Az élet néha olyan véletlen találkozásokat varázsol elő, amilyeneket egyetlen író se merne lemásolni.
Azt mondják, nincsenek véletlenek. Így talán az, hogy a 4-4 főből álló kis csapat pont itt, pont egy amorf állapotban lévő holttest környékén találkozott, valahol a nagy könyvben meg volt írva. Többükben feléledt a gyanú, hogy a másik társaság nem szimpla ember, ki semmit sem tud a természetfelettiről, sőt. Az őrszellemek felismerték egymást, és sajátos módon jelezték gazdáiknak, hogy itt bizony több volt, mint ami elsőre tűnt.
A rejtélyes üzenet ami a nyíllal a holttestbe fúródott mindannyiukat elgondolkoztatta. A Rose Harbor-iak már régóta próbálták felgöngyölíteni az ügyet, ki áll az eltűnések és a gyilkosságok mögött. Vajon az Angliából érkezett férfiakkal kialakul közöttük kooperáció? Vagy saját szakállra fog mindegyikük nyomozni? Rengeteg a megválaszolatlan kérdés, amikre csak az idő adhat választ.
Stephen és Gabriel az erdőben már bottal üthette a nyilat kilövő alak nyomát. Habár néhány részleges lábnyomot találtak, eredete beazonosíthatatlan. 46-os férfibakancs. Az egyik leggyakoribb lábméret Amerikában. Az sem biztos, hogy a férfi - kit akik ismerik személyét Kaszásnak hívnak - hagyta itt a nyomot. Vakvágány tehát ez is, a titokzatos elköveti ezúttal is kicsusszant kezeik közül.
Hőseinknek nem sok idejük volt eldönteni, hogyan tovább, és sem ismerkedős, sem pedig stratégiai megbeszéléseknek nem most volt itt a helye, hiszen az eső, minek eddig is már lógott a lába hirtelen rákezdett, és mindannyian pillanatok alatt bőrig áztak. Godric határozottan jelentette ki, hogy ő majd gondoskodik a holttestről. Ő az, aki utoljára hagyta el a helyszínt, ex-katonaként az eső és a sár nem zavarta. Nem kérdés, hogy gyűlést kell tartaniuk. Azonban nem ma. Át kellett gondolnia a dolgokat, meg kellett próbálnia kideríteni, ki ez a négy furcsa idegen.
Hasonló gondolatok futottak át a britek vezetőjének, Cyrus-nak a fején is. Még útközben visszafelé kiadta mindegyiküknek az ukázt, hogy kezdjenek intenzív nyomozásba. Talán nem csak Graham fegyverét találják majd meg itt, hanem sokkal többet. Rose Harbor kis városának sorsa tovább bonyolódik.
Egy hulla, cseng a fülemben. Átváltozás közben. Éppen, hogy megbékéltem a gondolattal, hogy a vérfarkasokról szóló horrorfilmeknek nem csak, hogy van alapja, de tágabb ez a világ, mint hinném, most pedig egy félig nyúl-félig ember holttestével kell szemeznem. Rosszul vagyok, de visszafojtom a savas hányást, mert azt felmértem már, hogy rajtam kívül mindenki igen jól bírja a dolgot, nem tűnhetek a leggyengébb láncszemnek. A látszatra adnom kell. Még nem jutottam el, hogy teljesen elfogadjam a sorsomat, a felelősségemet, de az éjszaka közepén a mocsaras földben taposva reálisan kezdem látni a helyzetemet. Mély levegőt veszek, a fertő szaga beissza magát a szöveteimbe, nem csak a cipőmbe, és megfigyelem a másik négyest. Négy hétköznapinak tűnő alak, az egyik egy kölyök – pont, mint én, mikor nagyapám meghalt -, mégis, hozzáértően vizslatták az elénk táruló borzalmat. Sipirc a hulláról előre irányította a tekintetét, a semmibe meredt, legalábbis egy számomra láthatatlan dologra figyelt. Feszülten néztem őt, minden mozdulatára igyekeztem reagálni, annyi rám ragadt az Őrzőkkel töltött időm alatt, hogy az Őrszellem minket véd, jobb, ha egy húron pendülök vele. Pontosan olyan felismerés csillant a szemeiben, mint mikor először láttam Cunninghamet és White-ot. Egyből az Őrzők szellemeihez szaladt játszani, megörült, hogy végre láthatja a többieket. Évtizedekig egyedül szaladgált hasztalan, magányosan, megvetve a saját Lovagja által. Ez csak azt jelentheti, hogy az előttünk álló bagázs is Őrzők közül való. Bár Cyrusból és Stephenből (igaz, belőle szinte mindig) árad a feszült idegenkedés, valószínűleg nem ismerik a másik csapatot. Talán ők is olyanok, mint én, egy elkóborolt Őrző. Úristen, csap belém a felismerés – talán ők azok, akikkel Duke együtt harcolt? Terhes a csend, a két csapat egymást méri fel. Mielőtt még megszólalhatnék, egy nyíl repül a hulla mellkasába, süvítése átszeli a táj nyugalmát, mint kés a meleg vajat. Hátrahőkölök, Sipirc egyből a nyíl forrása felé rántja a fejét. Hálás vagyok Cyrusnak, hogy nem engem küld a támadó felkerítésére, de nagyot dobban a szívem, mikor Stephen ösztönösen előrántja a lőfegyverét. Ez a világ annyira idegen az enyémtől. Cyrus lép oda a nyílra erősített papírhoz, vállán átkémlelek, a nyomtatott üzenet tiszta és fenyegető. Egyértelmű, hogy másik társaság nem először találkozik ilyen hullával, és ösztönösen a legfiatalabb srácra siklik a pillantásom. Nyelek egyet, én is várakozóan tekintek a -feltehetőleg - városi bandára. Cyrus után, megelőzve papírt átvevő idegent, megszólalok. – Lovagok vagytok? – kérdésem egyiránt szól Cyrusnak, mint a többieknek. – Sipirc kiszúrt valamit. – magyarázom Cole-nak és a vezetőnknek, közben a fiatal srácot nézem, hátha elárulja az arca.
