Konyhai kisegtő, pizzafutár, piti betörő, leendő antikvár tulajdonos
Play by
Jeremy Allen White
Játékos
Fanni
Külsõ megjelenés
Thoren egy igen izmos férfi, aki főleg a karjára és a vállára edz, így vezeti le a benne lobogó feszültséget. Persze, a magasságát sem árt, ha ellensúlyozza vele, mivel mindössze 178 centiméter, amivel ő a második legalacsonyabb srác a baráti társaságában. Ez régen meglehetősen frusztrálta, de ma már rájött, hogy sokkal többet számít a kisugárzása és a mosódeszkához hasonló hasizma. Az arcát nem különösen kedveli, egyedül a rikítóan kék íriszeit tartja szépnek, az átható tekintete az egyetlen, amivel képes elcsábítani a nőket. Az orra nagy, sasszerű, a röntgentekintete alatt mély táskák ülnek. Barna szemöldöke dús, de nem különösebben vastag. Vékony ajkait ritkán húzza mosolyra, általában feszült csíkként vágja keresztbe a mimikáját. Haját mindig meghagyja hosszabbra, egérbarna loknikban göndörödik a feje tetején, általában rendezetlen fészekben. Számos tetoválás díszíti a bőrét, meg van veszve a tintáért. A jobb kézfején a tolvajok jele található meg, a bal combját egy hatalmas farkas fedi be. Bordáit egy plüssmedve dekorálja, amit a lánya kedvéért tetováltatott fel magára. Jobb lábszárán pedig a kedvenc old timer autójának körvonala díszeleg, amit imádnak a nők körberajzolni újra és újra. Ruházata sötétbarnák, sötétzöldek, feketék és fehérek egyvelege, pamut, gyapjú, farmer tömkelege, ha elegánsan akar megjelenni, akkor sötétkékbe, esetleg valamilyen más színbe bújik. Egy valami azonban az általánosan igaz, hogy a legtöbb holmija túrkálóból van, vagy a neten veszi használtan.
Személyiség
Jó tulajdonságok: - Alkalmazkodó: Rennie rendkívül gyorsan képes alkalmazkodni az új körülményekhez, legyen az fizikai, vagy kapcsolatbeli változások. Persze nem örül neki ő sem, legszívesebben egész életében ugyanazt csinálná, ugyanott élne, de neki nem ezt szánta a Sors - rajta azonban senki és semmi nem fog ki. - Figyelmes: Minden apró részletre felfigyel, beissza a környezetét, és halkan feltérképez bármit. Tisztában van minden hanggal, jelenlevő emberrel, mindig éber, sosem tud teljesen megnyugodni. - Hűséges: Azokhoz, akiket mindennél jobban szeret a végletekig hűséges. Nem hagyja, hogy bárki bántsa őket, és nem fél ezt akár fizikai módszerekkel is megakadályozni. - Jó az üzleti érzéke: Bár sosem volt jó tanuló, és nem is igazán használta ki, mert túl lusta, de igen jó az üzleti értéke, kreatív marketinges ötletei vannak, és tudja, mikor kell kockáztatni, és mikor kell a biztonsági játékot előnyben részesíteni. Határozott főnökként képes fellépni, bár nem fűlik a fogára a dolog. - Védelmező: Nem csak a családját, de az otthonát, az egzisztenciáját is foggal-körömel védi, és ha kell lop-csal hazudik, csak hogy fenntartsa magát és a kislányát. Bár nem luxus körülményekre vágyik, a mai világban nagyon nehéz boldogulni a minimum-szinten a tisztességes munkával is.
Rossz tulajdonságok: - Enyves kezű: Tinédzser kora óta ismeri a betörés minden csínját-bínját. Egyszerűen, feltűnésmentesen képes bárkit átverni, megtéveszteni, akár a szeme előtt is kirabolni. A vérében van a lopás. - Magába forduló: Thor nem szereti világgá kürtölni az érzelmeit, a gondjait, és a barátai csak nagyon nehezen tudják kihúzni belőle mi a gond. Inkább az eltemetés, a csendben feldolgozás híve, és eddig bejött neki a dolog. - Makacs: Ha egyszer valamit elhatároz, az úgy lesz, legalábbis mindent megtesz annak érdekében. Képtelenség meggyőzni valamiről, ritkán hajlandó elismerni, ha másnak volt végül igaza. - Pofátlan: Aki gyermekotthonban nő fel, az megtanulja, hogy nem kérni kell, hanem elvenni a dolgokat. Muszáj, mert az elhaló hangokra senki nem felel, az embereknek a maguk kezébe kell venni az életük irányítását. - Szűkszavú: Aki le akar ülni egy kávéra, csevegni, pletykálni, az ne Thort hívja magával. Szűken, lényegretörően, egy-két szóval felel csak, mintha fájna neki a beszéd. Nincs olyan téma, amiről két percnél tovább tudna áradozni, és ezen nem is akar változtatni.
Kapcsolati jellemzők
Thoren alapvetően zárkózott ember, de a saját társaságában nagyon könnyen feloldódik és beszédessé válik. Időre van szüksége, hogy megszokja az embereket, megismerje őket, és bizalmába fogadjon bárkit is. Nem a legjobb hallgatóság, az idő felében a saját gondolataiban merül el, nem fog tanácsot adni, de ott ül melletted, társaságot nyújt a legnehezebb időkben is. A barátait, akik szinte már a testvérei, nagyon erősen védelmezi, ez a farkassá válása óta még prominensebben megjelenik. Ragaszkodik a megszokott társaságához, neki mindegy, hova mennek, mit csinálnak, ha együtt tehetik ezt. Igen bőkezű, mindig mindenét megosztja azokkal, akiket szeret. Részben a természete, részben a neveltetése az oka. Mivel óriási csoportban nőtt fel, hozzászokott már, hogy mindenen osztozkodni kell, számára nem jelent gondot az együttélés és a csapatmunka. A szerelmi élete káoszos, nem kezd bele kapcsolatokba, inkább a barátság extrákkal híve. Nem a megértő, gondoskodó, érzékeny baráttípus, biztosan el fogja felejteni a szülinapod vagy az évfordulótok, a Valentin-Naptól meg hánynia kell. Nem fog dícsérgetni, meg kis meglepetéseket adni neked. Inkább az őrült típusokat kedveli, azokat, akik manic pixie dream girl karakterként élik a mindennapjaikat, szégyentelenek és kicsit idegesítőek. Az utolsó komoly szerelme nagyon rossz véget ért, talán ezért sem akar ilyen módon nőkhöz közeledni. Habár nem érzett mély szerelmet az exe iránt, nem volt kellemes a szakításuk, egyetlen jó emléke a közös gyermekük, Grace maradt. Grace-t mindennél jobban szereti, bármit megtenne érte, és kész érte akár meghalni is. Sosem hitte volna, hogy lehet valakit ennyire szeretni, ezért se tudja elképzelni, vele hogy bánhattak így a szülei. Nem szeretett volna gyereket sosem, meg se fordult a fejében, hogy ilyen súlyos felelősséget vegyen a vállára, de ma már nem csinálna semmit másképp, Grace az élete értelme. Érte szedte össze magát, az ő jóléte a legfőbb motiváló ereje.
Thor, a vérfarkas
Thor tizenhatéves volt, amikor egy betörés során egy vérfarkas otthonába sikerült behatolniuk, az este vége pedig az lett, hogy megharapták. Csodával határos módon túlélte az ütközetet, és az alakváltó legjobb barátja, Andy segítségével az első néhány átváltozást is megúszta a körülményekhez képest legkevesebb sérüléssel. Tudta szerint mást sem sikerült megölnie, bár biztos benne, hogy egy-két mókus meg vadnyúl biztosan bánta ezeket az éjszakákat, amikről nincs sok emléke. Egész életében kerülte a természetfelettieket, esze ágába sincs csatlakozni egyetlen falkához sem, még az exe farkashaverjait sem volt hajlandó megismerni. A lányáért azonban bármit megtenne, ha ehhez az kell, hogy falkába álljon, még ezt is képes volna megtennie érte. De, csak ha nagyon muszáj. A farkasa egy ordas pofájú, kerek arcú állatka, aki közepes termetű kannak számít. Vastag, dús bundája van, és meglepően kicsi mancsai, lábai izmosak, zömökek. Barna tekintete átható, a szaglása a legkitűnőbb érzéke, kiemelkedő az általa ismert fajtársai között is. Kettős természetén közel húsz év után is nehezen uralkodik, ingerültebb, mint tinédzserként volt, és sokkal territoriálisabbá vált. Bár igyekszik kerülni a konfliktusokat, a négylábú énje gyakran előbb harap, aztán vonyít.
