Szögletes, erőteljes állkapocs, egyenes, karakteres orr, dús alsó ajak, áthatóan sötétbarna szemek alkotják Graham arcát. Homlokán gyakran megjelenik a három mély ránc, amit a stressz és a folyamatos aggodalom vésett bele. Általában frissen borotvált, ritkán néhány napos borosta díszíti állát. Nem szereti bevallani, de magának ezzel a kis szőrzettel tetszik a leginkább a pofázmánya. A füleire érzékeny - legszívesebben levágná őket, túlságosan nagynak és elállónak tartja őket. Haja mindig rövidre van vágva, barna fürtjeit mindennap alaposan megigazítja, hogy tökéletesen álljanak. Amikor kissé megnő szinte göndörnek hat, ilyenkor nem is feltűnő, hogy a hajvonala az évek alatt lassan elkezdett hátrálni.
Közel 190 centiméterét sötét öltönyökbe rejti, munkába makulátlanul jelenik meg, a csuklóját óra díszíti, a gyűjteményéből tud válogatni. A letisztult, fémpántokat szereti, az óralapjai sem csicsásak sosem. Hétvégente, mikor lazán öltözik, a fehér rövidujjú pólókat részesíti előnyben, kényelmes sportcipőket, egyszerű, de minőségi anyagokat. Teste igen kidolgozott - heti négyszer jár edzőterembe, és figyel is arra, mit eszik. Karján duzzadó izmait nem rejtegeti, a slim-fit ingekben jól látszik, milyen formák domborodnak ki a monogrammal ellátott anyagok alól.


Jó tulajdonságok:
- Ambiciózus: Már gyerekkora óta mindig a legjobb teljesítményt próbálta nyújtani, és nem elégedett meg a szimplán jó eredménnyel - neki a legjobbnak, legsikeresebbnek kellett lennie. Nem volt rest bármit megtenni is ezért, bár ritkán lépte át az etikusság határait. A határ a csillagos ég - a munkahelyén is előkelő pozícióba sikerült felhúznia magát, és az elétáruló új kihívásoktól sem riad majd meg.
- Diplomatikus: Ügyesen lavíroz az emberi kapcsolatok és az üzleti tárgyalások útvesztőjében, pont megfelelő adagnyi határozottsággal, tapintatossággal, kompromisszumképességgel van megáldva. Ritka, hogy bármilyen nézeteltérésben az érzelmei előtérbe kerülnek, legyen szó munkáról vagy magánéletről. Mindig azon megoldást igyekszik megtalálni, ami mindenkinek kedvez, legalább kis mértékben.
- Gondoskodó: Érzékeny oldalát főleg a szeretteinek tartja fent. Egész gyermekkorára a nagyapja betegsége nyomta rá a pecsétjét, és csendben figyelte, ahogy a nagymamája kötelességtudóan ápolta a férjét. Ez az odafigyelés, odaadás örökre a lelkébe vésődött, és eme tanult természet, mint egy második személy, életre kel benne, mikor valakinek szüksége van rá.
- Hűséges: Egész lényét képes valakinek odaadni. Sosem bántaná azokat, akik mellett elköteleződik, akikkel felnőtt, akikkel együtt dolgozik. Eszébe se jutna elárulni senkit sem, a saját maga érdekében sem, ez az egyetlen fék van az ambícióin.
- Védelmező: Ösztönösen védelmezi a nála kisebbeket, elesettebbeket. Mind fizikai, mind szellemi és érzelmi értelemben is szeretné a szeretteit megvédeni, átvenni tőlük a világ súlyát, a végtelen fájdalmat.

