Télen a természet visszavonul, megpihen, és erőt gyűjt egy új kezdethez. Ezt mi is megtehetjük, kis barátom.
Play by :
Arcátlanul arcnélküli
༄ ༄ ༄ :
User :
staff
Csüt. 5 Okt. 2023 - 9:46
Close your eyes
Lysander Collins & Alice A. Wonders
Fogom a kezét és ez a stabil pont, ahol összeérünk ad annyi bátorságot, hogy tovább menjek, mígnem kiérünk a szűk részből egy tágasabb kürtőbe, vagy nem így hívják? Még otthon utána néztem a helynek, valamennyit meg is jegyeztem az olvasottakból, sőt, Ravelt is megkértem, meséljen, hiszen ő mindent tud, ismeri a várost is, neki ez mind nem újdonság. Vajon a félelemről, amit a gyomromban érzek, mi lenne a véleménye? Ez az egész rendszer, amiben haladunk folyamatos nyomásnak van kitéve. Belegondolva, mennyi omlásról hallani világszerte, úgy gondolom, annyira nem meglepő, ha megkérdőjelezem, a mai kirándulás biztonságosságát. Még szerencse, hogy van mellettem valaki, aki rózsásabban látja a dolgokat nálam. Azért, amikor kiérünk és elengedi a kezem, kis hiányérzetem támad, csak azt nem tudom, ez minek szól, de nem is törődöm vele. Hagyom, hogy lenyűgözzön a látvány, mert most, így felnézve, meg szét, így mindent látva látszik igazán, mi mindent épített a természet ereje. Rendben, vele is megosztom, hogy annyira azért nem élvezem, de hozzáteszem, miután megnyugtatóan válaszol, hogy teljesen nem veszett fejsze nyele a dolog, mert valóban érdekesnek tartom, mindössze... megszokás kérdése. A szabadság végeláthatatlanságát valahogy jobban élvezem, lényemből fakad, gondolom. Elkezdenek beszélni, mire figyelmem visszaterelem, s hallagatom, szemem sarkából olykor a mellettem állóra pillantva, ám fülem végig a beszédre koncentrál. Hogyan alakulhatott ki, mikor és miként fedezték fel, milyen dolgokat találtak itt, röviden, micsoda kincsnek tekintik mindazt, amiben nekünk ma részünk lehet. Így nézve a dolgokat, van benne egy kis igazság. - Ó, igen, a rajzok - Azok nagyon érdekelnek. Rendben, elismerem, sok mindent láthattunk odafentről, de azért ennyire rég még én sem kémlelem, öhm, kémleltem az emberiséget, na, meg egészen más perspektívát kap innen, szóval mindenképp kíváncsian várom. - Annyira érdekes, hogy pár egyszerű vonásból mi mindenre voltak képesek. Konkrét történeteket meséltek el, amik aztán fennmaradtak ennyi ideig, hogy mi is láthassuk. Aztán az egész látószög mintha eltorzult volna a különböző művészeti korszakokkal, és a végén, ha belegondolsz, az egész tényleg pár "ecsetvonás", mint sokan a modern művészetet is tartják. Halkan beszélek, ennek ellenére kis hadarásom hangosabbnak hat továbbra is, fülemben ott cseng, tehát tovább halkulok, szinte suttogok, de nem baj, mert tudom, hogy ő így is hallja. Igazából közelebb se nagyon kellene húzódnom hozzá, mivel hallása érzékeny, ahogy a többi alakváltónak is. Ugyan, nem is én lettem volna, ha nem figyelek oda az ilyesmire, mert hát ők is érdekelnek, mint annyi minden más. Csakhogy ezt nem fogom az orrára kötni. - Feljebb - Azzal nincs bajom, szeretek fent lenni, ismét csak lényemből adódóan, habár a keretek továbbra sem tetszenek annyira. - Talán jobb lenne, ha előre mennél, te gyorsabb vagy. - ajánlom fel és félreállok az útból, még kezemmel is intek, hogy induljon csak, mosolyom is erről árulkodik. Nem baj, ha megy, majd követem.
