Hálás vagyok Leyla-nak, hogy kimentett ebből a kínos, mondhatni már horrorisztikus szituációból. Nem tudom, hogy mire lett volna képes ez a srác, ha egyedül vagyok. A lelkem, az összes idegszálam borzong ettől a sötétségtől megrészegült kisugárzástól; egyszerűen rám zúdul abból a dühös szempárból, rekedtes és mégis magas hangból.
Miután elcsábította Leyla a férfit, felém fordul aggódva. Csak bólogatok minden egyes kérdésre, minden egyes ajánlatra. Ha azt kérdezte volna meg, hogy „megölhet-e”, én arra is ugyanúgy bólogatok. Minden mindegy már.
Csupán akkor kezdek feleszmélni, amikor a taxiban ülök, a fejemet pedig az ablaknak döntöm. Annyi „mi lett volna, ha…” fut végig az agyamon. Mi lett volna, ha azon az éjszakán taxiba ülünk? Vagy mi lett volna, ha nem is megyek el arra a randevúra? Vagy ezek elkerülhetetlen dolgok, és egyszer úgyis ez lett volna a végzetem?
Lehunyom rövid másodpercekre a szemem, és minden egyes pillantással egy-egy kép elevenedik meg a fejemben; egy-egy kérdés, amire nincs válasz, pusztán a bizonytalanság szorongató ölelése.
A gondolataim kiszívják a maradék életet is belőlem. Utolsó cseppig. Elfáradtam.
Szó szerint hazaesek, a hálószobámban lévő ágyra vetődöm. Az ággyal szemben a falon az érmeim vannak, és egy kép, ahol Mikhail-lal vagyok. Elfordítom a tekintetem róla, összekuporodom az ágyon, könnyektől lesz foltos a párnám.
Soha semmi sem lesz ugyanaz… Soha sem leszek normális… Soha!

[LEYLA & LANA OFF]

Azért azt nem gondoltam, hogy mindjárt megfullad a lány a hirtelen jött bugyuta kérdésem miatt. Mégis ahogy fejbe kólintott a fű nyugtató füstje, úgy csúszott ki a számon ez a furcsa kérdés. Kicsit mintha közelebb merném engedni magamhoz mindazt, amitől szorongok és félek és ez az éjszaka, ez az élmény olyan volt.

- Amikor a halálból hoztak vissza, akkor is ezt éreztem… Vagyis ami odaát volt. Ezt a nyugalmat – sóhajtok fel.

A bőröm alá kúszik a múlt, az az éjszaka és libabőrös leszek. Hideg szél fújt, felhőkkel volt tele a sötét égbolt, hamarosan pedig a viharos eső zuhogott. A földön feküdtem tehetetlenül, láttam, ahogy mellettem elvérzik a szaktársam.
Elpirulok, amikor rám szól, hogy lassabban szívjam a cigit.
És csak bólintani tudok, amikor azt válaszolta, hogy őt a jelen foglalkoztatja. Én is mit meg nem adnék, ha ez menne. Amikor hivatásos műkorcsolyázó voltam, akkor annyira tudtam, hogy mégis mi az itt és most, mi az a jelen, viszont mostanra csak a múlt és a jövő létezik, egyszerűen nincs már átmenet az idősíkok között.
A bemutatkozására halvány mosolyt igyekszem csalni az arcomra, amit nemsokára követ egy kérdés, hogy haza tudok-e menni. Éppen beszédre nyitottam volna a szám, amikor egyszer csak megint belehasít a fejembe a fájdalom. A halántékomhoz kapok, és legnagyobb meglepetésemre egy fiatal srác jön ide.
Hunyorogva nézek rá és a lányra, amikor az újdonsült társaságunk megszólal:

- Mit csinál itt egy hozzád hasonló szépség egy junkie-val? – vigyorog a srác Leyla-ra.

