Engedem, hogy a nyelvével benyomuljon a számba; és most azt is engedem, leuraljon teljesen engem. Ezekből a csókokból többet értek, mint amikor szavakkal vagdalkózunk a nagy sértettségben. Az a dühös szenvedély eszembe juttatja, mégis mi az otthon. És nem szószerinti, hanem átvitt értelemben. Ji-Min az az otthon, az a menedék ahová a lelkem mindig megpihenni tért. Ugyan gyakran találkoztam a dühével, mégis akkor szent meggyőződésem volt, hogy a szerelme egy formája. Álomszerű ez a helyzet; lehetséges, egy allegória, amibe épp belecsöppenek. Nem lehet minden ilyen egyértelmű és természetes. Nem kellene ennek ennyi idő után itt folytatódni. A testem elmerülni akar az érzésben, az ösztöneim pedig vészjóslóan suttogják, hogy rossz vége lesz. Könyörgöm, hadd magyarázzam meg magamnak, hogy Ő... Ő így szeretett! Ő így szeret ebben a szent pillanatban is! El akarom hinni, hogy még mindig szeret! Dühösen és haragosan, gyűlölettel és szerelemmel dacolva, akárcsak régen. Régen az enyém volt, ezek szerint most is az enyém. Az emlékké fakult érzések pedig újból intezívekké válnak. Az emlékké fakult csókok ismét valóságosak... És mintha akkoriban, azokkal a csókokkal billogott égettem volna a bőrébe: „Enyém vagy” – és olybá maradt ő ugyancsak az enyém, ha közben én rajtam is ott van az Ő jele. Belenyögök a csókba, ahogy vonaglik az ölemben. Benyúl a pólóm alá, és szinte éget, perzsel, ahol megérinti a bőröm. Éget majd jön a bizsergés. Ez a bizsergés pedig az összes idegszálamon végigfut; talán a gerincembe torkollik a borzongás, de az is lehet, hogy az agyamba. Némi józanság pedig akkor talál rám, amikor hüvelykujjaimmal érzem Ji-Min nedves arcát. Picit elszakadom tőle, letörlöm a könnyeit.
- Ha ilyen a gyűlöleted, akkor kérek még! – súgom az ajkába.
Reszketegen sóhajtok bele a nyelvjátékunkba, amikor a hasamra vándorol a kezével, majd a felsőtestével a felsőtestemhez simul. Érzem, már-már átjár Ji-Min szívverése. Lehet lassan szinkronban fog dobbanni a szívünk. Az is lehet, hogy épp egymást fogják lehagyni. Akármi is lesz, egyszerűen megőrjít a gondolat, hogy még mindig ezt váltom ki belőle. Tudom, hogy vágyik rám. Ó, de még mennyire! Mocskosul akar engem. Mindenemet akarja! Szívem szerint letépném magamról és róla is a pólót, amit valószínűleg minden más ruhadarab követne. Mégis kénytelen vagyok azzal megelégedni, ahogy a felsőm alányúl és úgy érinti meg a mellkasom újra és újra. Nagy levegőt veszek. Meg-megremegek. A kezemhez dörgöli az ágyékát, kemény és akár itt és most izgathatnám a végtelenségig, simán megdughatnám. Felizgat a gátlástalansága. Megüti a fülem, ahogy nyögve kijelenti, hogy hazudok. Felemelem a fejem, hogy végigcsókolja a nyakam, ezután pedig oldalra döntöm. Hazudok? Ha hazudok, akkor miért teszi ezt? Ha nem bízik bennem, akkor miért teszem ezt? Nem szólok egy árva szót sem. Lehunyom a szemem; élvezem puha és forró ajkait. A nyakamba akasztott fejhallgatóm hangos koppanással a betonra esik... Ez, igazából a hazugsággal vádolás sem ránt vissza a valóság talajára. Egyedül az üvegtörés zaja, a tájszólással fűszerezett ordibálás – nehezen tudnám beszélgetésnek hívni – térít észhez. A közelben van egy kocsma, és ugyan nincs olyan sok redneck – vagy csak szerencsés voltam eddig -, de ettől függetlenül mindenhol ott vannak. Bajba vagy éppen verekedésbe nem akarok keveredni, azért már pár vénfószer bebaszva nekünk jön. Ji-Min arcát megfogom, visszaterelem a tekintetét a tekintetemre.
- Figyelj, nem lenne jobb, ha hazakísérnélek és... ott esetleg...?
Ez a csók, miközben a szavai a fülemben csengenek, csak baráti dugás… bromance… és lehet ezek az igaz szavak, lehet ez tartalmazza a lényeget, de nem számít, most semmi sem. Az ajka az enyém alatta, hogy összeforrunk, a nyelvem, ahogy végig siklik a száján, bekéredzkedem a szájába és szinte az összes levegőt kiszívom belőle a csókkal, de muszáj belefalnom, megennem ebben, mert valami belül azt súgja, hogy ennyit kaphatok belőle, ez a jussom. Ha megszakad a kapcsolat köztünk, az ajkak mannája, akkor vissza kell csöppennem, a jelenbe, ahol ő nem az enyém, de valljuk be, hogy soha nem is volt az. De akarom, olyan veszett vad dühvel, amit a szájába pumpálok, belé lüktetem, neki adom ajándékba, mert ennyit kaphat belőlem, valami belül azt ordítja ne adjak többet, ne engedjem magamba, de közben bizsergő vágy tüzel, olyan vad és ellenőrizhetetlen, amitől vonaglom a combjain ülve, a tenyere alatt. A levegő már csak csalni jár belém, de csókolom, zabálom fel, a két kezem közé vett arcát simogatom, és már rohanok is tova, mert érintenem kell. A kezem magától siklik a pólója alá, a bőrét akarom és nem, nem elég a kezemnek, kell a számnak, a testemnek, neki akarok simulni. A gondolattól elsírom magam, onnan tudom csak, hogy a drogtól, ami bennem van, a könnyeim tűzforróan csorognak alá, mintha láva lenne és égetik az arcom. Szeretlek… még mindig. Ordítani akarom neki, hogy tudja, hogy biztos lehessen benne, de nincs az a hatalom, hogy elmondjam neki, mert valójában én sem hiszem ezt el. Már nem szerethetem, de közben meg mégis teszem, nincs menekvés. A bőre… ó a bőre az ujjaim alatt, mint megannyi ima, siklik, forr nekem, olyan ismerős, minden egyes érintés, mintha mindig is ezt csináltuk volna, noha szeretkeztünk sokat, persze legtöbbször dugtunk, de a szeretkezések maradtak meg bennem, a lágy folyamok, amikben eggyé olvadtunk és most minden emlék itt van, a csókba ölöm, belé fújom, lélegzem át. - Gyűlöllek! - mert én is akarom, olyan veszettül, hogy majd belepusztulok. Lepattan a szám az övéről, mert nem kapok levegőt, mert megfulladok, belepusztulok, de már hajolok is vissza, hogy ne jusson szóhoz, ne állíthasson meg. A vérem elégeti a csontokat, tűröm fel a pólóját, hogy a tenyerem a hasára csússzon. Előre lököm a felsőtestem, neki simulok, a szívem megdobban az övén, versenyt futnak egymással, mint az őrjöngő vadlovak. Minden egyes mozdulatom könnyed, de leterhelt és semmit sem tehetek az ellen, hogy a könnyeim akadozva csorognak, mert amit tudok befelé tompítom, hogy lenyeljem, mint az összes vágyam és haragom. Istenem, annyira gyűlölöm. Úgy akarom, hogy nem lehet, nem hagyhatom abba. A hajam is elektromos lesz, miközben megint mozdulok a combjain, zsibbadok. A vágy feltornyosul bennem, az ölembe szalad a vér, a kezem felcsúszik a mellkasán, megvadulok, akarom a bőrét. Neki simulok újra, hogy érezzem őt, de rajtam ruha van, bűnösen sok. Most elengedem, hogy közterületen vagyunk, hogy megbüntetnek, hogy megláthatnak, de nem akarom abbahagyni nem lehet. Az ujjai, a tenyere… alá dörgölöm magam. - Hazudsz…- nyögöm és a szám leválik az övéről, hogy az állára csókoljak, onnan végig a csonton, be a füle alá, a nyakára. Nem fejtem ki, miben hazudik, mert mindenben, ami nekem most nem esne jól. Üstökös vagyok, lángcsóva, égő fáklya, minden tagom zsibbadásig bizsereg, a nadrág szorítja az ölem, most kicsinek tűnik, kevésnek, nem férek el benne. Úgy falom a bőrét, mint egy évezredes éhező és az is vagyok… éhező. Rá.
