Télen a természet visszavonul, megpihen, és erőt gyűjt egy új kezdethez. Ezt mi is megtehetjük, kis barátom.
Play by :
Arcátlanul arcnélküli
༄ ༄ ༄ :
User :
staff
Szer. 17 Jan. 2024 - 19:57
Georgine & Laura
I feel fear in my core Words:589 Music:She past away
A levegőben a viasz nehéz szaga mellett megéreztem a citromfű friss, éles illatát, amit jólesően szívtam. A teafüvek hívogatóan csábítanak, az ismerős aromája megnyugtat, kezdenek bennem elcsendesedni az aggódó hangok. Még mindig kicsit zsizseg a fejem, ez a furcsa tompaság, amin alig tudnak áttörni a negatív érzések, nem szűnik. Nem, mintha szeretnék hallgatni a belém vésett aggodalmakra, mennyivel egyszerűbb és kényelmesebb ellazulni, hagyni, hogy az ár sodorjon engem. Mi történhetne velem? Kétlem, hogy Georgine bántana. Mikor megdicséri a nevemet kellemes hullám szalad át rajtam, még inkább elolvadok, mint a színes gyertyák, amelyek a lakás minden szabad felületét uralják. – Köszönöm. – hebegem, tőlem idegenül szégyenlősen, amíg a pillantásom körbe-körbe jár a változatos formájú viaszokon és a hétköznapi berendezési tárgyakon is. Felüti a fejét bennem egy ködös, lomha gondolat, hogy mégis minek ennyi gyertya valakinek, de elsimítom magamban az aggodalmakat, mondván lehet, hogy az én házam is így fog majd kinézni. Ráadásul talán az otthoni szobámat is valaki már túlzásnak érezheti a sok textilből készült képpel, a válogatott illatgyertyákkal, a végtelen sok turkált kerámia ékszertartón csüngő bizsukkal és aranyláncokkal meg gyűrűkkel. Georgine felajánlása nagylelkű, kicsit meg is hatódom. – Ó, köszönöm szépen. Nem tudom, elfogadhatom-e. – vallom be esetlenül, és a tekintetemet inkább a nőn tartom, mintsem megint a viasztömböket bámuljam. Megint felmorajlik bennem valamiféle ellenérzés, és a mellkasomban őrült viaskodásba kezd a melaszos nyugalommal, ami azóta telepedett rám, mióta beléptem Georgine-hoz. Biztosan illetlen egy idegentől ilyen felajánlást elfogadni, mégsem foszthatom ki őt, talán emiatt vannak ambivalens érzéseim ezzel kapcsolatban. Felsejlik előttem a rajzfilm hercegnő a Hófehérkéből, meg a gyanúsan túl zöld, túl szép alma, magam sem értem, mik lehetnek ezek a gondolatok. Elhajtom őket, a vendéglátómat figyelem inkább. Kicsit emlékeztet az anyámra, akinek ugyanilyen szépséges szőke haja van, és aki munkából hazaérve, hullafáradtan mindig teázott, nekem is készített gyümölcsöset. Megsajnálom őt, hogy egyedül él, nekem is nagyon furcsa ez most, hogy egy kis átmeneti szobában húzom meg magamat, idegen helyen idegenek között. Bár sokat voltam egyedül amíg felnőttem, egykeként hozzászoktam, de teljesen átérzem ezt a vasöklű magányt. Azon gondolkodom mit mondhatnék, a tompaság elnyom engem, de szerencsére a teavíz fülsértő sípolása hirtelen megszakítja a feszültség leplét, ami ránk terült, és hálásan szívom be mélyen a levegőt. Georgine puszta kézzel fogja meg a kiöntőt, ami csak nagyon lassan tudatosul bennem, de mintha meg se érezné a dolgot. Az agyam hátsó felében dűl a riadalom, de nem jut szóhoz bennem, inkább a nekem feltett kérdésre felelek. – Nem, wilmingtoniak. – Buta, buta buta! A bennem lakó óvatos lány ököllel püföli a koponyámat, majdnem kiugrok a szemem, annyira megver. Mit gondolok, hogy ilyen részleteket osztok meg magamról egy tök idegennek? Georgine legalább nem mosolyodik el úgy, mint az őrült macska az Alíz filmből. A nosztalgia, ami elönti, engem képtelen feltölteni, 17 évesen nem igazán van múltam. Én egy életért sírok, ami végül nem lett az enyém, bár minden jel arra mutat, nem én húztam a rövidebbet. Nyelek egyet, udvariasan mosolygok, majd bólintok egyet, hogy Georgine ne tartson bunkónak. Az elém helyezett tea illata kellemes, beleszívok a levegőbe, kicsit lehunyom a szemem. Otthon illata van. – Köszönöm! – mondom, és egy kis cukrot meg citromlevet teszek a csészémbe. – Szokta látogatni a gyermeke? – kibukik belőlem a kíváncsiság, magam is meglepődök, milyen tapintatlan vagyok. – Már, ha nem vagyok túl illetlen. – bököm utána szerencsétlenül. – Csak azért kérdezem, mert én nem láttam a szüleimet egy hete és hiányoznak már. – Lakatot kellene kötni az ajkaimra, nyelek egyet, az alig látható ádámcsutkám kaparja a nyakam vékony bőrét. Nem tudom, miért érzek egy kis szánalmat és törődést eziránt az idegen iránt, meghatódottságomat egy korty tea mögé igyekszem rejteni.
