Egy félszeg mosollyal viszonzom szavait. Nem gondolnám magamról, hogy nagyvonalú vagyok, szimplán csak az élet, és a kapott pofonok megtanítottak egy s másra. Régen nem törődtem a világgal, csakis magammal, és bár néha még mindig rajtakapom magam, hogy önző vagyok, szerintem sokat fejlődtem. Persze ha Aspen bátyámat kérdezné az ember, ő aztán egyből azt mondaná, nem változtam semmit, egy felelőtlen fruska vagyok aki szégyent hoz a családjára. Megtanultam azonban elengedni. Fogadott fivérem a saját frusztrációját próbálja így levezetni, szóval igyekszem nem törődni ezzel, és elengedni a fülem mellett a megjegyzéseit. A saját gyógyulásomra, testi-lelki egészségemre akarok koncentrálni, no meg Sofiára. Ezen felül pedig ha segíthetek másokon, az egy olyan különös örömteli érzéssel tölt el, amit mondjuk egy éve még nem tudtam volna elképzelni.
Most is, ahogyan beszélgetek Charlie-val, és némileg leeresztem az óriási falat, amit magam köré emeltem, eltölt egyfajta jó érzés. Amíg én szavakkal próbálok javítani az esetleges köztünk lévő feszült hangulaton, ő a tettek mezejére lép a vízzel, majd ügyetlenkedésem nyomán a ruhazsebkendővel, amit én nem tudok nem egy kicsit viccesebbre véve a figurát lereagálni. Szerencsére úgy tűnik, nem veszi magára, és még egy mosolyt is kapok.
-Gyakran találkozol a vizet magukra öntő emberekkel? A rutin meg az évek? -kérdezek vissza, és az előbbinél is kicsit felszabadultabb vagyok. Nem véletlenül szokták mondani, hogy a nevetés gyógyír. Na de kabát felhúz, és így máris nem fázom. Visszamenni a gyűlésre már biztosan nem fogok. Sőt, lehet a következő alkalmat is kihagyom, ez a mai fél most megfeküdte annyira a gyomromat, hogy kelljen egy kis idő feldolgozni. Nem, Aurora, ne gondolj most erre! Megtörtént, kisírtad magad, fókuszálj a jelenre! Levegő be, ki. Ügyes.
-Á, ott sajnos nincs, reggel néztem, kifosztották. De a bolt jó ötlet. -felállok a padról, megigazítom a ruhámat, és vállam fölött hátradobom a hajam, hogy kihúzzam a kabátból a bent ragadt tincseket. Semmi teátrális nincs a mozdulatban, szimplán praktikussági okok miatt volt mindez. Így hogy itt állok a férfi mellett, kicsit szerencsétlennek érzem magam, amire a nem csekély, legalább 20 centis magasságkülönbség is rátesz. Egyik lábamról a másikra helyezgetem a testsúlyomat, alsó ajkamba harapok, ahogy felnézek rá.
-Öhm...esetleg...kérsz te is? Úgy érzem kárpótolnom kell téged a vízért és a zsebkendőért cserébe. -vetem fel kissé talán sután, igazából magamat is meglepve a szavaimmal, de valahogy ez így jött, hogy kérdezzem meg Charlie-t. Lányos zavaromban nem tudok mit kezdeni a kezeimmel, így inkább zsebre dugom őket, úgy várva a férfi válaszát.

Ha valakinek, hát nekem biztosan nem kell bemutatni azt, mennyire nehéz egy traumát másokkal megosztani, főleg idegenekkel. Nekem például nem is sikerült sokáig, már 2 hónapja jártam heti szinten a segítőcsoportba, ahol bár mindig volt pár új tag, a “törzs” ugyanaz maradt, így a belső fal, amit magam köré húztam az incidens után egy kicsit omladozni kezdett. Egyre többüknek ismertem meg a történetét, de egy kezemen meg tudom számolni, ki az, aki gördülékenyen, pityergés nélkül képes lett volna erre. Én magam is háromszor kaptam sírógörcsöt amikor rajtam volt a sor beavatni a többieket. Szóval ja, rohadtul nem könnyű az ilyen.
És akkor itt van Charlie, akivel pár perccel ezelőttig csak látásból ismertük egymást, és most elmeséli egy olyan szeletét az életének, amit gyanítom nem szajkóz úton-útfélen mindenkinek. Sebzett lelkünk valahogy pár pillanatra összekapcsolódik, mintegy sorsközösséget alkotva, és pont emiatt erősödik bennem az érzés, hogy ettől a farkastól nem kell félnem.
