Ha a nevetés valóban gyógyír (márpedig köztudott, hogy jót tesz, akár fájdalomcsillapító hatása is tud lenni), akkor egyértelmű, hogy ezen a délutánon Charlie tündököl a dílerem szerepében. Még a csoki, és a napom meg van mentve, de tényleg! Ezért sem, meg úgy összességében elvből nem osztom meg senkivel az édességemet, Charlie reakcióján pedig gőgösséget színlelve mellkasom előtt keresztbe fonom a karjaimat, és felemelem a fejem. -Nagyon helyes! Még csak meg se szimatold! Enyém. - próbálom megőrizni a komolyságomat, de ez a gyerekesnek mondható évődés a csoki miatt vidámsággal tölt el, és teljesen feldobja a kedvemet, így nem tudom visszafogni az arcomra kúszó mosolyt. 
Na de ideje szavak helyett a tettek mezejére lépni és nekiállni eltüntetni a mai nap után jutifalinak is beillő csokikat, de természetesen a beszélgetés fonala gördül tovább, nem némán bámuljuk a másikat, miközben az nyammog. Az valljuk be elég kiábrándító lenne. -Jó oké, értem én, de már épp hazafelé indultál. Egy önkéntesnek is lehet egyéb elfoglaltsága, család, barátok, esetleg barátnő, kutya, macska, kanári, bármi ilyesmi. Így értettem, hogy nem akarlak feltartani, de örülök, hogy szántál rám időt. - kedves és barátságos mosolyt küldök Charlie felé, tekintetemből és hanghordozásomból is érzékelhető, tényleg hálás vagyok neki, hogy nem rázott le. A saját testvéreim is lekoptattak volna, bár valljuk be, ez azért az ő szegénységi bizonyítványuk.
-Megfordult a fejemben, hogy ide költözöm Wilmingtonba, de végül elnapoltam a dolgot. Az albérletre egy éves szerződés írtam alá, és buknám a foglalót, ha előbb elköltöznék. Szereztem 1-2 barátot akik szintén Rose Harbor-ban laknak, meg...nem is tudom, már megszoktam. A tiszta lap miatt jó lenne, de közben meg jó, hogy Vegas után Rose Harbor egy nyugis kisváros. Wilmington is jó, de egy fokkal talán az jobb gyereket nevelni. Aztán majd kiderül. - aprót vonok a vállamon, igazából ha mindent összevetek, egészen egálban van a pro és a kontra lista a költözés/maradás témakörét illetően. Nem is Aspen meg Denver, hanem inkább Jet az egyik legfőbb motivációm, hogy miért válasszam inkább a Rose Harbor-i életet. Jól megtaláltuk a közös hangot, neki fia lesz, nekem lányom, ergo már kongatjuk az esküvői harangokat, és amint elég idősek lesznek a gyerekek, akkor nem csak barátok, de nászasszonyok is leszünk. Egy kisbabával nem lehet ennyit ingázni, nekem pedig nincs sok barátom nem csak itt helyben, hanem úgy összességében sem, szóval ragaszkodnom ahhoz ami van, és megbecsülöm.
-Ó, egyáltalán nem voltál érzéketlen.- legyintek egy félmosollyal az arcomon. Igazából jogos volt a kérdés, magam is agyaltam már rajta, ahogy az iménti kis eszmefuttatásom mutatja. -Eddig albérletben laktál? Vagy családdal? Persze nem muszáj válaszolnod, hogy ha nem akarsz, mert túl személyes. -először érdeklődő vagyok, de aztán gyorsan hozzáteszek még egy dolgot, hiszen továbbra is még lényegében idegenek vagyunk egymásnak. Már kevésbé, mint az elején, és kétségkívül eléggé egy húron pendülünk, de akkor is, nem várhatom el, hogy teljesen a bizalmába avasson, ahogy én sem teszem ugyanezt. Míg válaszát várom, lenézek a kezemben lévő csokira, ami láss csodát - már csak üres zacskó. Nahát, észrevétlenül elfogyott. Vagy valaki megette, bár az erőteljes kókusz íz a számban azt sejteti, hogy a torkos kismanó én voltam. Leöblítem egy kis kólával, de miután lecsavartam a kupakot, pár pillanatra előtör belőlem a játékos kisördög, kicsit közelebb tolom a palackot Charlie orrához, másik kezemmel pedig még legyezgetek is felé, ennyi bőven elég, hogy érzékeny farkasorra megteljen az általa oly' lenézett vaníliás kóla illatával, majd egy vigyorgás közepette belekortyolok. Ízlik? Nem igazán. Kívánom? Hála Sofinak, igen...szörnyű!