My chest is the cage that wont let my soul fly away
- Citromfüves. Pompás, pompás, magam is kedvelem, ezt a citromra hajazó ízvilágot. - mondtam és oda is tettem a teát a ávlasztásának megfelelő fű keverékkel, hogy tökéletesen elégedett legyen az én egy szem vendégem. Elvégre, ha már volt olyan kedve, hogy "önszntából" bejött hozzám teázni és beszélgetni, hát gondoskodnom kell róla, hogy jól érezze magát és kellemes emlékekkel és élményekkel térjen haza. lehetőleg épen és egészségesen. - Laura, milyen bájos neve van. - híezlgő hangom, mint a sebre folyó gyógyító balzsam. Igazán megteszek mindent, hogy nagyon is jól érezzemagát és levetkőzze minden gátlását vagy egyéb problémáját. Megdicséri az otthonomat, hát milyenfigyelmes és kedves tőle, bólintok egyet és az egyik szekrény fel mutatok. - Mindenféle gyertyám van. Fekete, vörös, spirituális lila, illatosított és boszorkánygyertya is. Van kedve néhány darabot magával vinni? Örömmel ajándékozok egy-két pofásabb darabot, ha szeretne néhányat, csak szólj! - igazából kezdünk magunktól rosszul lenni, mint egy unokját ritkán látó nagymama, kezd a jóból sok lenni. A beszélgetés azonban halad tovább és meglérdezi, hogy vannak-e gyermekeim, illetve, hogy mióta élek itt. - Hosszabb ideje, mint ahogyan azt szerettem volna. Amióta a gyermekem elköltözött, kicsit magányosnak érzem magamat. Ezért is örülök nagyon a társaságának. - ez sokkal inkbb Georgine, mint mi, de jó leszez a válasz is a lánynak. A teafőző lassan sípolni kezd, hogy pillanatok kérdése és azonnal kellően felforrt a víz.
Miközben felállok az asztaltól, megfogom a teakiönttőt csak úgy puszta kézzel és kettő öntöm belőle a forró vizet, egy pilanatra visszafordulok Laura felé. - Mond csak kis galambom, a szüleid helybéliek? - teszem fel a kérdést, elvégre nem volna rossz tudni, hogy helyiek-e a szülei vagy egy távoli településről érkezett ide a lány. Milyen egyszerű lenne egyébként mindent kiolvasnom az elméjéből. - Egy ilyen nagylány, már egyedül is megbír állni a talpán. Az én időmben, amikor még olyan fiatal voltam, mint Te .. azok voltak a szép idők. De van-e értelme merengeni a múlton? Én mindig azt mondom, hogy nézzünk a jövő elébe és lássuk, hogy mivel kecsegtet bennünket. - leteszem elé a csészét, amiben a teafüves keverék már vígan kavarog és kiteszem a cukrot, tejet s citromlevet. - Milyen kis csacska vagyok, nem tudom, hogy szereted a teát. Szóval, szolgáld csak ki magad, ízesítsd bátran.
