Nem vagyunk egyformák, ami a vezetés szeretetét illeti, de hát valahogy nekem is el kell jutni munkába, meg onnan haza, hát autózom, és egyébként szerintem jó sofőr vagyok attól függetlenül, hogy nem tartozik a legkedvencebb elfoglaltságaim közé. Nem lesz itt gond, olyan rutinszerűen megy már a Wilmington-Rose Harbor út, hogy egy szempillantás alatt haza is érek, és kinyújtóztathatom magam a kanapén, hogy valami Netflixes romkom alatt elaludjak, egy-két óra múlva pedig bosszankodjak azon, hogy mindenem fáj a lehetetlen pozíciótól. Csak a szokásos esti Aurora.
Szavaira bólintok egyet. Erősködhetnék, hogy biztosan szívesen látják majd ott, de nem álltatom sem magamat, sem őt, mindketten tudjuk, hogy az alapítványi nők helyzete nem egyszerű, és messze van az átlagostól. A magam részéről megtehetek bármit, hogy elfogadják őt, és ne feszélyezzze őket a jelenléte, de nekik maguknak kell nyitottnak lenni, hogy adjanak neki egy esélyt. Pár órával ezelőtt ha bárki nekem is azt mondta volna, hogy egy férfi vérfarkassal nevetgélek és töltök időt önszántamból, hát lehet, hogy furcsán nézek rá. Én magam már azért is becsülöm őt, hogy mindezek ellenére önkéntesként besegít a munkánkba.
-Oh. - hirtelen csak ennyit tudok reagálni a munkájára, ami kissé meglep, nem találkoztam még soha senkivel, aki ezzel kereste volna a kenyerét. -Valamelyik nap láttam is az autódat a városban, épp a bankból jöttem ki, mikor arra hajtottál. - Még eszembe is jutott, hogy nem épp egy vidám és barátságos munkakör, de így elsőre azt veszem észre Charlie-n, élvezi amit csinál, és ez a lényeg, -Viszont akkor...részben eltaláltam, hogy vezetsz a munkád során, megyek veszek egy lottót. Ezek alapján az ötöst nem nyerem meg, de a hármas meg a négyes találat is szépet tud fizetni. - ütöm el a téma komolyságának élét egy viccel, ami lehet, hogy kicsit kényszeredett szagú, de azért a vigyor megjelenik az arcomon.
-Hát figyelj, akkor már ketten vagyunk. Én az utóbbi hónapokban kezdtem el főzni tanulni, vagyis hát valami olyasmi. A rántotta már nagyon jól megy. - nevetem el magam, amikor ráterelődik a szó a jótékonysági vásárra, és Charlie közli, hogy nem igazán van tapasztalata az ilyenben. Nekem sem nagyon kellett ilyennel foglalkozni, a legtöbbször rendeltem a kaját vagy beültem valahova, de hát ez egyrészt nem is túl takarékos megoldás, másrészt meg jó lenne, ha boldogulnék a konyhában, mire Sofi megérkezik. Hagynom kell magamnak időt, hogy mire elég nagy lesz ahhoz, hogy jöhessen a hozzátáplálás, saját készítésű ételt tudjak neki adni, ne kelljen a bébiételeket megvenni, szintén egy vagyonért. -Ha más nem, szórakozásnak biztos jó lesz. Remélem, én is el tudok majd menni a bébipárduccal. - reflexszerűen simítok végig ismét a hasamon, valószínűleg sokadjára, de nem mindig tűnik fel. 
-Természetesen, minél közelebb a bejárathoz.  - bólintok egy mosollyal, amikor a parkolók felé kezdünk közelíteni. -Igyekszem mindig a mozgássérült parkolóhely után az első szabad helyre beállni. Nem lottón nyertem a lábaimat, ahogy azt mondani szokták, meg hát tegyük hozzá, hogy hajlamos vagyok késni is, és akkor meg sietnem kell. - teszem még hozzá, egy kis mellékes információnak. Szerencsére nincsenek szigorú szabályok az alapítványnál, így el szokták nézni nekem, ha később érek be a megbeszéltnél. Vagy vagy az állapotomra való tekintettel ilyen rugalmasak, nem tudom, mindenesetre igyekszem ilyenkor ott időt spórolni, ahol csak lehet. 