Hosszú hetekbe telt, mire megosztottam a történetemet a csoportterápián. Ennyi időnek kellett eltelnie, hogy úgy érezzem, lelkileg képes vagyok rá, valamint készen állok arra, hogy a kis kör tagjait a bizalmamba avassam. Erre most tessék, szerintem nincs fél órája, hogy Charlie-t ismerem, és máris mesélek neki a múltamról. Na nem azt a sztorit, de szintén nem egy vidám szeletét osztom meg az életemnek vele. Nem szánalmat akarok benne ébreszteni, se sajnáltatni nem akarom magam, de szerintem ezzel a férfi is tisztában van.
Nincs semmi a homlokodon. Mikor ez elhangzik a szájából, egy hálás mosoly kúszik az arcomra, és felé fordítom a tekintetemet, ha pont rám néz, akkor láthatja is. Amikor odalépett hozzám nem sokkal ezelőtt a padnál, nem gondoltam, hogy egy ennyire empatikus embert sodort hozzám az élet, de meg kell mondjam, nagyon örülök neki. Az ilyen személyek, mint Charlie kicsit visszaadják a hitem az emberiségben, hogy igenis vannak jó emberek. Szeretném azt hinni, hogy ők vannak többen, de ennyire szivárványszínben még nem látom a világot, ahhoz túl friss a trauma, és túl sok a rossz emlék.
-Jelenleg hat hónapnyi tanáccsal tudok szolgálni, állok rendelkezésedre. De szólok, ez már feláras szolgáltatás. -reflektálok humorára, a korábbi baljós gondolatokat elűzve immár ismét vidáman. -Hmm... már nem azért kedves Charlie, de szerinte csak a színekkel lesz probléma? - kérdezem, kitárva a karomat két oldalra, a magasságkülönbséget kiparodizálva teljesen hátrahajtom a fejem, és ismét elnevetem magam. Szerintem még azok a ruháim is, amiket majd a kilencedik hónapban veszek fel, még azok is szerintem úgy állnának rajta, mintha én próbálnám meg az éppen tegnap vásárolt újszülöttekre való rugdalózót felvenni. Végül a kérdésére csak bólintok, jól látha a helyzetet, az édesség mindenek előtt.
A választás annyira nem könnyű, de végül csak sikerül beszerezni a szénhidrát-ellátmányt, és a pultnál már fizetem is ki, hogy minél előbb a pocakba kerülhessen. Annyira komoly hangon adja elő a rövid kis mondatot a valóban elég megosztó vaníliás kólával kapcsolatban, hogy ha nem látnám pont az arcát, akkor majdnem el is hinném, de így csak ismét felkacagok, de annyira, hogy a csoki amit a pénztáros nyújt át majdnem kiesik a kezemből, és ha nem lennének szuperreflexeim az alakváltó lét miatt, valószínűleg leesett volna a földre, és vagyok annyira terhes már, hogy ebben az esetben az "akkor ott rohadjon meg" mentalitást választottam volna, és inkább leemeltem volna az édességpultról egy másikat, és azt fizettem volna ki.