Kínomban már a halántékomat masszírozom. Az orromon a levegő úgy jön ki, mintha egy bika lennék, aki éppen fújtat. Nyugi, Jun! Nyugi! Fáj és dűhít, hogy semmit sem hisz el. Nem tudom, mégis mikor fogja megérteni mennyire sarokba voltam szorítva én is. Tanácstalan és elveszett voltam. Talán egyszer el tudom majd engedni mindazt, amit most hozzám vág; a bizalmatlanságát.
- Most ez komoly? – mantrám hatástalan. Nincs nyugalom. Nincs béke. – Igen, annyira bírtalak, hogy többször is dugtunk! De tudod, ilyen fura baráti szeretet volt ez... Bromance átértelmezve! – forgatom meg a szemem. – Minden csak rólam szólt!
Ezt ő sem gondolhatja komolyan, de tényleg, hogy ennyire üres lett volna a kapcsolatunk. Azt beismerem, hogy nem hangoztattam mennyire szeretem őt, ellenben magától értetődőnek vettem ezt. Éreztettem vele. A veszekedéseinkkor többször hunyászkodtam meg, kértem én bocsánatot, mint ő... Mert nem akartam haragot, sem fájdalmat, csak azt, hogy szeressem és szeressen engem. Elveszni ebben az érzésben. Ennyire vágytam. És bár szar szembenézni önmagammal, az érzéseimmel, viszont most sem vágyom többre. Valójában sohasem akartam többet. A zenélés is ezt jelentette a számomra. A szeretetben pedig az a legrosszabb: ott az esélye annak, hogy elvesztem. Ennél a vitánál pedig egyszerre érzem azt, hogy elvesztem őt ismét, de közben meg is kapom a figyelmét. Szeretném azt hinni, ez a sok harag túlmutat a gyűlöleten... Csupán oda-visszalépked a szerelem és a gyűlölet határán táncolva.
- Szóval tetű vagyok... – pillantok rá óvatosan. – ...akit szerettél... – sóhajtok egyet, keserédes mosoly jelenik meg az arcomon.
Enyhül a bennem fel-felcsapó düh.
- Én is szerettelek... – nyögöm ki. – És... Annak ellenére... – az ölembe pihenő kezemet fixírozom. – Annak ellenére, hogy ilyen a viszonyunk most, mármint... Haragos és dühös, sok gyűlölettel... – a szavakat egyre nehezebben formálom meg. Minden egyes szó, mondat olyan, akár a szálka... vagy gombóc, - már magam sem tudom - de el-elakad a lélegzetem. – Most is érzek irántad... gyengéd érzelmeket.
Egyszerre könnyebbülök meg és szakad rám teherként a saját gyengeségem, esendőségem. Ezzel, hogy én is kimondtam már-már az egyértelműt, igazából csak felületet adtam Ji-Min-nek arra, hogy hol bántson. Bár enélkül is nagyon jól tudja, mégis a lelkemnek melyik pontja fáj a legjobban.
Látom, ahogy mozdul felém, a kezét az arcom felé nyújtja, miközben a beszédet kisebb-nagyobb szünetekkel szakítottam meg. Sejtettem, hogy hitetlenkedni fog végül a mesémen. De tudom, hogyha a párkapcsolatuk elején hozakodtam volna elő ezzel, akkor sem reagált volna másképpen... Emiatt pedig nem is tudnám hibáztatni, hiszen olyan abszurd és szürreális dolgokkal hozakodtam elő most is, amit maximum eddig Salvador Dalí jelenített meg a festményeiben.
- Nem szórakozom és megértem, ha bolondnak tartasz – vakarom meg a tarkóm.
Magam elé meredek a kérdéseit hallva, és esküszöm jobban örültem volna, ha a mesémet illetően tett volna fel keresztben-kasul mindenféle kérdést. Bár az én hibám, amiért szabadkozásba kezdtem.
- Semmikor sem, de most éppen a mostani helyzetre értettem – szinte nehéz visszafognom magam, hogy ne tördeljem hangosan az ujjaim. – És tényleg nem értem mit szeretnél. A közeledésedet. Lehet csak félreértettem és belemagyaráztam... ezt-azt... – makogom.
Igyekszem menteni a menthetőt, ellenben ha bele akar kötni, akkor bele is fog tudni. Nem az erősségem a szépítés, mindhiába van idolként megannyi év a hátam mögött. Ha azt vesszük, akkor sem ment... Nem véletlenül álltam közel a lebukáshoz, amikor egyre inkább az alkohol rabjává váltam.
Halkan elmormolom a parancsom. A teste mozdul, több szó nem hagyja el az ajkát. A szánk összeforr. Azt hittem, hogy egy pillanatnyi mámor fog kijárni, de ehelyett Ji-Min elveszti a teljes kontrollt maga felett. Néhány röpke másodpercre észhez térek, hogy leállítsam... De nem megy. Közelebb csúszik hozzám, lassan már az ölembe mászik. Régen ezt elképzelhetetlen lett volna. Ennyire nyíltan, ilyen nyitott helyen egymásnak sosem estünk. Esélyünk sem volt. És sokszor ábrándoztam már ilyenekről, most pedig megkapom. Az arcát kezemmel közrefogom, lehetőséget sem hagyok, hogy elszakadjon tőlem. Két lélegzetvétel között az alsóajkába harapok és magam feléhúzom lágyan. A szemem felcsillan, mintha csak egy vad lennék, aki éppen fel akarja falni a prédáját. Mocskosul akarom őt! Minden porcikáját! Végre enyém lehet! A simogatására reszketegen veszem a levegőt, majd újra az ajkaira tapadok. Ennyi idő után most élek megint a jelenben. A testem és a lelkem követel. A kezemmel végül a combját cirógatom, később egyre feljebb vándorolok. Egy szemernyi gátlás sincs bennem. Csak Én és Ő. Egy pad és egy kis holdfény. Semmi más nem létezik a világon. Szó szerint megmozgat Ji-Min. Ugyan nem dudorodik át még a nadrágomon a farkam, de érzem, hogy kezdek felizgulni, ha ezt tovább folytatjuk. De rohadjak meg! Ez az izgalom hiányzott. Szinte el is felejtettem mennyire hiányzik Ji-Min érintése, csókja... Az egész lénye. Éveken keresztül a fantáziámban élhettem át a testiségnek minden formáját; ki is vertem rá... És a helyzet pedig adja magát. Legszívesebben a végtelenségig csókolnám, amíg szexbe nem torkollik az egész. A fejemben már a meztelen testéről ábrándozom. Elképzelni azt, ahogy a bőre a bőrömhöz ér. Még jobban elbódulni a bőre kellemes illatától.
- Akarlak! – mámortól részegesen bámulok bele a szemébe, miközben a szájába súgom a szavakat.
Lehet nem is Ji-Min-t ejtettem rabul az erőmmel, hanem ő igézett meg valamivel. Én pedig gyenge vagyok, tudom, hogy megbánom majd minden percét ennek a pillanatnak.