-Ha jól látom, ide nem a szolgálati autóval jöttél. - nézek körbe, miután beérünk a parkolóba, és sehol nem látom a temetkezési vállalat járgányát. - Hasonló monstrum a privát autód is, vagy civilben inkább a VW Bogár típus vagy? -kérdezem, aztán végifuttatom rajta tetőtől talpig a tekintetemet, és elnevetem magam, ahogyan elképzelem, hogy ezt a magasságot az említett aprócska autóba próbálja behajtogatni.
Idő közben odaérünk a kis autómhoz, amit egy hónapja vettem meg, egy eredetileg hófehér Seat Leon, de most eléggé ráférne a takarítás. A mosó fele kéne kanyarodnom, de akkor meg tuti esik az eső majd, ez ilyen Murhpy törvénye. -Nos, igazán köszönöm a társaságot, nem számítottam rá, hogy így alakul a délutánom a...történtek után, szóval igazán hálás vagyok. - mosolygok fel rá, már nyitott sofőr ajtóval, hogy kicsit kiengedjem a bent rekedt álló levegőt. -Biztosan összefutunk még, vagy itt, vagy a városban, nem egy nagy település, meg most már tudom, mit keressek, nem tudsz elbújni. -nevetek fel jókedvűen még így utoljára búcsúzóul, most már szinte meg sem lepődve a természetesen jövő közvetlenségen, ami felé árad belőlem. Hacsak nem állít meg, széles mosollyal integetve köszönök el tőle, majd beülök az autómba, és hazaindulok. Milyen kellemes nap kerekedett ebből a végére! 

Aprókat bólogatok a szavaira ami az autózáshoz fűződő érzéseivel kapcsolatos. - Távol álljon tőlem az általánosítás, de azért azt hiszem, kijelenthetjük, hogy ez a férfiakra jobban jellemző, mármint hogy szeretnek vezetni. Én inkább a "passenger princess" típus vagyok, vagyis hát lennék, ha lenne aki sofőrködne helyettem. - nevetem el magam. Ezt a kifejezést nemrég tanultam, amikor a kádban ülve pörgettem a közösségi médiát. Azóta természetesen az algoritmus folyamatosan dobálja fel az ezzel a témával kapcsolatos videókat meg mémeket, amik kifejezetten szórakoztatnak.
-Csodálom az akaraterődet. - nevetek fel, ahogy továbbra is ellenáll a csoki csábításának, bár azért úgy érzem, nem teljesen őszinte a tagadása, inkább a józan ész mondatja vele ezeket. -Nem kísértelek többet...ma. - ártatlanul pillogok rá glóriát rajzolva a fejem fölé, de aztán ismét kitör belőlem egy nevetés. Teljesen bolondot csinálok magamból, de annyira jól esik! Az utóbbi hónapokban olyan ritkán sikerült őszinten, a múltamról és a helyzetemről szinte teljesen elfeledkezve őszintén és felszabadultan kacagni, hogy most ki akarom használni ezt a pillanatot. Még akkor is, ha újdonsült ismerősömtől ferde pillantásokat kapok, bár eddig nem vettem észre ezeket. Ez két dolgot jelenthet, vagy birka türelme van, vagy pedig jó színész. Talán addig jó, míg nem tudom, hogy a kettő közül mi az igazság.
Charlie-nak nincs ellenvetése az ellen, hogy elinduljunk vissza, türelme ismét megmutatkozik, ahogyan megvárja, míg bébibálna testemmel felkászálódok, és utána is a tempómban való döcögést választja. Már csak a magassága és a lábának hossza miatt is gyanítom nem ehhez van szokva, de hiába kutatom, nem látom rajta kényelmetlenség nyomát. Vaagy, ismét csak, lehet jól megy neki a pókerarc.
-Friss az infó, lehet én is csak jókor voltam jó helyen hogy értesültem róla az első között. Szerintem minden segítő kéz jól jön, szóval ha el tudsz jönni, az szuper, biztosan hálásak lesznek érte az alapítványnál. - mosolygok rá kedvesen, bár tudom, hogy igen, lesz akit esetleg feszélyez a férfi jelenlét, de addig is amíg még bejárok többet az alapítványhoz, majd elhintem az információmorzsákat mindenkinek, hogy ha valakitől, akkor Charlie-tól nem kell tartaniuk. Talán úgy kicsit ők is mernek majd közvetlenebbül viselkedni vele szemben. Vagy ha már nem akarják szemmel megölni vagy megkínozni puszta előítéletből, akkor már én azt is haladásnak könyvelem el. Vannak nők, akivel sokkal durvább dolgok történtek, mint velem, és akkor az én esetem sem épp fáklyásmenet.