Egy mosoly, és pár kedves szó a sajnálkozás legkisebb jele nélkül a legjobb, amit adhatunk ilyenkor a másiknak, és én pontosan ezt teszem. Nem kérem, hogy mondjon többet, öntse ki a szívét, meg hasonló, amit esetleg egy avatatlan fél tenne. Visszaszorítom kezdeti bizalmatlanságomat, helyette kedvességet és megértést sugárzok felé, főleg, mikor érzékelem, kissé talán zavarna jön a történtekből.
-Ugyan. -legyintek a “rám ömlesztés” hallatán. -Az elsők között tanulja meg az ember itt, hogy nem jó, ha magunkba fojtjuk a dolgokat, érzéseket. Ha valami kikívánkozik belőlünk, akkor ne tartsuk vissza, mert az akár több kárt tud okozni. Szóval emiatt nem kell szabadkoznod. - ismét küldök felé egy biztató mosolyt.
-Ebben nem értünk egyet. Jogom az nincs tudni, mi történt veled korábban. rázom meg a fejem, majd a fülem mögé tűrök egy kósza barna tincset. -Talán úgy érzed, nem látnak itt szívesen, és bevallom én is szkeptikus voltam mindig mikor láttalak, de… összességében nem hiszek a véletlenekben. Oka van annak, hogy úgy döntöttél, segítesz ennek az alapítványnak, még ha te nem is vagy ennek teljesen tudatában. - fejtem ki nézőpontomat cseppet sem kioktató, inkább normál beszélgető stílusban, de aztán elpirulok. -Elnézést, kicsit elragadtattam magam. Az ilyen gondolatok ráragadnak az emberre ha sok időt tölt itt. -zavartan tűröm el megint az arcomba lógó hajamat és szedek le egy nem létező szöszt kabátom ujjáról, és csak akkor nézek fel megint amikor megkapom a palack vizet, hogy aztán hülyét csinálhassak magamból, hogy 22 évesen nem tudok úgy inni, ne öntsem le magam. Ügyes vagy Aurora. Meg utána fogd a gyerekre.
Próbálom menteni a menthetőt, így csak a perifériámból látom a felém nyújtott anyagot, amitől rövid időre kiül némi értetlenség az arcomra, majd a mai napon először felnevetek. -Ezt nem hiszem el, van még olyan, aki ruhazsebkendővel az ingjében mászkál? Ne vedd rossz néven, csak meglepődtem. -indokolatlanul viccesnek találom az egészet, a hormonok és az elmúlt órák történései szerintem az agyamra mentek, Charlie minden bizonnyal teljesen dinkának néz. Ettől függetlenül hálád mosollyá szelídült arccal veszem el tőle a zsebkendőt, és bár magamra nem terítem, a vizet úgy-ahogy felitatni tökéletes, majd most már felhúzom a kabátomat, nehogy tüdőgyulladás legyen a vége.
-Ó, pedig bíztam benne, hogy egy óriás tábla mogyorós csoki is előkerült. -oké, teljesen elment az eszem. Nemrég még kisírtam a szemem, most meg nevetek és viccelődök, mint valami eszement. Magamat sem tudom követni, így azt még csak megtippelni sem próbálom, vajon Charlie agyában mi zajlik le velem kapcsolatban.

Tudok én barátságos is lenni, ezt Charlie is tapasztalhatja, no nem azért, mintha az előbbiek után úgy érezném, bármit is bizonyítanom kell, sőt. Azonban alapvetően közvetlen és általában kedves is voltam régen, csak hát…tudjuk mi történt. Mindenesetre nagyon szeretnék visszatérni 100%-ban önmagamhoz, ami bár egyre jobban megy, azért a gyógyulási folyamat vége még messze van.
Kérdésemmel úgy tűnik, zavarba hozom a férfit. Nem kerülik el a pánik apró jelei a figyelmemet, túl jól ismerem már őket ahhoz. Fülemet megüti a nagy nyelés, a fokozott szívverése ami mellkasa alatt hevesen üti a tamtamot, és amihez természetfelettinek sem mell lennie- a kéztörlés. Kissé elszégyellem magam, amiért ilyen szemmel láthatóan kellemetlen helyzetbe hoztam egy alapvetően ártatlannak szánt kérdéssel, Már nyitnám a számat, hogy visszavonjam, amikor a torokköszörüléssel belém fojtja a szót, így csendben maradok, bár lehet jobban tettem volna, ha mégis mondok valamit, mert szegény nem túl magabiztos a válaszadással.