Maga vagyok a megtestesült megértés. Ja nem. A hangja levezényelt dühtől csendül, ahogy az enyém is, ebben vagyunk mi a legjobbak, letagadni, ami bennünk zajlik, így lehettünk együtt. Így lehettünk idolként azok, akik vagyunk, a lopott érintésekkel, holott shippeltek minket elegen, ha nem is ázsiai körökben. De ezt persze már nem hozom fel, hiszen az agyam zsibbadó részében a harag nyílként hatol be, nem tudom elhinni neki, hogy ezzel szivat. - Jé, tényleg? - felnevetek csalódottan és hitetlenkedő mód, hát az én életem sem volt sokkal szebb, mert míg ő itt a lábát lógicsázta én szívtam nélküle és ez lehet érthetetlen. Neki. - Leszarom, hogy őszinte legyek. - olyan mély csalódottság lüktet elő a hangomból, mintha önálló életet élne. - Igazából szerintem téged nem érdekelt, hogy mi van velem, mert ha kicsit is szerettél volna és ó hányszor hazudtad, hogy…- valljuk be szerelmet sosem vallottunk egymásnak, de én szerettem, ő nem? - jobban bírsz, mint másokat, szerintem mégis csak magaddal törődtél. - annak ellenére, hogy olyan sokszor vesztünk össze, hogy öröm volt nézni, cinikusan persze. Marha csalódott voltam minden veszekedés után, mert izzot a vérünk, de leginkább az bosszantott, hogy mennyire tilos volt. Ráordítok és kedvem lenne újra és újra megtenni. Minden szó a szájából úgy fáj, mintha tűvel szurkálná a szemgolyóm, de ez valós most jelenleg egy picit, ez a szer bennem, ettől a vérem zuhogó lávafolyam. - Hogy te milyen egy tetű vagy. - anyám már a számra verne, de olyan marha mérges vagyok. - Elakadtam. Hihetetlen mi, hogy szerettelek?! - talán most mondom ki először úgy, hogy még mindig tudom szeretem, ugyanúgy, csak legszívesebben úgy megütném.
Röffenve vállat vonok, nem érdekel, hogy valójában ő minek is örülhetne, mert én nem örülök semminek sem, annak sem, hogy most itt van és annak sem, hogy nem volt, semminek sem, mert az öröm jelenleg nem elérhető opció az életemben, csakis a csalódottság és a mély mályva színű harag. A szememben ül a döbbenet. Most miről beszél? Felkacagok, mert szerintem nem csak én ittam valami teát, hanem ő is. be van állva? Felé nyúlok és megérintem az arcát, hogy érezzem valóságos, de nem fejezem be a mozdulatot, zavartan elodázom, mintha soha nem is ezt terveztem volna. Be fogok dilizni. - Démon? - mintha éppen szidalmazna, vagy átkokat szórna. - Szórakozol velem Jun? - hülyére vesz, ez nem lehet kétséges, hiszen amit mond az színtiszta hülyeség. Lehet ő bolondult meg? - Nincs szárnyuk. Hallod magad? Mintha éppen egy fantasy világot írnál le. Szedsz valamit? - mégis a hangomban ott úszik a hitetlen kétely, mert ez a város marha furcsa és olvastam róla nem keveset, ellenben sokat. Tudom, hogy vannak itt csodák, de ilyenek vajon? - Most tartalak igazán eszelősnek. - jobb, ha ezt tudja is. Mert teljesen összezavar. - Mikor nem akartál megbántani? - a múltban? Most? Tegnap? Mikor? Mert olyan sokszor megtette már, hogy nem tudom mikor nem tervezett megbántani, ugyanis nagyon megbántott vagyok. - Komolyan Jun rajtam nem tudsz elmenni? - jó, mert ami azt illeti én sem magamon, nem vagyok meglepve. Annyira meg akarom csókolni, hogy fáj tőle a szám, de közben nem is, mert nem érdemli meg, és ami ennél sokkal rosszabb, hogy én sem érdemlem meg, vagyis nem, én igen, Ő nem Engem. Semmit sem belőlem.
Varázslat. Mondja ő. Kis pszichózis, mondom én, de közben az agyamba éket ver, hogy csókot akarok, olyan vadul, hogy arra nincsenek szavak. Mellé csusszanok, a testéből áradó hő lebombázza az agyam, az ismerős illata, a hangja, a szemének villanása és az agyamban a kisült idegek. Kíváncsian biccen a fejem félre és úgy teszek, mint, akit nem bánt, hogy elhúzódott tőlem. Pedig. - Nem ígérhetek. - neki már semmit sem, simán lehet, hogy agyonverem. Mondjuk előbb törne el az összes ujjam. - Mih? - értem, az agyam sokkal korábban reagál, de csak a vágyaimra erősít rá, azokra, melyek amúgy is azt akarják tenni, melyek nélküle is pontosan erre vágynak, de most engedek a kísértésnek és közelebb hajolok. Csók. Pontosan ezt akarom egy csókot. De mégsem akarom, nem érdemli meg, ellene mit sem tehetek. Már az ajkam az övén, felrobban a gyomromban ezernyi petárda, milliónyi idegvégződés és csókolom. Előbb csak a magam módján elízlelem az ajkait, aztán közelebb siklom hozzá, mozdulok is, hogy a csókomba öleljem, úgy lendülök elé, hogy a szám le sem válik az övéről, jószerivel az ölébe ülök, míg csókolom hevesen, vadul, éhesen és mohón, sosem akarom abbahagyni, mert ez a csók, ez a múltam, az életem, ahogy a kezem is amely már rajta simogat, miközben az agyamban ott villog a tény, hogy nem kéne, nem szabad, de hiszen végre érzem őt, a szívét, a vérért a szájában, az ízét… mióta vágyom erre és közben nem akarom.
Halkan felhörren, ki-ki lehet belőle hallani a benne zubogó dühöt, de egyelőre nem engedi szabadjára. És éppen ezért, valahol a lelkem mélyén hálás vagyok Ji-Min-nek, hogy most igyekszik a benne tomboló haragot elnyomni... Már amennyire képes.
- Nem fogok hazudni. Igen, elképzeltem, de ott szebb történet kerekedett belőle – megvallom, mintha csak egy bírósági tárgyaláson lennék, ahol nincs félrebeszélésnek helye. – Hibát követtem el, és jogosan érzed magad elárulva. Beismerem. De ennek ellenére sem tudom, hogy mi lett volna a helyes abban a helyzetben. Mi az az univerzális megoldás, aminek nincs rossz végkimenetele.
Az ujjaimmal ekkor kezdek el zavartan bíbelődni, és hol a kezemet nézem, hol félve Ji-Min arcát fürkészem. A felordításárá a testem ledermed, a tekintem végül sehová se cikázik, csak Őt bámulom.
- Igazából ez költői túlzás volt a részemről, mert egész végig abban bíztam, hogy megakadsz a gyász egyik fázisán, ami nem más, mint a gyűlölet. Tartottalak... tartalak annyira önérzetesnek, hogy értem nem választottad volna a halált. Akkor már inkább képzeltem volna el, hogy valami szellemlátóval elátkozol vagy tudom is én – makogom összezavarodottan.
És ez valahol most is tetten érhető. Nem okolom vagy ítélem el érte, hiszen még mindig teljesen jogos mindaz, amit érez és felró nekem. Ha pedig hit, azért bízom abban, hogy egyszer az én oldalamat is megfogja érteni. Nem akarom, hogy sajnáljon... Én sem akarom sajnálni magam... Kellően kisajnáltattam magam, amikor a pszichiátrián feküdtem, vagy amikor terápiákra jártam. Mégis Ji-Min közelsége, elönt a tehetetlenség érzetével és a múlt képeivel. És ebből jön az, hogy mégis csak sajnálom magam, magunkat. Ördögi kör.
- Ezt nem mondtam. Igazából még örülhetek is, hogy nem a szétmaszkírozott Michael Jackson-hoz hasonlítottál – jegyzem meg szórakozottabban. – Legalább Draco normálisan néz ki.
Oldani akarom a feszültséget. Most éppen Ji-Min-ét vagy a sajátomat, azt rejtély övezi. Megint érzem, ahogy az izmaim görcsberándulnak. A tenyerem hideg, már-már fagyos, hiába van fülledt meleg.
- Hogy az embereken kívül vannak mágikus lények és köztünk élnek. Ó, te jó ég, lassan olyan, mintha valami konteós elmebeteg lennék – sóhajtok fel. – Igen, vannak, de ha lények, akkor főleg vérfarkasok, boszorkányok és alakváltók vannak. Szerencsémre egy sötét boszorkánnyal vagy démonnal nem találkoztam még – ez rám nézve igencsak szerencsés, mert félő, hogy egyből rátámadnék a lényre.
