Télen a természet visszavonul, megpihen, és erőt gyűjt egy új kezdethez. Ezt mi is megtehetjük, kis barátom.
Play by :
Arcátlanul arcnélküli
༄ ༄ ༄ :
User :
staff
Szomb. 11 Nov. 2023 - 11:03
Amy & Madison
Sose gondoltam azt, hogy valaha is képes leszek szeretni valakit ennyire, hogy az elvesztése ekkora űrt hagyjon bennem. Nem ismertük egymást régóta, zöld fülű volt én pedig már évek óta a katonaságnál voltam és már közel egy éve Irakban voltunk. De a kisugárzása a megszólalásai.. Nem szabadott volna engednem, hogy megkísértsen és ne arra figyeljek amiért jöttem, a hazám ér azért hogy megvédjem az embereket. De engedtem a szívemnek, az agyam nem engedelmeskedett. Beleszerettem. Elkövettem életem legjobb és legnagyobb hibáját is egyszerre. A halálával pedig minden megsemmisült, minden.
Madison minden szava aranyat ért számomra. A seregben mindenki csak sajnálkozott és részvétet nyilvánított, de senki sem értette igazából miről van szó. Csak nagyon kevesek értik ezt a fájdalmat és gyászt, és egészen addig nem tudod átérezni a másik fájdalmát amíg át nem éled. De ezt sose kívánom senkinek. Madison pedig sajnos pontosan tudja, hogy min megyek keresztül, az ő hangjában nem sajnálatot érzem hanem a megértést. Pontosan tudja, hogy mire van szűkségem , mit mondjon, mivel tud rám hatni, hogy ne hagyjam el magamat. Igaza van, James és Diego sem azt akarná, hogy értelmetlenűl folytassam az életemet. Azon leszek, hogy erőre kapjak és minél előbb visszatérhessek a seregbe.
Nem siettem sehova, ráértünk volna még ücsörögni, de az üres peron olyan érzést kelt bennem mintha várnék valakire aki soha nem fog megérkezni. Ezért úgy éreztem mennem kell innen, nem várhatok arra ami nem fog bekövetkezni. - Jó - bólintottam Madison ajánlására. Lou bácsiék voltak a legjobbak a kis városban, remek sütijük és íncsiklandozó kávéik voltak ami minden bút eltudtak feledtetni az emberekkel és én is ebben reménykedtem. Felemelkedtem a padról, szabad kezemmel a vállamra emeltem táskámat. A másik kezemet Madison egy pillanatra sem eresztette én pedig nem bántam, hisz így nem csak tudtam hanem éreztem is, hogy mellettem van, velem van.
Amy állt hozzám – természetesen csak James után – a legközelebb az új családomból. Fájt így látnom, összetörve és kicsavarva, ahogy olyasmivel küzd, amit még én sem tudtam feldolgozni teljesen. Ráadásul az ő fájdalma csak növekedett azóta, hogy utoljára találkoztunk. Vannak olyan alkalmak, amikor a szavak egyszerűen elfogynak, vagy kevésnek bizonyulnak ahhoz, hogy kifejthessük, hogy mit érzünk. Ez is egyike volt ezeknek a pillanatoknak, így csak megszorítottam a kezét, mozdulatommal némán üzenve; Melletted vagyok. Mindig melletted vagyok. Reméltem, hogy tudja.
Nem siettem, és nem sietettem. Ráértünk megkeresni a megfelelő szavakat, nem kell mindent azonnal szavakba önteni. Határozottan bólintottam arra, hogy az anyósomék tudnak várni. Anyai szív ide, vagy oda, és ha egy kicsit fájt is neki a tény, Jocelyn pontosan tudta, hogy nem fogunk sietni hazafelé, de egy kegyes hazugság nem árt. – A vonatokkal gyakran előfordul, hogy késnek – értettem egyet puha mosollyal.
