Ha az ember olyan helyen él, mint Rose Harbor, egy idő után hozzászokik a különös találkozásokhoz. Madison fehérboszorkány volt, aki előszeretettel készített védelmi amuletteket, és szerencsehozó talizmánokat – amelyek talán nem voltak olyan hatékonyak, mint a fekete mágiával átitatottak, de nem is rejtettek magukban annyi veszélyt – azoknak, akik felkeresték, s mint tanítónőt számtalanszor érte már meglepetés valamelyik tanítványa családjával kapcsolatban, de ez a mostani… Nem, ez a mostani találkozás egészen új volt. Már csak az a kérdés, hogy valaminek a végét, vagy a kezdetét fogja jelenteni?
- Nem, én sem hiszem – bólintott kissé kimérten a férfi válaszára, észre sem véve, hogy ez a mozdulat tökéletesen reflektál az övével. Az idegen arca semleges volt ugyan, talán kicsit felejthető is, nem olyan, ami sokáig megmaradna az emberben, ha elsétálna mellette az utcán, de a tekintetében volt valami. Valami, ami azt az érzetet keltette a boszorkányban, hogy sokkal több rejtőzik mögötte, mint amit valójában mutat. Vajon mit találna, ha használná a képességeit, és megpróbálna az érzelmei mögé látni? Persze nem tette. Itt ilyesmire sosem vetemedett volna.
Amikor a férfi egy lépéssel közelebb lépett saját halottjához, Madison is tett egyet James nyughelyéhez, tenyerét ismét a márvány fejfára fektetve, mintha onnan várná a válaszokat, amelyeket keres. Vagy az a biztonságot, amit James jelentett mindig a számára.
- Őszintén remélem, uram… - kezdte a nő, fürkésző kék szemeit tökéletes őszinteséggel, együttérzéssel emelve az idegen arcra. -… ha egyszer megtalálja azt, akit keres, nem lesz szükség arra, hogy virágot helyezzen a sírjára – mondta. – Nincs szomorúbb annál, mint amikor az embernek nincs ideje arra, hogy elbúcsúzzon attól, akit szeret. Nem, őszintén kívánom, hogy az élők között leljen rá – hangja ugyan halk volt, mégis tele érzelemmel. Nem tudhatta, hogy ki lehet a férfi által keresett Eloise, ahogy azt sem, hogy mi szakította el őket egymástól, de úgy értelmezte, hogy a nő sorsa még az idegen előtt is ismeretlen. Miért éppen a temetőben keres vigaszt az, akinek megvan a lehetősége arra, hogy az élők között is megtalálhatja?
Kissé megrökönyödve pillantott a felé nyújtott virágra, de mire feleszmélt volna, hogy mit csinál, egy újabb bólintás kíséretében már el is vette. - Köszönöm – mondta szelíden, majd a rózsát a férje fejfájának tetejére fektette. – Minden jót! – köszönt el az úrtól, és egy darabig még figyelte távolba vészó alakját. Csak akkor jutott eszébe, hogy meg sem kérdezte a nevét, amikor már visszafordult szerette nyughelyéhez.
Ez különös volt, nem gondolod, James?
"Ez a hitünk ellentmondása: az öröm a bánatból fakad, és a halálból élet születik. A gyász pedig az út, amely egyikből a másikba vezet." - Walter Wangerin -.
A fiatal özvegyasszony pontosan azt a reakciót produkálta, mely elvárható volt ebben a helyzetben: összerezzent és kizökkent. Hasonló szituációban sem lett volna váratlan megrökönyödése, de a temető atmoszférája, a gyász, mely amúgy is megbénított az embert, s kevesebbé is tette halandó mivoltánál, ugyanakkor többé is azáltal, hogy megállt azon a helyen, hol az elmúlás és örökkévalóság összeért, így Mrs. Cooper zavarodottsága pontosan úgy alakult, hogy számításaimnak megfelelő legyen. Talán rossz, ócska szokás volt még a legemberibb lépést is a bárányok hitvallása és tanítása szerint modellezni, talán ravaszság, elővigyázatosság. Nem volt, aki megmondhatta volna. Jelenleg csak azt éreztem, hogy van a nő lelkében valami, mely Tristanéban is ott lakozott, egy eltemetett, tagadott, de megélt gyász, s hogy Mrs Cooper pontosan ugyanannyira félt magának bevallani az igazat, miszerint a temetőben saját elvesztett életét és énjének nagyra becsült részét hagyta önkénteelnül távozni az elérhetetlen túlvilágra.