Elõtörténet
+18
Szülinap
A konyhában vágni lehetne a cigaretta füstöt, köhögnöm kell, mikor letrappolok a lépcsőn mezítláb a szakadt nyakú pizsamámban. Reggel van, hét óra huszonhárom, a megsárgult függöny mögül a reggeli nap sugarai vidáman besütnek a rozoga ebédlőasztalra. Egyedül vagyok, hiába nézek körbe lent, senkinek semmi nyoma. Nem, mintha számítottam volna valakire. Nyugalom és csend van, csupán a nappaliban megy a tévé, de le van némítva; A híradás vadul váltakozó, színes képkockái nem kötik le a figyelmemet, és amúgyis, hangosan megkordul a gyomrom. A konyhakövön tompán puffan a talpam, lábujjhegyre emelkedem, nagy nehezen az ujjbegyeimmel kinyitom a felső konyhaszekrényt, és ágaskodom a müzlisdobozért. Nem érem el, körülbelül öt centivel beljebb van, mint szokott lenni, így sóhajtok egyet, majd a kicsit billegő lábú széket a ragacsos pult elé tolom. Felmászom rá, így kényelmesen belátok a szekrénybe, de nincs más a polcokon a müzlisdobozon kívül, mint üres mogyoróvajas üvegcsék meg gyanúsan elszíneződött szószok. Felkapom a túlságosan könnyű, színes figurákkal díszített dobozt, megrázom, és az alján lévő néhány szem zajosan pörög ide-oda a kartonfalak között. Legalább nem teljesen üres. Nagy nehezen lekászálódom, vészesen billeg a szék, majdnem lezúgok, de azért épségben leérek. A csupasz talpam hálásan éri a hűvös követ. Bár nincs sok reményem, azért eszembe jut, hátha van tej a reggelimhez. A hűtőajtó nehezen nyílik, a teljes súlyommal húznom kell, hogy engedjen, viszont a betegesen sárgás fény csak a nagy ürességet világítja meg. Visszalököm, halk puffanással rántja be a mágnes a rozoga ajtót, és szomorkásan veszem elő a csorba kerámia tálkámat. Nehéz szívvel beleöntöm a pár szem maradék müzlit, a feléig sincs a tányérom. Fáj az egyik hátsó fogam, nem akarom ropogtatni a kis karikákat, félek, hogy beleragadna, így inkább megnyitom a csapot, hagyom, hogy az elszíneződött vízsugár feltisztuljon, majd alátartom a tálamat. A színes fánk alakú müzlikből elkezd szivárogni a szín, szivárványban úszó káosz, csodálom egy kicsit, és pár pillanat múlva elzárom a csapot. Egy maszatos kanalat letörlök egy rongyos törlőkendővel, majd elkavargatom a tányérom tartalmát édes pempő állagúra, aztán elkezdek falatozni. Nehezen nyelem le, de éhes vagyok, tudom, hogy nem válogathatok. Az iskolában az ebédet ingyen kapom, mert anyám egyedül nevel, az ötödik órát már tele hassal kezdhetem, addig meg kibírom ezzel a kis nasival. Meghallom a WC lehúzásának zúgását, a mellkasomban visszhangzik, és imádkozom, hogy anyámnak jó napja legyen. A füst előbb ér le, mint ő, haja kócos, egérszürke fészekbe felpolcolva dülöngél az elmosódott sminkkel díszített arca felett, homlokán mély barázdák jelzik az évek nehézségeit. Mezítláb trappol, mocskos talpa nyomot hagy a nappali padlóján, mélyet szív a cigijébe, megáll a tv előtt, figyeli, mi történik a világban. Én rápillantok, de aztán a tekintetemet a reggelimre szegezem, amíg nem vesz észre, nem is piszkálhat. Kifújja az utolsó füstös felhőt is ajkai közül, megint odafordulok, és látom, hogy szorongat valamit. Rám néz, fáradtan rám vigyorog, elindul hozzám, és a kezében tartott újságpapírba burkolt kis csomagot elém hajítja az asztalra. Összerezzennek, annyira megijedek. - Boldog szülinapot! – mondja rekedtes hangján, ami annyira érces, hogy szinte felsérti a fülemet. Már a kávéfőzőnél babrál, ez a reggeli rutinja. A csomag után nyúlok, csörög a papír az ujjaim alatt, nyelek egyet, mielőtt felelnék. – Két hete volt a szülinapom. - Most jutott csak eszembe. – vágja rá gyorsan, és már meg is gyújtja a következő cigarettáját. A levegő elnehezedik a szmogtól, kicsit távolabb húzódom tőle. Egy színes kártyát húzok ki a tegnapi újság oldalai közül, kicsit meg van hajolva, de színes, csillogó betűkkel Boldog születésnapot kíván nekem néhány mackó. Az első üdvözlőlap, amit tőle kaptam. Csodálattal vegyes kíváncsisággal szívtam be minden egyes részletét, a színeket, az alakokat, a betűk vonalait, a kartonpapír érzését a bőröm alatt, a furcsa írószerbolt illatot, amit áraszt a képeslap. Kinyitom, de nem találok benne semmit, a papír fehérsége olyan, mint egy végtelenül havas táj. - Nem írtam bele semmit. – Rendít ki anyám a csodálatból, felnézek rá, ő pedig elkapja rólam a szemét, a kávékiöntővel a bögréjéhez sétál. – Öltözz! El fogsz késni! – utasít, a hangok éppencsak kiférnek a cigaretta szűrője mellett. Bekanalazom az utolsó kásaszerű müzlifalatot a számba, a színek egy barnás-szürke masszában állapodtak meg, majd lehuppanok a székről és felsietek a szobámba. A falak sárgák. Valaha fehérek voltak, mikor beköltöztünk. Ahová a talpamat támasztottam, mikor a fejemet az ágyról lelógattam, ott egészen sötétszürke egy kacifántos sávban. Az ágyam mellett egy kacskalábú sámli áll, mint éjjeliszekrény, rajta pihen egy lámpa meg egy félszemű mackó, amit a nagyanyámtól kaptam néhány éve. A földön néhány kisautó van, különböző helyekre parkolva, Mercedesek, BMW-k, ezeket is a mamámtól kaptam karácsonyra két éve. Egy törött felhajtójú parkolóház áll az egyik sarokban, anyám találta egy garázsvásáron, azt játszom, hogy az autóim átrepülnek a nagy szakadékon, úgy jutnak fel a tetőre. A komódom fiókjai egészen üresek, de sikerült egy pár tiszta zoknit találnom meg egy sötétkék alsónadrágot is, másoknak mintás van, nekem ez a lábainál foszló gatya marad. Sokszor elszorul a mellkasom, mikor meglátom, a többiek milyen új holmikban járnak, milyen új játékokkal játszanak, az irigység maró érzése és a sós könnyek szúrása túlzottan ismerős. Magamra kapom a földön lakó farmeremet, a tenyeremmel megpróbálom letörölgetni a tegnapi paradicsomfoltot róla – tegnap paradicsomszószos húsgombóc volt az ebéd a suliban -, majd előveszem a legalsó fakkból az alul kis lyukkal rendelkező piros pólómat, ami már egy kicsit rövid nekem, ha felágaskodok kilóg belőle a hasam. A nap ide is besüt, csiklandozza az arcomat, és tudom, hogy sietnem kell, mert ilyentájt a szomszédos utca végén jár az iskolabusz. Már a cipőmet keresném, mikor a híradó recsegő hangjait egy vészjósló csörgés zavarja meg, először fel sem ismerem, mi lehet az. Hozzánk sosem csöngetnek, nem jön senki sem. Kisurranok lábujjhegyen, a lépcső tetején hallgatózok, ahogy anyám is bizonytalanul odasétál a megsárgult köntösében az ajtóhoz és erősen beleszív a cigarettájába, mielőtt kinyitná. Számtalanszor hallgatótam már, mikor anya hazahozott valakit, mély, durmogó nevetés, üvegek koccanása. Amint a konyhába érnek én leülök ide, a lépcső tetejére, és arra figyelek, mit csinálhatnak. Néha főznek, ilyenkor teleszalad a szám nyállal, máskor csak isznak, a bor savanykás, de mégis édes illata megtölti az orromat. Most azonban csak vészjósló felhők lepték el a lakást. Nem látok le teljesen, így ismeretlen marad számomra, ki állhat az ajtó túloldalán. Anyám kócos haját figyelem, szinte lyukat égetek bele a szemeimmel. Egy mélyebb, női hang száll fel az emeletre, határozott, de kellemes. - Mrs. Cheryl Dunn? Anyám felröffent. – Whitner. Ki keres? – Gyanakvó hangszínére nekem is megugrik a szívem, és óvatosan hátralépek. Nem akarom, hogy meglássanak. Valami azt súgja, jobb, ha rejtve maradok. - Thoren Jesse Dunn édesanyja? – A kellemes hang kissé türelmetlenné válik. – Sarah Brown vagyok a gyámügytől. Bejelentést kaptunk a fia nem megfelelő ellátása miatt. A szívem a torkomban dobog. Anya mindig figyelmeztetett a gyámügyről, szigorú, kemény, feketeruhás emberekről, akik megfognak és elcipelnek engem valamilyen ismeretlen helyre. Viselkedjek, mert elküld engem. Eljönnek értem. Árvaházba visznek. Nem beszélhetek senkinek semmiről, apámat nem említhetem, haza nem hozhatok senkit. Anyám felröhög, a feszült csendben egészen torznak hangzik a máskor reszelős kacagása. – Ide be nem jönnek. El nem viszik a fiamat! - Ha nem működik együtt velem, a rendőrségnek kell segítenie a munkámat. – Egy férfi mély mormogását hallom meg, valószínűleg bemutatkozik anyámnak, és tudom – vesztettem. A fülem zúgni kezd, visszaszaladok a szobámba. Felkapom a hátizsákomat, azt a szakadt, sárga-piros-kék tatyót, amin egy számomra ismeretlen mesefigura van, belelépek a cipőmbe, menekülni akarok. Anya artikulálatlan kiáltásai, szitkozódásai felzengenek, megfagyok lépés közben. Már biztosan bejutottak az otthonunkba. Az egyetlen helyre, ahol biztonságban lehetünk, ahogy anyám mindig mondta. Ha innen elmegyek, csak a baj érhet utol. Nyelek egy nagyot, és körülnézek – nincs más, mint az ágyam alatti vékonyka rés, így gyorsan bepréselem magam. Hallgatózok. Határozott léptek jönnek fel a lépcsőn, majd kinyílik anyám szobájának ajtaja, ami egy ideje már tiltott terület volt számomra, majd a fürdőé, végül az enyém. – Thoren? – Az ismeretlen nő hangja túlságosan közelről jön, beljebb lépett a saját kis birodalmamba. – Sarah vagyok. Reggeliztél ma már? Hoztam péksüteményt. – Pár pillanatig végtelennek tűnő csend támad, majd a frissen sült tészta illata eléri az orromat. Óriásit kordul a gyomrom. – Csak beszélgetni szeretnék veled. – jelenti ki a nő. Nyelek egyet, és várok, szokatlanul sok nyál gyűlik össze a nyelvemen. Végül mégis csak az éhség győzedelmeskedik felettem, és lassan kimászok az ágy alól. Az ajtóban egy kedves mosolyú, magas barna bőrű nő áll, a haja szigorú kontyba van fogva, de a szemei olyanok, mint az olvadt csokoládé. A szürke kosztümére egy jelvény van tűzve, a táskáján egy macis kulcstartó lifeg. Kezében egy papírzacskó lóg, a belváros egyik legjobb pékségének logója látható rajta. Néhány osztálytársam hoz ilyenben tízórait magának – Gyere, menjünk ki a konyhába az asztalhoz.