A gyász furcsa érzelem. Mindenkire másképpen hat, mindenki máshogy éli meg. És hiába van család az ember mellett, mindenkinek egyedül kell megküzdenie vele. Támogathatjuk egymást, de mindketten a magunk ütemében fogunk gyógyulni. - A sors néha gonoszan játszik, Amy – ráztam meg a fejem együttérzéssel. – Nem fogok hazudni neked arról, hogy az élet fair, és mindenkire olyan csapást mér, amivel meg tud küzdeni… Nem. Az élet igazságtalan, akárcsak a halál, ami azokat lopta el tőlünk, akiket a legjobban szerettünk. Mi csak egy dolgot tehetünk. Megpróbálunk túlélni. Értük. Jamesért és Diegoért – nem tudom, hogy a benne lakó farkas miatt milyen küzdelmeket kell átélnie. – Ne hagyd, hogy eltemessen, Amy! Ezt Diego sem szeretné - A fájdalom túlságosan elnyomta a képességeimet, így láthatatlan csápjaim nem tudtak ráhangolódni az érzelmi világára, talán még jobb is volt így. Mindkettőnknek jobb.
Az, hogy a szüleim mint gondoltak a vérfarkasságról, egyértelmű. Vérbeli boszorkányok voltak, akik jobban örültek volna, ha a lányuk olyasvalakibe szeret bele, aki nem ölt bundát akkor, amikor kedve tartja. Nagyon nehezen barátkoztak meg a helyzettel, de tudom, hogy mindezek ellenére szerettek… És Jamest is megszerették volna, ha adnak neki egy esélyt, de még az esküvőnkre sem jöttek el.
- Mindennek eljön a maga ideje, lesz még időd kitalálni – mondtam, hiszen tudtam, hogy a hazatérése egyelőre nem végleges. Nem akartam, hogy Amy úgy érezze, hogy erőltetek valamit, amit nem akar. Jobban örültem volna, ha azt választja, hogy végleg itthon marad, de nem dönthettem helyette. Ebben semmiképp.
Határozottan bólintottam a kávéra.
- Lou bácsi? – álltam fel, miközben egyetlen másodpercre sem eresztettem el a kezét. Az sem érdekelt, ha néhányan megbámultak minket. A legjobb barát lényege, hogy önmagadat adhatod előtte, bármilyen is vagy. Megmutathatod a legrosszabb és a legjobb oldaladat. És bármi legyen is, szeret. Amy kitartóan támogatott, amikor James elment, pedig tudom, hogy neki is fájt - itt volt az idő, hogy visszaadjak valamit abból a jóságból, amit tőle kaptam. Talán egy kávé nem elegendő ahhoz, hogy megölje a fájdalmat, de lehet az első lépés a gyógyulás felé. Túljutunk ezen. Együtt.
"Ez a hitünk ellentmondása: az öröm a bánatból fakad, és a halálból élet születik. A gyász pedig az út, amely egyikből a másikba vezet." - Walter Wangerin -.
A szavak olyan nehezen jöttek a számra mint talán még soha. Viszont Madisont nem szerettem volna fájdalmas némaságba magam mellett tartani, így ha még is csak megszakad a szívem minden egyes kiejtett szóért, Madison kedvéért hajlandó voltam mindenre. Tudtam, hogy még ő sem lendült túl a gyászon - talán sosem fog - , így ez a helyzet több szempontból is kényes és szomorú.
Sejtettem, hogy anyám ilyesmit tervezett. Azóta mióta mind a ketten elköltöztünk James-el azóta ha elmentünk hozzájuk mindig a kedvencünket főzte, kivétel nélkül. Viszont már volt olyan időszak, hogy se bátyám se én nem mertünk neki szólni, hogy néha már picit unjuk de a töretlen mosolya és az odaadással készített ételei miatt sose volt szívünk vele ezt közölni. - Egy normális kávé azt hiszem most jól esne - tűrtem el szabad kezemmel ismét a hajamat a homlokomból, majd apró hálás mosollyal és bólogatással pillantottam Mads-re. - Anyuék úgy is tudnak várni.. majd azt mondjuk késett a vonat - haloványan mosolyodtam el. Madison a családba kerüléssel nem csak James felesége lett hanem mintha egy lány testvért is kaptam volna a személyében. Habár különböztünk még is az első perctől fogva megértettük egymást, a szüleink az elején némi ellenérzéseket nyilvánítottak a boszorka felé, de az idő teltével megbékéltek James választásával és Madison is teljes értékű tagja lett családunknak.
