'Azt fogom feltételezni, kitépték a karod.' 'És ha mégse, hát kitépem én', toldom hozzá fejben a féltőn bájos kijelentéshez egy vigyorral. Fennhangon persze nem mondom ki. Jót akar, a maga merev, zsémbesen tough-love módján a legjobbat és ez Chelseatől egy hosszan kitartott, összekapaszkodós öleléssel ér fel. Bolond lennék belé csípni miatta. Úgyis látja a képemen, hogy suttyomban megtörtént.
A borra aztán fintorog. Bordaközi izmaimtól csupán halvány kuncogásfélére futja, azt azonban meg se próbálom visszanyelni. Az üveget beljebb tolom a pulton, egészen a szekrény felőli sarokba, mert a díszvendég láthatóan döntésre jutott és elmarja a gyümölcslevet inkább. - Rengetegszer - fuvolázom hamisítatlan vidámsággal, méghozzá egy olyan emberével, akinek számtalanszor felhívták már a figyelmét valamely könnyen korrigálható, idegesítő jellemhibájára, mégsem tett semmit azért, hogy ezen változtasson. És nem is fog. - Főleg ilyesmiben. Már az is előrelépés, hogy eddig nem kínáltalak meg vele, holott február óta megvan. De inkább örülnöd kéne, hogy így van. Ha valaha meglepetésbuliban lesz részed, legalább egyből tudod majd, ki nem vett részt a szervezésében. Szívesen. Elhelyezkedünk a nappaliban, és néhány pihentető másodpercnyi majdnem-fájdalommentes lélegzés után úgy érzem, eljött az ideje, hogy egy kicsit róla legyen szó. Elvégre valami idecsalta, és az a valami nem a vérszag volt. Ennyire még az ő szimata sem kifinomult. Válaszképpen a szokásos robbanékony dohogás, de takarót is kapok közben: szemlátomást igyekszik úgy morgolódni Sandyn, hogy abból valami jó is származzon. Elég derűsen hallgatom. Számomra a rokonság mint olyan, teljesen ismeretlen megpróbáltatás. Az anyámon kívül nem volt soha saját közeli rokonom, az apósom és a feleségem pedig szintén teljes családot alkottak, amelybe aztán belecseppenhettem harmadikként. Gondolom, megvannak a maga nehézségei. Még akkor is, ha az ember fia egy kicsit adaptívabb, mint Chelsea Perla Hernandez.
Csendes szórakozásomnak a meghívása vet véget: akár számíthattam is volna erre, de azért mégse számítottam. Chel épp elég fiatal, csinos és forróvérű, hogy akárhány partnert leakaszthasson a szőnyegig, ha mindenáron férfival akarják látni - bár fogalmam sincs, miért olyan fontos ez -, én pedig távolról sem vagyok az esete. Jobban belegondolva persze logikus. Nem bírja őket, minek venne a nyakába még egy csődört is erre az alkalomra? Ha látni akarja az illetőt máskor is, azért rossz ötlet, ha nem, akkor meg azért. Felvonom a szemöldököm, valamelyest kényes arckifejezéssel. - Én? Tudsz te jobbat is - jegyzem meg évődve. Persze úgysem tudom lóvá tenni. - Ha ragaszkodsz hozzá, visszamondom a többi lányt aznapra. Elkísérlek... de ha black tie rendezvény, most mondd. A legújabb szmokingom is legalább ötéves és ki van zárva, hogy a héten elmegyek szabóhoz. Feltéve, hogy nem az utolsó pillanatig vártál, hátha lemondják mégis, és már most késésben vagyunk. Csipkelődöm, ő is biztosan érzi. Egyfelől biztonságban megtehetem, most úgysem fog oldalba vágni érte. Másfelől ismerem őt. Tudom, hogy úgyse tenne egy szalmaszálat sem keresztbe a drágalátos Sandy drágalátos születésnapja kedvéért, amíg csak egy százalék esélye is van, hogy megússza. - Hey. - Puhán meglököm megint, hogy rámosolyoghassak, ezúttal engesztelőn, ha újból felém pillant. - Végig maradok. Nem hagylak egyedül velük. Még vezetek is, hogy mire felvágják a tortát, filmszakadásosra ihasd magad.
There is always the return. And the wound will take you there.
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
User :
hellebore
Vas. 12 Nov. 2023 - 16:55
Charles × Chelsea
We pack demolition we can't pack emotion
Ha őszinte akartam volna lenni magamhoz, teljesen felesleges volt ennyit rugózni a Charlie kontra miért nem mentél megnézetni magad projekten, mert mindketten tudtuk, hogy a kényszert egyikünk sem szívlelte jól. Ráadásul kettőnk közül talán a mai napig én voltam az, aki szívjóságból és mindenféle visszafogottságot mellőzve képes voltam megmutatni magam bárhol és bármikor - ameddig a pillanatba nem kellett belecsempésznem az érzelmeimet. De jobban esett őt a szikla peremére állítani és kérdőre vonni a saját maga érdekében és biztonságában, mintsem végignézni azt, ahogy fuldoklott, ahogy a saját halála felé bandukolt, mert egyet tudtam: még egy valakit, aki közelebb áll az átlagnál hozzám, nem akartam volna elveszíteni. Meg kellett húznom a határainkat és reméltem, hogy Charlie tudja, ha ténylegesen olyan gond merülne fel az életébe, akkor elkötök egy nyomorult tankot is, csak hogy átmenjek bárkin miatta és érte. És ha azt kérdezné bárki is, hogy miért gondolkodtam róla így, az igazság az lenne, hogy néha a szemei elárulták és olyan fájdalom látszódott benne, amit a mozdulatai és a szavai sosem jeleztek volna. Azért, mert makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy minden rendben volt az életében és ameddig ezzel álltunk szemben - én és az érzelmeim - addig biztos, hogy soha nem vallanám be neki sem ezt a gondolatot vagy a miérteket. Az én dolgom. Nekem kellett tudni, mit miért csináltam és magasról tettem mindig is arra, hogy kinek mi volt a véleménye a cselekedeteimről. Legalábbis látszólag. Minden egyes vallomás olyan, mintha tűvel karcolnám végig a gerincemet. Fájdalmas és némán hontalan. Talán ezért is kellett, hogy másról is beszéljünk, talán ezért sem akartam volna boncolni Cait esetét, mert még én magam sem tudtam, hogyan állok vele vagy mit tennék meg - ha lehetne. - Ha nem veszed fel, azt fogom feltételezni, hogy kitépték a karod - folytattam a gondolatmenetét, miközben a konyha megint ugyanolyan alakot öltött, mint a jöttöm előtt: patika rend, egyetlen porszem sem árulta el, hogy itt jártam volna - csak a mosatlan, amit ha nem intézek el, akkor Charlie-ra marad. Tudom, hogy nem kellett volna túlféltenem, de majd akkor leszek nyugodt, ha nem látom minden mozdulatán a kínlódást és a hogyan próbáljak meg mozogni, hogy ne szarjam össze magam a fájdalomtól. Na ugye! A kapott mosolya és az azt kísérő szavakra meggyűrtem az arcom, aztán a borral szemeztem. Nem kellett sokáig gondolkodnom, hogy a döntésemet meghozzam, ezért is vettem át egyik kezembe a két poharat és a másikkal pedig a gyümölcsléért nyúltam. - Borzasztóan tartasz titkot, mondták már neked? - ráztam meg hitetlen mosollyal a fejem, hogy eszébe ne jusson a bort kinyitni, és ha már az az enyém lett volna, akkor.. várhatott volna a szülinapomig. Vagy ha a halálomon vagyok. Ellenben a nők kilencven százalékával nem preferáltam a meglepetéseket vagy azt, ha gondoltak rám, mert kényelmetlenné tette a szituációt. És ha már itt tartunk, akkor ezért a gondolkodásért kezeltetnem kellene magam. Ezért is.- Találunk másik alkalmat a borra - döntöttem helyette, és ha letette azt a pultra, csak aztán követtem őt, megvárva, ameddig Charlie elhelyezkedett a kanapén, közbeékelve egy amolyan fél-igazságot. Meg mert már régen piszkáltam azzal, hogy még a reggeli után sem nézett ki jobban és nem gyógyult meg tőle. Tény, hogy valószínűleg jobb kondiban voltam, mint ő, mert hát.. én napi szinten mozogtam, az meg hogy ő csak beül a kormány mögé és halottakat szállít jobbra-balra, nem mondanám aktív mozgásnak. Csak aztán tehénkedtem rá én is a párnákra, a dobozt és a két poharat a dohányzóasztalon hagyva. Épp azon gondolkodtam, hogy valami értelmes műsort kapcsoljak-e a tévében, amikor úgy döntött, hogy a talpával is megismertet, amire afféle side-eye-jal reagáltam. - Fel se hozdd nekem azt a nőt! - morogtam hirtelen, de volt bennem annyi, hogy a seggem alól kihalásszak egy plédet és rádobva úgy-ahogy betakarjam a mellettem fetrengőt. Hogy meg ne fázzon. Nem mintha ne tüzelnénk nonstop a vérünk miatt, de egyébként volt benne igazság. Túlságosan is jól ismert. - Születésnapja lesz a némbernek és nagyon készül az ötvenötödikre. Az egész famíliáját meghívta már és vannak rokonai, akik egészen Olaszországból fognak érkezni én meg előbb lövetném le magam egy nyomorult pizzájukkal, mintsem puccba kelljen vágnom rá magam. Sandy - undorral a hangomban ejtettem ki, ahogy apám hívta a nőt hivatalos keretek közt, mert egyébként elég sok becézésre hallgatott, amitől a hátamon is felállt a szőr. - ....nővére minden létező platformon már betámadott és ennyi kell hozzá- a mutató- és hüvelykujjamat nagyjából három milliméterre pakoltam egymástól - ...hogy őt meg az Etnába akarjam belelökni. Nem hajlandó megérteni, hogy senkim nincsen, akivel végig tudnék lejteni a vörös szőnyegen. Gondolom az is lesz. A rendelt számos lufikat legszívesebben lehánynám, ha lehetne. Előre... De a lényeg, hogy... ha meg akarom úszni, hogy csesztessen, akkor vagy elásol, vagy te leszel a plusz egyem. Választhatsz is - tények elé állítottam őt. Gondolkodhat, hogy melyik halált szeretné választani. Nagylelkűen ő dönthet erről. Egy valamiben viszont az olaszok jók: a kajáikkal nem tudtak mellélőni.