- Úgy hiszem nem, Ms. - válaszoltam udvarias biccentéssel és igyekeztem pillantásommal nem zavarni, így tekintetem diszkréten visszasiklott Eloise márványkövére, mint aki behatárolta magát saját halottjához. Szám alig láthatóan rezdült meg, ahogy a vágyott információ helyett csak a zsákutca szorításának érzése jutott el hozzám. Mélyet lélegeztem ki és be és fel lábra álltam, egyik kezemet elsüllyesztve vékony szövetkabátom zsebében. Túlságosan meleg volt ezen a nyári estén ahhoz, hogy téli szövetkabátot viseljek és ennek legnagyobb tudatában is voltam. Teljesen mindegy volt, hogy őszi, vagy téli hideg, vagy nyári forróság tombolt: sosem felejtettem el a dologház ridegségét. Mindig fáztam. Míg a külső hideg úgy tűnt el, mintha soha nem is létezett volna, belül valami megfagyott és nem indult olvadásnak.
- Nem - feleltem kurtán, de nem ellenségesen. Nem hibáztattam a nőt (ki lehetett bármilyen teremtmény, ám megígértem magamnak, hogy a temető határain belül nem foglalkozom a természetfelettivel). A városban rengeteg külhonból érkezett szerzet fordult meg, egy ír akcentusú férfi feltűnése csekélyke izgalmat tartogathatott a helyiek számára. Tulajdonképpen lehettem volna első generációs rose harbor-i és az itt nyugvó is ír keresztnevet viselt. - Valahányszor temetőbe megyek mindig minden olyan sírra teszek egy-egy fehér rózsát, hol a halott keresztneve Eloise - néztem a nőre és szemében a gyász és részvét szikrája után kutattam - Reménykedem benne, hogy egyszer megtalálom azt, akit egykor szerettem és hogy véget ért a szenvedése.
Megvártam válaszát és udvariasan biccentettem, majd felé nyújtottam az egyetlenegy rózsát, mely a kezemben maradt.
- Ha nem veszi tolakodásnak, a férje emlékére - hagytam, hogy elvegye, amennyiben elvette, s ha visszautasította, úgy inkább leraktam a három másik mellé Eloise Thompson sírkövére - Minden jót, Ms. Cooper! - érintettem meg a sapkám karimáját, majd a parcellák közt egyenesen kivezető murvás úton elhaladtam a temető kijáratáig, még egy pillantást vetettem a kovácsoltvasba illesztett jelmondatra, majd elővettem cigarettatárcámat.
Mads sokakkal ellentétben nyugalmat érzett a temetőben. Számára nem a halált jelképezte a hely, hanem az emlékezést és a békét. Olyan színtér volt, ahol közel érezhette magát azokhoz, akik egykoron az élete részét képezték, de már nem lehettek ott, hogy együtt haladhassanak tovább az úton. James sokkal inkább jelen volt itt, mint a közös otthonuk bármely helyiségében.
Ebbe a békébe és nyugalomba rondított bele az idegen a cigarettájával, megrepesztve az emlékezés törékeny burkát, amelyben a tanítónő ringatózott. Természetéből fakadóan nagyon megértő volt, aki előbb köpte volna szembe magát, mintsem bárki ellen szót emeljen, most mégsem tudott csendben lenni. Nem, amikor látta a hamut a megszentelt földre hullani.