Nem tudom miért de már rég óta nem tudok sírni. Szeretnék de egyszerűen nem jönnek a könnyek, csupán érzem ahogyan valami szúr a szememben. Talán képtelen vagyok rá? Létezik ilyen? - Tudod, nem hittem volna, hogy valaha is megtalálom a szerelmet - ráncoltam össze a homlokomat - Furcsa de a katonaság volt a hivatás, a szenvedélyem, a szerelmem. Bármennyire is nehéz néhanapján és akkor is szeretem amit csinálok. Az pedig, hogy pont itt találjak valaki olyat aki hasonló hozzám és megért. - a boldog emlékek mosolyt csaltak az arcomra és nem csak keserűséggel gondolok rá. - Az pedig az élet kegyetlen tréfája, hogy ugyan itt veszi is el - szorítom össze az ajkaimat majd némán felsikít nem csak a lelkem, de a farkasom is gyászolja Diegot.
- Dehogy is - ráztam meg a fejemet és Madsra pillantottam. - Azért vagyunk, hogy ilyeneket beszéljünk meg - tettem a szabad kezem az ő keze fölé amivel a másik kezemet fogja. - Gondolom még mindig tűskék vagyunk az ő szemükben. - pislogtam a boszorkára aki gyakran mesélt erről a nézeteltérésről. Neki sem lehet egyszerűbb azon vívódni melyik életét hagyja maga mögött. De úgy érzem és merem állítani, hogy a családunk annyira fontos tagja már, hogy mi sem engednénk el szívesen.
- Szerencsére az egyik előnye a katonaságnak, hogy a sivatagban nincs szűkséged a pénzre, így azt hiszem egy ideig lógva hagyom ezt gondolatot - vontam meg a vállaimat. De igazából nem teljesen fedtem fel az elhatározásomat Mads előtt. Vissza szeretnék térni a hadseregbe, csupán az volt a kérdés, hogy mikor. Egy hét múlva, egy hónap múlva, fél év múlva? Nem tudom, de ha felütné a fejét a háború biztosan kapnám a behívót akkor pedig nem lenne választásom, mennem kell.
Madisonnal ez a néhány perces beszélgetés több életet öntött belém mint a temetésen a sajnálkozó arcok és társak tekintete. - Köszönöm hogy vagy Madison, de tényleg - szorítom meg kezét és egy apró hálás mosoly jelent meg az arcomon. - Mit gondolsz, mehetünk arra a kávéra? - sóhajtottam egy nagyon mint akinek méteres kő esett volna le a lelkéről.
A fájdalom sötét. Mély, feneketlen kút, amelybe ha belenézel, csak a gyász koromfekete szörnyetege bámul vissza rád. Amennyire lehetett, elzártam az érzelmeimet, és elnyomtam a képességeimet, ezek nélkül is éppen elég nehéz volt, hogy megbirkózzak James elvesztésével… Túl gyáva voltam ahhoz, hogy erőmmel Amy felé nyúljak, és megtapogassam az érzelmeit, mert féltem, hogy nem tudnék megbirkózni azzal, amit ott találok.
Ajkaim szegletében szomorkás, de megkönnyebbült mosoly bújt meg, mert a sógornőm végül nem vette le a fejemet azért, mert kis időre távoltartottam tőle a szüleit.
- Anyukád a kedvencedet készítette, de nem haragszik meg, ha nem sietünk hazafelé – mondtam, megigazítva a szabad kezemmel a szoknyámat, mielőtt leültünk a padra. – Megiszunk valahol egy kávét, vagy egy jegesteát? Nem most rögtön…- - Volt bennem némi bűntudat, de úgy gondoltam, hogy néhány lopott percre mindkettőnknek szüksége van, akkor is, ha csak arra használjuk fel, hogy szomorkodva bámuljuk a távolodó vonatot, mint a boldogságunk messzeségbe vesző szimbólumát.
Pontosan tudtam, hogy Amy miről beszél, én sem tudtam megfogalmazni jobban, hogy mit érzek, mint úgy…
- Mintha üres lennél. Nincsenek színek, illatok, és a világ egyszerűen csak elvágtat melletted, miközben te megrekedtél egyhelyben – ujjaim ha lehet, még szorosabban kulcsolódtak a lányéra, puszta jelenlétemmel igyekezve biztosítani róla, hogy nincs egyedül. Bármi is történt, bármit is hagyott a háta mögött, a jelen a fontos, én pedig mindig ott állok majd mellette, hogy segítsek megbirkózni vele.