-Egyébként mivel foglalkozol, amikor nem épp önkéntes vagy itt? Várj tippelek, szeretsz vezetni, kikapcsol...kamionsofőr? - oldalra pillantva végigmérem, és szórakozottan állapítom meg magamban, hogy egyébként abszolút nem úgy néz ki, mint a kamionsofőrök általában, vagyis hát ahogy a fejemben élnek a filmek hatására, személy szerint egyet sem ismerek, még csak látásból sem. 
Következő kérdésére megrázom a fejem. -Nem, úgy tudom csak egy naposra tervezik. Bográcsban főznek valamit, kis standoknál meg mindenféle használt holmi lesz megvásárolható. Kicsit olyan...családi nap jellege van, egy-két programmal, ilyesmi. - nem mintha valaha részt vettem volna ilyen családi napokon, a West család az elitebb szórakozást részesítette előnyben. Talán ha több ilyen lazább kikapcsolódásban lett volna részünk, Aspen seggében se lenne ekkora karó, mint jelenleg. -Biztosan jó lesz. -némi bizonytalanság azért cseng a hangomban, ez az első,, hogy megszervez egy ilyen rendezvényt az alapítvány, és csak őszintén remélni tudom, jól fog elsülni. 

-Hülyének nézel, ha azt mondom, nekem ez nem is munka, inkább hivatássá? Igaz, még csak pár hónapja csinálom, és korábban el sem tudtam volna képzelni magamat ilyen munkakörben. Mondjuk másban sem... -megvakarom a tarkómat, és magamban zavartan gondolok arra, milyen egy felelőtlen csitri voltam olyan fél évvel ezelőttig. Valószínűnek tartom, hogy akkor nem beszélgetnénk ilyen kedélyesen Charlie-val. Nem telt el olyan sok idő, mégis, mintha egy másik Aurora lennék. Szeretném azt hinni, hogy egy javított, 2.0-ás verzió. - De tényleg, szeretek segíteni másoknak. Ha az csak annyi, hogy meghallgatom azt, aki rászorul, hát ennyit teszek. - rámosolygok Charlie-ra, és bízom abban, ha eddig úgy is érezte, most azért elhalványul vagy eltűnik belőle az a gondolat, hogy mindezekkel terhelt vagy feltartott.
-A tizenhármas? Az nem kerülő? - gondolkodom hangosan, és lelki szemeim előtt felidézem a térképet, amit akkor bogarásztam, mikor terveztem, merre a legrövidebb Rose Harbor és Wilmington között az út. Mondjuk a telefonom GPS-ére bízom magamat, ott meg be van állítva a gyors útvonal, tehát eddig szerintem 1-2 kivétellel mindig az autópályán hozott. - Nem annyira rajongok a vezetésért. - fűzöm hozzá mintegy kiegészítő információnak, bár ismét jogos lehet a kérdés, hogy akkor miért ingázok a két város között, de ezt már kitárgyaltuk. Nem is utálok a volán mögé ülni, de inkább tekintem ezt szükséges rossznak, mint kellemes időtöltésnek attól függetlenül, hogy tudom, valakit például kikapcsol és szórakoztat a dolog. Én magam szeretem érdekesebb dolgokkal tölteni az időmet.
-Hmm, nézőpont kérdése... Tekintsd úgy, hogy ez volt az előétel. És akkor a végén még jöhet valami desszert is. - nevetek fel, mikor elutasítja a felkínálásomat. Igen tudom, hogy most haspóknak tűnhetek, nem is próbálom titkolni, hogy bűnös vagyok, bíró úr. A felajánlására elmosolyodom, melengeti a szívemet, hogy nem tart annyira szánalmasnak, hogy többé látni se akarjon. Mármint...ha továbbra is önkénteskedik az alapítványnál, akkor ez elkerülhetetlen lenne egyébként is, de na. Értitek mire gondolok.
-Vigyázz, mert szavadon foglak. - feltartott mutatóujjammal a játékos fenyegetés olyan könnyedén gördül le az ajkaimról, mintha országos cimborák lennénk már, nem újdonsült ismerősök, magamat is meglepve, hogy tényleg, őszintén így gondolom. Nem látok bele többet ebbe a felajánlásba, mint ami, vagyis két egymással szimpatizáló ember találkozása, de jól esne, ha például Jeten kívül mással is össze tudnék futni. Thys elköltözött a városból, Ruby is, és emiatt azért sokszor tör rám a magányosság érzése, mert ugyebár a fivéreimre nem igazán lehet számítani. Na mindegy.