A pszichiátria nem egy véletlen kitérő volt. Azontúl, hogy paranoisára – paranoiásabbra – ittam magam, miközben a magány rákként terjedt szét a belsőmben... Egyre inkább éreztem azt, hogy egyedül vagyok a világban és mindenki ellenem van. Mindenki az ellenségem. Senkiben sem bízhatok. És egészen addig a percig, amíg nem találkoztam újra Ji-Min-nel, tényleg elhittem, hogy nincs vesztenivalóm. Erre kiderül, hogy sohasem voltam egyedül, csak távol voltam végig.
- Igen, csak a bukott angyaloknak már nincs szárnyuk. Lebuktak és nem érdemesek már rá, ezáltal tisztátalan lényekké váltak.
Megvakarom a fejem, amikor értetlenkedik. Lehet ott rontottam el, hogy hadartam és túl sok mindent akartam egyszerre lenyomni a torkán. Ezzel mondjuk magammal is kitoltam, mert ahelyett, hogy hamarabb túlestem volna ezen a beszélgetésen, csak meghosszabbítottam azt.
- Lehet egyszerűbb lenne, ha inkább te kérdeznél, mert így is elnagyolva mondtam el ezeket. De legalább már nem tartasz teljesen eszelősnek... Vagyis remélem... – nyögöm ki.
A szemöldököm felszalad, amikor újfent elönti a méreg, csupán azért, mert értetlenül állok a közeledését illetően.
- Nem akartalak megbántani – emelem fel megadóan a kezeimet. – Egyszerűen csak nem tudok rajtad eligazodni.
Legszívesebben rákérdeznék, hogy most játszmázik, mégis mennyire vonzódom hozzá, megdugnám-e ennyi idő után vagy mi a franc. Viszont akárhogy latolgatom, mindenhogy rosszul jönnék ki a helyzetből. Mindkét véglet az lenne, hogy kikérné magának és leordítaná a fejem... Igen, ez a legvalószínűbb. Miután belemegy a varázslásba, eleget is teszek neki. Stimulálom az agyát, az idegrendszerét, és ahelyett, hogy zavart lett volna tőle a viselkedése, netán megbotránkozott volna az egészen, inkább csak nagy mellénnyel áll... vagyis ül mellém, hogy semmi se történt. Megilletődöm.
- Jó, akkor egy lehetetlen dolgot... fogok tenni... vagyis fogsz te tenni...!
Magammal is kitolok, főleg azok után az eszmefuttatások után, amit az előbb lenyomtam fejben, de mégis mi, ha nem ez lesz az ultimate lehetetlenség. Nyelek egyet.
- Ne ölj meg érte! Ennyit kérek! – jelentem ki.
Édes suttogásommal játszadozom az idegpályáin. A lelkéhez szólok, már-már bűnbe csábítom, hogy megtegye azt, amit akarok. Mégis mit suttogtam? Egy rövid parancsot, egy rövid és egyúttal veszélyes parancsot: „Csókolj meg!” Visszakozhatnék, viszont ahogy megérzem meleg, puha ajkait... Enyhén szólva is, de kezd elkapni a hév...
Felhörrenek halkan, pedig a düh bennem üget, mint megannyi ló, melyek a mezőről befelé törekszenek a zárt helyre, hogy megóvják magukat az esőtől, hótól, széltől, vagy éppen a forró napsütéstől. Éppen olyan haragosan ver a szívem, mint a paták dobbanása és érzésem szerint pont olyan hangosan is, közben szédelgek, a fejem széthullik, a gondolatok alig állnak össze, tudom, hogy vele vagyok, tudom, hogy rá vártam végig, életem végéig is tettem volna, de ezt nem mondhatom el neki és amúgy is nagyon haragszom rá. - Azt csak te döntheted el, talán befejezhetnéd az önsajnálatod. - sajnáljon engem és mindenki mást, mert valójában neki nem volt szíve ahhoz, hogy rajtam is megkegyelmezzen, hagyta, hogy szenvedjek, kínlódjak, halottnak higgyem, hogy aztán beetessen egy hülye történettel. - Ja értem, te az én életem is elképzelted? - újabb nyűgös hörrenésre fúrja elő magát belőlem. Köszönöm szépen, az én helyembe ő csak ne képzelgesse el a jövőm. - De én tudtam, hogy élsz. - már majdnem ráordítom. Nekem nem volt gyász, mert tudtam, hogy a kurva koporsóban más fekszik, hogy az összes kép, ami ki volt téve az övé, de rohadtul nem ő volt, aki meghalt. Menten megrángatom. - Tényleg? - felordítok csalódottan, a hangok szétfutnak, mint megannyi lángoló csóva, a tagjaimban zsibbad a vér, a kezem gémberedik. A pillantásom végigszalad rajta. Kifejezetten morcossá tesz. - Tudtad, de mégis megtetted volna velem? - hát menten megütöm. A düh felordít bennem, a szívem haragosat kondul. A szavai összezavarnak, a története jobban. Kifújom a dühös levegőt, közelebb csusszanok, hogy érezzem a közelségét, pedig távolodnom kéne. Megráncolom az orrom. Nem volt senkivel. Oda ne, meg vissza. Én igen, és? Nem volt túl jó. Nem volt teljes. Jó volt, de közben nem teljes, ahogy lehetett volna vele, ha merjük egymást igazán szeretni, de nem tettük. Félve voltunk mindig együtt, kevéssé szabadon zavartan, vagy legalábbis én. - Milyen örömhír. - hogy őszinte legyek nem érdekel, a baj az, hogy eszembe juttatja mennyire jó volt mégis vele lenni, hozzá bújni, a csókjába feledkezni, a csókjába, amire úgy vágyom, hogy a szám szinte zsibbad tőle, a szívem kiszakadni készül. A szavainak szinte nincs is jelentősége, mert alig értem és alig értem meg. Veszett kutyaként zúg a vérem, mintha láncra vert csivava lennék, és csak ugatok a haragtól, miközben a vágy pulzál belőlem. - Mert amit tettél az nem gonosz igaz? - merje a képembe hazudni, hogy amit tett az nem gonosz volt és örüljön, hogy nem Voldemorthoz hasonlítottam, pedig lenne kedvem. Csak közben a vágy… az a pőre vágy. A fejemben pedig nagyon izgalmas varázslónak lenni, biztos kurva szexi, pont, mint ő maga. - Miről beszélsz Jun? - úristen nem is ő van beállva, hanem én, kezdem azt érezni, hogy tényleg benne van a hiba, részeg, vagy tényleg nagyon be van baszva. - Démonok? Itt a városban? Bukott mik? Angyalok? - az egész hitvilágom ezen alapszik, de én is elgondolkodom néha és hajlamos vagyok kicsit arra is menni, hogy lélekvándorlás és társai. De így… Teljesen össze vagyok zavarodva. Próbálom felfogni, hogy miről beszél, megérteni, még mutogatok is. - Angyalok, mint tudod a szárnyas lények? - megvadulok, a szemem is forgatom talán, pedig logikus, amit mond és amiatt is vagyok itt, ebben a városban, hogy ezt felgöngyölítsem. De most ez sok nekem, eldugítja az agyam, összeroppant. - Mi? Miről beszélsz? Hogy? - pedig értem és közben vadul száguld minden golatom, de már csak a szájára figyelek, az ajkaira. Elhúzódik. Úgy üt szíven, mintha kézzel ütött volna gyomron. A fájdalom szétterjed bennem, megremeg a szám. Ostoba vagyok. - Ja jól vagyok. - böffentem oda haragosan. - Én vagyok a fura? - ellököm magam tőle, majdnem ki a pad szélére, akkor innentől nem közeledem hozzá, hogy mert így elutasítani? Hogy meri? Már semmi egyébre sem tudok gondolni, csak, hogy elhúzódott. A hazug. Ő vágyott rám? Gondolt rám? Nem is nagyon dugott mással? Hazugság. Próbára hívom. - Ne értsem félre? Ó értem. - olyan gúnyos a hangom, amiből sejtheti, hogy nem értem félre. A harag billegő szék a szívemben, nagyon haragszom. Na ne aggódjon sosem értem félre. Mély levegőt veszek. A lehelete a fülembe kúszik, forrón és izgatóan, de elhúzódott. A parancsa egyértelmű, a tagjaim maguktól mozdulnak, megteszem, amit kért, de azt amúgy is megtettem volna, hogy felálljak egy kicsit, hogy elmozduljak mellőle, nekem ez nem bizonyíték semmire sem, csak arra, hogy egy seggfej vagyok, egy barom, hogy hittem benne és itt vagyok, itt ülök mellette megint. - Micsoda varázslat ez Jun, hát meg ne szakadjon belé a kis lelkem. - érzem pedig a mágia húzását, a hajlongásban és mindenben, de a teát is, amiből ittam és ami a fejemben most éppen egy másik univerzumot varázsol és teszi elém képekben.