-Sajnálom, Mrs. Dunn, de… - Miss Whitner. – köpi oda anyám, szinte vicsorogva, állát a magasba tartva. Mögötte áll a rendőr, egy pocakos, de rettenetesen magas férfi, hátratartja anyám karjait. Engem egy kőszoborra emlékeztet a férfi sztoikus arckifejezése és egyenes testtartása. - Miss Whitner. – Mrs. Brown hangja határozottan, és kissé türelmetlenül cseng. Hatásszünetet tart, egy feketelyuk az idősíkjában. A kinyitott ablak mellett áll, beszívom a friss levegőt. – Úgy vélem, ez a környezet nem megfelelő a fiának. Nem egy bejelentés jött arról, hogy a fia alultáplált, neveletlen, el van maradva az iskolában. Nem megfelelően fejlődik. Az iskolai feljegyzései szerint rendkívül kirívó a viselkedése, és igen fegyelmezetlen. Ezek, és a szakmai véleményen alapján először egy fiúneveldébe fog kerülni, nem nevelőszülőkhöz, majd ahogy halad előre az ügy újra kivizsgáljuk, hova tudnánk őt elhelyezni, esetleg visszaengedni őt az ön felügyelete alá. – A sírás kerülget, értetlenül cikázik a tekintetem anyám és Mrs. Brown között. Feljegyzések? Nem is tudtam, hogy vannak rólam ilyenek. Tolvajnak tituláltak a többiek, mert néha megettem valamelyikük szendvicsét, vagy elvettem a szuperhősfiguráikat, de vissza akartam én adni! Csak annyira éhes voltam… Meg nem is engedtek engem játszani velük. Mindig ki voltam közösítve. Csak szerettem volna én is szuperhősöst játszani. A düh vörös ködje terül el a szemem előtt, dacosan hátralépek. Mrs. Brown nem hökken meg ezen, kedvesen leggugol hozzám, és mosolyogva kérdezi: Szerinted elfér a hátizsákodba néhány holmi, amit szeretnél magaddal vinni? A macimra gondolok, meg az autóimra, azokat biztosan bele tudom tömködni, más annyira nem érdekel. A legtöbb holmi már úgyis sokadkézről került hozzám, hímzett monogramok, amiknek nem ismerem a gazdáját, feljegyzések, amiket nem értek, maszatok, amiknek sosem tudom meg az eredetét. Dolgok, amik sosem voltak az enyémek igazán.
Egy fekete autó hátsó üléséből bámulok kifelé, éppen, hogy leér a lábam, és a nyakamba vág a biztonsági öv. Az állott szag helyett fenyőfa illat és valami számomra ismeretlen bűz kering, kicsit émelyítő. Ritkán autóztam, anyám nem szereti pazarolni a benzint. Az utakat övező házakat nézem, erre még sosem jártam. Többemeletes családi házak, rendezett, színes kertekkel, van, ahol épp vizet spriccelnek láthatatlan csövek, hogy a virágok szomját oltsák. Látok egy német juhászt, aki vidáman ugrándozik egy labda után, szép autók tömkelege áll a garázsok előtti feljárón. - Szerencséd van. – mondja vidáman Mrs. Brown. – Felszabadult egy hely a St. Micheal’s Fiúneveldében. – Elrántom a tekintetemet az utcáról, a gyámügyest nézem. Rám néz a visszapillantóból, majd újra az útra fókuszál. – Csupa fiúval lakhatsz majd együtt. Harmincan lesztek. Hidd el, szuper jó móka lesz! Nem leszel egyedül majd. Mindennap iskolába mentek együtt, miután megreggeliztek. Úgy hallottam nagyon finom ott a reggeli rántotta. – Rajzfilmekbe illően hangsúlyozik, szeretné, ha ellazulnék. Én nem tudom mit mondjak, máris hiányzik az otthonom, az anyám. Véletlenül a konyhaasztalon hagytam a szülinapi köszöntésemet is. Visszatartom magamat, nem kérdezem meg, mikor mehetek haza. Úgy érzem, hogy ez már sosem fog megtörténni úgysem, és hamis ígéretekből már elég régóta elegem van. A házakat fák váltják fel, egy kisebb erdő övezi a főutat, majd egy óriási telek tárul elém a semmiből. A hatalmas füves terület közepén egy kastélyszerű építmény áll, legalább háromemeletes, oszlopok tartják a felső emeletek teraszait. A tető veszélyesen meredeknek tűnik, a cserépfogak a telek tökéletes mosolyát idézik. Az ablakokat díszítés keretezi, az üvegtáblák mögött rácsokat látok. A kapuban egy idős nő áll, integet amint Mrs. Brown felhajt a kovácsoltvas bejárat elé. - Megérkeztünk. – szól a gyámügyes, majd kiszáll, és az én ajtómhoz sétál. Kinyitja, kiveszi a hátizsákomat, majd felsegíti rám. Mindeközben végig az idegent figyelem. – Thoren, ő itt Mrs. Abigail Fleming, ő az otthon egyik vezetője. - Üdvözöllek, Thoren. Milyen néven szólíthatlak? – Kedvesen rám mosolyog, ősz haja egy vaskos fonatban lóg a derekáig, ott, ahol a fehéres blúzát a sötétzöld szoknyájába tűrte. Elgondolkozok a kérdésén, majd bizonytalanul felelek. – Rennie. Vagy Thor. A hátamra teszi a kezét és beterel a hatalmas udvarra. – Rennie, bemutatlak a nevelőknek. Aztán pedig beköltözhetsz a szobádba – arra már itthon lesz a többi fiú is. – Szavai helyett inkább a formára vágott sövényt figyelem, amin még nem kezdtek rügyezni a levelek. Az egyik oldalon két rozoga focikapu áll felállítva, a másik végén egy életnagyságú sakktábla terül el, körülötte padok, amelyekből hiányzik egy-egy léc. A ház majdnem kitakarja, de kiszúrom a hátsó kertben a hatalmas tölgyfa ágán csüngő abroncshintát. - Ma három nevelőnk dolgozik, illetve Bobby a konyhán. – Mrs. Fleming kinyitja előttem a nehéznek tűnő sötétbarna duplaajtó egyik szárnyát, majd maga előtt tol engem, így érünk be a kastély halljába. Tágas helyiség, velem szemben egy lépcső vezet felfelé, két oldalra egy-egy nagy terem nyílik. A sötét parketta kék tapétában folytatódik, fával szegélyeztek szinte mindent. A bútorok smaragdzöldek vagy tengerészkékek, minden annyira komoly és sötét. Körbepillantok, beiszom ezt a kontrasztot, amit az otthonomhoz képest mutat ez az intézet. Túl kicsinek érzem magam. Egy fiatal nő áll előttünk, vörös haja ugyanolyan fonatban lóg a hátán, mint Mrs. Flemingnek, de sokkal rövidebb, néhány kóbor hajszál csiklandozza a nyakát. Mosolyog, szeplős arca kedvesnek tűnik. – Szia! – köszönt, lehajol hozzám, és felém nyújtja a jobbját. A zöld blúzának ujja felcsúszik a csuklóján. Amíg a kezét tanulmányozom, az intézetvezető beszélni kezd. – Ő itt Isabelle, az egyik legújabb nevelőnk. – Megrázom a kezét, elvesznek az ujjaim a tenyerében. – Ő itt Melinda. – Egy anyám korú nő lép ki egy íves átjáróból, kék ruhában libeg felém, barna haja az álláig ér. – Végül pedig nemsokára találkozunk Karennel, aki most éppen a fiúk apró-cseprő ügyeit intézi, és a férjével, Bobby-val, aki a konyhánkon dolgozik felváltva Leonnal. – Mrs. Fleming megfogja a kezemet, az ebédlőbe vezet, arra lépünk, amerről Melinda érkezett. Két hosszú asztal terül el előttem, fehér abrosz lóg alá róluk, egy harmadik rövidebb pedig a bal fal mellett húzódik. – Itt fogtok napi kétszer vagy háromszor enni a fiúkkal. A reggeli fél nyolckor kezdődik, addigra iskolakészen kell lennetek. Hétvégente nyolckor eszünk, majd az ebéd fél kettőkor lesz feltálalva. A vacsora mindig hatkor van, akinek esetleg iskolai programja van ehet később is, hét fele. Aki megéhezik étkezések között gyümölcsöt ehet. – Mrs. Brown mögöttem áll, türelmesen kivárja, még az intézetvezetőnő átad engem Isabelle-nek, aki egy soron kívül elkészült rántottával vár. – Gyere, Thoren, egyél egy kicsit! – A hátizsákomat leveszi rólam, mellém teszi egy székre, és a hosszú asztalka egyik szélére letelepedve magányosan nekilátok a tojásnak, a gyomrom hangos ujjongásba kezd. Isabelle kérdezget engem, mik a kedvenc ételeim, sportjaim, mit szeretek játszani, tanulni. Egy-egy falat között válaszolok neki, de igazából Mrs. Brown és Mrs. Fleming beszélgetését hallgatom, akik kimentek a konyhába kávézni. - Nem, az édesapja börtönben ül. – Megáll a kezemben a villa, magamra erőltetek egy mosolyt, hogy Isabelle ne kezdjen gyanakodni arra, hogy kihallgatom a másik két nőt. Az apám arca felsejlik előttem, képekről ismerem csak, és tonnás súlyként ül a mellkasomon ez a tény. Bűnöző, egy senki, akinek a nevét sem szabad kimondanom. - Nem találtunk egyetlen rokont sem, aki befogadhatná, a nagyszülők halottak, egy nagymamát leszámítva, aki magát is alig tudja ellátni. Az anyja oldaláról egy nagybácsi volt, aki túladagolásban halt meg, az apja nővére pedig ismerten alkoholfüggőséggel küzd. Én csak rágom a tojást, kicsit gumis állagú, de az éhségem sokkal erősebb a válogatásomnál. Mrs. Fleming felvezet engem a harmadik emeletre, miközben arról beszél, hogy ide csak engedéllyel lehet feljönni. A nevelők, illetve az ő lakrészük van itt, az iroda, a raktárak. Behúzom a nyakamat, alig merek körbenézni, beinni ennek a végtelen nagynak tűnő helynek a látványát. Az intézetvezetőnő egy névtáblával ellátott ajtóhoz vezet, Mr. Robert Fleming, olvasom, és egy ősz hajú, kedves arcú férfi vár engem. – Thoren. – köszönt nyugodt hangon, kihúz nekem egy széket. – Üdvözöllek a St. Micheal’s Fiúneveldében, ami a valahai fiamról kapta a nevét. – A falon függő kisbaba képére néz, mély levegőt vesz. – Ha van bármi kérdésed, nyugodtan tedd fel most is, vagy bármikor. Gondolkodom, de csak egyetlen dolog jut eszembe. – Mikor mehetek haza? Mr. Fleming szája egy vonallá húzódik össze, kissé lehajtja a fejét. – Attól tartok Thoren, ezt senki sem tudja megmondani neked most. Mrs. Brown elköszön tőlem, leguggol hozzám a hallban, és elkezdek pánikolni. Tényleg itt hagy? Tényleg egyedül maradok? Riadtan pillantok Melindára, aki a vállamat fogja, és várja a hazatérő fiúkat. – Mindjárt itt vannak! Aztán a szobatársaid megmutatják, hol fogsz aludni. – Szótlanul várom, ki alszik majd