Vendég
Vendég
Kedd 7 Nov. 2023 - 23:07
Georgine & Laura
I feel fear in my core Words:637 Music:She past away
Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy annyira lehet nem jó ötlet idegenek lakásába csak úgy besétálnom, főleg miután gyanakodva töröm az említett idegenre a saját ajtaját. Annyiszor hallottam a szüleimtől meg a tanáraimtól, hogy nem szabad belépni ismeretlen lakásokba, házakba, nem szabad szóba állni olyan emberekkel, akiket nem ismerek, mégis, most gond nélkül belépek az ajtón, elhessegetem ezeket az aggodalmas gondolatokat és fenntartásokat, mintha csak egy cigaretta kóbor füstfelhőjét kergetném el egy kézmozdulattal. Miért akarna bántani engem egy kedves nő, akit ráadásul én szólítottam meg? A legveszélyesebbek a férfiak, a drogosok, a sötét alakok, legalábbis a filmekből és az intelmekből ezt szűrtem le. Kétlem, hogy ez a nő titokban narkót főzne az alagsorában, vagy emberkereskedő volna. Nem is tudom miért, de biztonságosnak, melegnek látom az auráját. Igaz, éles az arca, tele van szöggel és sarokkal, de tehet róla? Hát, nem. Csúnya dolog volna csak a megjelenéséből megítélni őt. Az előszobában körülnézve nem találok semmi ijesztőt, egy sima kellemes otthonnak tetszik a hely, egyedül az tűnik fel, mennyi gyertya van mindenfelé. Én is teleraktam a wilmingtoni szobámat gyertyákkal, imádom az illatukat, a fényüket, de ez rajtam is túltesz. Lehet én is ilyen leszek majd, hogyha felnővök, mániákusan fogok mindenféle gyertyákat gyűjteni, hangulatvilágításként meggyújtani őket minden este. Úgyhogy nem elborzadva, inkább csodálattal figyelem a viasztömböket és rudakat, amik a mesterséges fény helyett szolgálják a ház gazdáját. Mint apró táncoló szentjánosbogarak, pattog a ragyogásuk a falon. A nő felnevet, ahogy a teát említi. Én minden este megiszok egy bögrével, nehezemre esne kihagyni az esti rutinomból, de apámat ki lehet kergetni a világból vele, szóval biztosan van olyan, akinek ez nem olyan szerves része az életének. Magam is sokféle teareceptet ismerek, és szinte érzem az ízüket meg az illatukat, ahogy végigpörgetem magamban, miket ittam már. Imádom a szárított bogyósgyümölcsöket, a csipkebogót, a hársfát. Ha beteg vagyok a kamilla, a kakukkfű, a citromfű állandó hidratálója sajgó testemnek. Bármilyen nyavalyával küszködöm általában először teához nyúlok, nem vagyok a sok gyógyszernek a híve, szerintem a természetnek van a legnagyobb ereje. A szeánsz szóra kíváncsian fülelek. Én pár éve elmerültem ebben a spirituális világban, és néhány alapabb rituálét gyakorta elvégzek, például a zsálya égetését, meditálást vagy a szellemeknek történő felajánlást. Persze, a beszélgetés a teázás közben is egy kellemes időtöltés. A jobboldalon található ajtón belépve elém tárul a konyha, ahol szintén gyertyák biztosítják a teafőzéshez szükséges plusz fényt. Óvatosan leülök a székre, a gondolataim egy édes ragacsos lépben estek csapdába, és nagyon nehezen bogozom ki őket. Úgy érzem egyik pillanatban, hogy fel kellene állnom és elmennem, menekülnöm innen, másikban pedig magamat hallom megszólalni, a nő kérdésére felelek. – Az almásat is szeretem, de a citromfű az egyik kedvencem. – hangom nyugodt, karakteridegenül halk. Kicsit olyan, mint mikor meditáláskor beszélek magamhoz. Furcsa disszonancia rezeg a mellkasomban. Két gondolat viaskodik bennem, az egyik arról szól, hogy ugorjak fel és vágjam hozzá, hogy okkal nem jönnek ilyen ijesztő emberhez, a másik – ami végül nyertese kerül ki -, mosolyogva kezet ráz Georgine-nal, és kedvesen magam is bemutatkozom. – Laura Davis. A teafőző halkan dolgozik a háttérben, én pedig kényelmesen elhelyezkedem. – Nem rég jöttem a városba. Jó, hogy van kivel beszélnem. – Arcomon a mosoly természetellenes, bizarrul érzem magam. Mint a kisegér, aki belelépett a ragadós csapdába, és hiába a félelem ritmusára ver a szívem, nem bírok mozdulni. Körültekintek, tudom, hogy mondani akarok valamit, de tök más csúszik ki a számon. – Takaros otthon. Én is nagyon szeretem a gyertyákat. – keresztbe teszem a lábaimat, hátradőlök a széken. – Mióta él itt? Rettegek, a testem és az eszem azonban ezt nem veszi tudomásul. Kiáltani akarok, felháborodottan szólni, de csak kedves kérdések pörögnek le a nyelvemen. – Van gyermeke? – A szüleim korú nő lakásában nyoma sincsen a tinédzserekre jellemző lázadozó módon kirívó tárgyaknak. A hófehér minimalista otthonokban a gyerekek színesen, a maximalista színsalátában felnővő tinik pedig letisztult fekete és fehér palettával próbálnak egy saját szférát kicsípni a szüleik otthonából.