Felszalad a szemöldököm, amikor elég naturalista módon taglalja, hogy mégis mit művelek és mégis mit fog majd velem művelni. Zavartan a karomhoz kapok, kicsit meg is szorítom. Röpke időre a szégyen is eluralkodik rajtam, hogy ennyire szánalmas képet festek magamról Ji-Min előtt. De valahogy az elmúlt éveimhez hozzátartozott gennyes sebeim nyalogatása, amit senki se tud begyógyítani, csak az idő és valahogy talán én. És most ez a seb nyalogatás sem megy. Azóta nem, amióta megjelent az életembe és lehordott.
- Azért remélem, hogy nem fogom befejezni a keresztem – dünnyögöm.
A költőinek hangzó felkérdezésre rápillantok, csendesen végighallgatom, hogy mire akar kilyukadni. Ismételten csak sóhajtozni tudok.
- Nem így akartam. Valahogy a fejemben minden másképp alakult. Őszintén szólva, azt gondoltam akkoriban, hogy találsz majd valakit, akivel lesz egy stabil párkapcsolatod és igen, írónak képzeltelek el. Az utóbbit legalább eltaláltam – ingatom meg a fejem. – A halál utáni időszak, a gyász valami ilyesmi. Nem áll meg az élet és elfogadjuk a tényt, hogy nincs többé. De van egy olyan érzésem, ha valóban halott lettem volna, akkor is utánam jössz… Lehettem volna bárhol is.
Csak arra koncentrálok, hogy minél hamarább túlessek a mesélésen. Kicsit, mintha a castingon lennék, ahol mindent töviről-hegyire be kellett magolni, netán improvizáció, akkor annak is tökéletesnek kellett hatnia… Mintha nem lenne hiba benne, minden csak a műsor része.
- Én sem tudom igazán, hogy merre tartok… Vagyis nem tudtam. De ha már itt vagyunk mindketten, akkor szeretném jóvá tenni a hibáim – makogom. – És nem rákontrázni akarok, hogy ki mennyi ideig volt fent a másik miatt vagy kinek hiányzott jobban a másik, de ismerősek ezek az éjszakák. Nem hazudtam azzal, hogy gyakran gondoltam rád. Nem tudtam túllépni a kapcsolatunkon, és… És azóta nem is voltam együtt senkivel… szószoros értelemben.
Noha nem fogadtam neki örökhűséget, ennek ellenére hozzáfűzött valami. Erről eszembe jut édesanyám és édesapám esküvői fotója. Volt egy kép, ahol a szüleim gyűrűsujjára volt kötve egy vörös fonál, ami konkrétan össze is kötötte őket. Bár ez a szimbólum odahaza természetes. Sokan úgy tartják, hogy a születésünktől fogva össze vagyunk kötve a szerelmünkkel. És akármennyire szeretnék tovább látni a fatalizmusnál, mégis felbukkan ennél a hasonlatomnál is ravasz módon a végzet és a sors szófordulata. …pedig esküszöm, hogy így érzek. Nem volt nap, hogy ne gondoltam volna rá és… És voltaképpen perverz, mocskos és szintén valamelyest szánalmas dolog, de ő testesítette meg azokat a fantáziákat, amikre könnyíteni tudtam. Na nem mintha csak a testére vágytam volna, hanem ami az együttlét után következett. Az összebújások, a cirógatások és a beszélgetések. Mind olyan dolgok, amik mostanra fontosabbnak tűnnek a számomra, mint maga a kielégülés. Az utóbbi is fontos, ez sem tagadom, és azt sem, hogy vannak szükségleteim, de nem vagyok egy ösztönlény… Végül bele kezdtem a rizsázásba. Mondom, mondom, már én sem tudom, hogy hol a vége. Amikor megállok a beszédben egyből jön egy Harry Potter-rel kapcsolatos kérdés. Ezen valahogy nem tudtam meglepődni…
- Miért pont Draco? Enyhe utalás, hogy „gonosz” vagyok? – ingatom meg a fejem. – Amúgy nem feltétlen olyan menők a boszorkányok, mint a Harry Potter-ben – vakarom meg a tarkóm.
Megint a démonos részen akad fenn. Végül nem haladok tovább, hanem válaszolok őszintén a kérdésére.
- Alakváltók és vérfarkasok vannak még, illetve bukott angyalok. Sajnos sárkányokról és vámpírokról nem tudok – bököm ki. – A démonok pedig olyan lények, akik kiszabadultak a pokolból és emberi testeket szállnak meg és beépülnek a társadalomba. És mint a pokolban, úgy a földön is létezésük alapját adja, hogy embereket szenvedésbe, nyomorba és félelembe taszítsa. Szeretnek visszaélni a hatalmukkal, így előszeretettel környékeznek meg boszorkányokat. A boszorkány elviszi a balhét, a démon pedig nagyobb erőt és tudást ad jutalmul.
Egyszer csak rám szól, hogy hagyjam abba, amire egyből csendbe maradok és veszek is pár lélegzetet. Nem igazán nyugtat meg a „nem tudom” válaszával, bár mit vártam tőle? Az viszont most kezd lecsapódni bennem, hogy nem akadt ki teljesen a mesémtől. Nem ordibál. Nem mondja, hogy bolond vagyok. Kezd igazán szürreális lenni, hogy ahhoz képest egész jól befogadta a történetem. Ekkor tűnik fel az is, hogy egész közel csúszott hozzám és szinte szemez velem, talán az ajkaimmal is. Fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy feszélyezve kezdem magam érezni.
- Biztos, hogy jól vagy? – picit elhúzódom tőle. – Furán viselkedsz, ami az én számból ilyen beszámoló után ritka abszurdul hangzik – köszörülöm meg a torkom.
Nem ivott piát, azt érezném rajta és nem is úgy viselkedik, mint egy részeg. Feltétlenül drognak sem mondanám, de valamit tuti szedett. Nyugtatótól ütötte volna ki magát ennyire? Lehet én gondolok bele sokat és igazából csak tesztel, hogy vágyom-e rá?! Menten megőrülök!
- Le-legyeeeen – kissé elbizonytalanodom, hogy mennyire jó ötlet most használnom az erőm… főleg rajta. – A füledhez hajolok, de ne értsd félre! – énekelgetni nem fogok az éjszaka kellős közepén, illetve nem is akarok amúgy sem… Ebből nem engedek, az énekléssel tettem tönkre mindent, és még egyszer nem játszom el a kikúrt szirént.
Gyorsan a félhomályban körbe pillantok, hátha valami megihlet, ha már cselekvésre kényszerítés. A tekintetem megakad egy alumínium dobozon, amin visszaverődik a lámpafénye is. Közvetlen mellettünk nincs is messze egy kuka, szóval a környezetvédők elmorzsolhatnak egy könnycseppet értem.
- Dobd ki a mellettünk lévő kukába az alumínium dobozt! – szinte alig hallhatóan súgom a fülébe, ilyenkor konkrétan az ösztöneihez szólok… Amikor nem az akarat az úr, hanem a tudatalatti cselekvés.