felettem. Négyen leszünk egy szobában, ezt már elmondták nekem, és rettegek, hogy kiderül, valami idegesítő csapathoz kerülök-e majd. Mrs. Brown kilép a duplaajtón, de majdnem fellöki őt az áradat, amit kék egyenruhás fiúk jelentenek, vidáman beviharzanak a hallba, önfeledten. Nézem őket, és remélem, hamar én is beszokok ide. - Fiúk! – Jelenik meg Mrs. Fleming a hallban. – Új lakónk van. Köszöntsétek Thorent! – mutat rám, én pedig behúzom a nyakamat. Húsz fiú pillantása nehezedik rám, érzem, ahogy lyukat égetnek a bőrömbe. A csoport vegyeskorú, vannak nálam sokkal idősebbek is, de fiatalabb, kisebb fiúkat és észreveszek. Nem is tudom, hogyan kellene reagálnom most. Annyira furcsa hangulata van a komoly egyenruhájuknak, ahogyan az enyémhez hasonló rosszgyerek arcukkal párosulnak. – Keselyűorrú! – kiáltja el magát egy nálam idősebb és magasabb fiú, vastag szemöldöke mélyen ülő barna szempárt keretez, megszólalását néhány tompa vihogás kíséri. – Benjamin! – szól rá élesen, Mrs. Fleming, és felfelé mutat. Nem kell semmit mondania egyetlen nevelőnek se, a fiú sunyi mosollyal elindul a lépcsőn, azon gondolkozom, hova mehet, miközben a bőrcipőjének a nyomát figyelem a koszos zöld szőnyegen. - Andy! – szólal meg az intézetvezetőnő – Kérlek, vezesd Rennie-t körbe, és segíts neki beköltözni Keith helyére. Andy előlép, velem egykorú lehet, szelíden rám mosolyog. Szőkés haja rendezett frizurában lehetett reggel még, most kissé szétziláltan ugrándoznak a tincsek a feje tetején. A fekete hátizsákja csak a jobb vállán lóg, blézerén az ebédről árulkodó piros folt éktelenkedik. – Andy vagyok. – int nekem, én pedig megszorítom a hátizsákom pántját, és követem őt, ahogy felsiet a lépcsőn, majd a hosszú folyosón jobbra fordul. Itt is ugyanazok a színek dominálnak, de a szobaajtók közé nagyméretű csoportképeket függesztettek szép fa keretben. Amint a többi fiú tekintete elől elmenekülünk gyorsítok a lépteimen, hogy mellette sétálhassak. – Thor. – mormogom, de nem nézek rá. Érzem, amint felém néz, az arcomat kutatja, de nem szólal meg. Majdnem az utolsó ajtóig sétálunk, hirtelen nyúl át előttem, hogy kinyissa az egyik szobát. – Üdv otthon! – mondja, majd lehajítja a táskáját egy komód mellé. – Keith ágya volt az enyém alatt. – mutat a bal kezem felé álló emeletes ágyra. – A szekrény legalsó fiókja volt az övé. – Leveszi a blézerét, és felakasztja az ajtó melletti kis fogasra. Én a hátizsákomat az ágyam mellé teszem, frissen van beágyazva, végighúzom a tenyeremet a puha paplanon. - A harmadik emeleten vannak a nevelők szobái, az iroda, ahol Mr. Fleming dolgozik, meg oda szoktak minket felcipelni, ha le akarnak minket cseszni. A folyosó közepén a szélesebb ajtó mögött lesz a fürdő, ott van a wc is. – Gesztikulál a kezeivel. – A földszinten van az ebédlő, a konyha, ahová nem mehetünk, a másik oldalon meg a nappali, a tanulószoba. – Értően bólintok, bár arra gondolok éppen, hogy ebbe a kastélyba vagy tízszer beleférne az otthonom. – Szerintem még nem hoztak neked egyenruhát. Bár lehet holnap még nem jössz velünk suliba, át kell téged íratniuk. Hacsak nem a Liberty Roberts suliba jártál eddig is. – Megrázom a fejem válaszul. Andy az ágyam szélén húzódó létrára lép, lábán már nincs cipő. – Ruhát hoztál? – folytatja a kikérdezést. Válaszul megint fejet rázok, de rájövök, hogy nem látja, így gyorsan felelek inkább, a hangom kissé rekedten. – Nem sokat. - Szerencséd van. – Zengi vidáman. – Kapsz egy csomó új cuccot akkor. – Megnyugtat a vidámsága, azt sugallja, hogy nem lesz olyan rossz itt azért. Hallom, ahogyan kényelembe helyezi magát felettem, recseg a fa, ahogyan fészkelődik. – Én általában DJ-vel és az öccsével lógok, a többiek vagy túl stréberek, vagy túl bajkeverők. – Nem tudom elképzelni, milyenek lehetnek az itt lakó fiúk, így csak nyelek egyet hangosan. Remélem a szótlanságom nem riasztja el Andy-t. – Ne is figyelj oda Benjaminra meg a bandájára! – kezdi gyengéden. – Tizennégy évesek, aztán minden kisebb diákot terrorizálnak. Ő meg a haverjai, Mark, Ethan meg Kyle. Majdnem ők a legidősebbek, rajtuk kívül csak két tizenhatéves van bent. Ők már elég nagyok ahhoz, hogy páros szobában lehessenek. – A hangsúlyából kiérződik egy kis irigység. Ujjaival az ágy szélén dobolhat. – Tudod, a másik két srác a szobában kicsit kattant. Eric meg Jude. Ha hoztál magaddal valami játékot rejtsd el a matracod alá, enyves a kezük. – suttogja lefelé, a hajának végét éppenhogy látom megjelenni a látóteremben. Felnézek rá, mosolyog, és én is kicsit elengedem magam.
Húsvét
Az áprilisi levegő megtölti a tüdőmet az első lélegzetvételem során, amikor a nevelőnők beindítják a reggeli ébresztőnek szánt trombitaszót. Felülök, kómásan, a szememet törölgetem. A medvémet becsúsztatom a matracom és az ágykeretem közé, szegénynek eléggé eltorzult az arca, mióta itt kell laknia egész nap. Andy teste is megmozdul felettem, olyan robajjal, hogy mindig azt hiszem, rám fog egyszer zuhanni tokostól. Szombat reggel van, a napsütés csiklandozza az arcunkat, az étkezőből tojás és pirítós illata száll fel. Le kell mennünk, csomó feladatunk van, hiszen holnap húsvét vasárnap lesz, Biblia óránk van délelőtt, meg kézműveskedünk. Nekem még leckém is maradt tegnapról, a könyvtárban ücsörögve kell megírnom egyedül, ha csak Andy nem jön velem, hogy szórakoztasson. Magamra kapok egy farmert meg egy kék pólót, egy pár csíkos zoknit húzok és az új papucsomba bújok bele. A többiekre nézek, Jude még alszik, az új srác, aki megkapta az alsó ágyat pedig riadtan mered előre. Rámosolygok, de rám se hederít, egy hete került csak ide. Semmit nem tudunk róla, csak azt, hogy rendkívül okos, ugrott is egy osztályt, és külön pszichológus foglalkozik vele heti kétszer. Még mindig jobb fej, mint Jude meg az előző szobatársunk volt, így nem bánom, hogy velünk van. Azonban ő nem mondott nekünk semmi mást. Egy szót se. Emlékszem, én is mennyire meg voltam illetődve az első hetekben, szinte csak Andy-vel beszéltem, igyekeztem elkerülni mindenki mást. Valahol megértem a félelmét, de nem tudunk neki így segíteni, ha begubózik. Kínunkban már Okostojásnak neveztük el, hátha a becenév kis életet lehel bele. Tegnap megkértem, hogy segítsen a leckében, de csak riadt szemekkel meredt rám, majd bement a hálónkba. Kilépek a folyosóra, a szobákból kiszállingóznak a többiek is, megyünk a közös fürdőbe, mint egy álmos horda. Az emelet közepén elhelyezkedő helyiségbe lépünk, sorba állunk a négy wc-hez, majd fogat és arcot mosunk. A hűvös víztől éberebb leszek, vidámabban száguldok le az étkezőbe. – Thoren! – zördül rám Sandra, az éjszakás nevelő, aki kissé kótyagosan tartja a kezében a fekete kávésbögréjét. Bűnbánó arccal lassítok, rá se nézek, amint mellette elhaladva belépek a hosszú asztalokhoz. A szokásos helyemre ülök le, velem szembe DJ ül és az öccse, Ty, balomon Andy szokott ülni, jobbomon pedig az új gyerek. DJ köszönt, suttyomban beleharap egy pirítósba, majd gyorsan megrágja azt, lenyeli. – Helló, haver. Délután focizunk? – kérdezi reményteljes szemekkel, én pedig bólintok, végre valami, amit várhatok. - Ha befejeztem a leckémet. Dj vidáman bólint nekem, majd az öccsével kezdenek hüvelykujj birkózni, rám se hederítenek. Jelenleg rajtuk kívül még egy feketebőrű fiú lakik velünk, illetve kettő latinamerikai, mindenki más fehér, mint a hó, és ettől zavaróan kitűnnek, állandóan őket veszik a nevelőnők észre először. A kis asztalnál ül Karen, bongyori haja nagyon sok helyet foglal el, mellette Melinda és Patricia, az asztal végén Todd, az éjszakás őr és az asztalfőn Mr. Fleming, makulátlan öltönyéről bárhonnan fel lehetne ismerni. Előttem egy adag tojás gőzölög, ugyanolyan gumis, mint szokott lenni, de a gyomrom hálásan korog. Meg kell várni a többieket, hogy elkezdhessünk enni, de van, aki már becsempészett a szájába néhány falatot. Andy mellém siet, majdnem elkésik, de lazán vigyorog, mikor mellém huppan. Ezalatt a röpke hónap alatt legjobb barátokká váltunk, a legtöbb időnket együtt töltjük. Ezelőtt nem voltak barátaim, legalábbis ilyen közeliek sosem, és kicsit marja a keserűség a gyomromat, mikor arra gondolok, talán valami jó is lehet abban, hogy nem élhetek anyámmal. Egyszer jött meglátogatni engem, az első itt töltött hetemen, aztán arra hivatkozott, hogy túl fájdalmas engem látnia. Nyelek egyet, nem akarok most rá gondolni. A falakat bámulom, nem változott semmi március óta, viszont ahogy végignézek az álmos arcokon megállapítom, hogy sok köztük a számomra is új fej. Vannak azok, akik nagyon hamar kicserélődnek, egy hónap vagy kettő és hazamehetnek, vagy nevelőszülők jönnek és őket választják, és vannak olyan alakok, mint Nagybácsi, aki hatéves kora él itt, most pedig lassan betölti a tizennégyet. Türelmetlenül kocogó villák szimfóniája köszönti a nyolc órát, és már rajthoz álltak ujjaink, éhesek vagyunk. Azonban Sandra aggodalmasan összehúzza a szemöldökét, mikor benéz hozzánk, és látja, hogy az új gyerek széke üres. – Felmegyek érte. – szól oda halkan Flemingnek, aki bólint, majd feláll, hogy köszöntsön minket és engedélyt adjon a reggeli elkezdéséhez. Összenézünk Andy-vel, de ő csak meghúzza a vállát.