-Ne gondold, hogy nem próbáltam meg beszélni vele, de hát na, már most olyan makacs, mint az anyja. - küldök egy mosolyt Charlie felé, majd mivel zsákmány pipa, mint a ráérős nyugdíjasok kitelepszünk a bolt elé a székekre. -Ó, micsoda önzetlen úriember, de nem fogadhatom el. Tudod, piszkosul irigy vagyok ami a csokit illeti, korábban is, de mióta terhes vagyok, még inkább, és ha ezt most elfogadom, akkor nekem is adnom kell, az illem úgy diktálja, szóval...- szórakozottan vonom meg a vállam, és tényleg nem udvariatlan akarok lenni, csak az agyam veszettül tiltakozik hogy megosszam mással a csokit, vagy úgy bármilyen édességet. Talán Jet lenne az egyedüli, aki egy hónappal van csak lemaradva tőlem a várandósságban, pont emiatt tudom mit érez, és vele szájhúzva bár, de szolidaritásból megosztanám ami az enyém. Remélem, Charlie ezen nem sértődik meg, de tényleg igyekeztem kedvesen elutasítani az egyébként igencsak csábító csokoládékockát.
-Á, ma nem dolgozom. Egy...csoportos foglalkozáson voltam ma, és ezekre a napokra mindig pihenőnapot kérek. - nem cifrázom, Charlie valószínűleg tisztában van azzal, miért nem szeretnék ilyenkor a "másik oldalon" lenni. Ilyenkor megengedem magamnak, hogy kicsit elmerüljek az önsajnálatba, nem tudnék őszinte mosollyal foglalkozni az alapítványhoz fordulókkal. -Amúgy is, inkább én tartalak fel téged. Ha nem lennék, már rég otthon lennél, ehelyett itt lopom az idődet. Inkább nekem kellene bocsánatot kérni emiatt. - picit lesütöm a szememet, de közben meg a lelkem mélyén örülök, hogy most itt van. A belőle áradó megértés, nyugodtság és kedvesség segített abban, hogy az elmúlt hónapok legrövidebb terápia okozta rosszkedvű időszakot tudhatom magam mögött. Míg arra várok, mit reagál erre, kibontom a kókuszos csokimat, és férfiakat megszégyenítő darabot harapok le belőle, és jóízűen (de természetesen nem csámcsogva) kezdek el nyammogni rajta.

-Á, ezt tekintsük az önkéntes munka részének. Meg amúgy is, az első alkalom mindenhol ingyenes. - nevetem el magam, közben pedig legyintek egyet. Igazából, ha nem lenne szükségem pénzhez ahhoz, hogy fent tudjam tartani magam, egyáltalán nem fogadnék el pénzt az alapítványtól a munkámért. Beleteszem szívemet-lelkemet, de nem az anyagiak miatt, hanem azért, mert szeretném valahogy meghálálni, visszaadni mindazt a jót, amit én kaptam tőlük. Ám sajnos az élet nincs ingyen. Igen, a West családnak van pénze, ám a családfő jelenleg Aspen, vele pedig nem vagyunk túl jó viszonyban. Eléggé eltérő értékrendet vallunk, ezt tökéletesen példázta az is, ahogyan a várandósságomhoz álltunk. Nem akarok tőle függni anyagilag, meg senki mástól se, hiába akar akár elrendezett házasságba is belekényszeríteni.
El kell tudnom látni magamat is, és hamarosan Sofiát is. Be kell bizonyítanom mindkét bátyámnak, nincs szükségem rájuk, boldogulok nélkülük is. Nem vagyok már olyan felelőtlen, mint ahogyan a fejükben valószínűleg élek. Ők nem élték át azt, amit én. Még csak elképzelni sem tudják, mit éreztem, mit érzek. Könnyen dobálózott mindkettő, hogy el kell vetetnem, örökbe kell adnom, de minimum akkor már férjhez mennem egy Aspen által kijelölt, és minden bizonnyal lefizetett férfihez. Mintha ez így működne a való életben.Na sebaj, úgy érzem, megtaláltam a helyem, az életem kezd sínen lenni. Elég makacs vagyok ahhoz, hogy kitapossam magam előtt az ösvényt, még ha nem is könnyű, de úgy tűnik, mindezt Charlie is átérzi.
