A koraősz mindig is az egyik kedvenc időszakom volt, és Wilmingtonban sincs ez másképp. Már a levegő illata is valami szépséges halált hordoz magával, és könyörtelenül beszívom két cigaretta füstös ködje között, magamévá téve az átalakulás esszenciáját. A sok piros-fekete-barna női ruhakompozíció mögött megbújó lányok szívveréseit hallgatom, igyekszem kizárni a haveromat a valóságomból csak egy kicsit. Az utca kellemes zsibongását DJ törött talpú bakancsának trappolása zúzza apróra, fanyar izzadtság- és eki szaga felér egy érzékszervi erőszakkal. Előttem megy, néha hátra-hátrafordul, hogy mondandójának egy kitágult pupillával fűszerezett arckifejezéssel adjon nyomatékot, és én már régóta nem követem, éppen miről van szó. Hagyom, hogy sodorja az ár, és itt vagyok, hogy elkapjam, ha az autók közé sétálna – egy ideje ez a legtöbb, amit tehetek érte. Mindannyiunkkal kibaszott az élet, de talán ő szívta meg a legjobban. Szótlan megállapodás köti a kezünket, és nem hagyjuk magára, ha nem muszáj. A mosodából indultunk, a virágos szappanillatfelhőből, és lassan, ahogy követem DJ zavaros útját, a lakóházakat és üzleteket, meg az érzékszerveket bombázó életet felváltja a kies táj meg az elhagyatott raktárak és ipari célt szolgáló téglaóriások. A bogarak és madarak szimfóniája, amely talán csak az én fülemet cirógatja, egyre hangosabb, és nagy nehezen sikerül barátom mély morajlását kiszorítanom. Egyedül maradok magammal. Mély levegőket veszek, kicsit egészségesebbnek érzem magam tőle, kevésbé húzza a szívemet a kordbársony nadrágom zsebében lötyögő cigitartóm. Nyelek egyet, miközben egyik lábamat a másik után teszem gondolkodás nélkül. Ma nem dolgozom, és már egyre kevesebb műszakot vállalok el. Lassan lezárul minden jogi szirszar a régiségbolttal kapcsolatban, és végre olyan életet biztosíthatok a lányomnak, amilyet megérdemel. Mintha a boszorka megérezné, hogy a közös gyermekünkre gondolok, megcsörren a telefonom, a rezgés moraja, mint egy bombarobbanás, úgy csap arcon. Kihalászom a mobilt a zsebemből, és elvakt a hirtelen fény, ahogy leolvasom Carrie nevét a kijelzőről. - Egy perc! – kiáltok DJ után, aki maga elé morog valamit. Nézd, milyen kurvajó kocsi!, hallom, ahogyan a fülemhez emelem a kis téglalapot, és a volt barátnőm vékony, agresszív hangja betölti az elmémet. - Thor, jövőhéten Grace nálad lesz, Chicagóba kell utaznom! – kezdi köszönés nélkül, és már felszökik bennem a pumpa erre. Hátat fordítok DJ-nek, mert nem akarok erről a beszélgetésről még vele is konzultálni, és hagyom, hogy a mérgemet a bennem lakó farkas egye meg. Szinte fel se fogom, mikor DJ hangja elfoszlik, egy éles kattanás szeli ketté az éjszakát, majd egy másik vérfarkas félreismerhetetlen szaga betölti a levegőt. - Nézd, persze, hogy lehet nálam, de nekem két héttel előre kell a beosztásomat megcsinálnom. Fasza lenne, ha időben szólnál… - mondom kissé hangosabban és ingerültebben, mint kéne. DJ nyekken egyet, majd egy erős tenyér becsapódását hallom. Megpördülök, és azt látom, hogy egy férfi püföli a haveromat, izzadtság, harag és vér szaga tölti be az orromat. - Visszahívlak, jó? – A telefont elhajítom, darabokra törik a nedves betonon. Nekiindulok, a bennem rejlő farkas megörül, vérszomja a felszínre tör, és engem a háttérbe szorít. Riadt állatok neszei kísérnek engem, ahogyan arrébb rebbennek, mialatt az idegenhez közelítek. DJ a földön hever, szerintem fel se fogta, mi történik vele, míg a farkas egy autó nyitott ajtajában áll, egy slusszkulcsot csilingeltet, dühösen pezseg benne a vére. Alig látok a hirtelen támadt dühtől, és mint egy bontógolyó, megérkezem közéjük. Állkapcsom feszes, szinte összezúzom a fogaimat, és remegek, olyan szívesen a földbe tipornám az előttem állót. - Mi a probléma? – köpöm a szavakat szinte, és igyekszem testemmel eltakarni DJ-t, aki, a hangokból ítélve, fel akar tápászkodni. – Először velem emberkedj. – Kezdem összerakni mi történhetett, DJ új szokása feltörni az eldugott helyen parkoló autókat, és rosszkor választott rossz járgányt. Megcsapnak az emlékek, engem is így haraptak meg hiszen, de nem hagyom, hogy most ezek eluralkodjanak rajtam. Most azt kell megakadályoznom, hogy a haveromat péppé verjék, vagy még rosszabb, megharapják. A legjobb az lenne, ha közben megőrizném én is az épségemet, és nem is kéne néhány napot a sitten töltenem.