Egyértelmű, hogy a junkie jelzőt nekem szánta, de hogy tényleg annak gondol-e vagy csak szimplán el akar zavarni, szándékosan megalázni az kérdéses. Habár egyik sem vet rám jó fényt, szóval olyannyira mindegy.
A srác már amúgy is alapozott valahol, mert bűzlik a piától és valószínűleg van itt a közelben valami szórakozóhely. Már csupán azért is gondolom ezt, hiszen ez a lány sem véletlenül járt errefelé így kiöltözve.

- Hé! Junkie, van nekem is cuccod? – intézi felém az élcelődő kérdést.

A fejfájásom alábbhagyott, és ekkor viszont átkattant valami nálam. Próbálom összerakni, hogy mi történt az előbb, de egyelőre halvány lila gőzöm sincs. Valami párhuzamot szeretnék vonni a fejfájásom és a társaságaim – már ha ezt a tahó pöcsfejet lehet annak hívni – között.

- Nem vagyok drogos… – elhalkulok, majd idegesebben egy orosz káromkodást is vágok hozzá: - …Mudak (Seggfej)!

- Mi a faszt pofázol?

Elfordítom a fejem, nem vagyok hajlandó ezzel a kotonszökevénnyel beszélni. Próbálok határozott maradni, de közben a félelemtől borzongok… Legszívesebben elfutnék, viszont félő, ha elszaladok, ez a fasz úgyis utánam jönne.
Erre a srác felém nyúl, és a sötétségben megvillannak vadállatszerű íriszei. Nem evilág… Nem lehet az!
Ez a gondolat jelenik meg újra és újra, miközben a felém nyúló kar már nem is az a srácé, aki az előbb beszólt, hanem azé az emberé – nem tudom már mié –, aki azon az éjszakán megtámadott.
Ezt se hittem volna, hogy a fű nyugtató hatása ilyen gyorsan elillan, sőt, inkább felerősíti a régi emlékképeket.
Elütöm a kezét, és azon jár az eszem, hogy elszaladjak. Egy lépést teszek hátra, majd még egyet… Majd…

A zsebkendőt elfogadom a lánytól, megtörlöm az orrom és könnyes szemekkel bámulom őt. A biztatására bólintok, noha sok reményt nem fűzök hozzá. Örökös várakozás és stigmák sora.
A zsebembe süllyesztem a használt zsebkendőt, próbálom kifújni magam, hogy ne legyek ennyire szörnyű társaság a lány számára, ha már segített nekem.
Ekkor viszont olyan dolgot szed elő a táskájából, amire végképp nem számítottam. Csak rámeredek a cigire és a lányra.
Tanácstalanul állok egy darabig, majd elfogadom tőle. Semmivel nem lenne jobb, ha telenyomom magam nyugtatóval. A gyógyszerekből is elegem van, egyszerűen csak eltompítják az agyam és a szervezetem függ tőle. Sóvárgok, hiányzik és észre sem szoktam venni, hogy az adagom nő. Örülök, hogy orvosi segítséggel sikerült mostanában csökkenteni a gyógyszeradagom.
A számba veszem a füves cigit, a jelenemet pedig ketté hasítja a félelem. Egymás után következnek a kérdések, amik kételyeket ébreszt fel bennem. Mégsem hátrálok meg, mondhatni önmagammal dacolva; a világot gyűlölve szívok bele egy nagyobbat a csikkbe.
Annyiszor megkísértet az öngyilkosság, az önbántalmazó gondolatok, de nem törtem meg. Ha úgyis meg akarok halni, akkor miért rettegek mindentől? Féltem a tyúkszaros életem, mintha ezt lehetne életnek csúfolni.
A füstöt kifújom, a fehér füstoszlop szemlátomást az ég felé száll. Egy újabb slukkot szívok, teljesen megtelítődik a tüdőm vele. Lassan kiengedem a számból, közben pedig ízlelgetem a cigi ízét. A fejem kicsit eltompul, még a görcsös testtartásom is ellazul.

- Ah, jó ez a cigi...! – sóhajtok fel.