to shed blood for your brethren, and if needs must, to lay down your life
Kevés dolog lepte meg az életben már, és ha ez is történt, akkor sem adta a jelét legtöbbször - hacsak nem a káromkodást vagy még több kérdést vont maga után egy-egy ilyen esemény. Most ugyanúgy feltehette volna azokat a kérdéseket, amik a többiek felől érkeztek és nem csak azért nem válaszolt a rájuk irányuló kérdésekre, mert nem tudta volna megmondani, kicsodák, angolos eleganciával bemutatva mindenkit a másik négyes fogatnak, hanem talán fontosabb volt a hulla jelenléte - annak kiléte és az amorf teste. Mindenki zizegését felfogta, habár a számára ismeretlen tagok mozgását figyelte inkább, a reakcióikat - nem az arcukat, a testüket és ez volt az alapja a sikerességének sok esetben. Közelebb lépett McCoy-hoz és az élettelen testhez is - aminek tényére csak bólintott az ismeretlen felé, hogy leguggoljon amellé, amiben megakadályozták. A nyíl sebesen, erőteljesen csapódott bele a testbe, épp, hogy csak elkerülve Cole-t. Vajon mennyire tudták, hogy el fog onnan lépni? Vagy ha maradt volna, az ő hátába fúródik bele a kilőtt nyíl? A nyíl mozgásának irányába kapta a fejét, nem teketóriázva már húzta is elő a Kimbert, hogy a csövét a szutykos-saras föld felé fordítsa egyelőre - mert soha nem emeled fel addig azt a kibaszott fegyvert - főleg , ha nincs célpontod, aztán egy újabb biccentéssel Cyrus felé már ott sem volt, hogy felkutassa azt a területet, amerről a nyilat kilőtték. A tőle telhető legcsendesebb léptekkel haladt a vizes-szutykos talajon, katonai bakancsa a súlya alatt nyomott hagyott a mocsaras-saras avaron, de gallyat és faágat nem roppantottak ketté a léptei. Remélte, hogy a Gabriel nevű fazon is képes volt ugyanolyan halkan mozogni, kissé lassított a tempóján, hogy beérjék. - Mennyire ismeritek az erdő ezen részét? - hangja fojtottan törte meg a szürkülő erdő neszeit, csak annyira, hogy ha mozgást hallottak, tudják követni azt. Bízott McCoy-ban annyira, hogy ha gond lenne, azonnal képes eltűnni Grahammel és Cole-lal a helyszínről. Stephen pedig? Mindent megtett azért, hogy élve kerüljön majd elő, ha úgy esne. Ha pozitív választ kapott, akkor sem engedte előre Gabe-et. A varja szinte belemarta a karmait a bordáiba - de bízott benne, ha gond van, akkor azonnal jelez neki. - Vannak itt is csapdák? - még egy kérdés ugynazzal a hanghordozással, miközben nem nézett hátra, de talán ezzel elárulta magát, hogy járt már a városkát övező fák közt. Nem titkolta. Slim Shady aka Gabriel válaszát várva torpant meg a fák közt, a környező bokrok egy-egy törött ága és a kitaposott nyomok arra utaltak, hogy vagy egy baszott szarvas megtanult nyilat lőni, vagy egy faszom humanoidnak kinéző szaralak járt erre. Inkább az utóbbira voksolt. A szarvasok nem alacsonyodnak le ennyire.. és ők csak a szarkupacot hagyják maguk mögött, de egyéb nyomot nem.. nem úgy, mint most itt, ezen a kibaszott szent helyen. Látta! Nem mozdult beljebb egyelőre, csak a mutatóujját simította végig a fegyverének hűvös fémjén.
Most have been forgotten. Most deserve to be forgotten. The best and the worst...And a few who were a bit of both.
Play by :
Jon Bernthal
༄ ༄ ༄ :
User :
Lora
Szomb. 28 Okt. 2023 - 9:03
Elsõk vs. Lovagok
Az élet néha olyan véletlen találkozásokat varázsol elő, amilyeneket egyetlen író se merne lemásolni.