Van benne annyi tisztesség, hogy mentegetőzzék a hallgatózás miatt, noha igaz, ami igaz, azt csak azért hoztam fel, hogy valamennyit visszaadhassak a fegyelmezésemre tett kísérleteiből. Kétlem, hogy újdonságként éri. Világéletemben jellemző volt rám egyfajta defenzív, kicsinyes megátalkodottság, amely lehetetlenné teszi, hogy emelt fővel, éretten fogadjam a nevelési célú megjegyzéseket vagy a rendreutasítást, de még a konstruktív kritikát is. Azt aztán különösen. Mindig muszáj kikérnem magamnak valamit az elhangzottakból, akkor is, ha nincs jogom hozzá - legfeljebb nem fennhangon teszem. Chelsea éppen ennek a kényszeremnek válik az áldozatává és visszakozik is, holott mindketten tudjuk, hogy egyedül neki van igaza. A szerénység persze nem tart sokáig, újból megkapom a magamét. Neki sem kell a szomszédba mennie makacsságért.
Felnyögök, némileg frusztráltan. Most kéne csendben maradni. - Eszembe jutott - dünnyögöm mégis sötéten, a hangerőt két falat közt esetlenül úgy nem-megválasztva, hogy még nekem is nehéz eldönteni, eredetileg az ő fülének szántam-e vagy sem. Persze ettől még biztosan hallja. Engem és ki tudja, mi mindent még. - Csak nem volt lelkierőm kitalálni semmit. Nem volt. Tényleg nem. Pár nappal ezelőtt, a verekedést megelőzően még úgy tűnt, egyszer s mindenkorra túlvagyok minden effélén. Kész, vége, nincs többé. Ha ébren voltam, nyugtot hagyott egy ideje az összes ilyen emlék, erre tessék. Itt vagyunk megint: szólni valakinek. Nem volt gyomrom hozzá. Nem volt gerincem hozzá. A régi életemben időről időre - amikor a feleségem eleget ivott hozzá, hogy teljesen elveszítse a fonalat - kénytelen voltam valami hasonló mesét előadni egy-egy orvosnak. Az alkoholizmus minden utálatos és félelmetes részlete közül számomra ez volt talán a leggyűlöltebb: magyarázkodni a sürgősségin, miközben odahaza Cassie ájultan hevert, aztán magyarázkodni őelőtte, amikor másnap magához tért és csupán homályos részletekre emlékezett. A legjobb, amin akár nevethetnék is, hogy amikor eltörte az orromat, nem esett nehezemre azt hazudni, hogy megvertek az utcán, most viszont, hogy tényleg ez a helyzet, már nem visz rá a lélek, hogy kinyögjem. Mintha nem is a történtektől érezném magam gyengének és kiszolgáltatottnak, hanem az őszinteségtől. Attól a minimálistól is, ami ma elég lett volna, hogy ne itt kössünk ki. Minek nevezed azt az embert, aki az igazmondás és a belső vérzés közül is inkább az utóbbit választja? Hát Charlie Manxnek. És még csak az étvágyam sem ment el.
Némán hallgatom Chelt. A hangjának bánatosnak kellene lennie, ám ehelyett csupa üresség, ami arról árulkodik, hogy nem áll készen semmi másra. Sok gyászoló embert láttam az elmúlt négy évben, a folyamat külső-belső jegyeit úgy ismerem, akár a saját tenyeremet. Nem egyszerű dolog hallgatni, de muszáj. Az ő kedvéért. Közben nyelnem kell, de ahogy minden másban, úgy ebben is mozdulatlan csendre intettem magam, míg eltart a pillanat - a nyelvem tövében só fakasztotta nyál gyűlik fel. Arcüregeimben ismerős szorongatás támad. Aztán bocsánatot kérek inkább. Ez beválik: Chel már egy féloldalas mosollyal folytatja, ahol abbahagyta az imént. Nyelek, mert ezek szerint nem fog kelleni nyál az alkuhoz. Nem is sejti, mekkora szerencséje van. Viszonzom a gesztusát, kissé fanyarul. - Persze. Te vagy a hisztis picsa. - Nézőpont kérdése, melyikünk az. Csak ő túl lovagias, hogy ilyen állapotban még annak is elmondjon. - De jól van, legyen. Felveszem... ha tudom. Ha meg nem, akkor szétrúghatod. Talán tényleg meg is tenné. A jó ég tudja, elégszer tettem próbára a türelmét. Egyszer sem szolgált rá.
Az ajánlás olyan bájos tőle, hogy elvigyorodom, ezúttal teljes odaadással. Nem gúnyosan. Cseppet sem. - Nem mondtam eddig, de ez a te borod - intek felé céltalan mozdulattal, finoman, hogy ne fájduljon meg semmim. - Eredetileg meglepetésnek szántam, de te most is te vagy, úgyhogy... a lényeg megvan. Ha meg akarod inni, megihatjuk. Ha nem, nem. Rólad kellene szólnia. Pillanatnyi csend, amíg csak ácsorgok. Várom a reakcióját. Sebezhető mosolyom ugyanaz, kezem a széktámlán, mezítlábam ujjai szétterpesztve a mattított keményfa padlón. Chelsea nem igazán szeret ajándékokat kapni - pont azt szeretné? -, de e pillanatban olyan édesen nézek rá, hogy az még a legelszántabb hadihajó vitorláiból is kifogná a szelet. Legalábbis szerintem... és ehhez nagyon jól értek. Kimondatlanul is biztos lehet benne, hogy ezt az arcot vágnám akkor is, amikor épp szétrúgni készülődik a seggemet. Némi nagyképű magabiztosság színezi a mozgásomat pár lépten át, amíg eljutunk a kanapéhoz és ha helyet foglaltunk, csak ott vágok kellően elszörnyedt képet felé. - Ha te mozgatsz át, az bármely napon fájna - ráncolom az orromat. - Nem kérek a vasöklödből, de ha akarod, maradhatsz aludni is. Elférsz. Ha már egyszer meg akarja várni, hogy engem elnyomjon az álom, így fair. Első nap rázott a hideg, így két pokróc van elöl, ma viszont már csak az egyikkel éltem: a roppant L alakú kanapén elférünk mindketten anélkül, hogy egymáshoz kellene préselődnünk. Nem mintha nem mászhatna át az ágyba, ha ahhoz van kedve, bár erősen kétlem, hogy idáig süllyedne. Chel nem az a fajta, aki odáig alacsonyodik, hogy más fedele alatt hajtsa álomra a fejét, reggeli ide vagy oda. Egyelőre ücsörgünk, én felhúzom mindkét lábamat, s a hátam egy párnának döntve lehunyom a szemem. Még csak azért, hogy megvizsgáljam, hogy érzem magam. Jobban. Csupasz talpammal kinyúlok felé, hogy egészen finoman meglökjem ültében. Már amikor éppen nincs nála csésze. - Kösz, hogy átjöttél - mosolygom, immár komfortosan. A korábbi szorongás sehol. Ez az ő érdeme. - Miért kerestél eredetileg? Mindenki mást sikerült kijátszanom, csak téged nem. Ha alibi kell, hogy elkerülj valami összejövetelt Alessandrával a vendégek közt, máris igent mondtam.