- Most, hogy elkezdődött a nyár, és nem találkozom annyit a gyerekekkel, nehezebb. Van néhány lurkó, akiket korrepetálok, de nincsenek annyian, hogy elterelhessék a figyelmem – válaszoltam a kérdésére, miközben úgy éreztem, saját tükörképembe bámulok. Ameline, akárcsak én, nehezen tudta megregulázni szomorú arcvonásait. Nem is kellett. Magunk között voltunk, egyikünknek sem kellett az erős nőt játszania.
- A szüleim azt szeretnék, ha visszamennék Texasba… Most, hogy James… - megráztam a fejem. – Szerintük nincs olyasmi, ami itt tarthatna. Mintha az itteni életem olyasmi lenne, amit felszámolhatnék. Elfelejtik, hogy már ti is a családom része vagytok – tettem hozzá, bár eszembe sem jutott, hogy éppen most panaszkodjak a boszorkánydinasztiám boszorkányőrültségein. Azt hiszem, sosem barátkoztak meg vele igazán, hogy egy vérfarkast választottam életem párjául, és bármilyen szörnyen hangzik is… Úgy gondolták, hogy a tragédiám újra egyenesbe hozhatja a sorsomat.
- Ne haragudj, össze-vissza fecsegek – rántottam meg a vállam, mintha az egész nem is lenne fontos. Számomra így is volt. Jobban szerettem volna Ameline-re koncentrálni. – Sokkal fontosabb, hogy most itt vagy, és együtt tölthetünk egy kis időt – a keserédes hang azért elárulta, ennél szebb okot is el tudtam volna képzelni a találkozásra. – Tudod már, hogy mihez kezdesz itthon? – kérdeztem óvatosan, hiszen a leszerelése szintén nem volt egyszerű pont az életében.
"Ez a hitünk ellentmondása: az öröm a bánatból fakad, és a halálból élet születik. A gyász pedig az út, amely egyikből a másikba vezet." - Walter Wangerin -.
Sötét fellegek jártak a fejem felett és akár mennyire is elakartam őket üldözni, nem tudtam. Egyszerűen rajtam maradtak és féltem, hogy Madison-ra is még jobban rá ragad ez a hangulat. Csupán fél év telt el, hogy elvesztettük a bátyámat.. most pedig ez. Mélyet sóhajtottam amivel igyekeztem össze gyűjtenem a maradék lélekerőmet.
- Te is nekem - dörzsöltem meg a szemeimet mielőtt kibontakoztunk egymás öleléséből. Nem sírtam, de a lelkem annál jobban. A száraz szemeimet megdörzsölve, enyhén piroskásak lehetek, de tudtam, hogy Madison nem fogja ezt szóvá tenni, hisz ő maga valójában sírt. - Nem, nem - ráztam meg a fejemet, majd viszonoztam a szorítását. - Örülök, hogy csak te jöttél.. azt hiszem anyáék most túl sokak lennének - szusszantam. Szeretem őket, de amióta James nincs közöttünk olyakor túl tolják a szeretetüket és az aggódást. Most pedig ha ők is itt lennének, elnyomnák túlzottan Madisont akivel talán kicsit jobban megértjük egymást most mint valaha bármikor máskor.
Bólintottam az ötletére. A pad mellé ledobtam a hatalmas katonai zsákomat, majd helyet foglaltam. - Fogalmam sincs - ráztam meg kissé a fejemet - Gondolkoztam már ezen, de egyszerűen nem tudom megfogalmazni - bal tenyeremmel tűrtem el a homlokomból a hajat - James elvesztése is már érzés volt és most Diego-é is.. - sóhajtottam majd enyhén Madison felé fordítottam a fejemet - Fizikálisan úgy érzem, hogy egy teherautót is eltudnék húzni.. de lelkileg.. azt hiszem darabokban vagyok. - Madison arcát fürkésztem. A szavakat nagyon nehezen tudtam megformálni, de ha valaki akkor ő biztosan érti, hogy mire gondolok.
- De mesélj... - tettem a kezemet immár az övé fölé - Te hogy vagy? - akartam egy halovány mosolyt erőltetni az arcomra, de valószínűleg ez valahol félúton meghiúsult.