Már felkészült rá, hogy erélyesebben kell szólnia, de a legnagyobb meglepetésére a férfi az első szóra engedelmeskedett. Talán túlságosan is hamar ítéltem, gondolta, miközben homlokán elsimultak a rosszallás ráncai.
- Köszönöm – biccentett végül szelíden, űzött tekintetét újra hajdanvolt kedvese sírjára szegezve. Úgy érezte, udvariatlanság volna továbbra is a másik sírnál lévőt figyelnie, hiszen megtette, amit kért, így nincs dolguk tovább egymással. A falevél leseprése után keze újra a hűvös márvány tetejére simult, és akkor sem emelte fel onnan, amikor az ismeretlen újfent megszólította.
A nevén szólította.
- Elnézést… - ismételte meg a férfi szavait, kérdő szemekkel méregetve azt. - …találkoztunk már? – billentette kissé oldalra a fejét, hogy egy kicsit más szögből is szemügyre vehesse a vonásait. Megfordult a fejében, hogy talán a férje egyik ismerőse volt, vagy az egyik kis tanítványának a rokona, és innen tudja a nevét. Mindenesetre furcsa bizsergést érzett végig futni a gerincén, ami nyugtalansággal töltötte el.
Tekintete követte megszólítójáét, és két lépéssel közelebb is lépett, hogy jobban szemügyre vehesse a fejfát, amit előtt a másik időzött.
- Ó… - ajkai majdnem hangtalanul nyíltak el, amikor elolvasta a nevet. Lassan három éve járt ide rendszeresen, de soha nem jutott eszébe, hogy a szomszédos sírokkal foglalkozzon. – Sajnos nem ismertem – rázta meg a fejét, amitől szőke, elszabadult hajszálai táncot jártak szív alakú arca körül. – A férjem származott a városból, én csak akkor jöttem ide, amikor összeházasodtunk – magyarázta. – Talán a rokona? – kérdezte kedvesen, egy árnyalattal együttérzőbb hangon, mint amikor legelső alkalommal megszólította. Ő pontosan tudta, hogy milyen érzés a gyász, és a veszteség miatt érzett fájdalom.
- Tehetne egy próbát a gondnokságon. Ott biztosan nyilvántartanak egy-két információt – tanácsolta, egyik kezével a távolba vesző épület felé intve. – Holnap reggel. Szerintem ma már nem fogadnak ügyfelet – pillantott az órájára. Észre sem vette, hogy ennyire elhúzódott az idő, bár igaz, hogy eleve későn érkezett.
"Ez a hitünk ellentmondása: az öröm a bánatból fakad, és a halálból élet születik. A gyász pedig az út, amely egyikből a másikba vezet." - Walter Wangerin -.
A szemem sarkából is észrevettem, ahogy a nő fészkelődni kezdett ezzel elárulva, hogy nincs tetszésére jelenlétem. Megtanultam kizárni a külvilágot, s magam csekélyke örömére és annál messzebbre mutató céljaira koncentrálni, így minden figyelmemet a sírnak és a benne nyugvó feltételezett személynek szenteltem, egy pillanatra lamentálva a múlt vákuumszerű húzóerején, s események láncolatán, melyek végül ehhez a parcellához vezettek. A cigarettám lassan fogyott, csendesen izzó vége pedig erősen kitűnt a temető szürke mozdulatlanságából. Élveztem ezt a néhány másodpercet, míg Tristan és nem Elijah O'Mooney lehettem. Tudtam, hogy ha felállok ez előbbitől határozottan és minden szentimentalitás nélkül kell búcsút vennem, utóbbit pedig úgy kell magamévá tennem, mintha a kígyók magukra tudnák ölteni levett, elhalt bőrüket. Az én élő lényem állt a bábfonalak másik oldalán, melyek mozgatták ezt a fantomalakot, mely úgy járt, lélegzett és cselekedett ennek a romlott világnak a színén, mintha lett volna bármilyen létjogosultsága erre... Holott nem. Semennyi nem volt.