A pszichológiában inkább hüllőagyként szoktak hivatkozni rá, de ha pontosítani kellene, akkor a kisagyat és az efferens – végrehajtó idegeket – stimulálom. Ha minden igaz, akkor tudatában lesz a cselekedetének, csupán a teste felett nem lesz uralma… Bár amilyen állapotban van. Van uralma egyáltalán bármi felett? De mi van, ha tényleg tesztel és játszmázik? Mindegy, ha végrehajtotta a parancsom, akkor megpróbálom nem feltűnően, de megnézni a szemét. Ha tág a pupillája, akkor ezerszázalék, hogy valamit tolt. Igen, ez egy jó ötlet!
- Aha. - felhúznám magam, hogy sorsszerűségről beszél, miközben én jöttem utána. Én dolgoztam meg érte, hogy találkozhassunk, hogy beszélhessünk, és én nem vagyok a sors. Vagy lehetnék is? Lehet az vagyok valójában. Igen. Ji-MIn a saját sorsa kovásza, vagy kovácsa. A szavak összemosódnak a fejemben, ahogy a gondolatok is, a tény pedig, hogy itt vagyok vele megint… ja, igaza lehet, ez már lehet sors…szerűség. - Önsajnálat Jun, az létezik és ami azt illeti nem is kicsit, te már ácsolod a keresztet, hogy felmássz rá és én nagyon szívesen beléd verem a szögeket. - sajnos a kép meg is jelenik előttem, és nagyon véres, sikoltozós és hangos, de ennyire nem akarom bántani. Vagy igen? Igenis akarom, hogy fájjon neki. De nem, hiszen olyan szép, olyan kedves a hangja és ahogy simogatni tud. Na nem, neeem ám, hozzám többet nem érhet, nincs az az isten, az a hatalom az égen és földön sem. - Milyen vicces ez, nem? Az én életemen zokszó nélkül változtattál. Ott hagytál, magamra maradtam az összes félelemmel, a szerelmemmel irántad, a szeretetemmel és a rohadék nagy fájdalmammal.- Ezt kaptam tőle, annyi év után, ami nekem sem volt könnyebb, én is titkoltam őt, én is csak sunyiban vágyhattam rá, én is idol voltam. Én sem voltam kevesebb, mint Ő. A gondolatok szaladgálnak a fejemben, mint a hangya, aki talál magának egy chipsest és siet a családért, hogy együtt hazavigyék és sunyin ketté törjük, hogy mire visszatér a regiment ne is értsék. A képek a fejemben mint megannyi metamorfózis, alakulgatnak erre és arra, hol hangyákat látok, hol pedig színeket és morgást hallok. A hangja elhakul és felerősödik, míg végre levetem magam arra a kemény padra, de mégis olyan stabil most nekem a semmihez képest. Legyintek. Jó neki, hogy nyugodtabb, most mondjuk én is, de ez mulandó állapot. - Óh végre az első olyan mondatod, amivel tudok is mit kezdeni. - ha jól értem, amit beszél, mert sajnos csak a szájára koncentrálok, csak arra, hogy mozognak az ajkai és forró lehet a lehelete és biztos nagyon ízletes a csókja. Finom és puha és közben követelőző. Ilyennek álmodom meg minden éjszaka, amióta találkoztunk, milyen érdekes, hogy közben kikopott belőlem, de azóta, hogy megölelt, nem bírok ebből magamhoz térni, de valahogy nem is akarok, emiatt a mámor most is rajtam, amitől összeomlik a szívem. Malmozik az ujjaival, kedvet kapok rácsapni a kezére, nekem ne merjen itt keverni a levegőben, amikor amúgy is minden olyan furcsa, a hangok is mélyről szólnak, elromlott rádió egy doboz belsejében, ez vagyok jelenleg. - Máshogy láttalak. - és ezt neki is pontosan tudnia kell, mert el is mondtam neki. Hízelegtem és simultam neki, vallottam és imádtam, nekem idol volt, a saját szemszögemből is, csak az enyém, a titkos légyottok, akire oly sok csaj vágyott ÉN kaptam meg. - Hazugnak, álszentnek és annak… annak, akit olyan nagyon szerettem, hogy belehaltam a hiányodba, aki miatt többször voltam ébren, mint sikerült elaludnom, valakinek, akire vágytam és szerettem, aki nélkül az életem sivár lett. Most pedig nem tudom ki vagy és nem tudom merre tartasz. - ahogy én sem, és azt meg főleg nem, hogy ezek a szavak miért is szaladnak ki a számon, mintha nem bírnék féket és kontrollt tenni rájuk, pedig muszáj lenne, kétségbeejtően kötelező. Hátradőlök. Regéljen, van időm. Mi az az idő? Ugye? valami, ami csak elrepül és észre sem vesszük, más univerzumokban létezik vajon? Vagy csak minket szorít be a vekker? Mi kelünk és fekszünk, mert idő van? Születésnap és… várjuk, miről is beszél? Felnevetek. - Mint Draco Malfoy? - vagy ők varázslók, de Hermionénak meg muglik voltak a szülei, nem hozhatom fel, ha azt mondja a szülei is azok voltak, akkor ő aranyvérű vagy, nem is tudom Rowling ezt jobban tudná. Félrebillen a fejem, ahogy próbálom a szavakat egymás után értelmezni, próbálom értelemmel felruházni őket, van nekik vajon? - Démon? Milyen démon Jun, miről beszélsz? - ez hülyére vesz, mondjuk halom dolgot megmagyarázna itt a városban. - Mi az, hogy lényeges, mik vannak még? - legyen kerek a mese, ha már a kerekerdőből indítunk. - Meg sárkányok és farkasok és vámpírok? - kezd a tököm tele lenni, pedig milyen szép lenne. Lennék vámpír, az nagyon menő, repkednék az égen, vért innék, mondjuk nappal hulla lennék, de a vámpírok olyan szépek. De vissza Junhoz. - Aha. - nyikkanok, padavan is lett, akkor lehet Jedik is vannak? Szétesnek a gondolatok, hallom a hangját, a fejemben szélesvásznon vetít a mozi. Biznisz? Már vissza sem merek kérdezni, a tarkómon égnek merednek a szőrszálak, egyszeriben elfogy a hang és csak nézem őt, az ujjait, a combjait, a kezét, az ölét, a hasát, a száját. Anyám priznicelj. Gúnyosan felröffenek. Milyen meglepő, hogy akkor is csak magára gondolt. Azonban a szavak kevese jut el hozzám, sokkal jobban figyelem őt, közelebb csusszanok a padon mintegy észrevétlenül. Blablablablabla. Sötét aura és menedzser, meg iroda és filmek és blablabla. A fejem belefájdul. A szemeim előtt élénk mese játszódik, de abban én és ő van a főszerepben. Rányalok a kiszáradt számra, nem bírok másra gondolni, csak rá, a csókjára, a hangjára, ami csak andalít. - Jézusom Jun, vegyél levegőt. - ennyit ember képtelen befogadni, mi van? A szívem hangosan ver, a szám kiszáradt, a fejem zsong. Megértem, hogy ő is benne volt nyakig, hogy tehetett róla, sőt szervesen része volt, undorodom tőle, csak közben a csókja biztos nagyon finom, nem is, tuti férges, mint a szavai. Gusztustalan, de meleg lehet? Biztos finom. Annak kell lennie. - Akkor nem tudom. - mi lesz, ha megtalálják? Én is megtaláltam és nem is volt nagyon nehéz, de mondjuk én kerestem, mert tudtam, hogy életben van, ők meg nem tudják. Közelebb csúszok megint. Végre befogja. Oldalról pislogok rá, azon agyalok, hogy mennyire meg kéne csókolni, csak közben szédül a fejem és a világ is körülöttem, körülöttünk, a szavai méhrajként zsonganak a fülemben. - Igen? Lássuk! - bizonyítsa be és mutassa is meg. Kihúzom magam merészen, látni akarom, mindent látni akarok. Nem akar meztelenre vetkőzni előttem, hogy végre igazán felfalhassam, ahogy talán annak idején soha nem mertem, mindig féltünk, mindig visszafogtuk voltunk, a szeretkezéseink is. Sosem mertünk igazán megnyílni semmilyen téren, egymást érinteni is tilos volt, bűnös és mi nem is voltunk nagyon merészek akkoriban. - Mutass valamit Jun, ami meggyőz engem, hogy nem csak összevissza mesélsz. - és én vagyok beállva, nem is ő. Olyan közel vagyok már hozzá, hogy a bőre melege megérint, meg csókolom… most… nem. Nem érdemli meg. Soha többé nem érdemli meg tőlem.