Rossz tulajdonságok:
- Babonás: Gyerekkorától kezdve hitt mindenféle babonában. A nagyapja betegsége nagyban befolyásolta őt, és hiába próbál a logika és realitás talaján állni, az apró kis rituálék, amiket apjától lesett el, ma is a mindennapjai szerves részét alkotják.
- Humortalan: Grahamre sok mindent lehet mondani, de a laza, vicces, szellemes, kellemes társaság ritkán hangzik el az ő vonzatában. Túl komolyan veszi az életet, nem tud lazítani, és egyenesen hangulatgyilkosnak is lehetne nevezni őt. Nem érti, minek kell viccelni, amikor komoly dolgokról is lehetne beszélgetni a reggeli kávé felett.
- Kritikus: Mindent nagyon szigorú szemmel néz, a munkájára főleg háklis. Az alkalmazottai, a cég vezetése mind-mind nagyon alapos vizsgálatnak vannak kitéve, és a legkisebb hibát is nagyon komolyan veszi. A jó ritkán hangzik el tőle, és az éppen megfelelő elbírálást is nehéz elérni nála.
- Önpusztító: Nincs semmilyen eszköze arra, hogy levezesse a feszültséget, hogy könnyítsen magán, és a legkönnyebb módja annak, hogy szembenézzen a valósággal, az az önpusztítás. Amikor valami nem úgy sikerül, ahogy szeretné, az első gondolata az hogy ő nem elég jó, ő nem érdemli ezt meg, és hetekre-hónapokra újra beleszorul az önutálat szurkos medrébe.
- Zárkózott: Legnagyobb félelme, hogy teher lesz a szerettei számára. Az érzelmi gondjait így inkább magában érleli, és egy magányos éjszakán robban ki belőle, amikor a sörték nem sérthetnek meg senkit.


Graham zárkózott ember. Nem nyílik meg könnyen senkinek, cserébe a munkája miatt ügyesen lavíroz a semmitmondó szociális szituációkban.
A család: Édesanyjával és húgával is jóban van, mindig udvarias és előzékeny volt velük szemben, de nem ők a bizalmasai, velük nem beszél az érzéseiről. Az édesapja volt az az ember, akivel a legmélyebb és legsötétebb gondolatait is megoszthatta, és ő jelentette neki az otthont.
A szerelem: Nem volt sosem a nőcsábász fajta, és barátnői is ritkán voltak. Sosem nyílt meg a nők előtt, az első párja, aki előtt igazán önmaga lehetett - beleértve a rossz napokat, a stresszt, a feszültséget, a haragot, a szomorúságot, a keserves könnyeket is, az ex-menyasszonya volt.
A barátok: Ő az az ember, akinek egyetlen igaz barátja van, a többiek csak a társaságot, az elterelést adják. Meghallgatja őket, segít nekik, ha úgy van, de közel képtelen engedni őket. Nem fog segítséget kérni, nem fog panaszkodni nekik. Minden érzelmét elrejti még a hozzá igen közel állók elől is, kivéve az apját, a szerelmét és a legjobb barátját.


Mindent, amit az Elsőkről és önmagáról tud, azt elbeszélésekből, levelekből ismeri, az Őrzők Rendjének forrásai és rendíthetetlen munkája nyomán jutott el Rose Harborba.

Íme, amit kiderítettek:
A Duke vérvonal leszármazottja. Dédnagyapja Marshall Duke egyetlen fia, aki a kihaltnak vélt vérvonalat vitte tovább. Az Őrszelleme egy róka, aki a család férfiágát kísértette, és több tucat családi históriának és legendának az ihletője. Fegyvere a Sarc, amelynek a helye számára ismeretlen.

Amikor egy nap merő véletlenségből összefutott egy boszorkánnyal, miután egésznap a rókaszellem elől menekült, fenekestül felfordult az egészen egyszerűnek hitt élete. Winchesterig utazott, hogy aztán lesújtó hírt közöljenek vele - ő bizony egy cameloti lovag, akihez ezt a szerencstélen rókát druidavarázslattal kötötték, legalábbis ennyit fogott fel az egész meséből. Graham a mai napig azt hiszi, egy lázálomba keveredett, és nem akar hinni a fülének, a szemének, vagy bármely érzékszervének, ami az Őrzőket támasztaná alá. A kutatások során megbukott a cameloti lovag elmélet, de sajnos a ráruházott szerepétől - az emberek és a természetfeletti közé emelkedett utolsó védvár harcosának szerepétől - nem szabadult. Ráleltek Marshall Duke leveleire, ami Rose Harbor városkájába vezette őket - a többi innentől már a jövő zenéje.