A nő tétova hangja már-már úgy érkezett el hozzám, mikor a tenger hullámait eleget figyelve az ember már számít a következő víznyaláb szárazföldre rohanására, s a folyamatot szinte örökkévalóan hosszúnak éli meg, nem lép el, hagyja, hogy a víz a bokája köré fogja lágy szorítását, majd kisajátítsa magának azt a néhány percet is, melynél már nincs jelen, mikor újra eggyé vált a tenger nagy, robusztus testével.
Oldalra fordítottam a fejem lassan, komótosan, a megszólítástól nem rezzentem össze. Úgy vettem fel a szőke hajó nővel a szemkontaktust, mintha csak egy pillanatra szakítottam volna meg azt, s szempárunk mindvégig a másikébe kulcsolódott volna. Egy másodperc törtrésze alatt úgy gyűjtöttem be az információkat, mint grafológus már elemzett kézírásról. Nem a megszokott látogatási időben jön, tehát friss a gyász. Mivel egyedül jött, így nem lehet a testvére a halott, az emberek többsége a többi családtagjával látogatja testvére, egyéb rokona sírját. Nem lehet a szeretője sem, szerető ugyanis nem hoz virágot. Az elhunyt felesége. Lopva a nő ujjára pillantottam. Már nem hordja a gyűrűjét és nincs is elfehéredve az ujján annak nyoma. Menthetetlen szerelmes.
Épp csak annyira néztem a kézfejére, hogy pislogásnak higgyje a pillantást, majd újra a szemébe néztem és biccentettem.
- Természetesen - mondtam, s felállva egy gyors, gyakorlott mozdulattal cipőm talpán oltottam el a csikket, majd azt ezüst cigarettatárcámba rejtettem a többi, megkezdetlen szál mellé - Elnézését kérem, hogy megzavartam.
Figyelemmel kísértem, ahogy eltávolította a frissen lehullott szomorúfűz levelet a fejfáról. Lelkemben - bár nem szerettem így referálni rá -feléledt egy egészen halvány lángocska, mely egyszeriben a megértéshez egészen hasonlatos érzést keltett, s az előző gondolataimmal összekapcsolódva a kettős most különös egyveleggé vált bennem. Nem megértés, csak értés, javítottam magam rögtön, hiszen tudhattam, hogy Elijah O'Mooney nem empatikus, csupán megfigyelő és reflektáló alkat, majd a tárcát visszatéve kabátom zsebébe viszonoztam a hölgy megszólítását.
- Bocsásson meg, hogy másodjára is megzavarom gyászában, Mrs. Cooper - kezdtem nyugodt hangon, lassan tagolva - Esetleg meg tudná mondani, hogy az elhunytnak volt-e Rose Harbor-ban családja? Esetleg férjezett asszony volt?
Visszapillantottam a fehér rózsákkal díszített sírra, melyre az Eloise Thompson név vésettetett.
Szervusz, James, Madison Cooper puha ujjai a sírkő fényes tetejére simultak, amely mozdulat akkor sem lehetett volna szeretetteljesebb, ha valódi, eleven bőrt tapintana. Egy percig csöndesen állt, elmélázva a régi életének emlékeiben, amely a fájdalom szorítása helyett a nosztalgia kellemes melegével töltötte el a lelkét. Bár hiányzott neki a férje, megtanult úgy gondolni rá, hogy az elvesztése felett érzett gyász ne legyen tele keserűséggel. James azt akarta, hogy éljen, így hát élt.
Ez persze nem akadályozta meg a heti rituáléban. Igen, minden héten eljött hozzá. A port és faleveleket lesöpörte a márványtömbről, új virágokat hozott a korábbiak helyére, majd lekucorogva az üde zöld fűre mesélni kezdett. Összevissza fecsegett mindenről, szavakba öntve a legnagyobb csacskaságokat is, és közben elképzelte, hogy mit mondana, vagy milyen grimaszt vágna rájuk a szeretett férfi.