My chest is the cage that wont let my soul fly away
Újabb mosolyt villantok, amiko tudtán kvül a varázslatomnak áldozatul esve, közli, hogy jól esne neki egy tea. Ezek a halandók, időnként, mennyire könnyen adják magukat. Hjah, ha egyszer végre kellően kigonoszkodhatnáám magunkat, akkor megmutatnám nekik, hogy mennyi butasgot követnek el. De, még mindig nyaralni vagyznk itt és nem azért, hogy fölöslegesen tépjük a szánkat.
Félre llok a lány útjából, hogy nyugodtan beljebb jöhessen, az előszobába és a többi szobában sem talál semmi bizarr vagy furcsa dolgot, legfeljebb a temérdek gyertyát. - Jöjjön, jöjjön. - lelkesítem a lányt, hogy továbbra is kényelmesen és biztonságban érezze magát. A hamis biztonságérzet a lehető leggonoszabb dolog, amibe elringathatjuk az embereket. Olyan könnyű volt, olyan gyanútlanul ragadta magával egy cseppnyi varázslat. - Ezer éve, hogy utoljára teát főztem. De ne aggódjon, ezer és ezer recept van a tarsolyomban. - mondom, egy kellemesnek ható kacallyal megtoldva. ha őszinte akarok lenni, akkor tépnyleg nagyon rég volt, hogy teát főztem, akár magamnak, akár bárki másnak. Ritka az az alkslom, amikor én valakivel szemben gondoskodó vagyok. - Zavarni?! Ugyan, kérem, ne nevettessen! Ha zavarna, már elküldtem volna, éppen időben jött, hogy elkezdjük a mi kis szeánszunkat. Elvégre, mi mást lehetne csinálni, mint egy jó erős tea mellet beszélgetni. - mondom a tőlem telhető legbarátságossabb mosollyal karöltve.
A konyha felé mutatok a jobbommal, ahol az asztal mellett nyugodtan le is ülhet, ha szeretne, elvégre hellyel kínálom. - Tessék, foglaljon helyet! - mondom, majd magam a konyhaszekrény felé indulok, hogy azt kinyitva, elővegyem a megfőzésre váró teát. - Alma és fahéj! Szereti? - teszem fel a kérdést a ávllam fölött hátrapillantva a vendégemre, majd visszafordulok a polc mélyéhez. - Van itt még egy kis citromosfüves tea, igazán jót tesz. - mondom, majd odateszem a fizet a teafőzőbe és alágyújtok. Két poharadt veszek elő a szekrényből és lerakom a konyhaasztalra. Rámosolyogok. - Tudja, ritkán van vendégem, így aztán, igen jól esett, hogy befáradt beszélgetni és teázni. - kezet nyújtok felé. - Georgine. Georgine E. Moors, de szólítson Georginenak. - mondom, majd leülök vele szembe egy székre. A teavíz közben lassan fő.