Délután kettő körül járhat az idő, a focipálya körül lebzselünk, várjuk, hogy Benjaminék mikor engednek minket oda. Jóval kevesebben vannak a nálunk idősebb fiúk, de így is képesek befoglalni az egész pályát. - Aztán majd Mrs. Fleming fogja és felrángat minket. – mondja DJ, de nem figyeltem oda rájuk, nem tudom, miről lehet szó. Andy válaszol neki valamit, de aztán kiszáll a beszélgetésből, Jude és DJ tovább pampognak valamiről. - Benjamin, mikor jöhetünk már mi? – kiált oda Andy, de csak egy tucat középsőujjat kap válaszul. Frusztráltan sóhajt egyet, majd ledobja magát a friss fűre, a farmerjén biztosan hatalmas zöld foltok fognak virítani. Kyle felrúgja a labdát magasra, hiénaszerűen vihog, majd alászaladnak a srácok, majdnem összeütköznek az izzadt fejek. Én megigazítom a kék pulóverem ujját, intek DJ-nek, hogy inkább menjünk mást játszani, mert sosem fognak minket odaengedni. Felállok, előrelépek, és ezzel az ártatlan mozdulattal felhívom az idősebbek figyelmét magamra. - Nézd a keselyűorrút! – üvölt oda valamelyik, majd a röhögés hamar elhal. Körbenézek, mert vészjósló ez a csend, és meg is látom az új srácot felénk lépdelni, mögötte pedig Markot, aki egy tojással közeledik felé. Katasztrófaturisták vagyunk, visszatartott lélegzettel figyeljük, ahogy az új srác feje tetején szétnyomja a tojást, a szobatársam összerezzen, nem mer mozdulni. – Idióta stréber! Nyomorék Egghead! – zengi Mark, és az ablak fele pillant. Abbahagyja a nevetést, és a ház mögé szalad, úgy sejtem az egyik nevelőnő kiszúrta, amint bántja a kisebbet. Benjaminék nem játszanak már, minket néznek ragadozószerűen, lehajol az egyikük, belemarkol a nedves földbe, majd egy maréknyi sarat felénk hajít. A friss föld illata keveredik a kosz ízével, ellepi a koratavasz az érzékeimet. Felállnak a többiek is, majd elfutunk. Hátranézek, de látom, hogy a stréber gyerek nem mozdul. A tojáslébe ragadt sárdarabok miatt nem is hiszem, hogy sok mindent lát. Legszívesebben továbbfutnék, de mélyen legbelül érzem, hogy nem hagyhatom hátra. Ha én nem, más sem fogja összeszedni őt. Megtorpanok, visszafordulok, és elindulok felé. – Hé, okostojás, indulj már el! – kiáltom, de Benjaminék gyorsabbak. A seggfej ökle a magasba emelkedik és tompán csattan a srác arcán. Nekiiramodok, a Benjamin hátára ugrok és belekapok a hajába, érzem, ahogy a körmöm felhasítja a fejbőrét, ujjaim közé szorulnak a vastag hajszálak. Mint a matricát, Kyle lehámoz a haverja hátáról, de mielőtt elkezdhetnének engem püfölni megérkezik Karen, Isabelle és Patricia, megragadják az idősebbek grabancát. Miután mind megjelentünk Mr. Fleming irodájában, és Benjaminékat a sár feltakarítására ítélték, a fürdőbe megyünk Okostojással, hogy megmosakodjunk. A szeme alatt szörnyű folt kezd éktelenkedni, és megsajnálom őt. Előremegyek, kinyitom az ajtót, megtartom neki. Senkit se látok, leveszem a pulóveremet és a felsőmet, a sarokba hajítom, és megmosom az arcomat. A nedves föld illata keveredik az émelyítő barackos kézmosóval, a barna szennyvíz lecsorog a nyakamon, a mellkasomon hagyja a retek csíkjait. Felnézek, a tükörből látom, hogy Okostojás ugyanott áll, meredten, nyers tojástól bűzölögve. Sóhajtok egyet, és a zuhanyzók felé lépek, hogy belökjem őt az egyik rózsa alá. Észreveszem, hogy az utolsó fülke előtt el van húzva a függöny, és valakinek a cipős lába lóg ki alóla. - Haló, mit csinálsz? – kérdezem, amint elrántom a műanyagot, és meglátom Nagybácsit, amint a sarokba simulva áll, keze az ágyéka előtt. - Semmit! Hagyjál már! – Elsuhan mellettem, ijedten, mint akit rajtakapták valamin. Sejtem mit csinálhatott. Okostojásra nézek, aki ugyanolyan meglepett, mint én, majd nevetésben törünk ki – az első hangok, amiket ittléte óta kiadott a srác.
Húsvét vasárnap busszal megyünk a templomba, egy hatalmas csorda teli hangos és neveletlen fiúval. Mindannyiunk csinos fehér ingbe vagyunk öltöztetve, komikusan nagy nyakkendővel a nyakunkba, mindenkié ugyanolyan tengerészkék. Sorban lépkedünk be, beszólok a Nagybácsinak, aki megkérdezi, hogy megtanítson-e minket hokizni, ha már ennyire nem tudunk leszállni róla. Nevetek rajta megint, belebokszolok a vállába, és mondom neki, hogy üljön mellénk. Úgy sincsenek barátai, eléggé különc srác, a korabeliek nem igazán kedvelik őt. Mondjuk megértem, egészen sokat henceg, pedig semmije sincsen, ahogyan nekünk se, és látogatni se járnak hozzá. Örökbefogadható lenne, mert lemondtak róla, de senkinek se kell egy nagypofájú, felelőtlen tizenhárom éves. Valahol sajnálom is őt, de amint ránézek a koraöreg arcára, meg tudom érteni, miért nem ő az aranygyermek. Besorolunk a hátsó padokba, Andy mellé ülök, és intek Okostojásnak, hogy tartson velünk. Kettejük közé szorulok be, és felkészülök a hosszadalmas, unalmas misére. Elnézek a sorunkon, Andy, én, Okostojás, Nagybácsi, DJ és Ty – egy olyan csapat, amiről tudom, hogy sokra visszük még. Egy olyan csapat, akinek a társaságában nagyon jól érzem magam.
Délután a tanulószobában ülünk, van még egy beadandóm, amit Okostojás elkezdett nekem, de muszáj befejeznem. Andy mellettem ül, pattog a lába, idegesnek tűnik. A jobbkezem leszakad, annyit írtam már, a ceruza nyoma belevájódott az ujjamba. - Hagyd már abba, nem tudok így koncentrálni! – szólok rá, de fel se néz. - Akarsz valami király dolgot látni? – kérdez helyette, majd végre rám néz. – Bízhatok benned? - Persze. – vágom rá gondolkodás nélkül, de hátradőlök, mert nem tudom, mit akarhat. - Nem mondhatod ezt el soha senkinek, világos? Muszáj, hogy megígérd. – Hangja aggodalmas, de bizalmas. - Ígérem, persze. – felelem komolyan, a szemébe nézek. Andy feláll, a könyvtár végébe sétál, az utolsó könyvespolc mögé áll. - Egy hangot se adj ki, rendben? – kérdezi, majd elkezd furcsán rángani. Nagy levegőt vesz, majd pillanatok alatt torzzá válik, hátralépek, annyira meglepődök. Kettőt pislogok és már egy oposszum áll előttem, hosszúkás orrával és gombszemével engem figyel, Andy ruháiba bugyolálva. Megint teszek egy lépést hátra, és elbukok egy halom kidobásra szánt könyvben, hanyatt esek, a fejemre zuhan egy kötet. Az oposszum alakja felborzolódik, és amilyen gyorsan előtűnt, olyan gyorsan visszaváltozik Andy-vé. - Mit mondtam? Maradj csöndben, te idióta! – hangja halk, de szinte üvölti a suttogását, ahogyan magra kapja a melegítőjét, majd a pólója után kap, hogy felhúzza magára. - Mi történik itt? – les be a legújabb nevelőnk, Greg, akinek sajgó fejem ellenére én felelek, hogy semmi. Életem legszürreálisabb húsvétja az idei.