There is always the return. And the wound will take you there.
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
User :
hellebore
Hétf. 23 Okt. 2023 - 15:36
Charles × Chelsea
We pack demolition we can't pack emotion
Két világ létezett bennem: egy olyan, ahol anya is helyet kapott és egy olyan, amikor már csak az emlékeink lenyomataként élt bennünk tovább. Nem mondhatnám, hogy tisztán emlékeztem volna rá, mert ha nem volnának képeim róla, nem tudnám megmondani, mennyiben is hasonlítotok rá ma. Már nem emlékszem, milyen volt az érintése, vagy a hajamat simító ujjainak melege, nem emlékszem a hangjára, ahogy este mesét olvasott nekem vagy nappal, amikor perlekedett velem. De tudom, hogy apám második házasságával vonult be az életembe a csend és a hallgatás. A távolságtartás, az, hogy én magam is képes vagyok megoldani a világ minden gondját és baját. Hogy igazán csak magamra támaszkodhatok, mert Alessandra minden volt számomra, csak nem az anyám. Sosem éreztem azt, hogy szerettem volna annyira, hogy gyengéd érzelmek fűzzenek hozzá. Nem éreztem azt, hogy vágynék tőle egy ölelésre és mióta apám már egy másik nőt szeretett.. hiába voltam utána is apás - a mai napig - ettől függetlenül meghúztam azokat a láthatatlan határokat, amik a mai napig szakadékot képezett köztem és más emberek közt. Szándékosan nem értettem jól Charlie testtartását és pillantását. Szándékosan nem húzódtam hozzá akár egy centivel is közelebb, hogy engedjek neki. Mert nem tehettem meg és mert nem akartam megtenni, helyette inkább élcelődtem a hazugságán, s a visszakérdezésre csak hanyagul megvontam a vállam. Bárhol annak hívnám - nem igazán számít a környezet, csak az, hogy kik vették körül - úgy tűnt, hogy sokakkal hadilábon állt. Könnyedén jutottam dűlőre a poharakat illetően is, még akkor is, ha egy idő után elunnám és inkább az üveg száját tolnám le a torkomon, csak hogy előbb túllegyek rajta. És ha két csésze is került a kezembe... nem feltétlenül tett volna jót a házigazdának; úgy még inkább nem, ha előtte gyógyszert is vett be. Néha komolyan elbizonytalanított, mert egy-egy cselekedetével mintha a halállal akart volna fogadni ahelyett, hogy két kézzel kapaszkodott volna az életbe - megvédve magát és azt, aki volt. A fenyegető élt megütő szavaimra kapott válaszra összevontam a szemöldököm. Elnéztem a pult felé és még nem voltam annyira öreg, hogy hallókészülékre lenne szükségem farkasként. - Nem volt szándékos! Csak.. ilyen vagyok, Charlie - tártam szét a karjaimat, mintegy jelezve, hogy vérfarkasként születni extrákat jelentett. És annak meg örüljön, hogy nem példálózok azzal, hogy az átellenes házban éppen szexelő párt is hallom pusztán gyermeknemzés céljából, mert a nő két nyögés közt azt kérdezte a benne járó hímtől, hogy szerinte most fogant-e meg a magzat. Elfintorodtam hirtelen egy némi undort is csempészve az arcvonásaimba - ami nem Charlienak és a köztünk lévő témához illett. - És ennek ellenére eszedbe sem jutott elmenni dokihoz, vagy hogy bárkivel is megnézesd magad vagy szólj bárkinek, hogy nem vagy jól- fordítottam ellene a saját szavait feddő éllel a hangomban. Félreértés ne essék, örültem annak, hogy végre képes volt és tudott is enni, csak az ide vezető út rögösségéhez pakolt még néhány sziklát, Mount Everestet és Mariana-árkot. Mert NE legyen már egyszerű az élet, nem igaz?! Tudtam, hogy igazam volt, de szívesen fogadtam, ha ki is mondja mindezt. Visszaülve a székre és Charlie mellé a pillantásom a tényérom és közte jártak, hogy végignézzem, tisztességgel az utolsó morzsát is eltüntesse, de azért csak-csak kikívánkozott közben a részemről egy kérés, amire a szavát adta. Néma biccentéssel fogadtam, ami nem hozott megkönnyebbülést számomra - mert sosem volt pletykás. Megbecsülte a privát szférát, amit ő is kért és meg is adott másoknak, csak a miheztartás végett éreztem szükségesnek. Előbb végzett. Leginkább azért, mert tőlem szokatlan módon minden falatot hatezerszer rágtam meg. - Senkinek sem mondtam még el ezt - Darrennek hallania kellett volna a kicsi szívdobbanásainak hangját. Cait megesküdött arra, hogy én egyedül tudtam mindezt... hogy éppen pár nappal később tervezte volna elmondani mindezt a bátyámnak, mert már szíve szerint elkezdte volna a babaruha vásárlást. Már az esküvőjük előtt tudta, hogy akarja majd hívni a születendő porontyait. - A szavamat adtam neki - üresen csengtek a szavaim, mert elárultam őt egy óvatlan másodpercben. Az utolsó két falatot gyorsabb ritmusban tömtem a számba Charlie bocsánatkérése közepette. - Most már mindegy.. Te sajnálod, én lecsesztelek miatta - begyűjtöttem minden koszos tárgyat magam elé húzva az asztalon, futólag a férfi szemeibe nézve. - Legközelebb ha hisztis picsaként török az életedre telefonon, majd felveszed, és ha ezt megígéred, akkor nem fogom szétrúgni én is a segged. Megegyeztünk? - pillanatnyi szünet. - Egy igen bőven elég, nem kell beleköpnöd a tenyeredbe és úgy kezet fognunk, mint a méhes-meghalós kiskolyök és a kiscsaj - utaltam a My Girl című filmre a leírhatatlan nevű karácsonyos kölyökre meg a fingomsincskivoltkislányt illetően. Bátorítóan rámosolyogtam, hogy lássa, túlvagyok már az idegösszeomlásomon, a régi-új Chelsea visszatért. Mint a Terminátor. - A gyümölcslevet is ihatjuk ám kávéscsészéből, nem muszáj felbontanod a bort, mert ha ittasan leborulsz a lépcsőn, mérges leszek. Majd azt mondjuk, hogy bort tittunk - ajánlottam fel a lehetőségét annak, hogy meggondolja. A mosogatóhoz vittem a használt cuccokat, régi szokásomnak eleget téve vizet csorgatva rá, ahogy a serpenyőre is, mielőtt rászáradt volna a nem létező maradék. Felkaptam a két hatalmas pohárkát, a nappali felé intve velük, hogy részemről itt végeztünk, menetkész vagyok, de azért még meg kellett jegyeznem valamit: - Örülj annak, hogy nem mozgatlak át direkt, hogy megnézzem, mikor kezdesz káromkodni a fájdalomtól - képes lettem volna rá, mert lehet, hogy az evés segít majd rajta, de nem annyira, hogy Jézusként öngyógyítsa magát. Hitt egyáltalán a loboncos fickóban?
Felvonom a szemöldökömet. Mindkettőt. Nem túljátszott gesztus, annál sokkal bensőségesebbnek szánom, mégsem csepeg belőle a nagyon is valós elszánás, hogy megöleljem őt. A késztetés persze ott motoszkál bennem: nekem jólesik a közelsége, emberként ugyanannyira, mint farkasként. Örömmel nyújtanék támaszt - meg rejtekhelyet - a számára saját maga elől is, amíg odabent elhullajt pár könnyet. Vagy csak míg sóhajt még néhány ugyanilyet, mint most. Ennél azonban jobban tisztelem, én is tudom, hogy Chelsea Hernandez büszke vérfarkas. Nem szokott sebzettnek és kimerültnek mutatkozni senki előtt, éppen tőlem ilyesmit elfogadni pedig úgy érzem, különösen fájdalmas lenne a számára. Marad tehát az egyetlen gyengédség, amelyet nem korlátoz még az ő gránitkemény személyisége sem. Visszamosolygok rá, ugyanazzal a szánalmasan dacos kislányossággal, amit a tükörben is láthatna. Hülyén nézek ki, és még csak nem is túlzok. Ez vagy most, te keményfejű bolond. Csak a tekintetét elfogó tekintetem puha melegsége árulja el, hogy megszakad érte a szívem. - Lenne bőr a képeden? - somolygom egészen lágyan, bár már jelezte, hogy nem vár választ. - Hazugnak nevezni a saját házamban. - Ciccegek, de ennyiben hagyom. Engedem, hogy a bor elfoglalja egy cseppet és a kávéscsészén csak azért nem nevetek fel, mert a rekeszizmom egyelőre nem szívesen kelteném fel a sírból. Máskülönben nincs ellenemre a dolog. Abból fogjuk meginni, amiből ő akarja.