Vendég
Vendég
Kedd 31 Okt. 2023 - 22:51
Georgine & Laura
I feel fear in my core Words:530 Music:She past away
Sosem volt gondom a felnőttekkel. Mindig volt bennem elég kurázsi hozzájuk szólni, tudom, sok korombeli szorong attól, hogy szóba elegyedjen egy negyvenes felnőttel. Megértem én, ijesztőek, az ő világuk teljesen más, mint a mienk. Lehet, hogy nekik is fél hétkor csörög az órájuk, de a napjuk teljesen másképp telik, mintha egy második valóság volna a munka világa és a sok felelősség, amit játszi könnyedséggel hordoznak a vállukon. Én annyira nem aggódtam túl a dolgot soha, ősidők óta beszélek heti többször is a terapeutámmal, szinte a legjobb barátnőmnek is nevezhetném őt. Bizarr lenne ezek után, ha félnék kiállni magamért idegen felnőttekkel szemben. Amitől viszont – jó okkal, hozzáteszem -, rettegek, az az, hogy a szüleim hazacipelnek. Épp csak megtaláltam Leylát, a nővéremet, és nem vagyok hajlandó elengedni őt ilyen gyorsan. Nem ideálisak a körülmények, ebben egyetértünk mindketten, de ezt hozta a sors, ezzel kell dolgoznunk. Nem tudtam volna várni heteket, hogy egy jó stratégiát belengessek, türelmetlen vagyok ahhoz. Ki se bírtam volna, ha levelet kellett volna neki küldenem, majd ujjakat tördelve várnom otthon, vajon felel-e. Szóval, rögös az út, amit eddig megtettem, nem akarom csak úgy itthagyni az egészet. Tizenhét éven át hagytam, hogy a szüleim rángassanak, most pedig, mikor annyira se méltatnak, hogy hozzám szóljanak, ne is akarjanak hazacipelni. Azért utólag bánom, hogy ennyire tahón csúsznak ki a szavak az ajkaim mögül, jómodorra neveltek, ezt meg kellene hálálnom, de túlárad belőlem az aggodalom és a félelem, előbb mozog a szám, minthogy átgondolhatnám a helyzetet. A nő, aki ajtót nyit, köszön nekem, eléggé torznak hangzik, mintha nem valódi ember lenne, de elkönyvelem magamban, hogy az udvariasság álcája mögé rejti a felháborodását az elképesztően bunkó viselkedésem miatt. Sok ember így maszkolja el a dühét, amit sosem tudtam megérteni. Mennyivel egyszerűbb csak megélni az érzéseket, kimondani a gondolatokat, amik minket gyötörnek? Sokkal őszintébb és egészségesebb, Kate, a pszichomókusom is megmondja. Mindenesetre összehúzom a szemöldökömet, egy aprót lépek hátra, lehet nem volt jó ötlet csak úgy fejjel a falnak szaladni. Szeretnék kitolatni, de a nő folytatja, mintha nem zavartam volna meg éppen a nyugalmát, és egy felhúzhatós bölcs buddhaként hosszan ecsetel valamit. Őszintén, nem tudok koncentrálni a szavakra, csak az érzés marad meg bennem, szinte hipnotizál. Valóban én bolygattam meg a méhkast, de nem számítottam arra, hogy ilyen csodabogár fog engem fogadni. Tudom, hogy vissza kellene mennem a szállásomra, hanyatt-homlok kellene menekülnöm innen, de valami visszatart. A hosszú hegyi beszéd végére eloszlik minden kétségem – lehet, hogy nem mindennapi módon fejezi ki magát ez a nő, de mégis, eléggé megbízhatónak tűnik. El is felejtem, miért kopogtam be, minden félelmem a szüleimmel és a hazamenetelemmel kapcsolatban megszűnik létezni. Nem értem, honnan ez a pálfordulás, de a meghívására, saját magamat is meglepve, könnyedén felelek. – Köszönöm, egy tea jól esne. A lábaim saját életre kelnek, és ha csak nem állja el az utamat, belépek a nő otthonába. – Remélem, nem zavarok. – teszem hozzá, igyekszem kijavítani a faragatlan kezdésemet, megmutatni, hogy belém is szorult egy kis jól neveltség, még ha szuperul is titkolom. Nem megyek beljebb, megállok az első helyiségben, körülnézek, beiszom magamba a látványt. Ha a nem tudok besurranni a nő mellett, akkor kíváncsian leselkedek be az ajtón, a szívem valami oknál fogva befele vágyik, nehezen tudom leküzdeni a késztetést.
My chest is the cage that wont let my soul fly away
Meg kell, hogy valljam, teljesen őszintén nektek, drága feleim, hogy nem megy olyan jól a sorunk, mint gondoltuk ám elsőre. Pontosabban, az életminőségünkkel nincs gond, de ha arra gondolok, hogy a halandók mennyire paráznak mindentől, ami egy kicsit is különbözik tőlük. Unatkozunk. Valljuk be, hogy unatkozunk és ez nagyon nem jó. Ha egy démon, emberi testben unatkozni kezd, ott előbb utóbb nagy és komoly bajok történnek. Néhány apró cseprő, átalakítást végeztem a házon, éppen csak annyira, hogy ne tűnjön föl a felületes szemlélőnek, hogy telraktam gyertyával a házat. Szeretem a fényt, a fényüket és nem pislákolnak, mint a villanykörték. Mert a villanykörték a legnagyobb árulóink. Elég elmennem, elmennünk néhány mellett és máris villognak, mint a leszállsájelző a rossz villamoson.