Az utca végéről is meghallom a zárat. Persze, még a föld alól is meghallanám. Úgy torpanok meg, mint aki váratlanul egy túlságosan tisztára suvickolt tábla üvegbe sétált bele. Automatikusan kihegyeződő fülemben a wilmingtoni koraősz lágy, városias neszezése mellett puskalövésként bömböl és visszhangzik a kocsim ajtaját zárva tartó lakatosmunka méltóságteljes, szándékosan tiszteletet parancsolóra hangolt zökkenése. Egy nyúlósan elhúzódó szívdobbanásig - mert a bizonyosságra, hogy ez a hang más nem lehet, csak az, ami, még a szívem is megtorpant egy kicsit - hitetlenkedve fülelek, aztán, akár árnyék a falon, ha valaki félrekapja a zseblámpáját egy sötét szobában, sarkon fordulva megiramodom, az épület mentén visszafelé. Hangot is csak annyit adok, mint amaz; a bennem élő fenevad féltékeny haragjában nyáladzó vicsorral előrenyomakodik, vérszomjasan halk ragadozóléptei a cipőm sarkát sikerrel tompítják el a nedves betonon, még ha az én lábizmaim nem is alkalmasak egészen farkaslopózásra. Félállapotra azonban igen.
Születésem pillanatától fogva végletesen önző ember vagyok. A véremben van. Kapzsi talán nem lettem mellé, de féltékeny igen, ha fékezem is, a farkasharapás nyomán elmérgesedett birtoklási kényszerem pedig összehúzódott ugyan, ám annál inkább kiéleződött idővel. Világos határait mindig is óvakodtam megismerni, ami nem volt bölcs dolog tőlem... azt azonban, hogy a hatvanhármas Rolls-Royce Silver Cloud, amelynek motorterében tizenéves korom óta ott dobog a szívem, az enyém és csak az enyém, míg világ a világ, még érezni vagy tudni sem kellett. Természeti tény volt; a világ rendjének egyik alapvető igazsága. Sohasem volt igazán semmim, és ez pont annyira nyomta a mérleg egyik serpenyőjét lefelé, hogy egyensúlyba kerüljön a másikon nyugvó kéttonnás luxusszedánnal. Ami sohasem volt igazán senki másé, akkor sem, ha hatvanháromban a létezésem is csak be-nem-következett balszerencse volt még. Röviden: nem lehet hozzányúlni csak úgy. Nem lehet közel menni hozzá csak úgy. És mindennél kevésbé lehet úgy kinyitni az ajtót, ahogy az elém táruló jelenetben az ismeretlen fickó csinálja. Elhagyatott mellékutcában vagyunk, a wilmingtoni autópálya-lehajtó kamiondepója mellett. Az óriási raktárépület kétszáz láb magas, fekete vasbeton szörnyetegként tornyosul az égre, eltakarva még a tiszta éjszakában kristálycsillárként függő holdat is. Félcikkelyen túlfordult, napról-napra kerekedő hold ez, ezüstszín izzása Delaware állam nedves hűvösében minden melegséget nélkülöz. Nem a legbölcsebb hely és idő a parkoláshoz, de nem én vagyok az egyetlen, aki bölcsebben is eljárhatott volna ma éjjel. Az ajtó nyitva, az idegen kesztyűs lapátkeze meg már a kormányon, amikor megérkezem mögéje egy vágányzáró ütközőn lassítás nélkül túlfutó dízelmozdony minden finomságával, ugyanakkor pisszenés nélkül: kapucnis pulóvere grabancánál fogva nagy erővel rántom ki a kocsiból, amelybe félig már volt pofája bemászni. Hallom, ahogy a térde keményen a diófa betétes műszerfal aljának ütközik, rögvest utána meg a kiáltását, meglepett főleg és ez felmérgesít, mert ijedtnek kellene lennie, semmi másnak.