-Igazán nem lerázni akarlak, de lassan elindulunk vissza? Úgyis idő míg visszaérünk, így hogy kicsit megpihent a lábam és teleettem magam csokival, még lassabb leszek, mint idefelé. Ha unnád a tempót, nyugodtan előre mehetsz. - vetem fel, majd feltápászkodok a székről, kezembe veszem és összegyűröm a csokipapírokat, és a közeli szemetesbe hajítom a maradék fél üveg vaníliás kólával együtt. Ennyit bírtam meginni, ha nem szeretném máris rajongásig a lányomat, még ennyit sem tudtam volna letuszkolni a torkomon.
-Mondták bent az irodában, hogy júliusban lesz az alapítványnak egy jótékonysági vására itt Wilmingtonban? A közeli parkban terveznek egy ilyen piknikkel egybekötött bolhapiacot, ahol minden befolyt pénzt az alapítvány fejlesztésére forgatnak be. - talán még nem jutott el hozzá az információ, én is csak tegnap értesültem róla, még nem kezdték el a promózását. Kérdezték, tudok-e jönni, de egyelőre semmi biztosat nem tudtam mondani. Június közepén érkezik Sofi, a kisasszonytól függ minden. De az előkészületekben ameddig tudok, biztosan segíteni fogok, ez nem is lehet kérdés. 

-Igen, de az alapítvány azért is van, hogy segítsen feldolgozni a minket ért traumákat, és segít, hogy ne ragadjunk benne a múltban. Úgy gondolom, a jelenléted tud ebben segíteni. Nekem legalábbis jót tett és tesz, hogy most beszélgetünk, és úgy gondolom, másnak is jó lehet. - reflektálok egyből, mert máshogy értelmezi a szavakat, mint amilyen szándékkal én mondtam azokat, de a beálló pár másodperces szünetben végiggondolom most mit mondtam, és mosoly kúszik az arcomra. -Most teljesen úgy hangzott, mintha kihasználnálak. Elnézést, remélem nem érzed úgy. - kicsit bele is pirulok, mert így utólag már érzékelem, hogy nem biztos, hogy pont úgy csapódott ez a "jót tesz hogy beszélgetünk", mint ahogyan én azt szántam - vagyis szimpla kedvességként. Jobb inkább már most tiszta vizet önteni a pohárba, mielőtt még esetlegesen valami számító nőszemélynek hisz.
-Sok nyavalygás? Én egyáltalán nem értem annak, ne aggódj. - bátorító mosolyt küldök felé, mert nem szeretném, ha kellemetlenül érezné magát. Vannak témák amik kicsit olyanok, mintha tojáshéjon lépkedne az ember, mindenkinek meg van a csomagja és keresztje, de ha esetleg beszél erről, az még nem számít nyavalygásnak. Az én szememben legalábbis egyáltalán nem, így Charlie-nak nincs miért aggódnia, számomra ugyanúgy szimpatikus még azután is, hogy megtudok még pár dolgot a múltjáról. Nekem szerencsém volt, mert az örökbefogadó családomnak volt mint a tejbe aprítania, de előtte megjártam szegényebb nevelőszülőket is. Bár akkor még nem tudtam, túl önfejű és makacs voltam, de most már tudom, nem ez teszi az embert azzá, aki. Na mindegy, ne a múltat elemezzük, az már mögöttünk van, koncentráljunk a jelenre és a jövőre.
Az egyetlen ami miatt Charlie-nak aggódnia kell, az az utolsó kocka csokija, de hát lássuk be, saját magának keresi a bajt ezzel a legyezgetéssel. Egyébként is nehezen állok ellen az édességnek, hát még így terhesen. Vagy nem volt még így dolga várandós nővel, vagy volt, és nem törődik a következményekkel. Az ő baja, én egy-két percig vívódom magammal, elfogadjam-e vagy sem, de aztán győz az ifjú breaktánc bajnok és a hormonok. Egy ősrégi, szakállas trükkel terelem el a figyelmét, és el se hiszem, hogy bejött, és hátat fordított! Meg is haragudhatott volna, amiért ilyen pofátlan voltam, de úgy veszem észre, inkább mulattatja az elkövetett gyermeki csíny.