Legnagyobb bánatomra, muszáj időnként elhsgynom a házamat, elsőnek azért, mert unatkozom, másodjára, mert valamennyire fenn akarom tartani a látszatot, hogy Georgine még mindig az, aki. Na jó, ez utóbbi elég nehezen megy, mert elég rakoncátlanok vagyunk. Ugyanakkor nincs mit tenni, mi sem lehetünk tökéletesek. Persze, azzal, hogy elhagyjuk a házat, óhatatlanul is kockáztatjuk, hogy felfigyelnek ránk, bármennyire is szeretnénk láthatatlanok maradni, valaki mindig figyel. Mindig vannak, akiknek ki kellene kaparni a szemeit, mert olyasmibe ütik bele az orrukat, amelybe nem kellene. A kedves rendőrfőnököt is meg kellett volna fingatni, aztán a holtestébe plántálni egy fészeklakót, csináljon egy kis zűrt. De nem! Nekünk jó szívünk van a többi démonhoz képest, mert mi lazulni, szórakozni és pihenni akarunk. Valamiért, az emberek, ezt nem hiszik el és mindig kiprovokálják belőlünk a démoni entitás, förmedvényes viselkedését. Ilyenek ezek a modern emberek. Mit lehessen tenni?
Visszatérőben voltam éppen a napi kis sétánkról, amikor határozottan mgéreztünk egy pillantást. Kíváncsi volt, mégis óvatlan, nem tudta véka alá rejteni jelenlétét és olyan könnyedén felfedeztük, hogy bennünket bámul, hogy azt el se lehetett volna mondani. Egyetlen röpke pillanatig pillantottunk bele a jövőbe, hogy tökletesen és hajszálpontosan a tekintetébe fúrhassam a sajátomat. Nem különösebben éreztem felőle a mágia ismerős hullámait, nem áradt belőle a boszorkányok kellemes kisugárzása. Így, igazából, ennyivel le is zártam volna magamban a dolgot. Ez azonban nem volt elég lecke a kis lurkónak, hogy tovább menjen. Alig telt el egy pár pillanat, már éppen fürdéshez akartam volna készülődni, amikor két, egymást követő kopogást hallok a bejárati ajtó felől. Na neee, ezt nem hiszem el, hát mire vetemedik ez a torkos kis béka? Az ajtóm kukucskáló nyílsán pillantok ki és ott látom az ajtóm előtt állni a korábban leskelődésen kapott kislányt. Mert be kell, hogy valljuk, kislány. Hozzánk, a korunkhoz képest, egy aprócska élet, aki éppen nem rég kezdett neki az élet nevű társasájtékhoz, csak a szabályokkal nincs még tisztában. Egy pillanatra, néhány lélek, valahol legmélyen, követelték, hogy rántsuk be az ajtón, tépjük szét, faljuk fel a szívét és tegyünk erőszakot a lelkén, hogy végre, csapjunk egy igazán jó bulit.
- Nono, nem úgy van az kis drágáim! - figyelmeztettem magunkat csöndben, hogy az ajtón keresztül ne hallatszódjon át. - Először is, egy gyerek sérülését, nyomorultságát és mindenféle feltrancsírozsát, már nem néznék el nekünk az itteni népek. Ha megöljük, akkor démonvadászatot rendeznek. Mi viszont nyaralni akarunk, szórakozni. Játszadozzunk el vele úgy, hogy bartákozni akarjon velünk, megbízzon bennünk. Ez jó ötlet. Pssszt.- tettem a mutatóujjunkat az ajkunk elé és olyan huncutan bólogattam, mint egy rossz gyerek, ha valami csintalanságot eszelt ki. Kinyitjuk az ajtót, már éppen feltennénk a kérdést, hogy mégis mit akar, amikor szemrebbenés nélkül közli velünk, pontosabban megkérdezi tőlünk, hogy ugyan, mégis miért leselkedünk utána. Első pillanatra meg is hökkenünk, láthatja rajtunk a meglepettséget, kell is egy pár pillanat, amíg lecsillapodunk. - Önnek is szép napot! - köszönünk és megtoldjuk egy tőlünk telhető legkedvesebb és barátságosabb mosollyal, amely láttán nem is értjük, hogy miért nem halt meg azonnal a félelemben. Talán, mert hanghordozásunk és a félelmetes mosolyunk, olyan különös és bizar kontrasztot teremt, amely láttán, egy Tengerészgyalogos különítmény is azonnal hanyat -homlok menekülne. Mielőtt azonban összecsinálná magát vagy éppen páni félelmében, sikítva menekülne, a pillantásunk úgy siklik végig rajta, mintha a lelkét szántanánk, majd hidegzuhanyként, mégis lelket melengető érzésként érkezik a következő mondatunk. Ma igazi paradoxon vagyok.