Éppen az utolsó száraz virágokat cserélte le a vázákban, amikor megpillantotta az idegent. Próbált ügyet sem venni rá, hiszen elég időt töltött a gyászban ahhoz, hogy tudja, az emberek nem az élők kedvéért választják a sírkertek békéjét. Mégis. Volt valami furcsa a férfiben, ahogy cigarettázva lépdelt a parcellák között meg-megállva, virágot helyezve néhány sírkőre. Lehet, hogy a gondnoksághoz tartozik, futott át elméjén a gondolat. Nem, ahhoz túl elegáns, szőtte tovább elképzelését. Hiába volt nyár, a koraesti időpont nem volt megfelelő időpont egy esetleges temetésre, és a férfi egyébként sem tűnt koporsókísérőnek. Talán hozzátartozó...
Egy biccentéssel fogadta az idegen gesztusát, majd kék szemeit újra egykori kedvese sírjára szegezte. Az úriember éppen a szomszéd márványtömbnél állapodott meg, így Mads zavarban érezve magát, nem tudta elkezdeni a beszámolóját. Pedig lett volna mit mondania, de nem egy másik ember füle hallatára. Nem úgy a másik... Helló, kislány - a tanítónő egy pillanatra összerezzent, mert azt hitte a köszönés neki szól, és már formálta is a szavakat a válaszra (amit az idegen nem tett volna zsebre), de még időben ráeszmélt, hogy a férfi tekintete a sírkőre szegeződik, amely elé le is guggolt. Mads nem emlékezett rá, hogy valaha is látott volna valakit annál a sírnál.
Egyik lábáról a másikra állt, cipőjének magas sarka pedig egészen a puha talajba süppedt, miközben kezeit a krémszínű kabátja - ami éppen a fekete szoknyája szegélyéig ért - zsebébe süllyesztette. Makacsul eldöntötte, hogy megvárja, amíg a másik lerója tiszteletét és távozik, pedig a borongós idő miatt úgy festett, hogy aznap korán besötétedik.
Talán csöndben is maradt volna, ha a cigarettafüst nem ér el az orráig, fájdalmasan csavarva egyet a szívén. Utálta a cigarettát, de nemcsak a füst volt az egyetlen, ami felszólalásra sarkallta; éppen látta, ahogy a hamu egy része a valaki nyughelyén landol, amit kicsit sem talált illőnek. Én sem szeretném, ha valaki hamutálcának használná a síromat, summázta.
- Elnézést? - szólította meg tétován az úriembert. - Megtenné, hogy eloltja? - kérdezte. - Remélem, hogy nem nekem kell felhívnom a figyelmét arra, hogy a tüdőrák nagyon is létező betegség... Az egy dolog, hogy ön szívja, de a passzív dohányzás legalább olyan káros - tette hozzá, miközben egy frissen lehullott falevelet sepert le James fejfájának tetejéről.
"Ez a hitünk ellentmondása: az öröm a bánatból fakad, és a halálból élet születik. A gyász pedig az út, amely egyikből a másikba vezet." - Walter Wangerin -.
Mindig először a temetőt néztem meg, bármerre is vitt az utam. Kértem néhány szál fehér rózsát a főutcai virágosnál, majd szürke füstöt húzva magam után megindultam a dombtető lejtőjén végigfutó fejfák felé, késő délután. A kevésbé forgalmas utcákat választottam, közben láthatatlan jegyzéket készítettem elmémben minden természetfeletti jelről, s a nem emberinek tűnő lakosok járművének rendszámát megjegyeztem.
Két cigaretta is végigégett, mire a temető bejáratához értem. A szűrőhöz közelítő csikk még mindig a szám sarkában világlott, s mélyeket lélegezve felpillantottam a kovácsoltvas, szögesdróttal átfuttatott kerítés nagy kapujára. Feltámadunk. Ráérősen hagytam, hogy a cigaretta még egyszer felizzon ahogy füstje beáramlott tüdőmbe, majd a földre ejtettem a csikket, s cipőmmel közönyösen eltapostam.