-Tudom, miről beszélsz. Én egész életemben kívülálló voltam, vagyis annak éreztem magam. -ajkamra harapok reflexszerűen ajkamat elhagyó mondatom után. Olyan könnyű Charlie mellett őszintének lenni. Egy pillanatra sem érzek sem kisugárzásában, sem pillantásában megvetést, szánalmat vagy rosszallást. Saját magamat is meglepem, mikor folytatom a gondolatmenetemet. -Az anyám elhagyott a születésem után. Több nevelőszülőnél voltam, mindenki visszadobott. Aztán bekerültem egy családba ahol mindenki vérvarkas, míg én "csak" alakváltó vagyok. - igen, ért hátrányos megkülönböztetés, amiért nem vagyok farkas. Mintha az, hogy az anyám nem farkassá, hanem párduccá tudott változni, alantas származást jelentene. -Aztán...történt pár dolog. -megköszörülöm a torkom, és önkéntelenül is a hasamra helyezem a kezem, ezzel egyértelmű, mit érthetek dolgok alatt. -Rose Harbor-ba költöztem, de én is azt éreztem, mintha az arcomra írva lenne minden. Hogy mi történt velem. Mintha a homlokomra lenne írva, hogy áldozat, vagy ilyesmi. mélyet sóhajtok, ahogy kifújom, a levegő kissé remegősen hagyja el a tüdőmet. Engedélyezek magamnak pár másodpercet, hogy helyrehozzam magam ismét, lélekben és fejben újra kiegyensúlyozott legyek. -Ne haragudj, hogy ezt így rád öntöttem, nem akartalak terhelni én csak...a kisugárzásod teszi, vagy nem tudom. - zavarba jövök, ezt apró nevetéssel próbálom leplezni, valamint azzal, ismét kitűröm az arcomból a makacsul folyton előre hulló tincsemet.
Kellemesebb téma felé terelődik a szó. A csoki egy olyan adu ász, amivel szerintem a legszőrösebb szívet is meg lehet enyhíteni, ha csak rövid időre, de akkor is. Ismét elnevetem magam, a korábbitól felszabadultabban, mikor hallom "dilemmáját" a csokikkal kapcsolatban. Úgy tűnik, még egy dolog, amiben hasonlítunk. -Vagy te is terhes vagy. - jelentem ki a vállamat megvonva, komolyságot erőltetve a hangomba, de nem bírom ki, szám szélén bujkáló mosoly ismét szélesebbé válik.
Biccentve köszönöm meg udvariasságát, mikor előreenged, és célirányosan megyek a csokipult felé. Ajjaj...annyi a választék, zárásig itt leszek. Mellkasom előtt keresztbe font karokkal, jobb kezem mutató és hüvelykujjával államat megtámasztva agyalok, mintha valami elképesztően komoly döntést kellene meghoznom.
Még akkor sem sikerült döntenem, amikor Charlie megjelenik mellettem. Nem akarom váratni, így bal kézzel letakarom a szemeimet, kinyújtom a jobb kezemet, majd a polc felé nyúlok, és két különböző helyről felemelek egy-egy szelet csokit, a véletlenre bízva a választást. Kinyitva a szemem az első, amit meglátok az egy kókuszos szelet, ami szuper, a másik viszont konyakmeggyes, mire egy fintor ül ki az arcomra. Gyorsan visszateszem, és leveszek helyette egy egész mogyorósat. -Nem láttál semmit! Eredetileg is ez volt a kezemben. -játékosan kacsintok egyet a férfira, majd a kasszánál kifizetem azt is amit ő választott (ehhez ragaszkodom), a sajátomat is, és még a pultra rakok egy vaníliás kólát is.
-Ne ítélj el. Korábban én is gyűlöltem, de Sofia imádja valamiért. -pillantok fel Charlie-ra, mert tudom, hogy ez az ital eléggé megosztó. Az ember vagy szereti, vagy a gondolatától is rosszul van, legalábbis eddigi tapasztalataim alapján. Felmarkolva a zsákmányt kilépek az üzletből, és fejemmel a kis bolt elé kihelyezett pár műanyag szék és asztal felé intek. Még vissza is kell sétálni, de egy kicsit jól esne megpihenni, legalább addig, amíg magamba tömök némi szénhidrátot. Régen sok-sok kilométert le tudtam futni, most meg ennyitől kifáradok - és hol van még a terhesség vége? Június 14 még messze van, addig csak nagyobb leszek.