Szép beszédet állítottam össze a fejemben, de a szavak a torkomra forrtak, amikor átöleltem Amyt. Éreztem, ahogy a szempillámon táncoló könnycseppek elindulnak, és lefolynak az arcomon, miközben a karom szorosan a barátnőm köré zárult. A fájdalmunk eggyé vált, és kegyetlen, sötét buborékként vett körbe mindkettőnket.
- Hiányoztál – őszinte kijelentés volt, bár magamban azt kívántam, bárcsak ne ilyen körülmények között kellett volna találkoznunk egymással. Már nem emlékszem, hogy melyikünk bontakozott ki először az ölelésből, bár elléptem a nőtől, a kezét nem engedtem el. Jobbom bátorítóan szorította az ujjait, míg a bal kézfejemmel az áruló cseppeket törölgettem az arcomról.
- Ne rájuk haragudj, én kértem, hogy egyedül jöhessek – mondtam a sírástól kásás hangon, védelmembe véve a családunkat. – Azt hittem, hogy jobb lesz így… neked – csóváltam meg a fejem, egy pillanatra megriadva a gondolattól, hogy talán hibát követtem el. James sokkal jobban tudta volna, hogy mire van szüksége a húgának… Hiába tekintettem úgy Amyre, mintha a testvérem lenne, az ilyen pillanatokban rádöbbenek, hogy mennyire nem ismerem a gondolkodását. Kissé megszorítottam az ujjait, majd fejemmel a legközelebbi padra böktem, hogy üljünk le.
A vonat már tovább haladt, és a néhány kósza lélek, aki innen utazott tovább, vagy ide érkezett, az ölelésünk alatt szépen felszívódott. Csak egy-két ember lézengett még a peronon, de ők sem foglalkoztak velünk, így zavartalanul beszélgethettünk. Tudtam, hogy odahaza az anyósom a kedvenc ételével várja majd a lányát, és minden szeretetével ott fog ugrálni körülötte, hogy aztán a túlzott figyelmességgel az őrületbe kergesse; vidámságot erőltet majd magára, és senki egy szóval sem fogja említeni sem Jamest, sem pedig Diegot.
- Hogy érzed magad? – kérdeztem csendesen, őszinte választ várva. Reméltem Amy tudja, hogy előttem nem kell megjátszania magát. Amióta James elment, nem használtam a képességeimet, elzártam őket a lelkem legmélyére, hiszen a testem megtelt a saját fájdalmammal.
"Ez a hitünk ellentmondása: az öröm a bánatból fakad, és a halálból élet születik. A gyász pedig az út, amely egyikből a másikba vezet." - Walter Wangerin -.
Repülön utazva le se tudtam venni a szememet a koporsokról, a koporsóról amik mellettünk hevert. Irakból haza érve központilag szállítottak minket, Wasingtonban majd az érkezésünk utáni napokban pedig meg történnek a temetések. Ha a család szeretné, elvitethetik de ez álltalában plusz pénzbe kerül, így egy direkt a katonaságnak fenntartott temetőbe kerül sor a temetésre. Sajnos sok koporsóban egy ember sem fekszik, vagy csak egy hozzá kapcsolódó tárgy, hisz a terep senkit sem kímél.. valakikből semmisem maradt. A temetésen sírhatnékom volt, de nem éreztem jogosnak Diego családjával szemben, hisz ők több időt leéltek vele, a barátai régebb óta ismerték én meg csupán pár hónapja. Még is megszakad érte a szívem, de nem sírhatok.
A vonat hangja lazán zakatolt, homlokom néha a hűvös üvegnek koccant, de nem érdekelt. Órák óta hánykolódok már vonatról, vonatra. Repülővel is jöhettem volna, viszont nem volt bennem annyi erő, hogy ilyen hamar vissza szálljak a repülőre, mert féltem ha véletlen elalszok, akkor azt hiszem vissza értem Irakba és nem Rose Harborba. Rose Harbor. A kisváros amiben felnőttem, amiben felnőttünk. James sem fog már a peronon várni. Mellkasomban szorító érzés uralkodott el, amit először a farkasomnak hittem, de ez annál mélyebb volt. Az orvosok szerint a szív nem fájhat, fizikailag képtelen rá. De a legtöbb embernek és ahogy nekem se nem fizikálisan okoznak fájdalmat.. Kapkodva veszem elő a katonai táskámból az üveg vizemet ami már csak félig van, de azért jókorát iszok belőle.