-Én bocs, nem volt szándékomban…vagyis…nem akartalak…- tessék, erre most én is hebegek-habogok. Két szerencsétlen itt az udvar közepén, ez akár még komikus is lenne, ha egy filmben vagy könyvben lennénk, de hát sajnos ez maga a valóság. Gyerünk Rory, mondj már valamit, ne legyél szánalmas! szólok rá saját magamra gondolatban, de az agyam leblokkol, így Charlie az, aki továbbra is érzékelhető idegességgel és apróbb pótcselekvésekkel, de ismét megtöri a kettőnk közé beállt csendet.
Amikor viszont beszélni kezd, szemeim kikerekednek, államat épp csak hogy nem kell az udvar frissen nyírt füvéről felszednem, ajkaim kissé elkerekednek. Sok mindenre számítottam, de hogy így teljesen ismeretlenül megoszt velem ilyen jellegű információkat, teljesen ledöbbent, kell is egy kis idő, míg meg tudok szólalni.
-Én… - mondhatnám, hogy sajnálom, de saját bőrömön megtapasztalva tudom, hogy a sajnálkozást a hajára kenheti az ember, így nem teszem. -Köszönöm, hogy megosztottad velem ezt az információt, megtisztelsz. Tényleg. -hangom teljesen őszintén cseng, sőt, még egy halvány, kedves mosolyt is megejtek felé. Amennyire bizalmatlan voltam vele az elején, most mégis van bennem egy olyan érzés, hogy Charlie valószínűleg bizonyos értelemben sorstárs. Szinte teljes magabiztossággal vetem el magamban azt az ötletet, hogy hátsó szándékok által vezérelve csak kitalálta ezt az egészet. Ahhoz túlságosan valódi volt minden reakció, a körömágykaparás, a megfeszülés. Ezt még a legjobb színészek sem tudják eljátszani. Legalábbis nem egy olyannak, aki pontosan tudja mivel jár egy trauma.
Megindít kissé ez az egész, de máshogy, mint a terápia, így emiatt is szükségem van a tanult légző gyakorlatokra, hogy visszataláljak a jelenbe, és kizárjam - ha csak időlegesen is - a negatív gondolatokat. Charlie nem erőlteti a csevegést, nem akar mindenáron beszélni vagy beszéltetni, emiatt pedig én igen hálás vagyok neki, még ha nem is mondom ki hangosan.
Amikor előkerül a víz, és felém nyújtja, fejem kissé félrebillen meglepetésemben. Már készülnék udvariasan elutasítani, mikor megcsap a sírás okozta kellemetlen dehidratáltság érzése, így néhány rövid pillanatnyi habozás után végül előrenyúlok, és átveszem tőle az kis palackot.
-Köszönöm szépen, ez igazán kedves tőled. - küldök felé egy őszinte és hálás mosolyt, ami már bátrabb, mint a korábbiak, majd letekerem a kupakot, egy húzásra megiszom a felét, a levegőtől hideg folyadék határozottan jól esik, és Sofia is így lehet vele, mert akkorát rúg valamelyik belsőszervembe, hogy a meglepetéstől kis híján elejtem az üveget, és a víz maradékának nagy része a nyakamba folyik, és itt már sokkal kevésbé kellemes mint a torkom másik oldalán, így egy halk sikkantás hagyja el a számat, majd a palackot magam mellé téve a padra fogom meg jobb kezemmel világoskék felsőmet, hogy vizesen ne érjen a bőrömhöz. Ha mikor kijöttem összehúztam volna a kabátomat, most sokkal kevésbé lenne kellemetlen a szitu, a vastagabb anyag jobban felfogta volna a zuhét, de így…
Rövid időre még azt is elfelejtem, hogy nem vagyok egyedül, de szemem sarkából észreveszem Charlie alakját, mire bűntudatosan nézek fel rá. -Elnézésedet kérem a kis közjátékért, ez a csintalan bébipárduc focistának vagy kung-fu mesternek készül.- halkan felnevetek, szabad kezemmel pedig szeretetteljesen simítok végig a hasamon, amiben Sofia Avery West mint aki jól végezte dolgát ismét nyugodtan pihen. Nagy csibész a gyerek, azt már most meg kell hagyni, jobb, ha felkötöm a gatyát.