-Honnan tudod, hogy nem épp fordított pszichológiát alkalmaztam? Tudod, pont az ellenkezőjét mondom, mit amit el akarok érni. - megütögetem mutatóujjammal párszor a halántékomat, mintha valami szörnyen nagy okosságot mondtam volna, és most nagyon bölcsnek tűnnék, ám szám szélén ott bujkál egy mosoly. A korábbi szomorúságnak már nyoma sincs, elfújta a kellemes márciusi szellő, és magam köré emelt falat is ha nem is lebontom, de az ablakait kinyitom Charlie előtt, mert valamiért jó megérzéseim vannak vele kapcsolatban.
A beszélgetés egy kicsit nem várt irányba megy, amikor egy elejtett mondatból kiderül, hogy bár vérfarkas, nem annak született. Zavarban vagyok ahogy rásandítok, főleg, mikor a hümmögését hallom, és tartok attól, kellemetlen témába sikerült beletenyerelnem, ám mikor legközelebb megszólal, hangja továbbra is könnyed és közvetlen, így a feszültség a mellkasomból egy kicsit kienged. -Nem hallottam róla,  csak néhány hónapja vagyok itt, meg egyébként is igyekszem nem belefolyni a farkasok belügyeibe, vagy úgy egyáltalán az ügyeikbe, ezt a falkaszellemet már régen sem értettem, a családom nagy része is nagy ügyet csinált belőle, ami nekem alakváltóként kicsit fura volt, de ezt dobta a gép, én csak örültem, hogy nem szippantott be a világuk. - nem szippantott be, de amint Aspen meg Denver magára haragította a Vegas-i falkát és lapátra tették a családot, én ittam meg a levét. Imádom a farkasokat, mondtam már? Na jó, ne legyünk teljesen előítéletesek, van egy-két normális példány, be kell ismernem. 
- Örömmel hallom, hogy látod benne a pozitívumot. Az alapítványnál is azt hangsúlyozzák, bármi rossz történt is velünk, mindig van miért hálásnak lenni, még ha nem is tűnik úgy elsőre. - kedvesen rámosolygok a férfira, hangomból kiérezheti, hogy ha valaki, hát én biztosan nem ítélem el a harapott farkasokat származásuk miatt. Sőt, igazából sajnálom őket, hiszen sokszor egy baleset miatt válnak azzá, amik, bár ezt nyíltan nem mondom Charlie-nak.
A mosoly az arcomról azonban kis időre lehervad, mikor kiderült, a másik szintén Rose Harbor-i, ezáltal ismernie kell csodálatos bátyóimat, illetve legalább fél füllel az én sztorimat is. Érzem rajta, hogy ő is érzékeli hirtelen hangulatváltozásomat, és csak remélni tudom, nem veszi magára. Ez nem ellene szól, inkább amiatt, hogy Vegassal ellentétben ez egy rohadtul kis város, minden szál összeér, nem lehet névtelen az ember. Charlie-nak igazából akár hálás is lehetek, amiért nem tekint rám máshogy, esetleges velem kapcsolatos ismeretei ellenére sem.
Jobb is a témaváltás, picit megrázom a fejem, hogy ha az égről nem is, a fejemből a borús felhőket elhessegessem, és visszatérjen a korábbi felszabadultabb énem, és ebben a férfi témaváltása nagy segítség.-Ugyan, nem vagyok én olyan válogatós. Amíg van egész mogyorós tejcsoki, én boldog vagyok a kínálattal. -nevetem el magam én is, ezzel újabb infót elárulva magamról, bár hogy mi az ember kedvenc csokija, annyira nem is nagy titok, de mivel már én is tudom ezen a téren a gyengeségét, ez így fair, hogy én is megosztom vele. Ez úgysem olyan, amit annyira ellenem tudna fordítani.