Karácsony
Hóesésre ébredünk. A trombitaszó most egy karácsonyi dallamot játszik, vidámság járja át az otthont. Téliszünet van, december 23., és egy hete feldíszítettük már a kastélyt. Isabelle egésznap mikulássapkában járkál, forrócsokit csinál bárkinek, aki kéri, még nekünk is, akik most már tizenkétévesek leszünk lassan. Felveszem a fehér pamutpólómat, piros melegítőmet és elbattyogok a mosdóba, magam mögött hagyva a nehezen ébredező Andy-t és Okostojást. Késő estig beszélgettünk, a tetőn ücsörögtünk, mert sikerült rájönnünk, hogyan szerelhetnénk le és vissza a rácsokat. Vagyis, Egghead jött rá, de szeretjük ezeket a kis dicsőségeket megosztani egymással. 1996. húsvétja óta Andy-vel elképesztően közel kerültünk egymáshoz, gyakran ikreknek is neveznek minket, bár nem hasonlítünk külsőleg. Okostojás is a bizalmasunk lett, neki tavaly mondta el Andy, hogy alakváltónak született, a fivérek meg Nagybácsi csak az idén tudta meg. Először annyira bizarr volt elképzelni, hogy a felettem lakó fiú éjszakánként oposszum formájában kísért minket, de hamar hozzászoktunk ahhoz, hogy a csendes éjszakai lepel alatt, mikor a csillagos eget nézzük a tetőről plédekbe bugyolálva Andy átváltozik és úgy lóg velünk. Szótlanul, az állati bőrében, amibe nagyon ritkán bújhat csak, mindenkitől elrejtve. Nagybácsi velünk töltötte az éjszakát, most a negyedik hely üres nálunk, és a szobatársával ki nem állhatják egymást, tehát amíg lehet nálunk dekkol. Lassan úgyis elkezdheti az életét, mindig arról mesél, hogy hazamegy, egy tengerparti kisvárosba az apjához, aki hentes ott. Ő is annak szeretne tanulni, nagyon másnak nem is tudna, mert éppenhogy meg nem bukik. Mindenki kicsit izgatott. Hiába közelegnek az ünnepek, ma jön egy pár, akik szeretnének örökbefogadni egy fiút. Korombelieket keresnek, de engem nem érint a dolog, mert anyám nem mondott le rólam. Nagyritkán eljár hozzám látogatni, ilyenkor suli után egy semleges helyen kell vele találkoznom, de ezek a délutánok csak keserédes fájdalmat hagynak maguk után a szívemben. Már tudom, hogy nem fogok hazamenni. Hiába józan anyám, mikor velem van, látom és érzem rajta, hogy egyébként nem az. A dühhöz már túl fáradt vagyok, a reményhez meg túl idős. A kastély télen igen hűvös, a fürdő járólapja is megfagyasztja a meztelen talpamat, ahogy a fogamat mosom. Dj és Ty megjelenik az ajtóban, bólintok nekik, majd kiköpöm a számban összegyűlt mentás habot. – Hé, sok sikert nektek mára! - Ah, hagyjad, úgyis mindig tökéletes fehér fiút keresnek. Amúgy se akarom, hogy elszakítsanak minket egymástól. – Néz rá komolyan a mellette álló öccsére, aki már mossa a fogát, szótlanul mered a bátyjára. Őket elnézve a fürdő zöldes ledfényében, valahol megértem, hogy nekik itt sokkal jobb. Együtt. Ketten a világ ellen. Zsizsegnek a fiúk körülöttem, tizenhárom fiú felel meg a mai látogató pár feltételeinek. Lekváros párna a reggeli, egy pohár tejjel és nutellás kenyérrel, de úgy érzem, senki sem a különleges kaja miatt ilyen felpörgött. Mrs. Fleming is karakteridegenül nyugtalan, igazgatja a tökéletesen egyenes terítőket, odajön hozzánk, hogy a kócos hajunkat ügyes mozdulatokkal összerendezze ráncos, bütykös ujjaival. A reggeli szokatlan csendben telik, a rágás és nyammogás alapzaját nem töri meg a vihogás, a vidám csevej, ami sosem marad el. Sok gyereknek hiányzik a karácsony otthon. Nagybácsi hatalmas, díszes fákról mesél, sok-sok ajándékról, de mind tudjuk, hogy hazudik. Mások sokkal szerényebb szentestékről mesélnek, az ő hiányuk valódi és szívbemarkoló. Nekem is hiányzik anyám. Két hete láttam, hozott egy tábla csokit, meg egy sálat ajándék gyanánt. Nem tudtam annyira örülni neki, mikor láttam az új kabátját és táskáját, amit a legutóbbi lovagja aggathatott rá alkoholmámorosan vagy valamilyen drog tompa kábulatában. Mi, akiket nem vihettek haza az ideérkezők, reggeli után azt csinálhatunk, amit szeretnénk, csak a nappalit kell szabadon hagynunk. Andy-vel felvesszük a pufi kabátunkat, sok sikert kívánunk Okostojásnak, akinek furcsa zöld árnyalat festi betegesre a tekintetét. Nem izgatottnak tűnik, hanem idegesnek, mintha bármikor idehányhatna, mintha legszívesebben lekaparná a bőrét ahelyett, hogy felöltözzön, kicsinosítsa és eladhassa magát az érkezőknek. Mrs. Fleming félrevonta tegnap, és bizalmasan megjegyezte neki, hogy őt ajánlották a párnak elsősorban, mert mind a magatartása, mind a tanulmányi eredményei kiválóak, a terápiával is jól halad. Andy-vel nagyon sajnálnánk, ha az egyik legjobb barátunk itt hagyna minket, de azzal is tisztában vagyunk, hogy ez az egyik legjobb dolog, ami történhet az itt lakókkal. Legalábbis a legtöbbükkel.
Ketten kimegyünk a frissen hullott, szűz hóba, megvakulunk szinte, annyira csillogó a jéghideg takaró. Hócsatát rendezünk, Nagybácsi is csatlakozik hozzánk, majd néhány idősebb fiú is. Amint megjönnek a látogatók abba kell hagynunk a hajcihőt kicsit, Melinda szigorúan szól ránk, de arcán végig műmosoly feszül, amitől kellemetlenül érzem magam. Mintha robot lenne, nem ember. Ha lehetne választani, akkor ő volna a kedvenc nevelőm, anyámra emlékeztet, arra a pár jó pillanatra, amije volt neki. Egy anya, akim sosem lehetett. A pár egy szolid szürke autóval érkezik, kiszállnak, konzervatívan, de elegánsan öltöztek fel, szövetkabátuk és kerek szemüvegük miatt híres tudósok, professzorok jutnak róluk eszembe. A nő barna haját egy-egy ezüstszál díszíti, a férfi már teljesen megőszült, de így is fiatalosnak tűnik. Az a negyvenes, aki simán elvegyül a főiskolások között is. Az idegenekre meredünk, ahogy most bekíséri Melinda őket, mi pedig lassan újra belelendülünk a szúrósan jeges labdák dobálásába, arcunk kipirult, kezünk szinte lilásba hajló vörös már. Éppen belátunk a nappaliba, oda-odavetek egy pillantást, Okostojást figyelem, aki a sarokban ül az őrülten villogó karácsonyfa előtt, a térdét markolja eszeveszetten, és egyszercsak felpattan és elkezdi verni a hozzá legközelebb álló fiút. Tátott szájjal bámulom mi történik, az arcomba kapok egy golyót, ezer apró tűszúrásra emlékeztet a fájdalom, a nyakamba is beesik egy kis hó, de oda se fordulok, meredten nézem, ahogy a rémült házaspár egymásba kapaszkodik, a nevelők pedig küszködve szedik szét a két srácot. A többiek furcsállják a viselkedésemet, Andy is odajön, benéz az ablakon, majd kicsúszik a száján: - Mi a lófaszt csinál ez?
Három órát töltött fent Okostojás Mr. Fleming irodájában. Kukán ül velem szemben, a földet bámulja, meg se rezzen, hiába faggatjuk. Feladjuk a dolgot, elengedjük, egy pakli franciakártya kerül elő és hatan játszunk, Nagybácsi, DJ és Ty is beszáll. Alig férünk el a kisszoba padlóján, senki se meri megemlíteni a mai napot, meg azt, hogy Okostojást kiíratják minden klubból jövőre, ez a büntetése. Végül egy másik srácot választottak, egy fiatalabbat, mintha egy elfoglalt faszi választana szeretőt, mindig a legkisebbek mennek előbb. Ránk telepedik a sötétség, mindenki visszamegy a saját szobájába, Nagybácsi is, mert fél, hogy ma többet fognak hozzánk benézegetni. Andy lelopózik a konyhába enni valamit, mi pedig leszedjük a rácsot és kiülünk a tetőre, a jeges levegő szúrja a tüdőmet és az arcomat. Utoljára összeszorítom a számat, ránézek Okostojásra, és megkérdezem: Miért csináltad? Hosszas csend következik, bámul kifele, a kovácsoltvas kapun túlra. Nem hiszem, hogy felelni fog, de végül mégis megteszi. – Azért, mert nem jó, ha vannak szüleid. Bántani tudnak. Megkötözni. Megütni. Megérinteni. – nyel egy nagyot, látom, hogy könnyek csíkozzák arcát. Veszek egy mély levegőt, próbálom feldolgozni, amit mondott. Igazán csak évekkel később fogom teljesen megérteni, mi történt vele otthon, miért nem akar már soha többé zárt ajtók mögé kerülni másokkal.
Másnap izgatottan kel fel újra az otthon összes lakója. A tegnap idegessége és reménye, a verekedés és a nap végi csalódás után valami ünnepi meghittség, mélyen rejlő, egészen a gyomrunk tájékáról sugárzó boldog nyugtalanság járja át a testünket. Holnap az ajándékaink várnak minket, a legtöbb adományból összeválogatott kis csomag, ritkán vannak benne hasznos vagy szuper cuccok, általában használt holmik, amik igazából senkinek se kellenek. De, persze, akinek nincs semmije, az örüljön bárminek is, vagy micsoda. Én sosem vártam itt az ajándékokat, csak a jó kajákat, és ez idén is így van. Leszaladunk a lépcsőn, tenyerünket csiklandozza a műanyag tűleveleket szimuláló garland, ami a korlátot öleli át, mint egy kígyó az ebédjét. A napot együtt töltjük, karácsonyi filmeket nézünk a nappaliban, forrócsokit iszunk, egyedül Okostojásnak kell a tanulószobában töltenie a napot, de az az igazság, hogy általában amúgyis oda rejtőzik el. A film után az ebédlőbe megyünk, mézeskalácsot díszítünk, bár nem sok kedvünk vagy kézügyességünk van hozzá. A kellemes fahéjas illat, ami belengi az étkezőt otthonra emlékeztet, anyám karácsony tájékán mindig fahéjas füstölőt gyújtott, mert sütni nem szeretett. Leülünk egy asztalhoz, jobbomon Nagybácsi van, megfogja az egyik színes mázat tartalmazó zacskót, és a szájába nyomkodja a felét. Megjelenik mögötte Isabelle, rászól, és ahogy Nagybácsi ijedtében a tarkójára emeli a kezét, felcsúszik a felsőjének ujja, megcsillan valami a csuklóján. Úgy tűnik csak én veszem észre, elkapom a kezét, az asztal alatt közelebb húzom magamhoz. Egy ezüstös színű óra van rajta, fém a szíja, az óralapja precíz munkának tűnik. - Honnan szerezted? – kérdezem suttogva, a hangom feszült vád, sejtem, miként jutott hozzá. Őt senki se látogatja, szegényebb, mint a templom egere. Nagybácsi koraöreg arcán egy önelégült, mindenttudó mosoly jelenik meg, rám kacsint, és felfele mutat, ami annyit tesz közöttünk: Majd a tetőn megbeszéljük. Nem sokkal később Benjamin, aki júliusban már túl öreg lesz ide, mögénk lép a nyakunkba önti a piros mázat, ragadok, és legszívesebben bemosnék neki, fel is állok, hátrahúzom az öklömet, de Isabelle már meg is jelenik közöttünk, zsálya, fahéj, és düh illatot áraszt, vörös haja figyelmeztetésként villan fel szemünk előtt.