A néma, szűkszavú feszültség még falként magaslik közénk, mégis merek hinni abban, hogy egyszer a fal végére érek, valahol megtalálom a határát, egy kaput; valamit, amin átjuthatok hozzá. Ha pedig sebezhető lelkemre vágyik, amit a találkozónk óta távolról figyel egy őrtoronyból, akkor lőjön fejbe vagy szíven. Még mindig nem tudom, hogy hol fájt és valószínűleg nem is fogom tudni… Ahogy azt sem tudom, hogyha van lelkem, akkor hol van, merre jár. És olybá a lelkem fájt, ami egyszerre mindent és egyúttal semmit sem jelent.
- Igen – válaszolok röviden, majd folytatom. – Amióta „meghaltam” abban reménykedtem, hogy van olyan, hogy Sors. Létezik a fatalizmus – pillantok rá félve. – Noha ez is csak önsajnáltatás, hiszen ki vagyok én, hogy változtassak a jövőn és a jelenen… Vagyis így álltam hozzá, amíg nem jöttél Te.
Igen, egyedül a sorsba vetett hitem adott valamennyi nyugalmat, ami melegágya lett a nihilista, érdektelenségbe fulladt hétköznapjaimnak. Ez a melegágy pedig magába fogadott, nem kellett gyakran szembenéznem a múltam súlyával, a jó és a rossz emlékfoszlányokkal. Bár ez a szemlélet annyiból jobb, hogy nem nyomban májzsugort kap tőle az ember, illetve bolondul meg tőle szó szerint. Bő egy-két év kellett ahhoz, hogy befeküdjek egy pszichiátriára. Letettem a piát, jártam rendszeresen a terápiákra, a kontrollra és lassan el tudtam hagyni a legerősebb gyógyszereket. Nem álltatok senkit, magamat sem, mert nyugtatót még így is gyakran veszek be és nem éppen követem az adagolást. Aludni nem valószínű, hogy tudnék nélküle. Már próbáltam, de röpke pár óra után jöttek az értelmetlen, morbid álmok sora, amik zavarosan ugyan, de kapcsolódtak a régi életemhez. Amikor felébredtem, akkor verejtékben és könnyben áztam. Nem tudtam megmozdulni és azt hittem, hogy meghalok.
- Igazad van, csak nyugodtabb vagyok – helyesbítek a felröffenésre.
Az önsajnálat elnyelt az első találkozásunkkor, és bár most is bele-belecsúszom, viszont mentségemre szóljon, igyekszem kimászni belőle. A veszekedésünk alapját adta, hogy mindkettőnk saját magát sajnálta. Most már rálátok. Kár, hogy akkor nem volt ennyi rálátásom.
- Az, hogy semminek sem volt értelme, amit eddig tettem – ez jutott legelsőre eszembe. – Felesleges fájdalmat okoztam neked és magamnak is.
Jó lenne, ha egyszer a családom is megtudhatná az igazságot, de legkevésbé sem hiányzik, hogy elterjedjen akár szóbeszéd szintjén is, hogy élek. Így is félelmetes abba belegondolnom, hogy mi van, ha esetleg a boszorkány és a démon fog előttem állni, el akar majd számoltatni és mindenkit, akit szeretek elvennék tőlem. Követem Ji-Min-t, nem kell szólnia. Csak vakon sétálok utána, az sem zavarna, ha az útközepére csalna ki, hogy elüssön egy kocsi… Én akkor is mennék! Némi távolságot tartva tőle, leülök mellé a padra. Kissé előre dőlök terpeszbe rakott lábbal, az ölembe helyezem a kezem és a két hüvelykujjammal egymás körül körözök.
- Eddig talán nem láttál? – nézek rá kérdően. – És milyennek látsz?
Megköszörülöm a torkom. Várja már a mesém, mert valljuk be, inkább hangzik mesének, netán rémmesének, mint a valóságnak.
- Nos, öhm, hm… - eddig jól megy, istenem, szedjem már össze magam. - …így se coming outoltam, de boszorkány vagyok. Mármint tényleg, a családom is az! – a földet bámulom, olykor a szemem sarkából figyelem a reakcióit. – Vannak más lények is, de ezek közül a lényeges a démon még. A menedzserünk is boszorkány volt, akárcsak én – egyre gyorsabban körözöm az ujjaimmal. – Az ő alapképessége a tudatmanipuláció volt, és megfűzött, hogy tanít majd engem és kössem össze az én erőmmel az ő tudását. Nekem alapvetően a hangmanipuláció az erőm, és mondta… hogy… hogy jó biznisz lesz használni a mágiámat – elhallgatok egy kicsit, hagyom hadd eméssze a hallottakat. – Nekem csak az járt a fejemben, hogy feljebb akarok jutni a bandánkkal. Híresek legyünk nemzetközi szinten és idővel… idővel végre szólistaként énekelhetnék. Szerettem volna levetni ezt az idol szerepet, ez le sem tagadhatnám. Szólistaként magam ura lehettem volna, fel akartam volna vállalni magam. Ilyen vagyok és vagy szeretnek vagy nem, de mint látod… Nem jött be – húzom el a szám. – Frusztráló volt, hogy sohasem vállalhatom fel magam és azt sem, hogy kit szeretek… Igazából senki előtt sem – végül összekulcsolom az ujjaimat. – Végül éreztem a menedzserünk auráján, hogy egyre sötétebb és egyre erősebb. Mellé jöttek a halálesetek és az eltűnések. Inni kezdtem, gondoltam attól megoldódnak a dolgok, de csak rosszabb lett... Aztán nyomozgattam a menedzserünk után. Betörtem az egyik irodájába és képeket, videókat találtam, ahol embereket kínzott és ölt meg. Mellesleg az egész hely tele volt sötét energiákkal, ami ismételten a démonhoz volt köthető. Nem bírtam tovább, elmentem a közeli vadászokhoz, és leadtam az anyagokat. És így jött képbe ez az „elcseszett tanúvédelmi program”, ahogy hivatkoztam is rá. A ti és a saját védelmemet is szolgálta… Bár idővel inkább velem volt kibaszás, mert ki lettem tiltva Dél-Koreából – és most jön a lényeg, mély lélegzetet veszek. – Azért lettem kitiltva az országból, mert közvetetten én is bűnös voltam a haláleseteknél. A felvételeken, amiket találtam… Miattam voltak önkívületi, sebezhető állapotban az áldozatok. Fel sem fogták igazán, hogy éppen… - megint egy mély lélegzetet veszek. - …én csak előre akartam jutni, nem a menedzserünk vérszomjához akartam asszisztálni… Úgy éltem a mindennapjaim, hogy bűnhődnöm kell… Magányosan és a munkamegszállottjaként éltem ezidáig, mert semmim sem maradt – erősebben szorítom a kezem. – Nem kell mondanom, de… De a menedzserünk és a démon is bosszúálló típus. Ez is felzaklatott… Mi van, ha ők is tudják, hogy igazából élek és egyszer mindenkit megkínoznak és megölnek, akit szeretek…?
Felsóhajtok, majd nekidöntöm a padtámlájának a hátam és az égre emelem a tekintetem. A csillagok szenvtelenül szemeznek velem, és ez a szenvtelen szemezés semmit sem változott az évek múlásával. El fog a nosztalgia. Akkor néztem így a csillagokat, amikor egy koncert után a hotelszobánkhoz tartozó erkélyen ácsorogtunk. A korlátra könyökölve bámultam az eget, közben pedig ideges voltam… Ideges, mert jó ideje küzdöttem a vágyaimmal, amit Ji-Min iránt éreztem. Makogtam, össze-visszabeszéltem, míg ő megunta a locsogásom és egyszerűen megcsókolt.