Amikor 8 éves voltam:
Az állott levegő, a citromos tea és az idősek szagára emlékszem a leginkább. A nagyszüleim nappalijában ültünk – én egy hatalmas karosszékben vesztem el a díszpárnatengerben, ropogott alattam a bőrhuzat, a húgom anyám ölében csücsült apámhoz húzódva egy kanapén, a nagyi meg a másik fotelben pihent le. Szinte zörögtek a csontjai, miközben kihozta nekünk a táskancsót, amit a nagynénémtől kapott karácsonyra – azért vagyok benne biztos, hogy tőle, mert ugyanilyet vett nekünk is, és anya mindig csak ocsmánykának hívta. A mama mesélt, nem sok minden történt velük az elmúlt időben, eléggé megöregedett, főleg mióta a nagyapám nincs jól. Hamar elkalandozott a figyelmem – már ezerszer megnéztem az összes festményt, ami a falon függött, a nagyapám keze munkái. Mindegyiken elrejtett egy rókát, ösztönösen tudtam, melyik fa törzse mögé bújtatta őket, bármelyik jelenetre is tévedt a pillantásom. Sok boszorkányt, démoni alakot is rajzolt, azokkal nem dicsekedtek, a padláson porosodtak. Az utolsó éveiben már csak foltokat rajzolt, de van, aki absztrakt művészeti zseninek hitte őt. Mi tudtuk, hogy nincs jól.
Amíg apa a munkájáról mesélt kinyújtottam a nyakam. Nehéz volt nem figyelni a kiszűrődő, szünet nélküli motyogásra. A hátsó szoba, ami a pont velem szemben nyíló folyosó végén volt, számunkra tiltott hely volt. Mama kitakarta ugyan, de a résnyire nyitott ajtón épp csak beláttam, ha nagyon felemelkedtem, és most, hogy mama a konyhába ment és anyuék nem néztek rám, gyorsan odapillantottam. Tudtam, hogy nem volna szabad, tudtam, hogy nem lesz kellemes látvány, de gyerek voltam, hajtott a megállíthatatlan kíváncsiság. Nagyapa egy fotelben ült, pont olyanban, mint én, feje oldalrabillent, ajkai, mintha imát mormogna, mozogtak. Mellkasa nehezen emelkedett, mintha valami nyomná a lelkét, ujjai remegtek, akár egy piaristának, aki a levegőben játszva gyakorol az esti műsorára. Megfagytam a látványtól, eltátottam a számat, és apám zord hangja rántott csak vissza a nappaliba – Fiam! Menj segíteni a nagyanyádnak.

Amikor 12 éves voltam:
Sosem láttam apámat sírni. Aznap este, mikor jómagam is könnytől ázott szemekkel lesurrantam a lépcsőn nem hittem volna, hogy apámat fogom látni, ráadásul így. A kanapén ült, arcát a kezébe temette, és vigasztalhatatlanul zokogott. Nehéz napon vagyunk túl, mindannyiunkban mély sebet hagyott a nagypapa elvesztése, de akkor értettem meg, mi is az igazán mély, csontig hatoló bánat. Mi az, ami megtörheti a legkeményebb férfiakat is, és honnan nem lehet egyszerűen csak felállni, és egy vállveregetéssel továbbállni.
Nekem nem sok emlékem van a nagyapáról. Leginkább csak a hátsó szobában láttam őt vegetálni, és bár a történetek, hogyan játszott velem, mikor baba voltam, milyen ügyes festő volt, milyen derék ember, jó férj, remek apja a négy gyermekének, nekem ezek csak mendemondák voltak. Nem éreztem iránta olyan elképesztően mély szeretet és csodálatot, mint apám.
A lépcső tetején ülve bámultam őt, ahogy órákig ömlött a könnye. Berekedt, és azt hittem, végleg kiszáradt. Félelmetes látvány volt, ahogy az én erős apukám darabokra hullott előttem. Talán önző dolog volt, de nekem ő volt a legfontosabb ember az életemben. A kősziklám, a mindenem, az ember, akire felnéztem, az egyetlen, akinek a véleménye számított. Persze, szerettem anyámat is, a húgomat is, a nagybátyám és a nénikéimet is… De csodálni csak apámat csodáltam.
Attól a naptól kezdve apám rideg és távolságtartó lett. Már másnap felfigyeltem arra, ahogyan elkalandozott a figyelme, a sarkokat nézte, maga mögé pillantott. Mintha beszippantotta volna egy másik világ, ami ebben a valóságban is zaklatta őt, nem engedte, hogy a családjával legyen. Tudtam, hogy valami köze lehet nagyapa betegségéhez a dolog. Azt viszont nem sejtettem, hogy pontosan ugyanaz kísértette őt is.