Nem jön meg az ünnepi hangulatom, érthetően, és este megint a tetőn találjuk magunkat. Nagybácsi ül középen, az ablakunk keretének dől, Andy a másiknak veti hátát, én a legszélén. Dj tőlem távolabb fekszik, kicsit lejjebb, az eget nézi, Ty az ablakpárkányon, egyik lábbal a szobában figyel minket. Okostojás az ágyában fekszik, mély levegőket vesz. Nagybácsi az óráját mutogatja nekünk. – Tudjátok mi lesz a karácsonyi ajándékom nektek? Átadom nektek a világ legszentebb tudását. Megtanítom, hogyan kell ellopni értékes dolgokat. Az éjszakai őr, aki ünnepi időszakokban húzza a lóbőrt itt, Eddy, hangosan horkol, ahogyan kisettenkedünk a hátsó ajtón. A jeges téli hideg levegő arconcsap minket, de nem hozhattunk magunkkal sok mindent, mert gyorsan kell dolgoznunk. A lábunk alatt ropog a hó, de többnyire már letapostuk az elmúlt napokban ezt a kis ösvényt, így egy kis óvatossággal felderítetlenül eljutunk a kert végébe. A kerítésen ki lehet mászni, az egyik hátsókerti fára mászva, és Nagybácsi, révén ő a legmagasabb, bakot tart mindegyikünknek. Én még nem nőttem meg annyira, mindig is pár centivel alacsonyabb voltam Andy-nél, de ő az utóbbi évben lehagyott engem jó pár centivel. Ty-t Andy segítségével DJ húzza fel, Okostojásnak pedig én segítek. Legvégén Nagybácsi kapaszkodik fel a fára, meglepően ügyesen, pedig azt gondolnám az a sok cigi, amit suttyomban szívott el, megterhelik a szervezetét. A kerítés másik oldalára nyúlik ki ez a masszív ág, Andy mászik elől, a fa halkan ropog, a gallyak furcsán zörögnek. Amint a végéhez ér kissé lehajlik a növény kérges karja, ő pedig lepattan róla. Én következem, az ujjaim riadtan kapaszkodnak az eljegesedett faágba, de hallom Nagybácsi sürgetését, így megemberelem magam, hiába dobog a fülemben a szívem – előretörök és lepattanok. A talpamra esek, de a föld visszarúg, a térdemre zuhanok. Andy felém nyújtja a jobbját, felsegít, pont időben, mielőtt DJ bakancsa a nyakamat érné. A hatalmas házak mögötti kis utcán sétálunk, Nagybácsi beszél fojtott hangon. – Az utca végén lévő ház lakói elutaztak. Ha sikerül bejutnunk, már pedig Papa – itt magára mutat mindkét kezével – igazán ügyes a zárfeltörésben. – Lehelete gomolygó füstként száll fel. A fehérre festett ház hátsó ajtajához érünk, valóban nem látszik élet nyoma, bár lassan kettőt üt az óra, minden ilyen kihalt. Nagybácsi előrelép, felvillantja a csillogó apró fémrudakból álló ketyeréit és a zárba dugja egyből. Matat vele, közben magyarázza, mit miért csinál, majd hirtelen megfagynak az ujjai a művelet közben. Követem a tekintetét, az ajtó üvege mögött én is kiszúrom a belső mechanikus zárat, amit nem tudunk semmilyen trükkel széttörni, ha csak nem akarjuk a fél utcát felriasztani az izgatott lmukból. Csalódott sóhaj hagyja el többünk torkát is, leheletünk füstjel formájában juttatja el az Isteneknek a segélykiáltásainkat. - Van egy jobb ötletem. – szólal meg Andy, majd leugrik a két lépcsőfokon, halk puffanással ér földet. Egy bokor takarásába lép, és egy szempillantás alatt oposszummá változik, ruhái egy halomba gyűlnek össze. A hátsó terasz fadeszkái alá préseli magát, halljuk, ahogyan a talpunk alatt motorszik, majd a házban zörög tovább. Fél perc múlva egy legalább négy számmal nagyobb melegítőcuccban jelenik meg, elhúzza az átkozott riglit, majd önelégült mosollyal invitál be minket. - Szép volt öcskös! – mondja elismerően Nagybácsi, majd pulóverének ujjával áttörli a riglit. – Honnan vetted el a ruhákat? Ne hagyjunk ujjlenyomatokat!
December 25-én reggel elnyomhatatlan boldogsággal szalad le minden fiú a nappaliba, megkeresve a névreszóló dobozát. Az enyémben két pár zokni, egy póló meg egy kulcstartó van, mosolyt erőltetek magamra, majd felmegyek a szobámba elpakolni ezeket az apróságokat. A kulcstartóról már félig leszakadt a karika. Amint kihúzom a fiókomat megpillantom az igazi karácsonyi ajándékomat – az MP3 lejátszót, amit elcsentünk abból a kihalt házból. Andy is megérkezik, mosolygunk egymásra, ő egy digitális kamerát vett magához, lőtt is pár képet már rólunk, ahogy a tetőn nevetgéltünk együtt, megünnepelve az igazi közös karácsonyunkat. Nem is sejthettük, mennyire meghatározó lesz az életünkben ez a karácsony.
A karácsonyi ebédhez készülődünk, amikor ránk töri az ajtót DJ. Orrlyukai, mint a bikáé, kitágultak, kezei ökölbe szorultak. Dühtől eltorzult, fojtott hangon szólal meg: - Megölöm. Megölöm ezt a rohadékot! Értetlenül nézzük őt, próbáljuk kiszedni belőle mi lehet a baja, mire végre kinyögi, hogy Todd molesztálta Ty-t. Lesokkolódunk a hír hallattán, Okostojásnak ki kell mennie hányni. Nagybácsi viszont megfogja DJ vállát, maga felé fordítja és a szemébe nézve megszólal: - Nem szólhatsz senkinek, világos? Nem hinnének neked. Viszont sakkban tarthatjuk. Amikor ő az éjszakás bárhová kimehetünk, csak emlékeztetni kell rá, mivel is zsaroljuk. Nagyon sajnálom az öcsédet, de muszáj meghoznunk ezt a bölcs döntést. Mindenkinek ez lenne az érdeke. Így esett, hogy Todd akarva-akaratlanul is a cinkostársunk lett.
Közeli rokonság
Cheryl Dunn (née Whitner): NJK - ember - anya Grace Donna Dunn: NJK - farkas - lánygyermek
A gimnázium téli szünete előtti utolsó napján a szokásos helyünkön, a kis színházterem mögötti padon ülök, a velem szemben álló betonvirágtartóra teszem a bakancsom. Hideg van, lefagynak a kezeim, mikor előveszem a blézerem zsebében rejtegetett cigisdobozt és kiveszem az utolsó szálamat, a kopott vihargyújtom segítségével meggyújtom azt, mélyen beleszívok. Andy jön felém, leveszem a talpam, hogy átférjen mellettem, és megjelenik DJ is, mögötte a csaja, Jia. Kevés fekete gyerek jár a sulinkba, de Jia nem csak emiatt tűnik ki a tömegből, hanem magas, karcsú, nyaka hosszú, mint a hattyúé. Mindennap szoknyába jár, ami mindig csak éppen rövidebb, mint a dresszkódban meghatározott szigorú centiméterek, nehogy mi, fiatalok egy jó segget megláthassunk. Formás comjait egy fekete harisnyába rejtette, lopott pillantásokkal igyekszem beinni minden csinos formáját. Leülnek velem szembe DJ-vel a betonvirágtartóra, és a haverom azonnal bele is kezd. - Garrisonék elutaznak az újévre, üres lesz a ház… - Kikerekedik a szemem, majdnem kiköpöm a cigit a számból, olyan hevesen vágok a szavába. - Mi a fasz?! Ne a barátnőd előtt beszélj már ilyenekről, bazdmeg! – Jia behúzza a nyakát, DJ-re pillantgat, várja a reakcióját, de őt éppen találat éri, Andy hozzávágja az üres cigitartóját. - Tényleg kussoljál már! Ekkor megérkezik Okostojás, átlépi a lábamat, és lehuppan mellém. - Hallottátok, hogy Garrisonék elutaznak? – Egy emberként szakad ki belőlünk egy mordulás, szegényt eléggé megriasztjuk. – Majd a tetőn lebeszéljük. 2000 karácsonya óta számos betörésben vettünk részt, mind három mérföldön belül. A kis csapatunk megnyúlt, megerősödött, megismertük a helyi zsibvásárosokat, akik bármit felvásároltak tőlünk, nem kérdeztek semmit sem. DJ széles vállú, magas gyerek lett, de az öccse nyurga alkatúvá vált, rávert pár centit a bátyjára. Én, Andy és Okostojás nem nőttünk nagyra, de azért a gimnázium elején mi is behoztuk a lemaradást, közel egy magasak vagyunk, gyorsan és ügyesek. Mindig ugyanaz a forgatókönyv: Okostojás előáll egy tervvel, Andy oposszumként bejut a házba, ha van kamera alrágja a kábeleket, aztán beenged minket belülről, felkapunk mindent, ami mozdítható és már ott sem vagyunk. Nagybácsi már jó ideje elköltözött, saját életet kezdett. Néha visszajárt meglátogatni minket, e-mailezünk is, bár azt a nevelők ellenőrzik, bármit elküldünk, minden szavát elolvassák. Szerencsére nem jöttek még rá, hogy a gimiből tudunk videobeszélgetést indítani, amiben elmeséljük Nagybácsinak honnan miket sikerült összekapnunk, tippeket kérünk tőle. Okostojás igen ügyesen programoz, kulcsot is kapott már a komputerlaborhoz, így ebédszünet alatt beszökhetünk oda beszélni az öreggel. Most Wilmingtonban lakik – haza akart menni az apjához, de nem fogadta jól az öreg, így a legközelebbi nagyvárosba költözött csomagokat lopkodni és futárként dolgozni.