A fenyegetésre azért elfintorodom. - Háttal voltál, amikor azokat a falatokat ettem - jegyzem meg kissé vádlón. - Nem illik mások után hallgatózni, tudod. Egyébként is, azt akarod, hogy hányjak? Tegnap egész nap mást se csináltam. Ne tudd meg, mennyire fájt. Nem túlzok. Az első délutánra jártányi erőm se maradt az egymást stabilan követő rosszullétek közepette - egy ponton hosszú órák teltek el úgy, hogy félálomban feküdtem a fürdőszoba padlóján, levetett ruháimat a kitartóan szédülő fejem alá gyűrve. Egészen addig bele se gondoltam, milyen sok törzsizmot igénybe vesz a rókázás. Másnapra kitámolyogtam, legalább a kanapéig, hogy onnét járkáljak vissza. A hálószobámban napok óta nem fordultam meg, és máshol sem: a ruhák, melyekbe a tiszteletére nemrég belekínlódtam magamat, a szárítógépből származtak. Biztos találtam volna valami olyat is, amiben illendőbb egy vendéggel borozni - vagy legalább zoknit meg alsónadrágot -, de most már be kell érnie ezzel. Különös módon a reggeli, amit belém diktált, nem háborgatja a gyomromat, sőt - ahogy visszaülök a tányérhoz, azon kapom magam, hogy éhes vagyok. Ennek ellenére visszafogottan folytatom. Nincs hová rohanni. A rágásban alig néhány perc múlva mégis megakaszt a mondanivalója. Egy pillanatra tétován nézem, elgondolkodva, hogy mi indította erre, aztán - névtelen ösztönöktől vezérelten - biccentek mindössze. Anélkül, hogy a pillantásomat elszakítanám az arcáról. - Nem mondom el. Hallgatok, mint a sír. Efelől, ha egyszer kimondtam, biztos lehet. Egy pillanatig fürkészem, majd visszatérek az evéshez. Nem sok van hátra, de ha végeztem, szívesen várok. Ha már nekem tilos volt sietni, ő se tegye. Utána úgyis ő vár, amíg átbicegek a kanapéhoz, ahonnét félretúrom a pokrócot meg a párnát, amin két napja fetrengek. - Nem akartad nekem se elmondani. Ugye? Kevesebbet kéne beszélnem... és többet hallgatnom. Sóhajtok. - Ne haragudj. Amiért nem vettem fel a telefont. Nem tudom, miért csináltam.
There is always the return. And the wound will take you there.
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
User :
hellebore
Szomb. 21 Okt. 2023 - 21:53
Charles × Chelsea
We pack demolition we can't pack emotion
Nem így akartam. Soha nem akartam, hogy kicsússzon az az eltitkolt igazság, ami Cait eltűnése óta a vállamat nyomta. Nem akartam, hogy a bátyám még rosszabbul érezze magát, mégis tudtam, hogy elárultam őt azzal, hogy nem fedtem fel előtte a felesége titkát a legkisebb Hernandezről, aki úton volt. Mégis, elég volt egy óhatatlan pillanat és az a sokat emlegetett pillangó-effektus nem csak hogy megrezzentette a szárnyait bennem, hanem egy nyomorult földrengést idézett elő, olyan szavakat és olyan érzéseket a felszínre gyűrve, aminek nem lett volna itt helye. Nem most. Nem ebben a pillanatban. Nem a Charlie-nak szánt szavak igazságában. Nem volt maradásom. Ezért is menekültem el mellőle, hogy kapjak levegőt, hogy képes legyek megint a lehető legmélyebbre letuszkolni magamban minden kellemetlen érzést, de a szavaim, a tartásom, a légzésem, a ki nem csordult könnyeim árulkodó íze még az én torkomra is a megvetés parfümjét hintette, ami bosszantott, mert nem volt szokásom sosem ennyire nyeszletté válni, ennyire elengedni a gyeplőt az érzéseimmel kapcsolatban. Gyengének lenni egyenlő volt azzal, hogy aláírtam volna a halálos ítéletemet falkán belül is akár és az istenért, Hernandezként sem arról voltunk híresek, hogy szerettük a szirupos csöpögést, a romantikus estéket és történeteket vagy akár azt, hogy szavakkal kimutassuk a másik iránt érzett szeretetünket. Elbuktam. Talán ez a gondolat forgalmazódott meg bennem a halvány rózsaszín vízfolyamot látva a bőrömön, amit az anyagból mostam ki kényszeres mozdulatokkal. Nem rezzentem meg akkor sem, amikor mellém lépett, mert hallottam a mozdulatait. Szinte azt is, ahogy a bordái tiltakoztak a mozgás ellen. A kezét figyeltem, ahogy a nedves rongyot kiszedte a kezemből és azt is, ahogy aztán eltüntette azt a kukában. Még mostam! - kiáltottam volna rá szívem szerint, mégis csendben adóztam a pillanatnak - addig is megköszörültem még egyszer a torkom és egy orbitális sóhajjal fújtam ki a felgyülemlett aggódással teli feszültséget a tüdőmből, csak az újabb mozdulatára voltam felé pillantani - akkor is csak a bort tartó kezére először, hogy aztán a szavaira kedvtelen, alig-mosollyal feleljek. - Szeretnéd, hogy megkérdőjelezzem a szavaid? - tudtam, hogy azt hazudná, tökéletesen jól van. Már kutya baja. Nem lesz semmi gond - már félig meggyógyult. Nem is lyukasztották ki, ó, persze, minden rendben van vele. Esze ágában sem lett volna megkérni, hogy maradjak, de inkább csak kósza biccentéssel reagáltam le mégis, mielőtt felelhetett volna. Mielőtt beismerte volna, hogy tényleg hazudott nekem az előbb és nem azért, mert akart volna. Egyszerűen csak azért, mert nem tartotta magát annyira fontosnak, hogy másoknak számítson az élete - legalábbis az elmúlt években, mióta a falkánk tagja, így ismertem meg a természetét. - Kávés pohárból fogjuk inni, úgy tovább tart - bólintottam ismét és nem vicceltem. Tényleg azt leszek csak hajlandó elővenni, így, hogy annyiszor kell újratölteni, elmondhatjuk magunkról, hogy nyolcszáz pohár bort ittunk. Elnéztem a pult felé. Kár lenne, ha kihűlne a tojás. A sült szalonna illatára pedig a gyomrom is sztrájkolni kezdett egy hangos korgással. - De ha még egyszer akkora falatokat eszel, mint ahogy az előbb tetted, esküszöm kiszedem a torkodból a falatot és újra megeszed - gyűrtem végig az arcom két kézzel, de csak azután, hogy a kezemről leöblítettem Charlie vérének nyomát és egy papírtörlővel felitattam a vízcseppeket a bőrömről. Felemeltem a kezem, mutatva a másik farkasnak, hogy csüccsenjen vissza, hogy én is követhessem, de csak azután, hogy valóban a két aprócska poharat előszedtem. Még jó, hogy egyikünk sem nőtt nagyra, úgy elveszett volna az ujjaink közt a csésze. Ha mindketten az asztalnál kötöttünk ki, csak azután kóstoltam meg a reggelit, ha mellettem is normális tempóban fogyott az étel.. és valahogy jobban esett enni úgy, hogy mellettem nem fulladoztak a félremenő falatok miatt. - Apunak ne mondd el azt, amit az előbb hallottál tőlem, légyszi - mert még mindig apu volt az, akitől a szar is megállt bennem. Igen, a harmincon túl is képes volt előidézni belőlem azt az énem, aki ha rossz fát tett a tűzre, akkor "faszult".
- Már van belépődíj - sandítok rá, a szemem sarkába gyűrt mosolyráncokra ügyet sem vetve. Elárulják, hogy ugratom, de amúgy sem akartam átverni. - Csak neked mindig elengedem. Mosolyog ő is, ami kifejezetten üdítő látvány. Chelsea-t kemény fából faragták és nem sokszor engedi magát ellágyulni, akár ennyire. Inkább a csipkelődés az asztala, ami soha nem zavart, sőt. Olyan őszinte kapcsolódási módnak bizonyult, amely kényelmesen közel enged másokhoz ugyanakkor nem fenyeget azzal, hogy szirupossá válna. Biccentek, a kukoricakenyér valóban szép emlékeket hordoz. Úgy látszik, erre még akkor is megvan a lehetőség, ha az embernek olyan anyja volt, mint nekem. Nem bánom. Van néhány emlékem vele, amit egyáltalán semmi nem volt képes megmérgezni, még ő maga sem.