A nyugalom elárasztja a belsőmet. Végül a cigit odaadom a lánynak, őszintén szólva, várom a következő szívást.
Ekkor rám tör a felismerés: hasonló ez a nyugalom, mint amit odaát éreztem. Ez a megmagyarázhatatlan biztonságérzet.

- Te hiszel a halálközeli élményekben?

Nem is gondoltam át a kérdést, csak kinyögtem.

- Tudom, hogy baromság a kérdés, hiszen nincs, de nekem meggyőződésem, hogy létezik – dünnyögöm.

Ha visszaadja a szálat, akkor újabbat és újabbat szívok a cigiből. Kezdek teljesen leereszteni, szétcsúszni.
Nem ártana valamerre megindulni, mert elég hülyén néz ki, hogy itt bagózunk egy sötét utca szegletében.

- Lehetséges csak a cigi tett be, hogy felidéződött ez bennem, de még mindig valóságosnak érzem – nyújtom vissza a szálat. – Sohasem hittem a mennyben vagy a pokolba, de amikor majdnem meghaltam, akkor esküszöm láttam valamit, csak… Csak mégis itt vagyok.

Szinte hallom az az ismeretlent, aki beszélt hozzám héberül… Lehet latin volt. Fogalmam nem volt akkor sem, és most sem, hogy mit mondhatott, ennek ellenére simogatta a lelkemet az a selymes hang.

- Ó, baszki! – csapom homlokom magam. – Szvetlana vagyok. Téged, hogy hívnak? – teszem fel zavartan a kérdésem. – Annyira belemerültem… Jaj, ne haragudj! – szabadkozom.

Idióta vagy, Szvetlana?! Bár azóta az vagyok, amióta elfogadtam a cigit!
Kész csoda, hogy nem kergettem el és most még bunkó is voltam. Azért valahol jót tesz, hogy nem éppen gyerekkel vagy orvosokkal beszélgettek, netán a rokonokkal, hanem egy velem egyidős emberrel.
Lehetséges, hogy ma meghalok, de legalább kevésbé fog fájni... Addig igazán életben hagyhatnák az áldozatot, amíg egy ganját el nem szív. Egyből vidámabban és nyugodtabban halna meg!

Esélytelen, hogy behatároljam mégis mit érzek. A sírás kerülget. Menekülni akarok. Ez pedig felerősödik bennem, amikor hozzám jön az a lány, akinek a tekintetével összeakadtam. Lehajtom a fejem.
A kérdésére eleinte nem akartam válaszolni, csupán csendben elhúzni mellette és hazakeveredni valahogy… De felmérem a terepet, egy-két kissé ittas srác is van a közelünkben, ami vészjóslóbb, mint ez a lány, aki idejött hozzám.

- Nem igazán mondanám, hogy jól vagyok… - elhallgatok rövid időre. - …de mentőt hívni felesleges. Úgy sem tudnak velem mit csinálni – mondom belenyugvóan.

Picit bátrabban nézek a mellettem lévő lányra.

- Köszönöm, hogy idejöttél hozzám…

A szemem ég a könnyektől, ami tele van szégyennel és tehetetlenséggel. A hideg – lehet az ideg – kezd el rázni.

- Nem tudom, hogy mi történik velem… - végül csak elsírom magam. – Elegem van a rosszullétekből – az arcom eltakarom. – Az orvosok se tudnak velem mit kezdeni. Semmit se tudnak megmagyarázni, csak bélyegeket aggatnak rám.

Szó szerint kifulladok, ahogy a sírás közben beszélek.
Régen mindent csípőfogóval kellett belőlem kiszedni, és most képes vagyok egy vadidegennek kiakadni, előtte sírni és megmutatni a sebezhető énem.
Nem csodálkoznék azon, ha itt hagyna. Megérteném, hiszen lenne jobb dolga is, mint egy elmebeteget pátyolgatni. Akármi is történik, de olyan jó sírni, végre kimondani azt, amit senkinek se tudok kimondani.
A bácsikám és a nénikém meghallgatnak, viszont annyira üres, élettelen minden beszélgetés, ami az érzésekről szól. Jobban szeretem őket, mint a vérszerinti szüleimet, mégis ez a meg nem értettség fáj valahol.
Valójában tisztában vagyok azzal, hogy mi a szeretet…?