Kezelhetnék a vérfarkas felbukkanását lazábban is, kevésbé ráfeszülve. Azonban még így is sokkal könnyedebben kezeltem a másik megjelenését, mint mondjuk tettem ezt 2-3 hónappal ezelőtt, vagy mint mondjuk sok sortársam teszi még évek múltán is. Nekem sokat segít a tudat, hogy nem csak a testi, hanem a lelki egészségem is fontos ahhoz, hogy Sofia kiegyensúlyozott és boldog baba legyen nem csak a pocakban, hanem majd megszületése után is, ezért talán nem is baj, hogy itt van, csak épp nem a legjobb a pillanat tekintve, hogy épp síráson "kapott rajta".
Nem érzek rajta fenyegető szándékot, inkább csak a "rosszkor rossz helyen" tipikus esetének tűnik, így lejjebb eresztem a pajzsomat, bár azért természetesen nem teljesen, a gyógyulásnak abban a szakaszában azért még nem járok, többek között ez is okozza a némileg barátságtalan hangnemet, ami úgy tűnik nem lepi meg, sokkal inkább az, amikor kedvesebbre váltok.
-Köszönöm.- bólintok megértésére, bár azért vannak kétségeim, hogy mennyire érti meg ténylegesen, és bár míg korábbi, las vegas-i énem biztosan a fejére olvasta volna, hogy "hogy érthetnéd, nem élted át amit én", az új Aurora már tudja, nem szabad elsőre, ismeretlenül megítélni a másikat, hiszen nem tudhatjuk, mit rejt a múltjuk.
-Tényleg, Charlie. - csapok a homlokomra. -Hallottam is valamelyik nam Anette-et az egyik titkárnőt utánad szólni. - így visszagondolva az itt töltött néhány hónapra tényleg elég gyakran láttam itt a férfit segédkezni ebben-abban, ami egy óriási pirospont neki. Úgy érzem, talán nem kell tartanom tőle, nem gondolnám, hogy engednének kétes alakokat egy ilyen helyen dolgozni, ami tele van erőszakot átélt nővel, és sajnos férfival illetve gyerekkel is. Megbízom a vezetőségben annyira, hogy az önkéntesek is komoly szűrésen esnek át, mielőtt dolgozhatnának az alapítványnál.
-Azt áruld el nekem, már ha nem hadititok, mi vitt rá, hogy pont egy ilyen alapítványnál segédkezz? Mint ahogy azt láthattad, azért ez nem egy vidám hely.-némileg elhúzom a számat, felidézve a pár perce történteket, de egy pillanatra lehunyom a szemem, veszek egy mély levegőt, picit bent tartom, majd kifújom. Tanultuk ezt a technikát a rossz gondolatok elűzésére és önmagunk nyugtatására. Már egyre többször tudom sikerrel alkalmazni.
Kérdésére megrázom a fejem.-Nem, most már jobban vagyok. Sikeresen kizökkentettél, szóval...köszönöm.  Nem jó, ha sokáig bent ragadunk abban az állapotban, de időnként azért nehéz nem elmerülni a szarban. Már bocsánat. -nem épp a legnőiesebb kifejezést sikerült használnom, bár az előbb sokkal rosszabb állapotban látott, szóval...nem foglalkozom vele. Talán furcsálja a hirtelen jött váltást a kezdeti hangulathoz képest, de nagyon igyekszem, hogy ne forduljak be ilyenkor, és bár egy gombóc még mindig van a mellkasomban, igyekszem másra figyelni.
Zsebembe rejtem eddig kezemben gyűrögetett papírzsebkendőmet, majd felpillantok rá, kinyitom a számat pár pillanatra, de nem tudom, mit is mondhatnék, kicsit zavarban vagyok, így összezárom ajkaimat, beletúrok sötétbarna tincseimbe, és hirtelen nagyon érdekes lesz Charlie feje mögött elnézve az épület egyik ablakának párkányán ugrándozó sárgarigó.

Bár lelkileg jelenleg kicsit elveszettnek és összetörtnek érzem magam, az alakváltó léttel járó fejlett érzékeknek köszönhetően észreveszem, hogy nem vagyok egyedül, pedig nem is oly' titkon örültem annak, hogy alig vannak az udvaron. Felegyenesedek ültömben, kézfejemmel megtörlöm a szemeimet, bőrömön nem marad festék, hiszen rutinos résztvevőként ezekre az alkalmakra már nem sminkelek.