Odabent először megbizonyosodtam róla, hogy nem tapasztalok mozgást a sorok között. Nem véletlenül választottam a szerdai nap e különös óráját. Nem. Az emberek sosem jártak temetőbe hétköznap. Pénteken sokuknak eszükbe jutott a halál, talán Krisztus halálának kollektív tudatalattiba épülésétől, de legfeljebb vasárnap tettek kitérőt, hogy fejet hajthassanak a hűvös sírkövek előtt. Aztán elfelejtették az egészet. A látogatást és a halottat. Meg a halált.
Újabb cigarettát vettem elő ezüsttárcámból, az öngyújtó lángjába tartottam végét, hagyva, hogy az aprócska fény legyen az egyetlen világos, melegséget adó forrás az egész környéken, aztán szimbolikus módon kioltottam. A fejfákat olvasva, szinte szórakozott, de határozott és egyenletes léptekkel haladtam balról jobbra, elég volt szemem sarkából balra pillantanom, hogy lássam: egyikük sem az volt, kit kerestem.
Összébb húztam magamon szürke szövetkabátomat és nem csüggedve a második sorba léptem. Nem baj. Nem fogalmaztam meg pontosan, hogy ez mire is vonatkozott pontosan.
Újabb sor, s most az egyik első sírnál nem tettem még egy lépést. Kilégzés és belégzés. Füst távozott. Ajkaim közé csippentettem a csikket és lehajoltam, hogy odatámaszthassam a fehér rózsát a kőhöz. Biccentettem. Túl régen született. Ettől függetlenül hátrahagytam az egyik fehér szirmú virágot.
Úgy jártam végig valamennyi sort, mintha a levegőben úszva, nesztelenül siklottam volna a föld felett. Érzékeim folyamatosan készenlétben figyelték a bejáratot, s a fűzfákkal és tujákkal tarkított telek végét. Mikor magam is elhaladtam egy-egy növény mellett, megsimítottam azok levelét. Ti, kik osztoztok a földön a halottainkkal... húztam végig kézfejemet az egyik fűzfa lecsüngő levélzetén, majd lehamuztam a murvára.
A sarkon befordulva csendesen és hirtelen torpantam meg. Nem voltam egyedül. Tőlem úgy húsz méterrel egy asszony alakja rajzolódott ki az augusztusi kora esti fényekben, jöttömet nem vehette észre, hiszen tekintete az egyik sírkőre szegeződött és nem pedig a külvilágot pásztázta. Egy másodperc törtrészéig még mérlegeltem, aztán úgy döntöttem nem hagyom ki az utolsó sor sírt rövid sétámból. Tempómon nem változtatva, laza és megfontolt mozgással indultam tovább, de a kőbe vésett nevek mellett most már a szőke nőt is szemmel tartottam. Rögtön néhány lépés után újra elidőztem, s még egy rózsát helyeztem el egy másik halott számára, s folytattam is utamat. Amennyiben a tőlem balra tartózkodó nő észrevett, egy diszkrét biccentéssel köszöntöttem, de nem siettettem meg lépteimet. Akkor sem jöttem zavarba, mikor az egyik elhunyt nevét megpillantva egyenesen a mellette lévő parcellánál álltam meg.
Ajkam sarkába szorítottam parázsló cigarettámat, majd leguggoltam és a maradék három rózsaszálat (egyet megtartva) a sírra fektettem, aztán végigsimítottam ujjaimmal a követ.
- Helló, kislány - szóltam csendesen és megfagytam abban a guggoló pozícióban, melybe az imént ereszkedtem. Ujjbegyeimmel bűvöletbe esve becéztem a követ, mintha csak megpróbálnám megérinteni az alatta fekvő, törékeny testet. Bárcsak te lennél, gondoltam magamban és mélyet lélegeztem, hogy a szürke, tömött füsttel együtt fájdalmam is a magasba, az ég felé szökhessen.
Kezdőlap