Egyesek tervezetten, mások pedig váratlan utasítás következtében jutottak ezen az esti órán a mocsár egy relatíve elhagyatott pontjára. Godric a holttestet szemlélte miközben Nick a kísérletekről beszélt, és egy bólintással felelt csak Gabriel feltett kérdésére. Perifériájából látta, ahogyan a cigarettacsikk a földre repül, mire fejét Decker felé fordította.
-Mi a fenét művelsz? Vedd fel! Azt akarod hogy a falka téged gyanúsítson? Ne légy idióta.- csattant rá fojtott hangon, szemei szinte szikrát szórtak, amiket remélhetőleg az említett férfi is észrevett és kivadászta a csikket a pocsolyából. Godric készen állt, hogy ha kell, a fejét nyomja bele a sárba, és megeteti vele. Botorság lenne a sorsot kísérteni egy ilyen dologgal. Több időt azonban nem tudott ennek szentelni, mert társaságuk érkezett.
Amikor a két négyesfogat egymás közelébe ért, mindegyikük megdöbbent, kinek jobban, kinek kevésbé ült ki az érzelem az arcára. Volt akit a másik csapat lepett meg jobban, volt aki pedig az amorf hullán lepődött meg, de a jelenet senkit sem hagyott hidegen. Két őrszellem, Jamie pumája és Graham rókája közelebb lépett egymáshoz, méretkülönbségeik ellenére a kis vörös bátran nézett fel nagyobb őrszellem társa szemébe. Mindkettő akár harcra kész volt, ha a másik úgy mozdult volna, ám egyelőre csak kíváncsian méregetették egymást.
Mivel az őrszellemeket csak azok látják, akikhez az állat tartozik, így Jamie és Graham lehetett az első, akiknek szöget üthetett a fejébe, hogy a másik társaság nem hétköznapi emberekből állt, hiszen a szellemek egyértelműen jelezték, hogy van itt más is rajtuk kívül. Hogy ennek hangot adtak-e, vagy majd csak később, rajtuk múlik.
A beálló rövid csendet egy suhanó hang szakította félbe. A nyíl épp csak elkerülte Cole karját, ha úgy mozdult, esetleg a ruháját felszakította, ám végül a félig nyúl-félig emberi test mellkasának a közepébe fúródott bele. A lövés a fák felől jött egy nyílpuskából, ám a pontos irányt és a távolságot ahonnan kilőtték, nem lehet megállapítani. Az Őrzők vezetője reagált először. -Cunningham. Nézz utána. -
-Gabriel...menj vele. - adta ki az ukázt Godric is, majd tekintetét ismét a test felé fordította. A nyílra egy erős gumival valamiféle papírt erősítettek. Cyrus állt a legközelebb hozzá így egy erőteljes húzással megszerzezte a nyilat, és néhány másodperc alatt leoldozta róla a papírt, amiről hamar kiderült, hogy egy üzenet Hiányoztam? Kezdődjön a második felvonás. Géppel írva, csupa nagybetűvel, így könnyen elolvasható.
-Ez meg mi a poklot jelent? Ki műveli ezt az alakváltókkal? - csattant fel Cyrus, és a hozzá legközelebb álló Első, Nick kezébe nyomta a gyűrött papírost, magyarázatot várva erre az egészre. Pillanatok alatt felmérte a helyzetet, feleslegesnek érezte a köntörfalazást. Egyértelmű, hogy mind a nyolcan ismerik a természetfelettit, és most válaszokat akart. Vajon nyílt lapokkal fognak játszani? Vagy megpróbálják terelni a témát? A levegő csak úgy szikrázott a feszültségtől, ami körüllengte a társaságot.
Az első benyomás fontos, sokban hozzájárul ahhoz, miként ítéljenek meg és majd a jövőben miként fognak az emberhez viszonyulni. Épp ezért többnyire igyekeztem tartani magam ahhoz, hogy jó benyomást keltsek másokban magamról, de legalább is ne negatívumként indítsunk. A dolgok szinte soha nem olyanok, mint amilyennek tűnnek. De ha nem merünk a mélyükre hatolni, akkor csak az első benyomás marad meg. Ami pedig életveszélyes. Gondoljunk csak a trójaiakra! Miután bevitték a hatalmas falovat a város falain belülre, többé nem utazhattak messzire. A ló tele volt görög katonákkal, és a csata másnapra eldőlt. Basszameg! Bugyogott fel belőlem a szitokszó abban a pillanatban, hogy meglendült a talpam a legutolsó lépésem következtében. Lelki szemeim előtt mindez úgy játszódott le, hogy sikerült két tenyérrel földet érnem és legfeljebb hosszú kabátom csücske látta kárát, hogy összemaszatolódott. De sajnos a valóság kíméletlenül vágott arcul, ahogy megéreztem a gusztustalan rothadás szagot annyira közel az arcomhoz és ahogy összezártam a szám már éreztem némi undorító ízt is, a talaj valamivel keveredő málló, nyálkás csúszós szemcsés íhét. Ha nem lett volna elég, hogy ezzel tudosuljon bennem, társaim előtt most járattam le teljesen magam és ha eddig nem néztek volna eléggé úgy rám mint egy nyomorultra, akkor kénytelen leszek számolni vele, hogy könnyen meglehez ezután már az itt történtek írják a történelmet. Az itt történtek. Nem panaszkodtam, egy szó sem hagyta el a számat azon az egyensúlyát vesztett nyögésen és a szitokszón kívül, mert miután elnagyolt lendülettel a kabátom ujjával letöröltem a mocskot a számról, lehetőségem volt szemügyre venni az ismeretlen alakokat, akikbe botlottunk. Meg az itt megesett