sokáig nem menekülhetek az alkohol mámorába.
- Nem sportolok, extrém dolognak esetleg idegen pasikkal való flörtölés és a bajba keveredés számít? - nevetek fel. Nem tudok értelmes programot felmutatni a munkámon és az alkoholon kívül, hiszen mire körül nézek már ki is ürült a pohár, a csapos pedig már újra is tölti, amire csak hálásan mosolygok egyet felé. Lehet jobb lenne lassítani, de nem megy.
- Szerintem túl sokat dolgozunk, és unalmasak lettünk. Nézz ránk. Itt ülünk munkaidő után és egymást hallgatjuk. Fogadjunk tini korodban neked is bőven akadt jobb programod – ha más nem is, de az egyetem mindig feldobta a napjaimat. Voltak őrültségek és nem unatkoztunk. Bár nem sértésnek szánom, vagy szánakozásnak. Inkább egy olyan megjegyzés, amit anyáink közölnének, hogy így vénlányok maradunk, ha csak ülünk és várjuk a sült galambot.

Bár tini korom óta itt élek, még sem mondanám magam társasági embernek. Ha úgy van inkább otthon töltöm a szabad perceimet. Most még is kellet valami zajos, füstös hely, ahol a gondolataim csitulnak és arra tudok koncentrálni ami körül vesz. Plusz pont, hogy legalább az alkohol elfogadható áron mérik. Épp a gyöngyöző párát figyelem, ami kicsapódott a poharam oldalán, mikor ismerős idegen lép közbe, hogy még véletlenül se jusson eszembe őrültséget csinálni. Pedig benne van a pakliba. Szinte mindig. Ő pedig a legjobb tanú ilyen szinten. Hiszen sérüléseim nagy részét ő szokta ellátni. Olyan gondoskodással és türelemmel, amit csak birkatermészettel rendelkező egészségügyisek képesek.
- Mara – bólintok végül. Na igen, idáig sem jutottunk el az évek alatt, hogy megtudjuk miként szólítsuk a másikat. Látszik mennyire ellöknék mindenkit magamtól. Még ha haloványan emlékeztet is olyan emberre, akiért ölni is képes lettem volna.  - De akkor, ha te Lodie-t használod – mosolyodom el. Nem sokaknak engedem meg, hogy becézgessenek. De ha már itt tartunk, akkor miért ne? Örökre még sem élhetek bezárva saját magam által.
Amint lehuppan kicsit enged a mellkasomban érzet szorítás, bár még mindig van bennem egy fajta félelem. Hiszen akivel eddig jóba kerültem vagy meghalt, vagy meghalt. Sok választása nem volt eddig senkinek. Nagyot nyelek a gondolatra. Mert az emlékek törnének fel, de szerencsére a poharak apró csilingelése visszaránt és bólintva nagyot kortyolok a vörös mannából. Egy apró sóhajjal jutalmazom, hiszen attól függetlenül, hogy milyen helyen vagyunk a bor egészen ízletes és nem valami pancsolt szőlő lé.
- Mindennap nehéz a maga módján. Megküzdünk azért, hogy lélegezve ébredjünk. Nem gondolod? - mélázom el egy pillanatra, majd igyekszem a búskomor énemet háttérbe szorítani és végül csak egy halk kacagással elfeledtetni a monológomat. - Amúgy csak van egy értetlen emberem és nehéz vele kommunikálni – vonom meg a vállam. Ami igaz is, mert azt hiszi csak ő van nekem és minden pillanatban neki élek, nincs életem vagy több ügyfél, aki ugyan úgy szeretne előrébb jutni az ügyében.
- Oh, nagyon sajnálom. Remélem semmi komoly. Bár lefogadom, hogy ha az lennél nem itt ücsörögnél, hanem vele lennél, hogy segíts rajta – mosolyodom el. Szakmai ártalom vagy csak emberségből is, de kinézem belőle, hogy ő az, aki mindent félre dobva megy egy barátnak segíteni. De nem vagyok jó ember ismerő, ez az évek alatt bebizonyosodott.
- Nem tervezem. Mindig csak úgy jön. De ma a biztonság kedvéért hazának leveszem a magas sarkút – billentem felé a lábfejemet. Még képes leszek három pohár után a nyakamat kitörni benne. Ha már ennyire emlegetjük az ügyetlenségemet.
- Ügyvéd vagyok, amolyan szabadúszó. Amire épp igény van. Bár itt vannak érdekességek be kell vallanom. - megvonom a vállam. - Épp annyira unalmas, mint aminek hangzik. Az izgalom kifut ott, hogy megnézed az iratokat, átnyálazod az előzményeket. Megpróbálod kibogozni a valóságot – vágok egy grimaszt. Bár oda vagyok a munkámért, mostanában még az sem hoz lázba, ha valaki gyilkossági ügyet nyomna az orrom alá. Viszont érzem, hogy van itt más is, ami vár rám. Csak türelmesnek kell lennem.