- Jó estét - dörrenek rá. Nem véletlen, hogy nem engedtem elesni, akkor várni kellett volna, amíg megüthetem és nekem eszem ágában sincs várni. Nem vagyok gyakorlott verekedő, de a kéztőcsontjaim könnyedén helyettesítenek egy szakszerű ökölcsapást: a szeme mellett találom el, szándékosan hogy tömény fekete legyen másnapra, ha megéri bár e pillanatban azt se bánnám, ha végigrepedne a szemgödre a füléig odabent. - Fuvar kell? Nem is sejted, milyen jó helyen jársz. Én vagyok az embered. De mennyire. Megismétlem az előbbit, kicsit lejjebb. Ha értenék hozzá, Isten bizony kiverném legalább egy fogát. Most már elengedem, hagyom, hogy felnyalja az út szélét de azt nem, hogy pihenjen és azt se, hogy fölkeljen, a bordáin rúgok bele nagy lendülettel, alul, ahol a csontok gyengébben kapcsolódnak egymáshoz. Nekizuhan a szegélynek, valahol a lapockája táján. Kis szünet, veszek néhány kapkodó levegőt, sokkal inkább a harag szorítja belőlem a szuszt kifelé, semmint a könnyű testmozgás, amellyel átgázoltam rajta. Fölnéz. Egy kicsit keresgélnie kell, mert elsőre nem énvelem, hanem a fölé magasodó acél radiátor-hűtőrács merev vicsorával néz farkasszemet. Kevés hely van csak közöttük. A roppant automobil dölyfösen magas és képtelenül széles orrán ezüst nőalak, az Extázis Szelleme hajlik előre; mohón meggörbített háta lobogó köpenye alatt akár egy szimatot fogó keselyűé. Én ott állok, ahol az imént még a betolakodó. A nyitott ajtóban. Halk csilingelés: előhúzom a zsebemből a slusszkulcsot. - Tudod, hogy mondják az öregek. Régi autónál nem érdemes kockáztatni. Először mindig nézz be alá.
There is always the return. And the wound will take you there.
Kezdőlap
A koraősz mindig is az egyik kedvenc időszakom volt, és Wilmingtonban sincs ez másképp. Már a levegő illata is valami szépséges halált hordoz magával, és könyörtelenül beszívom két cigaretta füstös ködje között, magamévá téve az átalakulás esszenciáját. A sok piros-fekete-barna női ruhakompozíció mögött megbújó lányok szívveréseit hallgatom, igyekszem kizárni a haveromat a valóságomból csak egy kicsit. Az utca kellemes zsibongását DJ törött talpú bakancsának trappolása zúzza apróra, fanyar izzadtság- és eki szaga felér egy érzékszervi erőszakkal. Előttem megy, néha hátra-hátrafordul, hogy mondandójának egy kitágult pupillával fűszerezett arckifejezéssel adjon nyomatékot, és én már régóta nem követem, éppen miről van szó. Hagyom, hogy sodorja az ár, és itt vagyok, hogy elkapjam, ha az autók közé sétálna – egy ideje ez a legtöbb, amit tehetek érte. Mindannyiunkkal kibaszott az élet, de talán ő szívta meg a legjobban. Szótlan megállapodás köti a kezünket, és nem hagyjuk magára, ha nem muszáj.