Amikor 15 éves voltam:
A járőr vasököllel fogta a vállamat, azt hittem, ki fogja szakítani a bőrdzsekimet. A feljárónkon bukdácsoltam, képtelen lettem volna tartani a lépést a rend őrével, akinek a kócos bajsza és hihetetlenül szőrös keze megmosolyogtatott. Hiba volt hangosan is megjegyezni ezt, mielőtt bedobott volna kocsijának a hátsó ülésére.
A csengőnk ismerős hangjára anya nyitott ajtót, aggódó arca pillanatok alatt feszültté vált. Hajában a hajcsavarók furcsán mutattak, biztosan már aludni készült. Mielőtt megszólalhatott volna, apám félretolta őt, és hátra sem fordulva rászólt a húgomra, menjen fel a szobájába.
A rendőr elmondta, hogy lopni akartunk részegen. Ki akartam volna javítani, hogy Jake-nek sikerült is zsebre tennie egy CD-t, de nem hagytak szóhoz jutni. Apám arca paradicsomvörös volt, mikor megragadva a másik vállamat berántott az ajtónkon. Az előszoba falának döntött, és pár pillanatig, ami számomra éveknek tűnt, csak csendben bámult engem. Arcomról a bárgyú mosoly lassan lemosódott, felfogtam, mekkora bajban vagyok.
- Hogy tehetted ezt? – Hangja még egészen nyugodt és fegyelmezett volt, csend a vihar előtt. Amikor azonban nem feleltem erre, újra és újra megismételte a kérdést, egyre dühösebben, míg végül a nyála rám fröccsent kérdés közben. Bennem is csak nőtt és nőtt a düh és az elkeseredés gombóca, a kezeim ökölbe szorultak, és egyszercsak kirobbant a fájdalmam, hangosan, agresszívan.
- Mi van, most már érdekellek téged? Lecseszni azt tudsz, apámnak lenni már kevésbé! – Láttam rajta, hogy megszeppen, hátrébb lépett. A pillanatnyi szabadságot kihasználva felmentem a szobámba, rázártam magamra az ajtót, és hangosan betettem egy CD-t, amit egy másik alkalommal loptam. A falnak támaszkodva előkaptam az ágyam alatt rejtőző, poros dobozt, amiben képek rejtőztek, apámról és rólam főleg. Három éve egyre csak ritkultak a képek, míg már hónapok óta egy percet nem is töltöttünk együtt, nemhogy fotó is készüljön rólunk.

Néhány órával később, mikor a zenét már lehalkítottam, apám ismerős nehéz léptei szűrődtek be a szobámba. Még fent voltam, tudtam, hogy tudja.
- Graham. – Nem feleltem. – Tudom, hogy mostanában rossz apád voltam. Maisie-nek ott van anyád, de neked nem voltam jó szülőd. – Szaggatottan lélegzett, és halkan, négykézláb az ajtóhoz másztam. – Nincs mentségem. – hallgatott. – Nem akarok arra a sorsra jutni, mint nagyapád. – Nehezen lélegzett, majd csend. Letaglózott. Kimondatlan félelem volt ez mindkettőnk életében, de így, valóságossá téve, kitépte a szívemet. A lelkem elnehezedett, éreztem, hogy a szememből folynak a könnyek. Nem értettem akkor, miért rám aggatja ennek a súlyát, de később megértettem, hogy neki sem volt senkije, csak az apja, jobb híján pedig én.

Amikor 33 éves voltam:
A párizsi Charles de Gaulle repülőtér egyik kis kávézójában ültünk. Egy forró kávé és friss croissant pihent előttem, a munkatársaim nevetgéltek körülöttem. Az öltönyömet a székemre hajtottam, nyakkendő nem volt rajtam. Vezetői meetingre siettünk, az egyik felvonás itt volt Párizsban, a következő Belgiumban lesz majd. Mindenki lazán volt öltözve, osztálykirándulás volt ez a sok stresszes munkanap után. A kézipoggyászom az asztal alatt volt, nem is érdekelt, hogy belerugdosunk a nagy viccelődésben. Beleittam a kávémba, a mosolyomat alig tudtam letörölni az arcomról, a forró koffein álomszerű kúra volt a jetlagemre. Még egy kis apró kortyot le akartam küldeni a nyelőcsövemen, de egy aggódó, ideges pincérnő sietős mozdulatokkal egy telefont nyomott a kezembe, franciául beszélt hozzám, valamennyit meg is értettem belőle. – Marshall? Votre fiancée, monsieur! – Arca ijedt volt, és engem is elöntött a pánik.
- Graham, azonnal haza kell jönnöd. – Halottam a menyasszonyom hangján, hogy bőgött. Rekedt volt, szakadozó, mintha az orra el lenne dugulva. – Apukád kórházba került, szívrohama volt. – Jeges pánik rohant végig rajtam, és gondolkodás nélkül elkezdtem szaladni egy recepcióhoz, hogy jegyet vegyek a legközelebbi járatra Vermontba. Abban a pillanatban apám már halott volt – de tudta a kedvesem, hogy ezt nem árulhatja el nekem. Még szükségem volt a reményre, legalábbis amíg haza nem érek.