- Jaj ne mondj ilyet. - szalad ki belőlem egy cseppet talán gyerekes nyüsszenés. -Nem kedvelem a vizet. Valószínűleg a belső macskám teszi, de nem csak az úszástól, az esőtől is falra tudok mászni. - megborzongok az eső gondolatára is, és ismét az égnek emelve a tekintetemet csúnyán nézek a gyülekező felhőkre, ezzel remélhetőleg elijesztve őket, de aztán felnevetek nem épp felnőtt nőhöz illő viselkedésemen. Észrevétlenül gyorsítom meg a lépteimet, no nem rohanok, ahhoz már túlságosan terhes vagyok, de a lassú döcögés helyett picit jobban szedem a lábaimat, de mivel Charlie magasabb és hosszabbak a lábai, lehet mindebből semmit nem is érzékel.
-Mogyorósat. De csak ha egész mogyorós, a törtmogyoró nem az igazi. Meg ha van valami sós-karamellás, akkor azt is. Vagy esetleg fehércsokit. Jajj nem tudom. - egyik kezemet gondterheltséget színlelve teszem a homlokomra, majd elnevetem magam. Nők és a bőség zavara. A végén még az lesz, hogy csukott szemmel megállok a csokipult előtt, és úgy markolok fel valamit. Amíg nem joghurtos vagy konyakmeggyes, addig jöhet bármi. -És te? Marad a Yorkie? -dobom vissza a labdát, ismét a kabátzsebembe süllyesztve a kezeimet, közben pedig örömmel nyugtázom magamban, hogy a bolt már csak néhány méter. Egész gyorsan telik az idő a kellemes társaságban.

A viccelődésemben felismerem a régi Aurorát, azt, aki gondtalanul élte az életét, szórakozott, és  nem gondolt túl sokat a felelősségre. Az utóbbi bő fél évben sokat változtam, igazi hullámvasút volt, de talán-talán már a felfelé ívelő szakaszban vagyok. Ha nem is mondom ki szavakkal, hálás vagyok most Charlie-nak, hogy nem csak hogy kirángatott az önsajnálatból, de még azt is hősiesen tűri, hogy hecceljem.
-Bizony, jobb ha figyelsz, ne feledd, ketten vagyunk egy ellen. - mosolygok rá, ellőve a szokásos poént, amit a terhes nők szoktak ilyenkor.
Elnevetem magam azon, amit mond a kocsiról meg a sétálásról. -Annyira el tud kényelmesedni az ember, ne is mondd. Ha szeretnéd, most is tolhatod az autót magad előtt miközben megyünk, én meg majd oldalvonalról drukkolok. -két mozdulat erejéig úgy csinálok, mintha megráznám kezemben lévő láthatatlan pomponjaimat, mint a gimis szurkolólányok. Sosem voltam tagja a pompom csapatnak, sokkal szívesebben lógtam a haverokkal, a táncikálást meghagytam a “menő csajoknak”. Őszintén remélem, hogy Sofia amikor annyi idős lesz, nem akar majd miniszoknyában ugrándozni.
Na de vissza Charlie-hoz, picit talán elkalandoztak a gondolataim, de felveszek egy kényelmes tempót a férfi mellett, aki ügyel a távolságra. Nem akar kellemetlen helyzetbe hozni. Olyan figyelmes! Teljesen el vagyok ámulva!
-A falka nyakán maradtál? Úgy érted, hogy…- nem fejezem be a mondatot. Vérfarkasok között nőttem fel, pontosan tudom értelmezni, mit jelenthet ez a kifejezés. A Vegas-i falkában is volt néhány harapott farkas. Oldalra sandítok, mennyire tapostam bele a lelki világába, de továbbra is kedélyes és normális kisugárzást érzek felőle.
-Kicsi a világ, jelenleg én is Rose Harbor-ban élek, Las Vegas-ból költöztem ide. válaszolok egy mosollyal, közben pedig igyekszem száműzni a fülembe sutyorgó kisördögöt, aki azt szajkózza, hogy a Rose Harbor-i falka tagjaként és így, hogy tudja a nevemet, ismeri a történetemet is. Alec is tisztában volt vele, és hacsak nem él Charlie burokban, legalább pletyka szinten, de hallania kellett róla. Emiatt egy kicsit kínosan érzem magam, és az eddigi mosoly is lehervad egy kicsit az arcomról, amit azzal próbálok leplezni, hogy kitűröm az arcomból a hajamat.