halálügyet, amit oly' bőszen körbeálltak. A társaim már tettek fel kérdéseket, én kivételesen nem óhajtottam rizsázni. Már ugyan kinek lenne kedve egy ilyen taknyolás után? Pedig reggel még egy pirítós, három rántotta és egy újság fölött hallgattam a rádiót és nem is gondoltam volna, hogy hamarosan itt kötünk ki. Nem ezért jöttünk, de nem kerülte el az én figyelmem sem a helyiek bizalmatlansága meg a furcsa kósza hírek. Tekintetem a groteszk módon kicsavarodott testre emeltem, hosszan elmélázva az utolsó fájdalmas vonásait tükröző arcon. A tekintete még fénytelenül is a rémületét suhallta és ez jobban zavart, mint az egész test kifacsarodottsága. A srácra pillantottam, mindünk közül a legfiatalabbra, majd a kérdést feltevő Grahamre. Az undoromat jobban leküzdötte jelen pillanatban a kíváncsiságom, így könnyedén gyűrkőztem le az undort. - Ez egy átváltozás... lett volna. - abban a pillanatban, ahogy kimondtam, valahol mögöttem éreztem az őrszellem bizalmatlanságát és nyugtalanságát. Ez az érzés kezdet a vállaimra telepedni és semmi jóval nem kecsegtetett.
Vendég
Vendég
Szer. 18 Okt. 2023 - 9:12
Elsők & Őrzők
Nem várt küldetés. Mióta apám meghalt és én vettem át a családunk örökségét ezek majdnem mindennaposak voltak... vagy legalábbis néhány havonta kaptam nem várt hívást Mr.Cappeltől és én ennek minden esetben eleget is tettem. Ha Eve mellől, ha az esti, családi filmezés mellől szólítottak el vagy épp a sulis szakkörről, akkor mentem... Nincs mit tenné, ezzel jár az Elsők élete. Elfogadtam, mert mást nem tehettem. A telefonhívásra azonnal megugrik a pulzusom, szabadkozva kérek elnézést az öcsémtől, amiért megzavarja a filmezést a telefonom, de Mr.Cappel nevét látva a kijelzőn, egyértelmű, hogy fel kell vennem. Most azonnal. A híreket hallva pedig csak kelletlenül elhúzom a számat, fáradt sóhajjal nyugtázom, hogy ismét egy halott... és bár hónapokkal ezelőtt volt az utolsó, tudom, az esetek között továbbra is van összefüggés és ez dühít. Egy elmebeteg hülye itt gyilkolja a város és környék lakóit, mi pedig szinte tehetetlenek vagyunk. Hát nem a védelemre lettünk felhatalmazva? Miért nem tudunk tenni semmit se, hogy ez az egész ne ismétlődjön meg? Csesszék meg... A gondolataimon felmérgelődve, morcosan mondom le a filmes estét, szólok anyámnak is, még mielőtt jobban elkezdene aggódni, no meg ilyenkor szerencsére a tanácsai is sokat szoktak segíteni: nézzem meg a környéken a nyomokat, milyen a holttest, milyen pózban találjuk, van-e rajta valami „egyedi” jel, amit akár már a többin is láttam... Heh. Néha úgy érzem, inkább neki kellene mennie helyettem. A többiek is jobban járnának. Viszont ezen van időm gondolkodni az odaúton, kevésbé lelkesen zárkózom fel a többi Elsőhöz, biccentéssel köszöntöm őket és mikor kb mindenki kifejezné együttérzését - amiért ezt látnom kell – elfintorodom. Nem értem miért kell ennyire vigyázni rám, ennél rosszabbat is láttam már... Mondjuk Ava megölését... Szerintem az még mindig durvább volt, mint az előttünk elterülő félig ember, félig nyúl képződmény. Bár nem mondom, hogy a látvány nem vált ki belőlem némi kellemetlen borzongást és ideges görcsöt a gyomromban, de az előzőek után sajnos egészen hétköznapi. Csak most nem farkas meg róka, hanem egy nyúl... Vajon idevalósi? - Nem ismerős az arca... nincs fenn az eltűnési listákon – csatlakozom be Nickhez, bár annyira közelről nem vagyok hajlandó feltérképezni, mint ő. Inkább a mellettem lévő Gabe-re pillantok, elfújok némi füstöt, ami felém szállna. Puma – még mindig nincs neve, igen – a semmiből jelenik meg mellettem, hideg szelet és borzongást hoz, ahogy védelmezően a lábam mellé szegődik, onnan figyel az ismeretlen hangok irányába, amiket nálam hamarabb érzékel. - Én megvagyok – válaszolok immáron inkább feszülten a kérdésre, a hangok és kirajzolódó alakok irányába fordulva. Azok négyen... pont olyanok, mint mi: szedett-vedett bagázs egy katonával az élükön. Totál copyznak minket, ha bárki bármit kérdez. Rövid kérdésre, rövid válasz. Úgy tűnik egyik csapat sincs annyira meglepődve a hullán, ami nem csak bennem vet fel kérdéseket, hanem a másik banda tagjainak is. Kíváncsian oldalra döntöm a fejem, próbálok lazának és nyugodtnak tűnni és ennek látszatát megőrizni. - Egy hulla – közlöm a kérdésre, pillanatra oldalra pillantva, kezemmel megérintve Puma fejét, mert érzem, hogy az őrszellem kezdi átvenni az érzéseimet, izgatottan figyel... de nem a hullát. Az előttünk lévőket... a négy férfit... és pont úgy, mintha ismerné őket. - Ti kik vagytok? - kérdezek vissza én is, de sokkal inkább érdeklődve, mint számon kérően. Puma viselkedéséből kiindulva lehet, hogy ellenségek... Sosem szokott ennyire figyelni vadidegen emberekre és sosem szokott ennyire védelmező lenni... Fura.
