Las Vegas, 1999.06.30.Fülledt kora nyári estén a kórházban felsikít a jelző, ami arra hivatott, hogy sípoljon, ha egy babát elhelyeztek a kórház előtti inkubátorban. Te tetted. Te hagytad ott újszülött lányodat, lemondva róla, hogy gondoskodjanak róla idegenek. Úgy érezted, te erre képtelen vagy. Azt mondtad, nem tudnál szeretni egy gyereket, aki erőszakból fogant. Meg hogy ehhez te még fiatal vagy.

A sors fintora, hogy a lányod, akiről lemondtál, hasonló helyzetbe került, ám ő nem volt hajlandó lemondani a gyermekéről. Ez vagyok én, Aurora. Bizony anya, van egy unokád, aki a legcsodálatosabb kislány a világon. De te nem fogod megismerni, mert rám sem voltál kíváncsi. Így rá se legyél...nincs szükségem rád. Senkire nincs szükségem.

༄༄༄

Egy hosszú távú potenciált rejtő kapcsolatot kínálok most a mélyen tisztelt publikumnak, remélem valakinek megakad rajta a szeme.
A hölgy, ahogyan a fentiekben is olvasható, fiatalon lett anya, miután megerőszakolták, ő pedig az anonimitás mellett döntve egy nyilvános inkubátorba tette a lányát.

Hogy ezt hogy élte meg, illetve mi történt az azóta eltelt 23 évben, azt a megalkotóra bíznám, annyi biztos, hogy ez idő alatt nem vette fel Aurorával a kapcsolatot. Hogy figyelemmel kísérte-e a sorsát, vagy sem, szintén választható.

Annyi biztos, hogy most eljön a nagy újra-találkozás pillanata, amikor a nő megjelenik a Wilmingtonban székelő Együtt Az Erőszak Ellen Alapítvány egyik ülésén, ahol mentorként Aurora is részt vesz. Hogy véletlenül vagy szándékosan kerül egy légtérbe ismét anya és lánya, arról egyeztethetünk, többféle forgatókönyv van a fejemben ezzel kapcsolatban.

Nem titkolom,  hosszú távon nagyon szeretném, ha visszatérnének egymás életébe, és Aurora támaszra lelhetne szülőanyjában, ha már fogadott családjára nem igazán támaszkodhat és támaszkodhatott sosem. Azonban az ehhez vezető út göröngyös lesz, ha szeretnél ezen velem együtt végigmenni, sikíts!