A temetés előtti napon bementem a munkahelyemre, hogy fizetésnélküli szabadságot kérjek, meghatározatlan időre. Nem örültek neki, de kénytelenek voltak kiadni, szerettek, jó munkaerő voltam. Nem csak egy kis könyvelő, hanem igazi vezető, ritka az ilyen. Az ő szavaik, nem az enyém. Hazamentem, nem tudtam mit kezdjek magammal. A menyasszonyom elővette másnapra az öltönyömet, én pedig képtelen voltam ott maradni, egy lakásban az apám halálának hírével. Egy bárban kötöttem ki, füstszagban és nyomorultságban. Egy whiskeyt akartam inni, de kettő lett belőle, majd három, végül pedig a menyasszonyom jött értem, hogy hazavigyen. Szégyellem, de nem akartam a valósággal szembenézni.
Másnap reggel rettenetes fejfájással ébredtem. Régen voltam már másnapos, legalább hét éve. Nem ezt érdemelte volna az apám, a szívem mélyén tudtam, hogy a sírban is cserbenhagytam. A fürdőbe mentem, hogy megmossam az arcomat, hátha lekaparhatom a szégyent és a bánatot róla. A jeges víz felébresztett, és a tükörbe nézve jól megvizsgáltam magam – az apám fiát. A szemem először a ráncaimra siklott, majd a táskás szemeimre, végül pedig elkapta a tekintetemet valami a sarokban – egy homályos róka. Gyorsan megpördültem magam körül, és ott állt mögöttem, mintha el lenne keseredve, csak úgy, mint én. Rettegés szorította a torkomat, remegve nyúltam felé, de köddé vált az állat.
Valóban az apám fia vagyok.

Amikor 35 éves voltam:
Hat hónapja, hogy szakítottam a menyasszonyommal. Apám halála óta nem voltam a régi már, és a rókaszellem, ami átokként kergeti a férfiakat a családunkban, nem hagyott békén. Először nem akartam tudomást venni róla, azt gondoltam, csak a gyász okozta hallucináció ez az állat. Ő azonban nem tágított, mindenhova elkísért, a legrosszabb időpontokban jelent meg a szemem sarkában. Azt hittem, becsavarodok. Visszamentem dolgozni, pszichológushoz kezdtem járni, de nem segített senki. Nem hagyhattam, hogy a kedvesem egy ilyen férfi mellett élje le az életét, így hónapokon át rágódtam rajta, de végül elengedtem őt. Az én életem csak borzasztóbb lett ettől, de legalább ő boldog lehet.

Egyik nap munka után boltba mentem, mióta egyedül élek szinte mindig üres a hűzőm. A róka, Sipirc – így hívom őt – ide is elkísért, a mireliteknél forgolódott egy nő lába körül, aki égető pillantással figyelt engem. Zavaromban inkább a pékáruk fele mentem, de Sipirc nem követett, el se hittem, hogy ilyen felüdülést tartogathat ez az unalmas nap. A kenyerek között válogattam, mikor a nő, aki lyukat égetett a hátamba az előbb, megjelent mellettem. – Tudom, ki vagy.
- Tessék? – fordultam felé, hitetlenkedve.
- Üdv, Őrző.

A winchesteri levegő teljesen más volt a vermontihoz képest. A Történelmi Társaság egyik eldugott szobájában ültem, üresnek éreztem magam. Fizikailag képtelen voltam befogadni ezt a sok információt, ráadásul mindegyik hülyeségnek tűnt. Lehetetlenségnek. Sipirc, a hallucinációm volt a legföldhözragadtabb dolog, amiről szó volt eddig az Őrzők körében. Sipirc, aki az Őrszellemem, nem pedig egy öröklődő mentális betegség. A boszorkány, aki megtalált engem, vérfarkasok, alakváltók, démonok… Megfájdult a fejem. Valahol félúton ide meghalhattam, és ez most a purgatórium. Mert a valóság, az biztosan nem lehet.


Gregory Marshall: NJK (halott) - ember/Első (Duke-vérvonal) -  apa
Nora Marshall (Black): NJK - ember - anya
Maisie Marshall: NJK - ember -  húg
Drága galambom: Keresett karakter - ember -  ex menyasszony