- Eddig nem volt rám ilyen hatással, a cukor inkább pörget. Haza kell még vezetnem majd Rose Harbor-ba, szóval remélem nem most lesz a kivétel, hogy kiüt a csoki. - legyintek vigyorrá szelidült arccal, majd ismét lecsavarom a kupakját a kólámnak. -Meg amúgy...ebben a vaníliás lónyálban is van elvileg koffein, ha ideiglenesen is, de talán megteszi a hatását. - egy grimasszal az arcomon iszom még két kortyot az ízesített borzalomból. Hihetetlen, hogy Sofia mikre nem képes rávenni. Előre félek, mi lesz ha már majd megszületik. Amilyen mázlim van, olyan makacs és akaratos lesz, mint én. Bár, igazából már most az, szóval jobb is, ha szoktatom magam a gondolathoz.
-Ha gondolod, kárpótlásul veszek neked még egyet. Ígérem azt már nem eszem meg! - eljátszom, hogy leteszem a nagyesküt, és hátradőlök a székben. Jól esett ez a sok csoki, de nem mondom, hogy nem férne belém még. Ami a csokoládét illeti, egy külön, feneketlen gyomor áll rendelkezésemre, így szerintem nincs az a mennyiség, amit ne tudnék betömni. A plusz kilókkal meg majd ráérek szülés után foglalkozni. Addig kiélvezem ezeket a hónapokat, amikor van mire fogni, ha néhány kilóval több jön fel az emberre, mint azt "kéne".

Őszintén szólva annyira el voltam foglalva a saját magam gondjával-bajával, hogy bele sem gondoltam abba, hogy például Charlie férfiként hogyan érezheti magát, amikor az alapítvány falai között sétál. A legtöbben tudják, hogy önkéntes, és mint olyan, ártalmatlan, ám a történtek miatt szinte mégis mindenki szkepticizmussal fordul felé, ahogyan én is tettem nem csak ma, mikor megszólított az épület udvarán, hanem korábban is, amikor láttam. Most, hogy kicsit jobban megismertem, egy szégyellni kezdem magam, amiért ennyire általánosítottam. A traumám fényében egy kalap alá vettem minden férfit, pláne a férfi vérfarkasokat, és bár nem utáltam őket, de igyekeztem megtartani a minimum 2 méteres távolságot biztos ami biztos alapon. A belőlük áradó szag a múltamra emlékeztetett, és ezt nem akartam.
-Engedtelek hozzám szólni? Ugyan. - elmosolyodom a szóhasználaton, de nem kinevetem, így átgondolva a szavait, nem tartom viccesnek magát a szitut. Meg egyébként is, az, hogy más hogy érez, nem képezheti nevetség tárgyát. El kell fogadnunk azt, még akkor is, ha esetleg furának tartjuk (ami jelen esetben nem áll fenn egyébként.). Ezt is az alapítvánnyal történő közös munkám során találtam meg, és bár néha nehéz a gyakorlatba is átültetni, most nem okoz problémát, főleg, mert Charlie igencsak rokonszenves. -Nem erről volt szó, bár tény, hogy belső párducom összes szőrszála az égnek állt, amikor megjelentél. - röviden felnevetek, de persze a szavakat csak halkan ejtem ki, mert bár nincsenek közvetlenül a közelünkben, azért nem lenne jó, ha a természetfeletti téma illetéktelen fülekbe kerülne.
-Ígérem, ha legközelebb összefutunk, már nem foglak elkerülni a folyosón. Ha mások látják, hogy bízhatnak benned, talán ők is barátságosabbak lesznek veled. - ajánlom fel kedves mosollyal, és magamban eldöntöm, így is fogok tenni. Átfut a fejemen, hogy a bizalom szót használtam Charlie-val kapcsolatban, ami pont az én számból furán hangozhatott, ám nem érzem úgy, hogy megbántam. Oké, nem biztos, hogy 100%-ban rá merném bízni az életemet, de valahol igenis nyitottam az irányába, és elmúlt az a félelmem, hogy ártó szándékkal közelítene felém. 
Témát váltunk, méghozzá a kisvárosi élet szépségeire és kihívásaira, amivel a jelek szerint mindkettőnknek van tapasztalata. -Meg lehet szokni a kisvárosi életet, főleg, ha valaki pont attól menekül, ami egy nagyvárosban történt vele...- akaratlanul csúszik ki a számon a mondat második fele, kicsit bele is bújok a hajamba, illetve a csokimmal kezdek foglalatoskodni. Nem akarom elrontani a köztünk kialakult kedélyes hangulatot azzal, hogy felhozok kellemetlen emlékeket, ezért is választom inkább a játékosságot, amivel a vaníliás kóla aromáját küldöm felé. Reakcióján felnevetek, és ez - hacsak átmenetileg is - könnyed szellőként fújja tovább a negatív gondolatokat. Eddig tempósan ettem a kis édességemet, ám Charlie szavait hallva rágásom lelassul, a korábbi mosoly kissé lehervad az arcomról. 