Évődésnek szántam a reggelit illető megjegyzést, az valahogy mégis félrecsúszott, ez azonnal érződik a helyiség atmoszféráján. Még azelőtt, hogy a vendégem reagálna egyáltalán... de a mosolya akkor is megmutatná, ha más téren semmi sem változott volna. A villa megdermed a tányéromban a szavaira. Sóhajtok, most először elfojtva a nyomában rám törő fájdalmas grimaszt, pedig Chel nem engem figyel. Makacsul másfelé fordítja a tekintetét. A szipogásra szívesen mondanék valamit, de megfelelő szavak híján inkább csak kinyúlok, hogy a kezem az asztalon nyugvó alkarjára tegyem és ha nem húzódik el, lágyan meg is szorítom. Tudom, hogy nem szereti a bizalmaskodást, de ha én elviseltem, amikor megpróbált kihúzni a gödörből - és sokszor megpróbált már -, akkor ő is megteheti ugyanezt velem. Szívdobbanásnyi idő jut csak, amíg fölnéz, a kérés hangsúlya - egyél - pedig úgy ér tőle, mintha ököllel szegycsonton vágtak volna. Biccentek, visszatérve a tányérhoz, de csak testben: érzékeim gyengéd aggodalommal követik minden mozdulatát, amíg nekilát a konyharuhával birkózni a mosogatóban. Ha kérdezné, letagadnám, de a krákogásán igenis hallatszik, hogy gombóc van a torkában. A rohadt életbe.
Két undorítóan nagy, mohó falatba telik, hogy az étel csaknem felét a számba gyűrhessem, aztán nekilátok feltápászkodni. Nem kell messzire mennem, a konyha felé eső alsó szekrény ajtaja kézre esik szinte rögtön: bort ások elő a sötétből, olyan hely ez, ahol bornak semmi keresnivalója, mondjuk ez az egész ház az. Sose szerettem igazán a bort, nem is az enyém. Hetekig túrtam utána Phillyben, amióta megneszeltem, hogy Chelsea egyik kedvence. Őszre tartogattam, ám épp elég őszies nap ez a mai is. Szó nélkül lépek mellé, s a mosogatóba nyúlva gyengéden húzom ki a kezéből az ázott-véres, megnyomorgatott rongyot, hogy ugyanazzal a mozdulattal a szemetesbe ejtsem. Ha felnéz, megfordítom az üveget a pulton. Címkével feléje. - Meg akartalak kérni, hogy maradj addig - hazudom a szemébe. Nem érzek lelkiismeret-furdalást. Jól fog esni, ha itt tudhatom még egy kicsit. És az is, ha én úgy tehetek közben, mintha legalább olyan jó barátja lennék, mint amilyen ő nekem. - Befejezem az evést, aztán irány a kanapé. Tudod, hol vannak a poharak. Ugye? Sajt is van - nem eheti, de szereti - étellel mégsem kínálom. Tudja, hogy itt otthon érezheti magát. És most, hogy egy kicsit őrá figyelek magam helyett, rájövök, hogy jó lenne, ha egy rövid ideig ő sem maradna egyedül.
There is always the return. And the wound will take you there.
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
User :
hellebore
Vas. 8 Okt. 2023 - 21:53
Charles × Chelsea
We pack demolition we can't pack emotion
Valójában tudtam, hogy igaza volt. Nem lennénk jobbak a fickónál, ha erőszakra erőszakkal válaszolnák. S mindez csak teoretikus kérdés volt a részemről, mert nekem közöm sem volt a történtekhez - annyiban mégiscsak, hogy tulajdonképpen katasztrófaturistáskodtam Charlie lakásán a történtek után. Ezek miatt nem szerettem a tudatát, hogy egyedül kószáltunk, mintha nem tépázta volna meg a múlt a farkasokat. Ezért sem akartam, hogy bárki is egyedül maradjon, mert hiába, hogy vadak voltunk, ösztönösen akartuk kerülni a necces helyzeteket, elszeparálva egy-egy embert a falkától, ugyanolyan védtelenek és sebezhetőek voltunk, mint a csak emberek. Ugyanolyan esendőek.. akire hatottak a szavak, akik fejet hajtottak a kényszernek, mert tudták, hogy a falka nem fogja kivetni a gyengét, hanem az utolsó vérig védelmezték - bármi áron. Úgy éreztem, hogy kudarcot vallottam. Nem csak itt, nem csak ebben a helyzetben, és mielőtt továbbgondolhattam volna az önostorozás oltárán mindezt, Charlie véres játéka zavarta meg. Elfintorodtam a fémes illatra és ahelyett, hogy szóvá tettem volna - még, inkább magamat foglaltam le úgy térülve és fordulva vendégként ebben a konyhában, mintha legalább Charlie mindennapjainak része lettem volna. Holott nem így volt - falkatagként sem sündörögtem mindenki seggében és nem vártam csaholó kutyaként, hogy körüldöngicséljenek. Szerettem a csendet, azt, ha nem lihegtek a nyakamba és ha a kellő szabadságot megkaptam úgy, hogy közben a falka ténylegesen kimondott szabályait nem hágtam át soha, csak... csak olyanokat is alkottam, amiket én akartam. Amik azzá tettek, ami ma vagyok. - Hmm.. - bólogattam a kellemetlenkedő jellemét illetően. - Ezek alapján legközelebb készüljek úgy, hogy belépődíjat szedsz, ha átlépném a küszöböt? Esetleg ássak el egy csontot is az épület előtt? - szarkasztikus megjegyzés volt mindez a részemről, amit az arcomra telepedő enyhe mosollyal igyekeztem lágyítani. Minden lélegzetvételt ólmosan ülte meg a vér íze, mert a konyharuha anyaga magába szívta a bíborszínt. - Az jó. Egy kicsit akkor mindig emlékezhetsz a gyerekkorodra - mint ahogy én az anyámra. Néha jól esett a nosztalgia, a gondtalanságot idézte fel. Minden egyszerűbbnek és könnyebbnek tűnt. Reméltem, hogy Charlie-nak is csak a jót idézte fel az, ha ő készítette el a régmúlt édességét - mert ami cukorral készült, annak is hívtam. Megvártam a férfi mellé telepedve, hogy tényleg magának szedjen ételt és csak akkor sandítottam felé, amikor felém intézte a szavait. Már majdnem ott voltam, hogy kiszedjem a maradékot és mégis csak annak harmadával gazdagítottam a tányérom, mert valahogy a szavai nem úgy csapódtak le, mint ahogy értette vagy kellett volna. Nem vettem magamhoz a villát, ahogy mást sem tettem magam elé, tekintetemmel végigkövettem a pult anyagának mintázatát. A konyhaszekrények síkját, a hűtő a többi bútortól eltérő formáját. - Felfordul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy ameddig én zabálok - sose szoktam. Annyira nem vagyok beles. - addig lehet, hogy mások hónapokkal ezelőtt ették meg az utolsó falatot élve - elmosolyodtam, de semmi vidámság nem volt az önkéntelen reakcióban. Kimerült, megfáradt és pesszimista volt ez az egyetlen rándulás az ajkam szegletében. - Tudod.. most.. lenne nyolc hónapos terhes. Cait nyolc hónapos terhes - legyünk pozitívak, mi? Rosszul voltam, ha csak arra gontoltam, hogy a sógornőm már rég halott lehet. Hogy az egyetlen gyerek, akit valaha is szeretnék, már lehet, hogy nem él és a bátyám még csak a létezéséről se tudott. Megszívtam az orrom. A levegő ismét keveredett Charlie vérének lenyomatával és felkavarodott a gyomrom, de csak azért sem néztem oldalra, a férfi felé. - Nem azért eszem, mert annyira jól esne bármelyik falat is, hanem mert a testemnek szüksége van rá. Neked pedig még inkább, mert kettőnk közül te vagy a sérült és neked kell regenerálódnod. Egyél - csakis az utolsó, lágyan kérlelő szónál lestem el felé, de ahelyett, hogy példát statuálva a villára szúrtam volna bármit, inkább felkeltem mellőle, hogy egy kicsit háttal kerüljek neki - azután, hogy a véres rongyot elhúztam a pultról, amit a csap alá tartottam. Nem lett könnyebb azzal, hogy kicsúszott a számon az az igazság, ami Cait elrablása óta a lelkemet nyomta. Megköszörültem a torkom és úgy suvickoltam azt a szerencsétlen anyagot, mintha az életem múlt volna rajta, összepréselt ajkakkal, görcsös mozdulatokkal. - Szeretnék maradni, ameddig el nem alszol - jelentettem ki az anyag kifacsarása közben, mert rohadtul nem volt vicces az eleredő vérének lenyomata. Nem kijelentettem, sőt, akár el is utasíthatott volna. Ígérjem meg neki, hogy nem lopom el a Batmobilját? Szinte ugyanúgy ragaszkodott hozzá, mint Bruce a saját kocsijához - ha nem jobban.