- Neked valami extrémebb hobbi, mint mások bajait ellátni? - érdeklődve nézek rá, ahogy újra belekortyolok az italomba, majd végig mérem. - Várj. Kitalálom. Fallabda? Tollas? - nevetek fel végül, hogy érezze igyekszem lazábbra venni és nem rá feszülni erre az egészre. Mint ahogy az elején indítottunk.

Sokadik aktát dobom félre az asztalról, hogy megtudjam támasztani a fejem, ami már lezsibbadt a sok mellé beszéléstől. Imádom a politikát és a vele együtt járó haszontalan rizsát, ahelyett hogy tökösen megmondanák, hogy mi a problémájuk. Az egyik ügyfelem azzal keresett meg, hogy a telke eegy részét lecsatolták és ő ebbe nem egyezett bele. Nézzek már utána, hogy ezt megtehetik-e és még véletlenül sem valami védett terület. Mert akkor természetesen belenyugszik, de csak úgy se szó, se beszéd nélkül lekerteltek egy nagyobb területet. Szemüveget levéve az orrnyergemet masszírozva nézek az órára. Mára épp elé g volt, a telefonomon már várt jó pár üzenet a testvéremtől, de inkább nem is veszek tudomást róla. Csinálja ő is a dolgát, én is. Nem egyezzünk abban, hogy apánkat néha meg kellene látogatni. Menjen. Nem az ő életét keserítette meg. Én pedig azért nem fogok oda riszálni magam, hogy ő nosztalgiázzon az áldozatain.
Így csak egy merő sóhajjal dobom a táskámba a telefont, majd mindent lekapcsolva indulok a hűvös városnak, amit már ellepett az éjszaka sötétsége. Nem voltam sose félős, talán ez a probléma, hogy ez miatt keveredek mindig zűrbe.
Most viszont jobban szomjazok valami erősebb alkoholra, mint valaha. Most megkavarta a lelkem a bátyám és már érzem, hogy megremeg a kezem a gondolattól is, hogy nem messze van a helyi felkapott kocsma. Most azzal is beérem. Otthon csak az üres vodkás üvegek pihennek a padlón.
Úgy tépem fel az ajtót, akár az életem múlna rajta. Körbe se pillantok csak a pult felé veszem irányom és azonnal egy üres helyre ácsingózva ülök le, hogy egy pillanatra összeszedjem minden gondolatomat.
- Édes vörösbort kérnék – vetem oda hanyagul. Elég ha valami ízelítővel kezdünk semmi erőssel. Hosszú még az éjszaka ahhoz, hogy az elején már kiüssem magam. Még bármi mókás dolog is történhet. A helyiek is elég izgalmasak tudnak lenni, de mint mindenki, én is hallottam a suttogást, hogy egy új befektető jelenne meg a városba, felkavarja az álló vizet. Ez pedig kissé megmozgat. Pedig még utána se jártam teljes mértékben.
Amint előttem terem a rendelésem lassan kortyolok, hogy megnyugtassam a testem és a lelkem. Mielőtt teljesen kicsúszik a lábam alól a talaj. Az üzeneteket pörgetem és némelyiknél grimasz vagy épp szemforgatást követően megyek is tovább. Mikor egy ismerős hang zendül meg nem is olyan messze tőlem. Főleg, hogy a nevemen szólít. Így lustán emelem fel a szemem, hogy ránézzek. Egy pillanatra megfeszülök és érzem, hogy a fejem húz. De még időben megrázom magam, hogy emlékezzek hol vagyok, mikor és kivel.
- Szia, Tamara, igaz? - paskolom meg a mellettem lévő üres széket, mintha nem lenne elég bajom, de még szívatom magam. A lány mindig kedves volt  olyan, akivel örömmel barátkoznál. Ha nem emlékeztetne rá. Igen. Még a nevét sem tudom magamban kimondani. A fájdalom miatt újra a pohárba vetem magam.
- Elvileg két pohár ebből, majd egy kád forró víz, majd a puha ágyikó. Bár gyalog jöttem, kitudja milyen állapotba kerül a lakásomra. Sose lehet tudni – nevetek fel, mert igen elég sűrűn kerülök a kórházba kisebb-nagyobb sérülésekkel. De attól nem életcélom állandóan kötésben rohangálni. Még is mindig sikerül.
- Neked mik a terveid? Azon kívül persze hogy ugrásra készen vagy,  ha összetöröm magam – vigyorogva emelem a poharat felé. Nem szabadna ezt tennem, mert tudom, hogy a fájdalom csak erősebb lesz ha a közelembe tudom. Még is, kell valaki, aki a földön tart. Patt helyzet. De ezen ráérek holnap gondolkodni. Most csak igyuk meg ami előttünk van. Mint említettem, hosszú az este.