Az egyetlen pár edzőcipőm súlyosan cuppog a ragacsban, orromat a fertő szaga tölti ki, a sötét erdőben nem látok semmit. Sipirc ijedten lépked, most először szimpatizálok vele, mióta a nyomomba szegődött. Nem félek az erdőben rejtőző veszélyektől, a mocsaras terep az, ami idegen számomra. Hallgatózok, óvatosan lépkedek, de hangosabbak vagyunk, mint szeretném. Cyrus megy elől, ő vezeti az egész amerikai küldetést, mögötte toporgok én, aztán Cole, végül Cunningham. Biztonsággal tölt el, hogy a két magabiztos férfi van a kis csapatunk szélén, nem kullognék a sor végén az ismeretlen tájon. Egy hónapja vagyok a városban, és nem jutottam közelebb a válaszhoz, miért van Őrszellemem. Az Őrzőkhöz sem sikerült hozzászoknom. Teljesen más világ az övék, részük volt egy bizonyos neveltetésben, ami nekem kimaradt, és azt érzem valamiféle hibaként tekintenek rám. Egy baki az élet kódjában, egy mutáció, amivel nem tudnak mit kezdeni. A mai esti túrán is úgy érzem magam, mintha egy másik bőrben, egy rossz életben ébredtem volna, és hiába öltöztem én is úgy, mint Stephen – legalábbis fekete pólót húztam magamra, alsónak egy túrázáshoz használt barna gatyát vettem fel -, mégis azt érzem, nem vagyok idevaló. Csak a nagy placcsanást hallom, a tompa hangot, ahogy egy test – meg se fordulok, de tudom, hogy White volt -, elmerül a nedves talajban. Megpördülök, és ijedten tekintek a fiatal srácra. Nyújtom a kezemet neki, megkérdezném, hogy jól van-e, de érzem én is, hogy csöndben kéne maradnunk. Ha Cole elfogadja a segítségemet felhúzom, majd újra irányba fordulok; Ha nem fogadja el a kezem fejemet rázva fordulok vissza. A látvány, ami fogad egy szürrealista festményre emlékeztet. Ki se szúrom a másik csapatot, bevallom, egyből a torz testre siklik a pillantásom. Nagyot dobban a szívem, elkezd zúgni a fülem, életlenül hallom Cunningham hangját. Sipirc keservesen vonít, köröz a hulla körül, én pedig próbálom összerakni a fogak, fülek, kicsavart végtagok, emberi vonalak különös masszáját. Az egyik idegen válaszol, úgy tűnik rajtam kívül mindenki érti valamennyire, mi ez, ami a lábunknál hever. Felriadok az ismeretlen hangra, pillantásom Cyrus és Stephen között ugrál. – Ez micsoda? – hangom riadt és sürgető, a légzésem felgyorsul, mellkasom látványosan emelkedik és süllyed. – Mi történik? – A hangszínem számonkérő, érződik, hogy kezdek kiakadni.
Kurvára nem így képzeltem az estémet, fújom ki az orromon a füstöt, amit néhány másodperccel korábban tüdőztem le. Senkit sem kérdeztem meg, hogy zavar-e, ha rágyújtok, egyszerűen csak megtettem. Nekem ugyan nem gyenge a gyomrom, de az előttünk heverő test látványa valóban nem valami szép. Csak a kitüremkedő nyúlfogakra, és elcsavarodott végtagokra tudok koncentrálni, miközben igyekszem elhessegetni magamtól annak a beteg állatnak a képét, aki képes ilyesmit csinálni. A többiek örüljenek, hogy nem hányok a bokorba, döntöm el, újabb adag nikotint és kátrányt juttatva a szervezetembe. Picsába az újhullámos szarokkal.
- Jól vagy, kölyök? – villan tekintetem Jamie-re, aki a legfiatalabb köztünk. Sajnos vagy sem, nem vagyunk elegen ahhoz, hogy ki kíméljük, szóval ennél cifrább dolgokat is látni fog, ahogy múlik majd felette az idő. Válaszoljon bármit, lassan bólintok, aztán ha elég közel áll hozzám, még a vállát is megpaskolom bíztatásként.