- A kíváncsiságunk jutalma, olykor, nem a keresett kérdéseinkre kapott válaszok, hanem további kérdések. Emlékeim alapján, az érdeklődés szála, az Ön kíváncsiságából fakadóan tekeredett le a mai napon. De ne féljen, Én értékelem bátorságát, hogy ide mert állítani és azután érdeklődni, hogy miért leselkedek kegyed után! Őszintén megmondom, hogy semmi esetre sem terveztem, meglesni, semmilyen tevékenysége közben, mindössze arról van szó, hogy gondoltam meglepem és akár a mélység, ha sokáig bámulunk bele, visszatekintek. - hangunk akár az aranyló balzsam, amely olyan sebességgel hoz enyhet lelkére, mint ahogyan azt, még soha nem tapasztalhatta. Démoni hatalmam igen csekélyke részét használva, olyan könnyedén siklok a fülén keresztül a szívébe és csepegtetetm el benne a bizalom és ártalmatlanság képét magunkról, hogy szinte fel sem tűnhet neki. Nem varázsló és nincs is különösebb mágikus védelme, túl könnyű. De jahj! Nem falhatjuk fel a hálónkba tévedt lelkét, hiszen emlékeztettük magunkat! Szélesre tárom előtte az ajtómat. - Fáradjon be egy teára, pihenjen meg egy kicsit nálam! Nekem nyugodtan elmondhatja, hogy mi nyomja a szívét! - s valóban, elképzelhetetlenül jó ötletnek tűnhet számára, hogy a varázslatomnak köszönhetően, kiöntse minden búját-bánatát, mintha eredetileg is azt tervezte volna, hogy átjön hozzám egy teára beszélgetni. Mert ki mással beszélgethetne, ha egyszer itt van?
Vendég
Vendég
Szer. 11 Okt. 2023 - 13:49
Georgine & Laura
I feel fear in my core Words:692 Music:She past away
A reggeli napsugarak a szemembe sütnek, kénytelen vagyok a percekig tartó forgolódásomból végleg felébredni. Hunyorítva feltápászkodom, a csuklómat elnyeli a kemény, ropogós ágynemű. A zöld lenge pólómat, megigazítom a törzsemen, kitakarózom, a meztelen talpaim a kopottas parkettát érik. Sóhajtok, nehezen töröm át a rám telepő fáradtság burkát. Késő estig beszélgettem Kyle-al, aztán a Sex Education új évadát kezdtem el. Belealudtam az első részbe, na, nem azért, mert unalmas lett volna, csak leragadt a szemem már hajnali kettő fele. Az emelethez tartozó kis fürdőbe sietek, a fekete papucsomba bújok, a hónom alá kapom a bőröndöm tetejére hajított nesszeszerem, és kislattyogok a folyosó végén virító rózsaszín ajtó mögött rejlő mosdóba. A kagylóra pakolom a kis tatyóm, és első dolgom egy wc-fülkébe robbanni, a rövidgatyám zsebéből előkapom a telefonom, megnézem az üzeneteimet, miközben könnyítek magamon. Anyám üzent, de meg se nyitom – minden egyes olvasatlantól félek, szinte rettegek, hogy rám találtak. A wc zajosan öblít, miközben már mosom a kezem a barackillatú szappannal. A mentolos, citrusos fogkrémem (hülye kombónak hangzik, de hidd el, a leges-legjobb dolog a Földön!) kipucolja az összes arcüregem, és talán még a kávénál is jobban felfrissít. Megfésülködöm gyorsan, a tincseim így is kicsit rendezetlenül omlanak a vállamra. Visszabaktatok a szobámba, levetem a pizsimet, és a komód egyik nyikorgó fiókjából előhúzok egy zöld ujjatlant, egy fekete hosszú szoknyát, meg egy mogyoróbarna kardigánt, amit a falat felső fölé húztam fel. A lábamra egy zöld pamutzoknit húztam, belecsúsztattam őket egy fekete szandálba, ami emelt rajtam pár centit. Magamhoz vettem a vászontáskámat, és az emeletről lesétáltam a földszintre, ahol a reggeli vár, ami a szállás árában benne van, tehát semmi esetre