Megengedek magamnak egy fintort. Egy fél másodperces fintort, mert az arcomban ennyitől is fájdalmasan tiltakoznak a csontok. - A bíróságon mondhatnám. És a feleségének mit mondjak, amikor megtudja? Nem azért kért segítséget az erőszakellenes alapítványtól, hogy eltegyük a fickót láb alól. Francba. A káromkodás már nem Chelnek szól, hanem az érzésnek, hogy folyni kezd az orrom. A másik farkas nem figyel, bármi erre alkalmas pedig túl távol van tőlem, így lopva letörlöm a híg nedvességet kézháttal. Vér. Visszatapasztom a kezemet, hátha ennyitől elállna. Eddig mindig elállt. Ellenállok a késztetésnek, hogy nyeljek egy nagyot, mert tudom, hogy akkor az íz hosszú időre megtelepszik majd a torkomban. Miért nem tud egyszerűen csak fájni? A felém eső konyharuhát olyan kecses könnyedséggel kapom el, mintha világsztár labdajtékos lennék. Kézre eső ejtés volt. És jól is jön.
- Elő - dünnyögöm megátalkodottan, bár a megjegyzés frappáns mivoltát kissé eltompítja a náthás tutulás, amit a rongyba temetett orromnak köszönhetek. - Elvégre ez az én házam, nem? Itt elméletileg én vagyok az úr. Lehetek szeszélyes és kellemetlen. Meggyőzően hangzom. Felhasználom a kínálkozó lehetőséget, hogy lecsípjek az egyik szelet kérgesre sült szalonnából egy falatot, a hozzá keveredő vérízre szándékosan fittyet hányva. Lemondóan ejtem a véres rongyot a pultra a véres kezemmel. Úgy nézhetek ki, mint akit megpróbáltak letaglózni egy vágóhídon. De talán elállt a vérzés időközben. Illetve: elálltféle. A rohadt életbe, de fáj a fejem. Majdnem annyira, mint a bordáim. Az étel erőteljes illata ugyanakkor mégis segít valamennyit... ahelyett, hogy felkavarná a gyomromat. Talán mégis tud valamit Chelsea. Huh. - Mm-hmm - pislogok felé álmatagon. Nem tehetek róla: kimerült vagyok. - Tudom, hogy kell. Könnyű. Néha szoktam csinálni. Nem csak karácsonykor. Amikor rám jön. Kedves élcelődését enyhe mosollyal hallgatom; megvárom, hogy összekapkodjon mindent a hűtőből, amihez kedve támadt, s csak akkor nyúlok a villámért, amikor leülve ellentmondást nem tűrő várakozásba kezd. Tőlem szokatlan lassúsággal kotrok magamnak a serpenyőből, de az étvágyam nem olyan jelenleg, hogy rávetődjek a zsákmányra azonnal. Inkább megvárom, amíg ő is befejezi a rá eső adag összeállítását. - Köszönöm - jegyzem meg némi megjátszott szarkazmussal. Megforgatom a villát a tojásban. Aztán átsandítok rá. - Mi történt, hogy csak úgy nagyobb adag ételről mondasz le? Lehet, hogy neked kéne orvoshoz menned.
There is always the return. And the wound will take you there.
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
User :
hellebore
Vas. 24 Szept. 2023 - 19:40
Charles × Chelsea
We pack demolition we can't pack emotion
Nehéz lenne elképzelnem azt ennyi idő után, hogy Charlie hurrikánként söpör végig az indulatai kereszttüzében bárkin is, mert bevallom, a férfi a véleményem szerint azon kevés egyedek egyike, aki inkább meghúzná magát.. farkasként is. Tudom, hogy nem, tudom, hogy ha átengedi magát a vadjának teljesen és egészen, ugyanolyan vérengzővé válhat, ugyanolyan ösztönlénnyé, mint bárki, aki közülünk is hevesebb vérmérséklettel bírt, de még mindig igyekeztem makacsul ragaszkodni ahhoz az elképzeléshez, hogy Charlie az Charlie. Még ha hülyén is hangzik ez - emberként képes volt olyan lehetetlen nyeszlettséggel védekezni, hogy még a sarkvidéki pingvinek is védelmére keltek volna itt Delaware legészakibb csücskében. Majdnem egy köpésre voltak tőlünk, na! - Mondhatnád a bíróságon, hogy önvédelem. Ma már mindent azzal lehet magyarázni, csak tegyél róla, hogy az egésznek legyen némi alapja és lehetőleg nulla szemtanúja. Kicsit furcsán venné ki magát, ha a hírekben az szerepelne, hogy egy vérengző farkas grasszál gazdátlanul - tippek, azok mindig jól jöttek. A magam részéről biztosan nem ítélném el ezért a tettért a férfit, mert valljuk be, egyszer megérdemelné, hogy szabadjára engedjen mindent, ami benne rejlik - jó mélyen. Abban sem vagyok biztos, hogy minden negatív élményt, minden fájdalmat képes lesz egyszer maga mögött hagyni, de már az első pillanatban, hogy találkoztunk, tudtam, hogy ő egy kicsit más volt. Nem azért, mert gnómnak gondoltam volna, hanem mert a szeme elárulta.. néha megcsillan a mai napig benne rejlő végtelen szomorúság, amit aztán igyekszik palástolni. Mindazonáltal tudtam, hogy mire akart kilyukadni és a kezdeti sokkon túltéve magam - hogy egyáltalán hajlandó volt megbosszulni bármit is, be nem vallott büszkeséggel gondoltam az esetre a mai napig. De ameddig ő nem hozakodott elő, úgy én sem cibáltam a felszínre a múltjának ezen darabkáját. Mert pontosan tudtam, hogy milyen a fájdalmas átváltozás. Tudtam, hogy milyen az, amikor a Hold hívó szava dübörög végig a bensőnkben, hogy milyen az, amikor lassú, kínzó roppanással törnek, nyúlnak és alakulnak át a csontok, hogy milyen az, amikor az érzékszervek még élesebbekké válnak, hogy te vagy odabent.. és mégsem te irányítasz. Hogy olyanná válsz, mint egy rianó lidérc az est sűrű sötétjében - végzetessé, könyörületlenné és olyanná, akit rettegtek egyes korokban. Büszkeséggel tölthetne el mindez, kidomboríthatnám a mellkasomat, hogy igen, én is ez vagyok - s közben tudom, nagyon is jól, hogy ez amennyire adomány az élettől, úgy átok is. Ráadásul az én farkasom születésem óta velem volt.. Charlienak pedig csak pár éve kell megküzdenie mindezzel. A Marával kapcsolatos kijelentése könnyed volt, olyan, amivel egyáltalán nem kellett vitába szállnom. Legalább tenni fog azért, hogy változtasson a jelen helyzetén és ez nekem már elég volt. Charlie tán nem az a férfi, aki hamis ígéretekkel csábított volna, így nem is volt okom kételkedni az elmondottakban. - Te most komolyan elővettél azért, amit te ugyanúgy megcsinálsz? - nevettem el magam a dobozból ivásra hirtelen, röviden, de azért annyi volt még bennem, hogy a pultra pakolt konyharuhát felé ejtsem (dobás helyett), mintha azzal akarnám büntetni - mint ahogy a bátyámmal is marakodtunk gyerekkorunkban. - Megjegyeztelek! - ciccentettem, lemondóan megcsóválva a fejemet is, de a mosolyom elárulta, hogy csak hantázok. Elég volt a bátyám, akivel egymás vérét szívhattuk már több, mint három évtizede. - Most már a húsra jobban gerjedek, mint a sütire - bukott ki belőlem ismét egy nevetés, mert valljuk be - ételt sose utasítok vissza bélkpoklosként, ráadásul a nasi helyét átvette a "sajtot mindenkinek" elvem. A bacon kiszedésére érkező mocorgásra elmosolyodtam, mielőtt még a férfi tiltakozhatott volna, az azt tartalmazó tényért véletlenül Charlie elé pakoltam a pultra.. mintegy jelezve, hogy csenhet róla, de a füleimet lefoglalta Charlie zöngéje és az anyjával kapcsolatos visszaemlékezése. Nem volt nehéz elképzelni azt a csintalan fejét a múltban. - Azóta is karácsonyi menü alapja nálad az édes kukoricakenyér? - kíváncsiskodtam. - Megtanultad te is, hogyan kell elkészíteni? Vagy csak te voltál a cukros bácsi mindig is? - érdekelt. Reméltem, hogy ezt a boldognak tűnő emléket senki nem veszi majd el tőle, mert megérdemelte, nagyon is. A szék mozgására csak egy pillantást vetettem a szabad hely irányába, mert jobban lefoglalt, hogy a pufisodó, aranyszínű tojáskeveréket lassan átfordítva röviden megsüssem mindkét oldalán, de nem szórakoztam azzal, hogy kiszedjem egy tányérra - hogy még többet kelljen mosogatni, inkább csak elzárva a tüzet alatta egy alátétre pakoltam a pult közepére, hogy mindkét irányból kényelmesen elérhessük azt majd. - Elkényeztet az úr - a kávéval mindenképp. - A végén még beköltözöm hozzád - de el nem utasítottam az ajánlatát Az útmutatásnak eleget téve elmartam a pultról a ciabattát, hogy azt is odahúzzam, ahol a férfi helyet foglalt, aztán előkerültek a tányérok és az evőeszközök is. Meg a hűtőből a lehetséges szószok (majonéz, mustár, ketchup, attól függően, mit tartott otthon). Ha mindennel megvoltam, csak akkor foglaltam helyet a korábban nekem szánt széken, de Charlienak átengedtem az első szedést. Rá jobban ráfért az, hogy hízókúrán legyen egy rövid ideig. - Egyébként csak vicceltem. Kiábrándulnál belőlem, ha több időt kellene velem töltened, mindkettőnket megkímélem ettől a drámától - vigyorogtam, mielőtt még tényleg komolyan gondolná a korábbi szavaim. A kávé meg nem túl erős indok ahhoz, hogy bárkinek az életére törjek a jelenlétemmel. Különben sem.. hiszem, hogy túl jó alapanyag lennék bárki asszonyaként is - már magát a szót is mágláyra vetném szívem szerint. Túl elcseszett vagyok én ehhez az egészhez. - Minimum a fele a tied lesz. Csak szólok - villantottam egy bátorító vadalma vigyort, hogy csak ne fukarkodjon az adaggal, mert seggbe rúgom, ha nem enged nekem.