A vérfarkas férfi láttán egyik kezeim reflexszerűen csúsznak pocakomra, mintegy védelmezve a benne növekvő kis párducot. Csoportterápia ide vagy oda, továbbra is van problémám az említett faj-nem kombinációval, de a készenléti állapotot kis mértékben visszaveszem, mikor felismerem a másikat, aki szemmel láthatóan zavarban van. Legalább némi tapintat szorult belé.
Bocsánatkérésére csak legyintek, megvonom a vállam, majd a kabátzsebemből kivadászott zsebkendőbe fújom az orromat, de szememet végig rajta tartom. Attól, hogy láttam már többször az alapítványnak segédkezni, még nem jelenti azt, hogy bízom benne, még úgy sem, hogy a nevemet is tudja. A vezetéknevemet legalábbis tutira.
-Az Aurorát jobban preferálom.- hangom kicsit rekedt az előbbi sírástól, és ez négy szó nem is sikerült túl barátságosra, így megköszörülöm a torkomat, és egy kedvesebb hangnemre váltok. -Bocs, nem ellened irányult, csak...szar napom van. De tudod hogy megy ez itt az alapítványnál.- a legtöbb itt dolgozó szintén terápia résztvevőként került ki, így ha mást illetve részleteket nem is, ezzel tisztában lehet a férfi, akinek ha most megkínoznak sem fog eszembe jutni a neve.
-Talán hülyén hangzik, de...hogy is hívnak? A terhesség időnként mintha blokkolná az agyam.-némileg talán kényszeredetten nevetek fel, de ha már a másik kizökkentett önmagam sajnálatából, hát megpróbálom meglovagolni ezt a hullámot, és visszatérni a rendes kerékvágásba.-Eltévedtél? Vagy segítségre van szükséged?- letörlöm a maradék könnyet is az arcomról, már csak kissé kipirosodott szemem, és cseppnyi orrhangom jelzi, hogy mivel töltöttem az azelőtti perceket, hogy a vérfarkas felbukkant.

Halk szipogások, hangos orrfújások, könnyező szemek, elcsukló hangok. Ezek jellemzik általában az Együtt Az Erőszak Ellen Alapítvány üléseit, ahol erőszakot átélt emberek osztják meg egymással történetüket, és a csoport segítségével megpróbálják túltenni magukat rajta.

Nem sokkal azután találkoztam az alapítvánnyal, illetve ismerkedtem meg a munkásságukkal, miután Rose Harbor-ba költöztem. Az orvos várószobájában volt kihelyezve a prospektusuk, és gyorsan akkor a táskámba is dugtam egyet, majd már másnap fel is kerestem őket. Sokat segítettek rajtam, majd végül lehetőségem nyílt munkát is vállalni náluk, amit én habozás nélkül elfogadtam.
Ettől függetlenül a heti egy segítő csoportos ülésre hacsak tehetem, elmegyek, bár az utóbbi időben már csak kéthetente jártam, mert lelkileg nagyon megvisel a mai napig minden élettörténet, ami itt elhangzik. A sajátomat 2 hónap után meséltem csak le, azóta egyszer sem, inkább mások segítésével igyekszem én is gyógyulni.

A mai napon Grace történetét hallgattuk meg, aki hasonlót élt át mint én, többen is megerőszakolták, terhes lett, azonban ő elveszítette a babát, pedig meg akarta tartani. A sztori ezen pontján döntöttem úgy, hogy képtelen vagyok tovább itt maradni. Felálltam, és könnyeimmel küszködve kisiettem a teremből, magamra kapva világosszürke kabátomat meg se álltam az épület belső udvaráig, ahol nagyon kevesen voltak, tekintve, hogy az itt lévők nagy része valamelyik csoportterápián ült. 

Remegő kézzel simítom végig gömbölyödő hasamat, ezt érezve pedig Sofia Avery erőteljes rúgással jelzi, hogy igen, itt van. Kitör belőlem a sírás, egy padra huppanok le, könyökömmel megtámaszkodva a combomon (még pont akkora a pocak, hogy ezt relatíve kényelmesen meg tudom tenni), vállam pedig rázkódik. A pszichológus mindig azt mondja, a sírás jó, a sírással tisztul a szervezet a fájdalomtól, a méregtől, így egyelőre környezetemmel nem törődve utat engedek az érzelmeimnek.