A fejem még mindig sajog, de nem tudom eldönteni, hogy az elfogyasztott sörhöz van-e köze, vagy ahhoz, hogy Godric kellemetlenkedő hívása miatt bevertem. Éppen benne voltam valakiben, amikor a nagymackó hívott, hogy ugorjak, és mivel a hangja nem túl sok jót ígért, jobbnak láttam teljesíteni a kérését.
- Akkor még mindig tarjuk a kísérlet teóriát? – kérdezem, miközben tekintetem már a sógorom ügyködését követi. Nem tudnának annyit fizetni, hogy ennyire közel hajoljak ahhoz az izéhez, szóval titkon örülök neki, hogy Nick megteszi helyettem.
Elpöckölöm a csikkemet, ami egy pocsolyában áll meg, hogy aztán sisteregve kialudjon. Egyáltalán nem úgy gondolok erre a helyre, mint egy tett színhelyére, így kicsit sem zavar, hogy voltaképpen a DNS-met hagyom hátra ezzel. Árny, az őrszellemem a lehető legleereszkedőben néz rám borostyánszínű szemeivel az egyik félig elkorhadt fa törzse mellől, de mivel csak én látom, könnyedén túlteszem magam ezen.
- Azt hittem most, hogy már legálisan is lefeküdhetsz a húgommal, találsz magadnak szórakoztatóbb elfoglaltságot… – vigyorgok a szőkére, akit régebben is gyakran ugrattam az agyassága miatt, de ez a dolog csak megsokszorozódott azóta, hogy elvette a húgomat. Magamban reménykedem, hogy senki sem veszi észre, hogy könnyed hangvételem nem más, mint az álca része, amit azért növesztettem magam köré, hogy rajtam kívül más ne tudja, hogy mennyire megviselnek az örökségünkkel kapcsolatos dolgok.
Valaki elvágódik a közelben, így automatikusan Jamie felé pillantok, de mivel a srác érintetlennek tűnik, tovább keresem a sűrűsödő hangok forrását. Négy alakot látok felénk közeledni. Az ittlétünk alatt először fordul meg a fejemben, hogy mennyire nem néz ki jól, hogy éppen egy hullát állunk körbe.
Kurvára nem így képzeltem el az estémet, ismétlődik meg a korábbi gondolatom, miközben teljes testtel fordulok az idegenek felé. - Kik ezek a G.I. Joe-k, és honnan az ótvaros picsából kerültek ide? – intézem kérdésem bárkinek, aki mellettem van, és válasszal tud szolgálni. Az egyik drabális alak a hulláról érdeklődik, én pedig felvont szemöldökkel Godricra nézek, majd újra a négyesre.
- Merev, mint egy szikla – mondom végül. - Nem most purcant ki.
to shed blood for your brethren, and if needs must, to lay down your life
Három napja eldöntötte, hogy ma jó estéje lesz. Nem tudott dönteni, hogy az éjjeliszekrény lapjára kikészített két altatóhoz nyúljon, vagy inkább az időközben beszerzett Kentucky-ból érkező Bulleit bourbonnal teli borostyán színű italhoz. Nem meghalni akart, ezért a kettőt szigorúan nem akarta keverni, de a ma este lefolyásától fog függni, hogy melyikhez is nyúl az este folyamán. Stephen ma sem vitte túlzásba az öltözetét, a fekete pólójánál már csak a fekete katonai bakancsa és a taktikai nadrágja volt sötétebb, aminek zsebeiben majdhogynem egy egész túlélőkészletet pakolt el. Vész nem, de karambit is megfért az egyik zsebében, ahogy sebtapaszt és gézt is pakolt a fiatalabbak kedvéért. Amúgy sem volt túl beszédes, de jó katonaként nem pofázott bele a felettese szavába, hacsak nem tartotta orbitális faszságnak azt, ennek ellenére a nem túl barátságos arckifejezése mindig tükrözte az aktuális gondolatait: 1) "ne lépj oda, mert elsüllyedsz" 2) "sose jártál még erdőben, mi?" 3) "ha csapást látsz, kurvára nem mész neki Nils Holgerssonként" 4) "ha jön a vaddisznó, eltemetlek" 4) "medvéről hallani se akarok". Ezzel szemben a négyesük utolsó tagjaként - mert hogy hátulról is legyen bevédve mindenki segge és legjobban magában bízott - már látta az elkerülhetetlent, mintha egy egész rinocérosz csordát terelgetett volna részeg házörző kutya módra.. A léptek zaja már-már majdnem elnyomta az elfojtott beszélgetések foszlányát, inkább hallgatta volna a vízcseppek panaszos csöppenését, az erdő eső utáni zajait, de mire be tudta volna azonosítani, már túlságosan késő volt. Túlságosan közel jártak.. Elkéstek , és már rohadtul nem fordulhattak vissza, mintha nem ott lennének, ahol. Kibaszottul Caspert kellett volna játszaniuk. Szívás, hogy mindannyian éltek és virultak. Nem csak, hogy a mocsár és az eső, hanem az egyenetlenné váló talaj is tett arról, hogy Cole úgy vágódjon el, mint nyomorék modellek a kifutón. Ha nem itt lettek volna, biztosan előbb kiröhögi, így csak egy fáradt aztakurva hagyta el a száját, de ha mások nem segítették fel, akkor ő nyújtotta a karját, hogy Cole-t felsegítse. Érzékelte a hátán/vállain őrszellemének mozgolódását, de ahelyett, hogy vígan fickándozott volna és meglovagolta volna a szélben lengedező faágak sokaságát, Stephen feszült nyugalma miatt nem hagyta magára. Amint megbizonyosodott arról pár másodperc alatt, hogy Cole életben marad és Graham pedig nem nézi meg a mocsaras talaj sikamlósságát a teste alatt, felmérte a vegyes felvágottat. A fiatal kölyköt nem tudta hova tenni a képletben, de ez nem az ő problémája volt. Máig emlékezett arra, hogy a hormonok mennyire megborították őt abban a korban. - Lélegzik még? - már nem a velük szemben álló négyest bámulta, hanem a mögöttük, a testük által eltakart testet. Inkább ezt a kérdést tette fel elsőnek, mint azt, hogy ők tették-e el láb alól. Még a végén megvádolják azzal, hogy rosszat feltételez az emberekről. Fél szemmel Grahamet és Colet figyelte, hogy melyikük miatt átkozza el a napot, hogy hányós zacskót nem rakott el egy zsebébe se. Kellett ez nekik?