Rose Harbor következik. Szólt a hangosbemondó én pedig reszketve fújtam ki a levegőt. Elvileg a szüleim és Madison várnak a peronon, de őszintén mondva nem bánnám ha egyikük sem látna így, ilyen borzalmasan. Esetlenül megtöröltem a homlokomat, majd még mielőtt megállt volna a vonat feltettem a vállamra a táskámat, az ajtóba álltam és egy pillanatra sogornőm alakját véltem felfedezni. Megdörzsöltem orromat, majd szipogtam egy sort. Nem, nem sírok. Még egyszer megtöröltem a homlokomat tenyeremmel mielőtt leszálltam volna a vonatról.
Madison-t fekete ruhában látni még keserűbb volt mint az először gondoltam. Habár tudom, hogy James miatt viseli akaratlanul is nem csak fivéremre, hanem Diegora is gondolok. - Madison - szóltam halkan és a táskát ledobva a vállamról szintén karomba fontam a boszorkát. Nem sírok. Arcomat vállába fúrtam és mélyet szippantottam az illatából ami az itthoni emlékeket idézte fel, s mint akinek ez az utolsó kapaszkodója mielőtt itt hagyná ezt az ocsmány világot. - Kegyetlen.. az élet kegyetlen - nem kijavítani akartam Madisont, de a kegyetlenség sokkal jobban illet az életemhez, az életünkhöz. Elemelem a fejemet, hogy szemtől szemben lehessek vele. - Jó látni téged - mosolyom nem volt teljesen őszinte, de még is arcomra erőltettem. Nem Madison miatt, a helyzet miatt nem volt őszinte. Nem így akartam viszont látni és nem ilyen hamar.
- Anyámék nem jöttek? - erőltetett kíváncsisággal fürkésztem a peront miután kiszakadtunk az ölelésből. Nem bántam, sőt örültem is neki, hogy csak Madison várt rám, még ha ezt jelen pillanatban nem igazán tudom kimutatni..
Fordít. Fordít. Idegesen topogtam az állomáson, miközben dísztelen fekete ruhám meg-meglibbent a langymeleg szélben. Még egyet fordítottam a jegygyűrűmön, ahogy a tekintetem a digitális jelzőtáblára villant, ami szerint a vonatnak már régen itt kellene lennie. Legalább fél órája, ami azt illeti.
Az anyósom ragaszkodott hozzá, hogy velem tartson, de az utolsó pillanatban sikerült lebeszélnem róla, hogy ne tegye. Amynek szüksége lesz az anyjára, ahogy nekem is volt az enyémre, de azt is tudtam, hogy a hazatérés kétszeres súllyal nehezedik majd a vállára. Most először fogja igazán megérezni, hogy James, a mi Jamesünk már nincs, és Diego elvesztése annyira friss… A férjem tudná, hogy mit mondjon.
Ismét fordítottam egyet a gyűrűmön, és elindultam a peronon, mintha azzal megsürgethetném a vonat érkezését. Vagy talán éppen az ellenkezőjét, késleltethetném azt. Amikor legutóbb az állomáson vártam, még boldog fiatalasszony voltam, telve reményekkel, megszédülve a karácsony, és az ünnepek hangulatától. Mikor is volt ez? Talán két évvel ezelőtt, amikor mindannyian csodaként éltük meg, hogy a sógornőm eltávozást kapott a hadseregtől. Elvesztem az emlékeimben, mint oly’ sokszor az elmúlt fél évben.
Mire eszméltem, a vonat már besiklott az állomásra. Erőt vettem magamon, és az emberek között elnyomakodva elindultam, hogy megkeressem a sógornőmet. A legjobb barátnőmet. A testvéremet.
- Ameline! – szólítottam meg az ismerősnek vélt vonatról lelépő, málha zsákot cipelő alakot. Tárt karokkal indultam felé, hogy megölelhessem, de mire elértem hozzá, a szemeim megteltek könnyel. – Az élet igazságtalan – mondtam keserűen, kezeimet a barátnőm köré fonva. – Olyan nagyon igazságtalan.
Kezdőlap