-A köd egyébként valóban kiábrándító, bár még mindig jobb, mint mikor Vegas-ban a szmog miatt romlottak hasonlóképp a látási viszonyok. -mondatából kiragadom az egyik legáltalánosabb dolgot, és azt fűzöm tovább, bízva abban, hogy ha eddig nem rakta össze a képet felem kapcsolatban, akkor nem is fogja egyelőre. Tudnám értékelni, ha valaki végre nem az áldozatoz látná bennem, hanem egy egyszerű, fiatal nőt.

Ha valaki azt mondja nekem egy órával ezelőtt, hogy a nap ezen szakaszában egy lényegében ismeretlen vérfarkassal fogok viccelődni, hát valószínűleg vagy kinevetem, vagy legyintek és hülyének nézem, erre most tessék. Megjelenik Charlie, és a jelenlétével, udvarias, kedves és figyelmes kisugárzásával nemcsak hogy kizökkent a sírásból, de még mosolygásra, hovatovább nevetésre késztet. Valamelyik nap Alec, most pedig Charlie cáfol rá a férfi vérfarkasokról kialakított képre a fejemben. Talán túl szigorúan ítéltem meg őket a történtek fényében, ezen mindenképp dolgoznom kell majd. 
Felállok, kicsit kinyújtóztatom elmacskásodott tagjaimat, és nézek fel a másik szemeibe, miközben a csokira vonatkozó ötletet bedobom. Cseppet sem lep meg, amikor azt mondja, nem tartozom neki, de bennem mégis van egy ilyen érzés. Ha ő nem bukkan fel, akkor valószínűleg még mindig az egereket itatnám, és ezért igenis hálás vagyok. Arcomon kiszélesedik a mosoly félbehagyott mondatán.
-Na ugye. Nem csak a terhes nők nem tudnak ellenállni a csokoládénak. - hangomban továbbra is játékosság cseng, főleg amikor meghallom az óriási nyelését, ekkor halkan fel is nevetek. Mindeközben szinte észre se veszem, hogy végigsimítok a hasamon. Ez lassan olyan természetes mozdulat, mint a levegővétel, annyira reflexszerűen jön. Egészen furcsa lesz majd, amikor pár hónap múlva már nem lesz itt semmi. De azért addig még sok víz lefolyik azon a bizonyos folyón, nekem pedig feltett szándékom kiélvezni ezt az időszakot. 
-Hmm, had gondoljam át…-megfogom államat a kezemmel, de nem színpadias reakció ez, tényleg mérlegelnem kell a dolgokat. Bár szimpatikus Charlie, azért annyi bizalmatlanság van bennem, hogy ne üljek még be mellé az autóba. Menjünk külön kocsival? Az meg olyan...meh. Sétáljunk? De olyan messzinek tűnik! Aurora ne légy lusta! -Menjünk gyalog. Amúgy is a doki minden napra legalább fél óra sétát ajánlott, és kicsit elkényelmesedtem mostanában, mindenhova autóval megyek. - jutok végre döntésre, bár az egész belső eszmefuttatásom nem tartott tovább mindössze néhány másodpercnél. Jó lesz a séta, nincs meleg, de túl hideg se, a vizes pólómat takarja a kabát, nem lesz ebből gond, lapos csizma is van rajtam szóval a lábam sem fog idő előtt meghalni. Emellett pedig muszáj kihasználnom még ezeket a napokat, heteket, mert így a hatodik hónapban még egész vállalható méretű a pocakom, még energiával is elég jó szinten állok, de ez hamarosan nagy eséllyel megváltozik. 
Ha a férfinak nincs ellenvetése, akkor intek a fejemmel, hogy részemről mehetünk, majd kényelmes tempóban elindulok mellette, kabátom zsebébe dugott kezekkel. -Itt élsz Wilmington-ban?- bedobom az első témát, ami eszembe jut, és ami kellően semleges ahhoz, hogy a néhány perccel ezelőtti kellemetlen szituációt elfeledtesse mindkettőnkkel.