Most have been forgotten. Most deserve to be forgotten. The best and the worst...And a few who were a bit of both.
Play by :
Jon Bernthal
༄ ༄ ༄ :
User :
Lora
Csüt. 12 Okt. 2023 - 19:38
I've seen this film before
And I didn't like the ending
- Úton vagyok - csak ennyit válaszoltam és ujjaim elfehéredtek amint rákulcsolódtak az elsötétülő telefonra, majd a készüléket a Ranger egyik műszerfali tartójába dobtam. Bokám máris megfeszült amint a megengedettnél gyorsabb szökellésre késztettem a gigantikus autót, a szaggatott felfestés rohanva tűnt el a motorháztető alatt.
- Francba! - dörgöltem meg kezemmel borostámat és éreztem, hogy csillapíthatatlan remegés járja át az imént a még telefont szorongató tagot. Nem volt tanácsos ilyen bizonytalanul kormányozni az autópályán, de az újabb eset olyan váratlanul ért mint a sötétben kivetett gáncs. Aljas volt. Szégyenteljes.
Rekordidő alatt tettem meg az utat az egyetemtől, kivételesen nem a Baaiman házig, hanem a mocsárig. A láp bűze már azelőtt beszökött a légkondicionált levegőt befújó réseken, hogy ráfordulhattam volna az elnéptelenedett bekötőútra. Valamit nem veszünk figyelembe, meredtem mechanikus merevséggel a szokatlanul mozdulatlan erdőre. Valamit amiről tudnunk kéne, valamit ami itt van az orrom előtt. Felszisszentem az indulatoktól és tenyeremmel rácsaptam a kormányra. Hosszú idő után először káromkodtam el magam.
Nyakkendőmet az anyósülésre dobtam és kigomboltam a felső két gombot ingemen, az ujjakat sebesen göngyöltem fel, hogy mire Godric mellé érjen már szabadabban mozoghassak a tett színhelyén. Fa arccal álltam meg mellette és pillantásom megtalálta a méltatlan körülmények között hátrahagyott alakváltót. Leguggoltam és újra borostámat simogatva pásztáztam végig a metszőfogakat, a füleket, a természetellenes pozitúrát.
- A világ történetében minden nagy birodalom próbálkozott emberi kísérletekkel - kezdtem és felpillantottam a levegőben intenzíven köröző Atenre - A Római Birodalomtól Nagy Sándorig, a náciktól a majákig mindenki...
Magamban tartottam, hogy a Pergamenben született Galen volt talán az elsők között aki állatok és emberek agyi működését vizsgálta és hasonlította össze. Feszülten megtekertem még frissen csiszolt jegygyűrűmet jobb kezem ujján és letekintettem az aranyra. Caprice nincs biztonságban, villant át rajtam és reszkető lélegzettel felálltam, majd a kegyeletet megadva az elhunytnak tettem három lépést hátrálva és a többieket fürkésztem. - Mindegyikükben ugyanaz a közös: a hatalomszerzést követően tudták, hogy a hatalom megtartására kell áthelyezniük a fókuszt. Hogy egy birodalom addig maradhat fent amíg növekszik és nem stagnál erejében. Mit tettek mindannyian hát... az istenit keresték. Valami nagyobbal állunk szemben mint amire eddig gondoltunk.
Azzal összefontam magam előtt karjaimat és máris gondolataimba merültem volna, hogy átfésüljem agyam minden szegletét a hiányzó kirakósdarab után, amikor... A viharmadár semmivel sem összetéveszthető vészjelzést adott a magasságból, hol csupán apró pontnak tűnt alakja. Ruganyosan fordultam a nedves talajon a figyelmeztetés irányába, ahol négy alak bontakozott ki a júliusi est vibráló levegőjében. Akaratlanul is tettem egy lépést Jamie felé, szemem az idegenekről Godricra pattant, aztán vissza.