Mosolygok, szándékom szerint kifejezetten édesen, mert Chelsea jelenleg mintapéldája lehetne az indulataikon betanított motívumokkal uralkodni próbálóknak. Már csak annyi hiányzik, hogy légzésgyakorlatokon kapjam rajta, vagy halljam, hogy hangosan elszámol tízig. Heh. Ami a legjobb, nem kizárt, hogy valóban kivár, mert a bravúr a gyümölcslével egyébként időben alig igényelt volna pár másodpercet. Nem kap csipkelődést a dolog miatt, elvégre helyes az irány. Chel vérfarkas, nem törheti csak úgy be mindenki orrát, akire megharagszik. Különösen a kedvemért nem. Magamból kiindulva félig vadállatnak lenni így is éppen elég olyan helyzettel jár, ahol a fajtánk képtelen gátat vetni követelőző impulzusainak. Nem aludnék olyan jól ma, ha tudnám, hogy emiatt az egész miatt eggyel több ilyenbe csöppent.
- Jól van. Jól van - szusszanom megadón, mert mégis igaza van. - Legközelebb lehet, hogy jobb belátásra bírom. De te is tudod, milyen harapós vagyok. Nem akarok azért rendőrt hívni, mert véletlenül szétloccsantottam valaki fejét a járdán. Csak egy egészen kicsit túlzok. A fenevad és köztem immár magabiztos a harmónia - amennyire ez ennyi tapasztalattal lehetséges -, veszélyhelyzetekben azonban hajlamos vagyok jobban elfojtani őt, mint kellene. A farkasvér okozta kitűnő kondíció ugyan nálam nem olyan szembeötlő, mint az edzésben lévő, egyébként is megtermett társaimnál, magamhoz képest azonban én is ijesztően nagy erőfeszítésre vagyok képes. Ha ezt hozzáadjuk a tényhez, hogy soha életemben nem értettem a verekedéshez, könnyen nyilvánvalóvá válik, miért nem sietek vaktában odacsapni. Egy gyakorlott, erős ember így is könnyedén legyűrne, egy átlagos kis lökdösődésnél azonban már egész más a helyzet. Emlékeim között élénken él az eset, amikor két éve egy autóspihenőben összekülönböztem egy kamionsofőrrel, aki nehezményezte, hogy a nekik fenntartott helyek egyikén álltam meg. Természetesen igaza volt, ám a benzinkút felőli oldalon elviselhetetlen dögszag terjengett, úgyhogy megmondtam neki, hogy maradok, amennyiben pedig valami nem tetszik, tehet egy szívességet. A telihold előtti napon jártunk, és egyébként is ingerült voltam, mert a kelleténél sokkal közelebb jött hozzám: voltaképpen be voltam szorítva csupasz hordómelle meg a Rolls-Royce ajtaja közé. Alig kétéves farkasom egyáltalán nem talált magában türelmet a dologhoz, így kész lettem volna egyébként is ölre menni a fickóval, az azonban átláthatott rajtam, mert ütés helyett a kezében tartott kétliteres üdítőspohár szirupos tartalmát öntötte gondolkodás nélkül a kocsimra. Itt nem egészen biztos, hogy mi történt. Ami biztos, hogy két perccel később már teljes pánikban ordibált a kamion vezetőfülkéjében, ahová hanyatt-homlok menekült előlem én meg, látva, hogy a zárt ajtón nem fogok bejutni, kirántottam az egyik acélból öntött Vestil keréktámaszt az öttengelyes Kenworth óriási bal mellsője alól - olyan könnyedén, ahogyan egy konzervdoboz nyitófülét tépi le az ember -, és teljes erőből odavágtam a jármű elejére. Háromszor. A gigászi hűtőrács krómozott teteje a csapások erejétől megroppant, a gépháztető pedig hosszan behorpadt: keskeny, rianásféle törés jelent meg a lemezen az ék kemény sarka nyomán. Következőleg bezúztam a jobb fényszórót, a köré domborított sárvédőt ugyanígy helybenhagyva és ki tudja, mikor álltam volna le, ha az ürge rá nem jön, hogy jobb, ha menekülőre fogja - robajló motorral, nyöszörgő nyomáskiegyenlítőkkel rontott előre, át a jobb oldali éken és el mellettem. Sajnos bosszúból - vagy csak kétségbeesésében - megszólaltatta a légkürtöt is, hosszan, és az eget-földet megrázó hangjelzés finomhangolt fülemnek olyan volt, mintha pöröllyel csaptak volna fejtetőn. Az esettel kapcsolatban a mai napig nem értek mindent, de a leginkább azt nem, hogy nem haltam szörnyet ettől a hangtól azon nyomban. Térdre estem viszont az aszfalton, a szemem, a dobhártyám meg a belső szerveim fura zselébe cseppfolyósodtak... vagy legalábbis úgy éreztem. A dögszagú Texaco kút férfimosdójában vált csak egyértelművé, hogy néhány ér elpattant a szememben, az orromból meg híg, véres takony szivárgott elállíthatatlanul, amíg csak el nem telt tíz perc és a fülem csengése alább nem hagyott. Kevés híja volt, hogy összevizeljem magam. Gondolom, csak azért nem történt meg, mert érkezéskor egyszer már megfordultam a pihenőben. Mindez az őrület persze eltörpült annak a ténye mellett, hogy ha a kamionos kedve úgy tartja, gond nélkül áthajthatott volna rajtam a kürtszó után. Akkor aztán nincs az az átok, ami újból emberré változtasson. Ilyen történetekből nem hiányzik több. Javamra legyen mondva, nincs is olyan sok, amelyek pedig mégis vannak, azok mind ilyentájt vagy ennél is korábban történtek. Az elmúlt egy évben nem terhelte semmi a számlámat. Chel alighanem tudja, mire gondolok, mert egyike azoknak, akiknek elmeséltem a fentieket és falkatársamként szemtől szemben is állt már velem farkasként. Az erősebb jellemű, magabiztos bestiák tiszteletreméltó egyenessége négy lábon sem jellemez. De a látszat ellenére az sem, hogy ártalmatlan maradjak tűzön-vízen át.