Békésen kezeltem a helyzetet, a barlangoktól nem féltem így érthető volt, hogy másba bátorságot kell és lehet is önteni. - Semmi baj, lekésni nem fogunk semmiről sem. – válaszolom amikor ő hátra pillant. – Amíg mind oda nem érünk úgysem kezdik el a beszédet. – ez volt az alap bevett szokás. Kétszer ők sem szeretik elmondani a tudnivalókat, mert belezavarodnának szerintem, főleg, ha egy újonc is kerül a barlangászok közé. Határozottan fogtam meg a kezét, hogy érezhesse amíg végig nem haladunk az ösvényen baj nem érheti őt, nem fogom hagyni, hogy megcsússzon. Amint kiérünk a nagyobb „csarnokocska” részhez elengedem a kezét, itt már biztonságosabb a talaj is, látszik jól. Elesni egyikünk sem fog, csak ha nagyon tehetségesek vagyunk az eleséshez. Odébb is lépek az útból, hogy ne kelljen másnak kerülgetnie a befele haladás során. - Ne add fel ilyen hamar, még csak az ideutat láttad. – pillantok rá miközben kicsit halkan válaszolok neki. Túlságosan harsány hangom van, ha kieresztem és csodák csodájára hagyom a barlang is az én hangomtól zengjen, így csak elővigyázatos vagyok semmi egyéb. - Mi még elég szerencsések vagyunk, amiért az eredeti barlangot nézhetjük meg, nem pedig annak egy „hasonmását” egy múzeumban. Persze lehet, hogy az a barlangjárás egyszerűbb volna, de gondolj csak bele az igazi tengerillatot nem tudnák egy múzeumba érezni. – itt most csak a sós illatra gondolok, a hínárt én se szeretem szaglászni. Ha mindenki bent volt már a barlangban, akkor a vezetőink is belekezdtek az ismertetésbe. Először a barlang felfedezéséről, feltárásáról beszéltek. Kicsit unalmas az elején ezt végig hallgatni persze, mert arra senki sem fog emlékezni, hogy ezt a barlangot ki fedezte fel. Én sem tartom fontosnak, de fél füllel azért próbálok fülelni. - Kíváncsi vagyok a rajzokra, elvileg látni fogunk néhányat. Macskafélét, medvét és hasonlót. – ez csak pár olyan barlangrajz volt, amivel a diákseregletet próbálták meg csábíthatni. Volt, akit sikerült, volt, akit nem. Itt nincs túl nagy világosság ahhoz, hogy jó fényképeket készítsek, így elő se veszem a mobilom, felesleges. Majd lefirkálom unalmamban egyszer, hogy mit láttam itt. - De ahhoz fel kell oda majd jutnunk. – mutatok előre majd jobbra fel. Volt egy „lépcsős rész” ahol kapaszkodni kell felfele – szerencsére kialakítottak ott mesterségesen kapaszkodókat, így aki egy kicsit tériszonyos annak semmi baja nem lesz, mert kapaszkodhat valamibe. Érzem, hogy lassú út lesz ez felfelé, de az biztos, hogy megéri majd. Én legalábbis lelkes vagyok. Ezt pedig próbálom másokra is ráruházni, már azzal is, hogy nem morgolódást hallani tőlem, hanem kíváncsiságot. Az sokat segít szerintem, hogy milyen emberek vesznek körül, ha pedig nem olyanok, akkor olyanná kell őket tenni amilyenre nekünk van szükségünk. Szóval nem morgok, hogy senki se tegyen így a közelemben, legalább most.