Az élet néha olyan véletlen találkozásokat varázsol elő, amilyeneket egyetlen író se merne lemásolni.
A nap már lemenőben volt ezen a kora júliusi pénteken. A tücskök már-már fülsüketítően ciripeltek, az ég alja vörös volt, jelezvén, hogy éjszakára ismét eső várható. Az elmúlt egy hétben bővelkedett csapadékban ez a kis, delaware-i kikötőváros, így minden erre tévedőnek figyelnie kell hova lép, ha nem akar térdig süllyedni a sárban. Épeszű ember természetesen nem egy ilyen nap ezen napszakát választaná, hogy feldezezze a mocsár szépségeit, és tanulmányozza a helyi élővilágot.
Rose Harbor lefrissebb lakói, az Őrzők Rendjének tagjai közül is bizonyára van, aki jobb szórakozást is el tudna képzelni erre az estére, mint a dagonyázás, ám a parancs az parancs. Márpedig ha Cyrus Walker McCoy azt mondja hogy a csapat ma együtt fogja feltérképezni a mocsár környékét, akkor ezt fogják tenni. Bár alapjáraton nem emiatt érkeztek a városba, a helyi pletyka a rejtélyes eltűnésekről és halálesetekről a lovagokhoz is eljutott, így ők is nyomozni kezdtek ezzel kapcsolatban.
Az Elsők számára már nem volt újdonság, hogy valaki sorra rabolja és öli a természetfeletti lényeket. Számukra inkább volt az a különös, hogy már három hónapja nem jelentettek eltűnést vagy fedeztek fel újabb holttestet. Egészen ma délutánig. Vezetőjük, Godric Cappel a mocsárral szomszédos erdőben sétált a délután folyamán, amikor őrszelleme jelzett neki, és iránymutatásával felfedezte egy fiatal nő holttestét. Más esetben egyből hívta volna a rendőröket, ám aznap délután nem így tett, mert a hulla nem szokványos kinézetű volt.
Halálának időpontját nehéz lett volna egyéb vizsgálatok nélkül megállapítani, hiszen Godric jól tudta, a mocsár képes szinte konzerválni a hullákat, így az eredetihez hasonló módon megőrizni nagyon sokáig. Nem emiatt tartotta meg egyelőre magának az információt, hanem azért, mert a nő alakváltó volt, méghozzá egy nyúl. Amorf módon, félig átváltozott állapotában érte őt a halál, első két foga az állatéhoz hasonlóan kilógott a szájából, és a füle is nyúlszerűen megnőtt. Testét itt-ott egykor puha szőr borította, mára befedte a sár.
Godric nem nyúlt hozzá, nem mozdította el. Telefonon értesítette a többi Elsőt, és azonnal odarendelte őket, pontos instrukciókkal látva el őket a koordinátákat illetően. Ő nem mozdult a helyszínről, biztosra akart menni, hogy senki olyan nem fedezi fel a holttestet, akinek nem kellene.
-Készüljetek, nem lesz szép látvány.- fordult hátra, szavait főként Jamie Heavenford felé intézve, aki a legfiatalabb és ebből adódóan legtapasztalatlanabb volt köztük. Brutálisnak tűnhet egy 18 éves fiút ilyennek kitenni, ám az Első lét ezzel jár. Godric pedig nem ismer viccet, ha kiképzésről van szó, így ha kell, akkor vállánál támogatva fordította őt is a holttest irányába.
A látvány mindannyiukat annyira letaglózta, hogy először észre sem vették a közeledő négy férfit, egészen addig, amíg egy brit akcentusú káromkodás meg nem töri a mocsár csendjét, ami Cole White szájából hangzik el, aki nem figyelt, és cseppet sem elegánsan orra esett a sárban. A Rose Harbor-i Elsők és a Winchester-ből érkező Őrzők először álltak szemtől szemben egymással, nem sejtve egymásról semmit. Egyelőre.
Kezdőlap
Egy hulla, cseng a fülemben. Átváltozás közben. Éppen, hogy megbékéltem a gondolattal, hogy a vérfarkasokról szóló horrorfilmeknek nem csak, hogy van alapja, de tágabb ez a világ, mint hinném, most pedig egy félig nyúl-félig ember holttestével kell szemeznem. Rosszul vagyok, de visszafojtom a savas hányást, mert azt felmértem már, hogy rajtam kívül mindenki igen jól bírja a dolgot, nem tűnhetek a leggyengébb láncszemnek. A látszatra adnom kell. Még nem jutottam el, hogy teljesen elfogadjam a sorsomat, a felelősségemet, de az éjszaka közepén a mocsaras földben taposva reálisan kezdem látni a helyzetemet. Mély levegőt veszek, a fertő szaga beissza magát a szöveteimbe, nem csak a cipőmbe, és megfigyelem a másik négyest. Négy hétköznapinak tűnő alak, az egyik egy kölyök – pont, mint én, mikor nagyapám meghalt -, mégis, hozzáértően vizslatták az elénk táruló borzalmat.