Halkan morranok. Torokhang csupán, amely azt hivatott jelezni, csalódtam, amiért nem hagyjuk annyiban a bajaimat. Persze azért jólesik. Könnyű volt hozzászokni, hogy itt vannak, akik szívesen védelmükbe vesznek és hazudnék, ha nem esne jól a látogatóm aggodalma. Sanda oldalpillantásomban nincs valódi neheztelés, természetesen. - Nem tudom - jegyzem meg megadóan, államat a pultra támasztva pár pillanatig. - Ha valami komolyra gyanakszom, talán megkérdezem Marát. Talán. Ő van olyan jó ebben, mint egy orvos. De lehet, ez sem fog kelleni. A fintorra vállat vonok. Egészen kicsit. Sőt. Inkább csak úgy teszek, mint aki vállat von. - Nem gond - jegyzem meg megátalkodottan, mintha két vitatkozó ötéves lennénk. - Az én nyálam már ott van addigra. Amúgy meg, fúj. Ha összerágott kekszeket fogok találni a lakásban, többet nem engedlek be. Komolyan. Fintorgok, hogy egyértelmű legyen, ebben a vitában a Hernandez szülők pártján állok. Hanyagul könyökölök fel aztán, figyelve, ahogy kiszedi a szalonnát. Az az illat...! Még a végén tényleg meg tud majd etetni. - Anyám sokszor csinált kukoricakenyeret vasserpenyőben. Szalonnazsíron. Biztos ismered: tojás, tej, kukoricadara. Bevált konföderációs recept. Egy csepp déli vér sincs bennünk, mégis állandó fogás volt, amikor valami meleg étel kellett. A lényeg, hogy egyszer dobtam bele egy marék cukrot, amíg anyám kiment megkeresni a cigarettáját. Nem vette észre, én meg nem szóltam, mert kiakadt volna. A kenyér meg édes lett. Anyám utálta az édességet, én viszont odavoltam érte, és meg is ehettem az egészet. Képzelheted. Nevetek, ezúttal nem is igen foglalkozva a bordáimmal. Rávigyorgok a tojást kavargató Chelre, mert a folytatást sejtheti ennyiből. - Onnantól aztán azt lestem, mikor dobhatok cukrot bele. Anyám persze résen volt, de így se volt olyan figyelmes, amekkora éhenkórász én tudtam lenni. Soha többé nem tudott róla leszoktatni. Egyszer mérgében inkább kidobta a szemétbe, de olyan is volt, hogy ő maga csinálta édesre. Karácsonykor. Ugyanúgy végigkísért az édes kukoricakenyér, mint téged a tejesdoboz. Szusszanok, kijjebb húzva a pult alá tolt másik bárszéket, hogy jelezzem, azt a helyet szánom neki. Remélem, nem ragaszkodik hozzá, hogy átmenjünk az ebédlőasztalhoz. - A tojáshoz, ha már kérdezed, ciabattát vettem. Jut neked is. Ott van a pult végén az utolsó zacskóban. Hálám jeléül pedig kaphatsz a hűtőből coldbrew kávét reggeli után. Ha gondolod.
There is always the return. And the wound will take you there.
‘no creature can learn that which his heart has no shape to hold.’
Play by :
Zachary Quinto
༄ ༄ ༄ :
User :
hellebore
Kedd 22 Aug. 2023 - 21:27
Charles × Chelsea
We pack demolition we can't pack emotion
A kérdésem egyszerű volt, ha már addig alacsonyodott az a fickó, hogy mások testi épségét veszélyeztette, de nem állítanám, hogy Charlie válasza túlságosan megnyugtatott, mert mi a biztosíték, hogy ha legközelebb összefutnak, majd nem egy penge fogja felhasítani a bordáit? Mondhatnám azt is, hogy nem izgatott a lány sorsa, de valahogy a velem egy légtérben lévő férfi is segíteni igyekezett - önmagát is feláldozva az ügy elég mocskos oltárán, valljuk be. A hallottakra azt hiszem, beszédesebb volt a nonverbális reakcióm, amikor lassú bólogatásba kezdtem, mintegy jelezve, megértettem és felfogtam, amit mondott, de mindketten tudtuk valahogy, hogy ezt csak egy abnormális hihette. Nem azért, mert ne tudtam volna Charlest elképzelni kapcsolatban, csak benne is volt valami, ami miatt a fejemben valahogy ő is a magányos farkas jelképe lehetett. A következő, hátamnak és félig az oldalamnak címzett szavakra megforgattam a szemeimet, mert részben igaza volt, részben viszont nem, mert az én vérmérsékletem sokkalta hevesebb volt, mint Charlie-é, még ha az esetek túlnyomó részében próbáltam Svájcként mindenből is kimaradni. - Egy részem szívesen karóba húzná azt a fickót, de ha mindenki így gondolkodna, akkor előidézhetnénk a zombi apokalipszist - megvakartam a halántékom. Végighúztam egy gyümölcsleves dobozt a pulton lassú, megfontolt mozdulattal, addig is volt időm gondolkodni. - Tegyél róla, hogy legközelebb ne fuss vele össze. Ha mégis sikerülne, akkor néha alkalmazhatnád a túlélő éned és nem azután, hogy helyben hagynak... - nem akartam én kioktatni senkit, és ha nem is olyan volt Charlie jelleme, attól még igazán bekapcsolhatna a farkasa szirénája néha, sipákolva, hogy "veszélyben vagy, ember!" elmosolyodtam, hogy a szavaim élességét némileg elnyomjam. Nem akartam belegyalogolni a lelkivilágába egyáltalán. Az ajtónyitás témára adott válaszomra kapott nevetésére először csak mosolyogva reagáltam, aztán amikor a pultot támasztotta meg a fejével, rosszalló pillantással, de egyetlen szót sem szólva asszisztáltam végig, persze megint csak nem tudtam csendben maradna, előkapva a sérülés kártyát is, de biccentettem csak a válaszra. Ha tudja, hogy mennyire pórul járhatott, miért van még itthon? Szenvedni.. egyedül. Komolyan egyszer gatyába fogom rázni és ha majd egészséges lesz megint, esküszöm, a vállainál fogva fogom kirázni a makacsságát. Meggyógyulok magam is - aha, hát hogyne. Ejtettem a vállaimon, mintegy ráhagyva azt, hogy mit tud, mert anyám szokta azt mondani, hogy a falhoz beszélt néha, ha hozzám intézte a szavait, szóval megelőlegeztem Charlie-nak is ezt az elképzelést. Én lennék a legutolsó, aki ráerőszakolna bármit is. És ha már itt tartunk, apa biztosan csiszolatlan gyémántként tekintene rá, olyan patyolattiszta talajnak, amit beszennyezhet és megedzhetne. A bátyám apám leképezése volt a konokságával és az előrelátó gondolkodásával. Számítóak voltak, a szó legnemesebb értelmében olyan racionális taktikussággal, ami mellett minden alkalommal veszítettem, ha néha leültünk társasozni. Mindig ők nyertek. Még akkor is, amikor látszólagosan hagytak előnyhöz jutni engem és persze, hogy egy idő után meguntam mindig a vesztes pozíciót. De apát nem avattam bele Charlie jellemébe, azt az oldalát, amit én ismertem, megtartottam magamnak, mert bízott bennem annyira, hogy nekem talán többet mondjon és ezekkel az információkkal sosem éltem vissza. Senki kedvéért sem. A reggeli ötlete nekem is tetszett, meg az is, hogy Charlie kajáját zabáljam fel, de úgyis felajánlotta volna, s a reggeli készítése közben azért nem vagyok rest beszélni is, mert nem csak haspókot játszani jöttem ide. - Rendben. Legyen igazad és holnapra már kutyabajod lesz.. de ha nem? Akkor mik a terveid? - legyünk optimisták, persze, de mindig van egy áruló ha szócska a képletben. Főleg akkor, ha az ember gyerekét összeverik. A felhangzó következő szavakra széles, lebuktam-mosoly rajzolódott ki az arcomon és eszem ágában sem volt tagadnom. Megmosva a zöldségeket, falatnyi darabokra vágva pakoltam egy tálba, de csak azután, hogy megfordítottam a bacont a saját zsírján. Nem létezik, hogy csak az egyik oldala roppanjon a fogunk alatt. - Mindenkinek vannak rossz szokásai. Egyébként meg sokszor finomabb is onnan.. a gyümölcslé vagy a tej. Bocs, ha nem tetszik a nyálam, legközelebb le fogom törölni. Csak hogy lásd, kivel van dolgod - cserkész becsszó. Mintha a Bibliára esküdnék, felemeltem a kezem, hogy Charlie láthassa, komolyan gondolom. Ebben a pillanatban persze, mert el fogom felejteni egészen véletlenül. Szándékosan.- De te még egész jól jártál. Kicsi koromban anyát azzal készítettem ki, hogy a sütik, kekszek felét voltam csak hajlandó megenni és a maradékot a leglehetetlenebb helyeken hagytam. Véletlenül persze. Apám egyszer a vadászboltja vitrinjében talált maradékot. Nem köszönte meg - ejtettem a vállaimon. Ma már megeszem az egészet, ha éppen valami édességre vágyom, ami ritkán fordult elő. - Te mivel húztad ki a gyufát régen? - meséltethetném a fickóról is. Hogy miért hagyta, hogy ennyire elbánjanak vele, de az csak mókuskerék lenne, amire most egészen biztosan nem volt szüksége. - Mit szeretnél enni a tojáshoz még? - szénhidrátra gondoltam. A szalonnát papírtörlővel fedett tányérra szedtem, csak hogy a felvert, fűszerezett tojásokat öntsem a serpenyőbe a szalonnák helyére, de nem kavargattam, mint az őrült franciák.
Kezdőlap