- Már rég használtam az erőm – emelem fel a kezem az ég felé. - …de be tudom bizonyítani, hogy nem hazudok…!
A legkézenfekvőbb az lenne, ha engedné, hogy rajta használjam. Valószínű olyan varázslatot használnék, hogy a tudatában maradna, viszont a teste felett nem lenne kontroll, amíg a parancsomat nem teljesíti. Tudom milyen, egyszer használt rajtam hasonlót a menedzserünk és borzasztó ijesztő, ahogy a testem mozdul, a hangszálaim nem szólalnak meg, az akaratom, a gondolataim semmit se érnek.
Minden olyan összetett és közben túl egyszerű, mintha a világ most fogadna magába, engedne be és tolna is ki egyszerre. Szétesik a mindenség, a képek összeállnak, összepréselődnek és lekorcsosulnak, olyan egyszerű lesz minden, átlátható, a hangok is ezt suttogják a fejemben. Vagy lehet nem is azok? Rábámulok a férfira, oly ismerős és mégis full idegen, minden centijét ismeretem egykoron az arcának, mára már csak egy álom, ahogyan szerintem most is az, ebben a szent percben. A hang a fülembe göndörödik, ismerősségétől megrándul a szemem. - Sors? - milyen fura szó, milyen illetlen, sokatmondó, de közben semmiről sem mesél. - Sors…szerűség. - kérdőn félre billen a fejem, megkondulnak a harangok, összefutnak a színek és különválnak a lélegző kisugárzások, Junnak külön aurája lesz, lila és kék, meg sárga. Most a másik oldalra billen a fejem. Múltkori? Mi is volt múltkor? Ja az? Emlékszem. Az a rohadt nagy hülyeség, a sok felelősségről, a saját harcairól, csakhogy én is vívok egyet éppen magammal és ehhez most neki semmi köze, ami fájó és bántó. Felemelem a kezem, hogy az ujjammal fenyegessem meg, már meg sem lep a szivárvány, amit utána húzok. - Tényleg lenyugodtál? - felröffenek haragosan, mély levegőt szívok és muszáj megmozdulnom, hogy leülhessek valahova, ahol kicsit nagyobb a csend és kevesebb a fény. - Melyik dolog zaklatott fel Jun? - én? Vagy valami más? A tény, hogy itt vagyok? Itt, ahol a kutya sem tudja mi történik? Ahol a dolgok furák, ahol minden megtörténhet. - Érdekel. - hogyne érdekelne? A szavai nyomán történetek kavarognak a fejemben, erdő és fények, meg ufó is talán, de én maximálisan hiszek bennük, nem is lehet ez máshogy. Tudom, hogy utánam jön, mert képzeletben madzagot kötök a csuklójára és húzom magammal, de jó lenne kijózanodni ebből az állapotból, de jó lenne magamhoz térnem, de jó lenne nem ezt az összevisszaságot érezni, csak olyan jó lenne, annyira. Nem, mégis jó így nekem. - Én nem higgadtam le. - morranok levetődve egy félreeső padra, de nyári este van. - Látlak téged. - úgy, ahogy semmikor és soha máskor, úgy miként nem kéne és lehet nem is igaz. Meséljen, két kézzel mutatom, hogy kezdjen csak bele, csak kicsit most olyan fura minden, olyan fényes. És ő olyan szép… vagyis nem, egy rohadt rém, aki tönkretette az életem, de vajon olyan puha a bőre, mint emlékszem és olyan kemény a farka? Jééézusom. Nem. Erre nem is gondolhatok, de egy csókra igen? Rápillantok a szájára, kezdjen el beszélni vele, de íziben.
Csak álltam, ugyanott álltam, miközben Ji-Min elviharzott. Kétségbeesetten és megsebzetten álltam, a lelkemen pedig szinte rögvest kiújult az a tályog, ami hosszú idők során meggyógyult. Megküzdöttem érte, de most semmisé lett. A magány is a lakásomban, talán a kanapém mögül leskelődött, az is lehet, hogy a könyvespolcom mögött várt tettre készen, hogy lecsapjon rám. Nem is várakoztatott sokáig, a fenevad a lelkembe vájta a fogait. Tépett. Cincált. Lakmározott belőlem. Miután végzett velem a magány, a maradék cafatokból csipegetni kezdett a múltam, az emlékeim. Már magam sem tudtam, hogy mi fáj… Leültem végül a kanapéra, ökölbe szorított kézzel párszor a mellkasomra ütöttem, majd a pólómat gyűrögettem. Azt akartam, hogy múljon el. Soha ne térjen vissza ez az érzés. Már-már könyörögtem, fohászkodtam valakihez, hogy vezessen vissza a közönyösséghez. De senki se adta meg, senki se válaszolt. Egymagam voltam a nappaliban. Egymagam sírtam tovább.
Ji-Min nem keresett. Mondanám, hogy örülök neki, hiszen megint megpróbálhatom lezárni a múltam, de az nem lett igaz. Nem örültem egy cseppet sem. Az zavart a legjobban, hogy nem keresett meg, holott bíztam abban, talán érdeklem annyira… Annyira, hogy meghallgasson az igazságot illetően.
A munkába temetkeztem. Volt, hogy éjszakába nyúlóan maradtam bent, hogy tökéletesítsem az általam készített kellékeket. Szerettem beszerezni az alapot, amit én díszítettem a festéseimmel, a faragásaimmal. Öt év alatt volt időm megtanulni ezeket, és legalább amíg ezekkel szöszölök, addig kikapcsol az agyam is.
Ma este viszont amúgy is bent kellett maradnom sokáig, mert előadás volt, konkrétan a Bűn és bűnhődést adták elő. A nagy pakolás és a színészek felkészítése közben félfüllel el-elcsíptem dialógusokat, és néhol összeszorult a gyomrom.
„- Kezünkben tartjuk a sorsunkat, és minden kicsúszik a markunkból, csak azért, mert gyávák vagyunk... Igen, ez alapigazság...”
És nem vonzott az orosz irodalom, sem dráma, mert nem tudtam vele azonosulni. Magának való, gúnnyal és megkeseredettséggel teli nemzet, és most… ebben a szent pillanatban, mintha egy lettem volna ezzel a kijelentéssel, ezzel a szemlélettel. De tényleg bűnhődnöm kell életem végéig? Gyáván várni, hogy elszaladjon mellettem az élet?
Miután véget ért az előadás, minden a helyére került nyomban hazaindulok. Legnagyobb bánatomra a buszomat lekésem, nagyjából negyven perc múlva jön a következő. Nincs kedvem itt ácsorogni a buszmegállóba, ezért amellett döntök, hogy a következő megállóig elsétálok. A fejemen van a fejhallgatóm, a fülembe dübörög a zene. Útközben egy szál cigire is rágyújtok. Egy elhagyatottabb utcára fordulok, itt le tudom vágni az utam.
Simán elhaladtam volna a férfi mellett, de pont mindketten a lámpafényére lépünk. A szemem sarkából felismerem Ji-Min-t. Nagyot szívok a csikkemből, megint kezd az idegesség úrrá lenni rajtam, de mégis… Mégis megemberelem magam. Kifújom a füstöt ajkaim közül, leveszem a fejemről a fejhallgatót és odaköszönök.
- Minden oké? – kérdezem tőle kissé zavartan, mert látom rajta, hogy igencsak a gondolatai közé van mélyedve. – Lehet mégis van valami sorsszerűség a találkozásunkban, nem?
Ennyire spontán találkozóra sem számítottam. Nem tudom mennyire volt jó döntés, hogy nem gyáván, fejet lehajtva elsurrantam mellettem, hanem beszélgetni akarok vele.
- Nekem sikerült lenyugodnom a múltkori után – szólalok meg kis csend után. – Eléggé felzaklatott a dolog... De ha gondolod és érdekel, akkor tudod, beszélhetünk róla.
Kezdőlap