sem hagynám ki. – Jó reggelt! – köszönök, és a terülj-terülj asztalkához sétálok. Elveszek egy fehér csészét, megtöltöm gőzölgő kávéval, és egy csorba csészealjra téve egy rózsákkal díszített tálcára pakolok. Egy kis tányérra pirítóst, jamet és mogyoróvajat halmozok, néhány szem eperrel kiegészítve egy eldugott asztalhoz megyek. Mellettem egy idős házaspár reggelizik, nevetgélnek, élvezik a nyaralásukat, én pedig némán betolom a felpakolt tányérom tartalmát, ledöntöm a kávét, majd visszasétálok a szobámba. Nem tudom mit kezdjek ma magammal, annyira nincs kedvem sétálgatni. Kezd egyre melegebb lenni, én pedig az őszi nedves időt kedvelem. A telefonomon egy újabb üzenet villog anyámtól, még nem szedtem magam annyira össze, hogy meg merjem nyitni. Kinézek az ablakon – így elmerülhetek a szomszédos ház lakóinak életében. Van egy nő, akit mindennap látok elmenni otthonról vagy hazatérni. Ijesztőnek tűnik, mintha a levegő is megfagyna körülötte, és ösztönösen most is kitekintek az ablakon, keresve őt. Kiver a víz tőle, de jobb tudni, merre van, mint nem. Az ablakom pont erre a házra tekint, de nem furcsa ez, sok házba belátok, mások otthonába, mégsem nem ráz ki tőlük ennyire a hideg. Egy fiatal pár lakik az egyik lakásban, van egy kisfiúk is, együtt főznek esténként, a rádióból szóló zenére táncolnak. Mellettük egy idős bácsi van, aki imád sütögetni, és mindennap felhívja a gyerekeit. Nagyon aranyos kis környék ez, csak ez a nő… Nem látom a kapu körül, az utcán sincsen, pedig ilyenkor szokott indulni, gondolom munkába. A tekintetem az egyetlen ablak felé ugrik, amibe nem látok be, mert egy hatalmas fa törzse kitakarja az amúgyis messze lévő szobát. Ettől függetlenül kicsit arrébb döntöm a fejem, hátha látok valamit, de egyúttal már húzom is be a függönyt, magam se hiszem, hogy eredményre jutna a leskelődésem. Hirtelen egy szempárt érzek magamon. Megfagy az ereimben a vér, de a szemem egyszerűen nem lát semmit – még a nő nyomát sem. Tudom, hogy ő volt az, érzem, és egy borzalmas dolog ugrik be – mi van, ha anyámék küldték őt, hogy engem figyeljen? Nyelek egy hatalmasat, hátralépek. A függöny most átlátszónak érződik, pedig elég sűrűn szőtt. Tudnom kell, miért és hogyan nézett rám a nő. Nem akarok még hazamenni. A táskámat megmarkolva kisietek a panzióból, a fülledt nyári levegőben mozogva a szomszédos ház kapuja mellé állok, várva mikor jön ki valaki. Nem tudok sokat toporogni, elönt az idegesség, felőrli az összes idegszálamat, de nem most fogom meggondolni magam, gyorsan kopogok is kettőt. Ha kinyílik az ajtó szólásra nyitom a számat, és a zavaromat meg félelmemet legyőzve kibököm: - Miért leselkedik utánam? – kissé bunkóra sikerül, de az aggodalom megbénítja az agyamat, ezáltal a modoromat is.
My chest is the cage that wont let my soul fly away
Kezdőlap
A levegőben a viasz nehéz szaga mellett megéreztem a citromfű friss, éles illatát, amit jólesően szívtam. A teafüvek hívogatóan csábítanak, az ismerős aromája megnyugtat, kezdenek bennem elcsendesedni az aggódó hangok. Még mindig kicsit zsizseg a fejem, ez a furcsa tompaság, amin alig tudnak áttörni a negatív érzések, nem szűnik. Nem, mintha szeretnék hallgatni a belém vésett aggodalmakra, mennyivel egyszerűbb és kényelmesebb ellazulni, hagyni, hogy az ár sodorjon engem. Mi történhetne velem? Kétlem, hogy Georgine bántana.