Tetszettek ezek a csoportos kirándulások, amiket az iskola szervezett. Nem csak a helyek miatt, ahova eljutottunk, hanem megismertem más diákokat, megfigyelhettem a viselkedésüket, mert bizony volt még mit tanulnom róluk. Az iskolai élet más, ott egészen másképp dolgoznak az emberek fejében a dolgok és úgy éreztem, muszáj tovább folytatnom a kutatásomat. Lehet, ettől fura pókká válok, de nem bánom, amíg nem bukok le, addig megkísérlem eme lehetetlent. Hátizsákomból a szekrényembe rendezgettem be a könyveimet, kivettem a kulacsom, meg a szendvicset, amit Ravel csomagolt és elindultam a parkoló felé, ahol a gyülekezés folyt. Már álltak ott páran. Én odacsapódtam két ismerős lányhoz, ám ők annyira belemerültek egy témába, hogy harmadik keréknek éreztem magam és igen hamar kívül találtam magam a körből. Innentől a buszora felszállva kerestem egy helyet, addig is tébláboltam jobbra-balra, mosolyogva természetesen, hogy ne érzékelje senki a kis negatív zavart a fejemben. Ismerős arcok sokasága, de egyikhez sem passzolok, ez elszomorító. Még Aggie-ék sem jöttek el, pedig velük legalább lehet neszélgetni, ők mindig bevettek a bandájukba, ha összefutottunk mondjuk ebédnél. Csoda, hogy most elveszettnek éreztem magam? Mellém ült egy srác, arcra be tudtam azonosítani, vagy legalábbis nagyon hasonlított valakire, akit már láttam korábban, de nem is ez volt a lényeg. Hozzám beszélt. Végig. Egész úton alig állt be a szája és közben fülig mosollyal, néha nevetve mondta a magáét, amitől elkezdtem feloldódni. Nem mondom, hogy szószátyárrá változtam, ellenben nevettem a kis viccein. Ártatlan beszélgetés volt, amolyan kötetlen fajta, amit nagyra tudok értékelni, pláne, ha hátsó szándék nélkül történik. Lelépve a buszról eltűnt a szemem elől, hiába nyújtogattam a nyakam, nem volt sehol, s én ismét egyedül maradtam. Kezembe nyomnak a barlang bejáratánál egy sisakot, amin egy kis lámpát is fel lehet kattintani. Beljebb lépek, benézek a sötétségbe és megborzongok. Az angyalok és a szűk, sötét helyek nem túl pozitív a viszony. Összefontam karom mellkasom előtt, világbarna, polár pulóverem ujja a vállamnál megfeszült és néztem, amint a többiek felszerelkeztek. Beálltunk egymás mellé, mögé, ahogy sikerült és megindultunk. Ha nem érzem a nyomást a mellkasomban szüntelenül, talán jobban lenyűgözött volna ez az egész közeg, maga az elképzelés, mi minden vesz minket körbe, mit alakítottak ki az emberek és a természet, ez... ez hihetetlen! Kár, hogy nehezen ment a pozitív értékelés. Halk sikkanás tört elő belőlem, mikor megcsúszott a lábam, vagy elakadtam, fogalmam sincs, a lényeg, hogy muszáj voltam kapaszkodót keresni, míg helyreállt az egyensúlyom. A támaszom hús-vér emberből állt, az illata alapján azonnal megéreztem, ki az. Lysander, akivel az ideúton beszélgettünk. Ez még jobban megnyugtatott és hamarabb találtam rá a stabilitásra. - Köszönöm - hangom halksága ellenére a flaakról visszaverődve hangosabbnak érződött, legalábbis az én érzékeny fülemnek. - De jó! - sóhajként tör ki belőlem a megkönnyebbülés. Értékelem, komolyan, szép, meg különleges helyen jártunk, csakhogy a... azt hiszem, klausztrofóbiának hívják az ilyen nehézséget, szóval ez rányomta a bélyegét a nyugalmamra. - Feltartottuk a sort - pillantok hátra a morgolódókra, majd ismét előre és indulok tovább. Nem sokkal később azonban megint csúszósábbá vált a talaj. Megelőzve engem, felajánlotta a segítségét és én elfogadtam a kezét. Finom, meleg érintése volt, kellemes és megnyugtató. Kiértünk a barlangból, mélyen beszívtam a sós levegőt, egész tüdőmet teleszívtam vele. - Nem gondoltam volna, hogy lesz valami, amit nem fogok élvezni a természet csodái közül - szólalok meg mellette és számra ráharapva felpillantok rá. Mivel ismét rendesen látom, meg tudom nézni a vonásait, ismét megállapítom, milyen alacsonynak teremtődtem és egy apró mosolyra is fakaszt ez a kis felismerés, miközben arcát fürkészem.