Amikor szünetet tart, kinyitom a számat, de a szavak egyszerűen nem jönnek ki rajta. Nem tudom, mit mondhatnék. Nem lehetett könnyű gyerekkora, ha el kellett szöknie az anyjától. Nem akarom erről faggatni, ha egyszer úgy érzi, hogy el akarja mondani, el fogja, de tudom, hogy nem könnyű az ilyenekről beszélni. Mindenesetre igencsak beszédes, hogy inkább az utcát választotta, majd egy olajszagú lyukat az otthon kényelme helyett. Fejben összerakom, merre lakhat, én kicsit közelebb élek a külvároshoz, ám nem lakom tőle messze. Átfut a fejemen, hogy ezt megemlítem neki, esetleg Rose Harbor-ban is összefuthatunk, ám nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, meg igazából magamat sem. -Én kiadnék neked lakást. - küldök felé egy kedves, biztató mosolyt, mert kicsit úgy érzem, elkenődött a múltja, illetve a válása miatt így, hogy szóba került. Nem akarok ebben vájkálni, nem érzem magamat feljogosítva. Ez nem egy terápiás ülés, továbbra is lényegében egy idegen vagyok számára, azonban azt nem fogom tagadni, felkeltette az érdeklődésemet. A szavai és a viselkedése alapján nagyon sok rétegből áll, sok elnyomott érzés és gondolat bujkálhat benne, és kedvem támadt jobban megismerni őt, ezzel magamat is meglepve. Önszántamból akarnék egy férfi vérfarkassal több időt együtt tölteni, biztosan agyamra ment a terhesség és nem csak a vaníliás kóla miatt.
Az üres csokipapírom annyira leköti a figyelmemet, hogy nem tűnik fel sunyi kis legyezgetése egészen addig, amíg alattomosan bele nem kúszik az ő csokoládéjának illata az orromba. Ebben a pillanatban aprót ugrok a széken, mert Sofia nagyot mozdul, olyan, mintha két kis kezét belülről a hasfalamnak nyomná, miközben követelné, hogy "akarom azt a csokit anyaaa!" De esküszöm olyan erőteljes volt az egész, hogy ha nem lenne rajtam kabát, szerintem pólón keresztül látszottak volna a pici ujjacskái, ezen pedig felnevetek. 
-Ez nem fair. - mondom továbbra is vigyorogva, és mint Pavlov kutyájának, érzem, hogy szinte összefut a nyál a számban a kocka láttán. Pár másodpercig szugerálom, de aztán megrázom a fejem. -Nem, nem lehet. Ez a tiéd, nem ehetem meg a csokidat. Én amúgy is megettem kettőt. Nem lenne fair. -ismétlem magam, és igen, inkább magamat győzködöm, mintsem Charlie-t. Ide-oda rázom a fejem, próbálok inkább a számon levegőt venni, de Sofi már most akaratos, olyan breaktáncot nyom le a hasamban, hogy érzetre teljesen összekuszálja a belső szerveimet, és ez a "kín" némileg az arcomra is kiülhet, mert azért nem épp kellemes, mikor Michael Flatley-nek képzeli magát egy bébipárduc az ember pocakjában. 
-Nézd, milyen csúnya esőfelhő jön onnan! - mutatok a következő pillanatban a háta mögé, majd ha hátat fordít, hogy megnézze a "csúnya esőfelhőt" ami igazából nem is az, szimplán egy nagyobb bárányfelhő, pillanatok alatt a maradék kocka csokihoz nyúlok, és a számba dobom. Ha a mozdulatot nem is érzékeli, amint visszanéz, belőlem kirobban a nevetés, kezemmel takarva a számat, mert nem lenne túl elegáns, ha azok után, hogy elloptam az utolsó darab csokiját, még a mogyoródarab kandikálna is ki a fogaim közül, mintegy orra alá dörgölve az egészet. -Nem tudom mi történt, egyszer csak beugrott a számba. - tárom szét végüll a karjaimat, mint aki teljesen ártatlan, a kacagást viszont egyelőre nem tudom visszafogni.