- Ne haragudj, hogy ilyen voltam… vagyok.

Leveszem a vállamról a táskát és zsebkendő után kutakodom, egyelőre sikertelenül.

A reggelek és az éjszakák gyorsan váltogatják egymást. A fiatalságom is elillan, megfosztom magamtól az élet jogát. A házamban való raboskodás hasonló egy laborhoz, ahol mindent megfigyelnek… Nem érzem magam a világrészének, és nemes egyszerűséggel csak figyelem a lakásom ablakából, ahogy minden változik. Az jogos, hogy feljegyzéseket azért nem készítek ezekről... Nem a legjobb ez a laboros hasonlat. Hm...
Munkába mennem ezért is gyötrelem, mert annyi inger ér és fogalmam sincs, hogy mikor leszek rosszul. A korcsolya és a gyerekek gondolata ad csupán annyi erőt, hogy nap, mint nap felkeljek és elinduljak.
Igazából mindig az elindulás a nehéz, ez a hazamenetelre ugyanúgy vonatkozik. Lehet, ha tehetném, akkor az egyik öltözőt kibérelném és ott laknék életem végéig remeteként.
A gyerekekkel az órák hamar eltelnek. Kicsit húzom még az időt azzal, hogy a korcsolyákat tisztítom, majd belenyugvóan felsóhajtok és összepakolom a holmijaim.
A központból kilépve belátom, hogy a hosszas korcsolya súrolás nem volt a legjobb ötleteim egyike. Az égbolt már sötétkék pompában van, és ami számomra érdekes, hogy több a csillag, mint az előző lakhelyemen. Egy röpke másodpercre a gyomrom összezsugorodik, gombócot érzek a torkomban.
Nem tudom, hogy mit tegyek. Hallgassak-e zenét, hátha megnyugtat vagy inkább éberen, sietősen menjek a buszmegállóba.
Végül a figyelem mellett állapodok meg, ettől függetlenül a biztonságkedvéért felveszem a fejemre a kapucnit. A kezeimet zsebre vágom, sietős léptekkel el is jutok az első útkereszteződésig.
A lámpa átváltására várok, amikor egyszer a semmiből rám tör ez a rohadt roham. Pár másodpercig tart, de mégis borzasztóan megkínoz. Nem csoda, hiszen a maga fájdalom olyan, mintha egy méretes karót egy ütéssel beleütnének a fejembe, a halántékomnál... És abban a pillanatban, mintha a szívem is kihagyna, úgy szétfeszíti a mellkasomat valami földöntúli erő.
Az orvosaim pedig esküszöm, hogy bolondnak néznek. Egyszer megnyíltam, meséltem nekik a halálközeli élményeimről, a hangról és erről a nyilalló fejfájásról. Ennek az lett az ára, hogy szorongásos zavarral és skizofréniával diagnosztizáltak.
Sokáig nem akartak velem újra foglalkozni, de végül a bácsikám segítségével kiharcoltuk az újabb vizsgálatokat. Annyi mindent olvastam a mentális problémákról és tudom, hogy nem vagyok skizofrén! Bár, egy skizofrén is ezt mondanám, nem igaz?
A lámpaoszlopnak támaszkodva pihegek, ekkor összetalálkozik a tekintetem egy felettébb kirívó külsejű lánnyal. Valószínűleg bulizni mehet, és ez a gondolat… Valahogy elszomorít. Nem éppen az, hogy ő bulizni megy, hanem, hogy én nem merek és csak szépen lassan sorvadok el… testileg és lelkileg.
Azt hiszem, mégis csak bolond vagyok.