Jó móka lesz. Senki nem fog unatkozni. Valami újat tanulhatunk az otthonunkról! Vagy legalábbis a környezetünkről biztosan, aminek külön örültem is. Nem volt erre kötelező jelentkezni, jönni és részt venni se, Kay is jött volna, de az utolsó pillanatban amikor indulni kellett volna Enide befogta valamire, amit nem kérdőjeleztem meg nyilván. Elég volt végig hallgatni telefonon, hogy Kay nekem nyíg és még Enide is hozzászól a panaszkodásához, hogy ne túlozzon meg mindenféle, ami nem is olyan fontos már. Itt voltam én, az útról készítettem neki pár fotót későbbre – nem mintha nem ismerné a helyet, de nem baj, fő a memória frissítés – a buszon is olyasvalaki mellé ültem, akivel eddig nem is beszélgettem sokat. Látszott rajta, hogy egy kicsit elveszett és csak az kell, hogy valaki feldobja őt. Na én jelentkeztem erre a feladatra. Nem az eszeségemmel akartam lenyűgözni őt, maradjunk annyiban, hanem a humorommal. Hogy mennyire értékelte ezt? Én nem tudom megállapítani, mindenesetre nem kért meg arra, hogy húzzak odébb és üljek át máshoz, aki értékeli a társaságomat. Kiszálltunk mind a buszból és bár úgy tűnt itt békén is fogom hagyni őt, mert odébb haladtam – valójában csak arra voltam kíváncsi, hogy idejönnek-e hozzá mások, vele tartottak-e a barátai, bármi – a part felé, készíteni pár újabb fényképet. Nem voltam én ennyire fénykép mániás, csak a saját elveszettségemet is próbáltam valamivel leplezni. A barátaim nyilván találtak maguknak jobb elfoglaltságot és én voltam olyan lökött, hogy ettől függetlenül vissza ne tartson ez engem. Végtére is, nem vagyunk egyikükkel sem egymáshoz nőve, kedvesebb pedig leginkább akkor vagyok, ha nincs, aki előtt szerepelnem és úgy tennem, mintha én is olyan volnék, mint ők. Most nem ment a nagyképűség. Legútóbb se vezetett jóra. Bűntudatom volt. Még most is az van, pedig bocsánatot kértem, már csak magamnak kellene megtanulnom megbocsátani. Nem időztünk idekint olyan sokat, a kisérő tanárok és a barlangi túravezető már készen állt arra, hogy a lelkes és kevésbé lelkes jelenlévőket elkalauzolja a barlangban. Mindenkinek osztottak ki védősisakot, amelyik ilyen sisakon nem volt lámpa, ahhoz zseblámpát is kaptak az illetők. Nem volt egy életveszélyes séta ez, de biztos, ami biztos alapon inkább elővigyázatosnak lenni a legjobb. Szépen libasorba haladtunk előre, amíg a hely nem engedte meg, hogy egy kicsit szét széledjünk, addig ugyanis mivel nálam lámpa volt igyekeztem az „utat” világítani az előttem lévőnek is, meg magamnak is. Nem tudom mennyire díjazta, de amikor majdnem odavágta magát és elkaptam hirtelen azért nem ölt meg. Így történhetett meg az is, hogy miattam nem haladt a sor és várni kellett amíg az előttem lévő megtalálja az egyensúlyát. - Minden rendben lesz innen már, ott az alagút vége. Nézd csak! – a lámpával előre mutattam, ahol már állt a sor első fele és szépen látni lehetett őket. A hátam mögé pillantottam. - Ne haragudj, hogy feltartottalak. Itt légy óvatos, csúszós a szikla amire rá kell lépni. Megfogjam a kezed amíg átlépsz a biztonságosabb talajra? – kíváncsiskodtam csak, mert az előttem lévő is majd odavágta magát.