29-én este megindulunk a fánkhoz, amin kimászunk a szabadba. DJ Todd szemébe néz merészen, minden egyes alkalommal ezt csinálja, néma fenyegetés, egy ígéret, hogy nem sokára kicsinálja. Minden terv szerint halad, az Orgona utca széléhez érünk, az utca üres és kihalt, ez az ünnepi időszak meg a hideg mindenkit beterel a meleg otthonába. Amíg ők meghitten a családjukkal ünnepelnek a kandalló előtt, addig mi magunknak kell megszerezni a minimumot. Andy átváltozik, a ruháját amögött a bokor mögött őrizzük, ahol mi is meghúzzuk magunkat. Az oposszum gyors léptekkel szalad a 16-os szám felé, a terasza alá csúszik, majd várunk egy percet, ezután magabiztosan megindulunk a hátsóajtó fele. Andy már vár minket, furcsán szagolgat a levegőbe, látom rajta, hogy valami nem stimmel, de nem szól semmit. Összeráncolt homlokkal figyelem őt, de tudom, nincs sok időnk. A szemében látom, hogy ő sem tudja, mi nem klappol, bizonytalan, de lenyeljük, és ő is elkezdi kinyitogatni az előszoba szekrényeket. Feláll a karomon a szőr, az idegszálaim felborzolódnak, de követem DJ-t a hálóba, ahol kihúzkodjuk a polcokat, zsebre tesszük az órákat és az ékszereket. Oldalrapillantok, látom, hogy a haverom egy doboz óvszert is elrak, megállok és széttárom a karom, némán kérdezem, hogy komolyan? DJ megvonja a vállát, majd elrak egy bontatlan parfümöt, gondolom Jianak szánja. Alul Ty és Andy pakol, Okostojás őrt áll. Mi is lemegyünk, fent már nincsen semmi, de amint az utolsó fokra lépek Okostojás riadtan kiált be: - Takarodjunk innen, jön valaki! A lábaink dobogása rendezetlen káosz, a fivérek mennek elől, utána Okostojás, végül én és Andy, ő mezítláb teper. Egy magas férfi szalad utánunk, dühösen morog, szinte nem is evilágian gurgulázik. - Őt éreztem! – kiáltja Andy nekem, megragadja a kezem, úgy futunk, húz maga után, de az ismeretlen emberfeletti gyorsasággal lopja köztünk a távolságot, eltorzul a teste, és farkassá alakul. Alig hiszek a szememnek – hozzászoktam már, hogy Andy képes erre, de látni ezt a nyers, szinte veszett állatot… Megijedek, nem tudom feldolgozni a látványt. Engem bámul, szemével átlyukasztja a hátamat, aztán nekiiramodik, kecses állat repül a levegőben, háttérnek a csillagos égbolt szolgál borzas szőrrel borított testének. Éles fogaival belemar a karomba, azt hiszem, hogy egyből le is harapja, annyira éles fájdalom cikázik végig az egész testemen egyből. Abban a pillanatban térdre is rogyok, a bal kezemmel a másik vállamat fogom, az állat rángat engem, és szinte biztos vagyok benne, hogy meg fogok halni. Becsukom a szemem, beszívom az utolsó levegőmet, majd hirtelen éktelen vonyítás szeli át a csendes éjszakát. Azonnal tágra nyitom a szemeimet, Andy áll előttem, a farkas szeméből pedig az egy éve ellopott vadászkése áll ki. A földön kúszok hátrafele, Andy megragad és felránt, aztán maga után húz, ahogy otthagyjuk az utcán a vergődő farkast. Úgy érzem meghalok, lüktet a karom, ömlik belőle a vér, és kezdem túlságosan is könnyűnek érezni a fejemet. Az utolsó emléket az, hogy Andy a fejem alá teszi a bakancsát, hogy ne a betonnal ütközzön a koponyám.
Reggel az ágyamban kelek, a karom leszakad, annyira rohadtul fáj. A felkaromnál egy lepedőcsík köti el a vérzést, bár a seb sokkal kisebbnek tűnik, mint számítok rá, ahogy fáradtan odapillantok. Forró a bőröm, kiver a víz, alig kapok levegőt. Andy és Okostojás éberen figyelnek a szemközti ágyból, a legjobb barátom aggódva rágja az öklét. - Thor, figyelj most ide rám jól. Át fogsz változni vérfarkassá, világos? – Átható tekintete szinte kilyukasztja az enyémet, de nagyon ködös a tudatom még, a jó kezemmel vízért próbálok nyúlni. - A sebed elkezdett varázslatos módon összemenni. – hallom meg Okostojás remegő hangját. - Lázas vagy, nem sokára elkezd viszketni a bőröd, estefelé pedig farkassá fogsz változni. – Andy nyel egyet. – Elképesztően veszélyes leszel. Nem fogsz tudni magadról, le akarsz majd vadászni minden elédbe állót. Nagybácsi épp felénk tart, estére ideér és kocsival elviszünk a legközelebbi erdő közepére, és ott fogunk hagyni. Megpróbálok felülni, ízlelgetem a szavakat. Okostojás a kezembe adja a poharat, amit kikészítettek nekem. – A nevelők tudják, hogy nagyon beteg vagy, sikerült előlük eltakarnunk a vért meg a kezedet. – A homlokomra tesz egy jéghideg vizes borogatást, jólesően hagyom, hogy lecsorogjon a felesleges nedvesség az égő nyakamon. - Nagyon sajnálom, Thor. Az én hibám. – Andy hangja elfúl, sosem láttam őt sírni, de most kicsordul a szeméből egy csepp könny. Ez az, ami miatt kezdem felfogni mennyire komoly a helyzet. – Soha többet nem törünk be sehova.
Pokol az éjszaka. Nem sok mindenre emlékszem, csak arra, mikor a véres bőröm a földbe süpped, a jeges föld émelyítően erős szagára, arra, hogy hirtelen túl jól látok, elszédülök, érzem a kukacok illatát is, megnyúlnak a csontjaim, eltörnek és összeforrnak ugyanabban a pillanatban, valami kívülről összetör, szétszed, és újra összerak. Egyedül vagyok, és életemben először rettegek ennyire. Nem emlékszem az este többi részére. Reggel egy fenyőnek dőlve ébredek, anyaszült meztelenül, egy oposszum szagolgatja a lábamat, majd egy kupac friss ruhára néz. Nagyon nehéz a tudatom, nem fogom fel, mit akar ez az állat, de amint belecsíp a lábujjamba, a rajtam átcikázó adrenalin segít visszanyerni magamat teljesen. Andy áll előttem, állati valójában, megtalált, elött értem. Mély hála járja át a lelkemet, ahogy a ruhakupachoz kúszom, és magamra húzom a pólomat. Majdnem észre sem veszem, hogy a sebeim teljesen begyógyultak, nyomát is alig veszek észre a harapásomnak. A január első teliholdja is így telt, és hiába segített Andy nekem, egy teljes évembe telt, még valamennyire elkezdtem magamon uralkodni. Sosem voltam ingerült ember, de amióta farkas él bennem teljesen megváltoztam. Hiába küzdök, hogy visszakapjam önmagam, ez az este örökké megváltoztatta az életemet.
Függetlenség napja
Az első júliusom, amit önálló életemben átélhetek. Miután a gimnáziumi bizonyítványomat átvettem – Melinda és Isabelle kísértek el a ceremóniára minket – egy hónapom volt munkát találni és egy minimális kis összeggel kiköltözni az otthonból. Andy és Okostojás is velem végeztek, eldöntöttük, hogy együtt kezdünk új életet. Egyikünk családja sem alkalmas arra, hogy segítséget nyújtson nekünk, vagy hazamehessünk hozzájuk, így csak mi maradtunk egymásnak. DJ már egy ideje Nagybácsihoz költözött Wilmingtonba, vitte magával azt a bombázó Jiát is, mivel utolsó évben ügyesen felcsinálta. Nem volt kérdés, hogy mi is ott telepedünk le, a srácok már kerestek is nekünk egy albérletet, egy kis lyuk, bútorozatlan, de olcsó, és ez volt a legfontosabb. Két kis lyuk, nappali nincs, az egyetlen közös helyiségünk a pici konyha, ahol mindig káosz és rendetlenség van. Pizzafutárnak álltam, nem fizet eleget ahhoz se, hogy tisztességesen haljak éhen, de jobb, mint a semmi. Azóta az éjszaka óta, hogy vérfarkassá változtam, nem törtünk be sehova. Nehezen beszéltük le a többieket róla, de idővel rájöttek, hogy ez volna a legbölcsebb döntés. Telihold közeledtével ők is eléggé megijedtek tőlem. Az azt követő egy év elképesztően nehéz volt, nem tudtam uralkodni magamon. Mégis megérte mindent kínszenvedést a dolog, mert most itt állok a saját kocsim kulcsával a kezemben és Okostojás mosodájának bejárata felé igyekszünk. Amíg mi tiniként minden hülyeségre elköltöttük a betörésekből származó pénzt, ő összekuporgatta, és eszméletlen mennyiségű megtakarított vagyona lett. Vett belőle Wilmington külvárosában egy mosodát, ami ugyan rettenetesen le van pukkanva, de egy tucat mosógépet már megszerelt DJ segítségével. A mosoda feletti apartmanban lakik, ami szintén nem egy ötcsillagos hotel, de ötünk közül egyedül neki van valami tulajdona csak, így hát büszkén tárom ki az ajtót, belépek a Wes Anderson-szerű üzletbe, azonnal megcsap valami lagymatag popzene dallama. A gépzsír szaga keveredik valami narancsos aromával, kiszúrom a szemben lévő falon a vékony repedéseket a csempéken, próbálom kizárni ezeket az érzékbombákat, amik támadják minden idegszálamat. Egy fiatal csaj ücsörög az egyik szárító tetején, Nagybácsi hülyíti éppen, DJ meg Okostojás egy gépen dolgoznak, furcsán hat a volt szobatársam kezében látni a szerszámot, mert általában ő csak utasítgat minket, ebben az esetben is elöttük kinyitva fekszik a használati utasítás. Megölelem őket, fekete szurkos lesz az egyenruhám felsője, bár ezen a sok olajon és pepperoni szafton csak javít ez az illat. A farkasérzékeimhez még mindig nem tudtam hozzászokni, az öblítők és mosóporok émelyítő illata kitöltik a szinuszaimat és be is könnyezek tőlük. A mentazöldre festett szárítókról minden egyes rázkódásnál lepattognak a szarul felkent lakk pikkelyei, búgásuk alapzaja szétrobbantja a fejemet, míg látom másokon, hogy szinte álomba ringatja őket ez a monoton ritmus. Nemsokára zárnak, Nagybácsi kénytelen útjára engedni a kiscsajt, akinek levendula, izzadtság és szexuális izgalom szaga van. Elfordítom a gagyi kis kartonból készült nyitva/zárva táblát a bejáraton, rákattintom a zárat, és lenyomom a nagyvillanyt, az arcunkat csak a különböző neonlámpák kékes-rózsaszínes-sárgás színei világítják meg, az éjszakai szivárvány vetül vissza mindenki szeméből. DJ feláll, Okostojás pedig kihajtogat egy térképet a mosógép használati utasításából előcsúsztatva, görcsbe rándul a gyomrom – pontosan tudom, mi következik. - Tudok egy házat, ahol elutaznak július negyedikére a lakók. – DJ hangja izgatottan cseng, mintha hiányzott volna neki ez a csapatmunka, a közös készülés, az adrenalin. - DJ… - Kezdi Andy lemondóan, de a haverunk ingerülten közbevág. - Muszáj pénzt szereznem, basszameg! Otthon van a nőm meg egy újszülöttem, érted? Ty-t is szeretném minél előbb kihozni onnan, egyedül hagytam a kurva életbe! Nem tudok elég pénzt összekaparni a speed árusításból. Kell valami… - Fel-alá járkál, mint egy kergemarha, kattog, én pedig elhűlve nézek rá. - Drogdíler lettél? – csúszik ki a számon, keresztbefonom a karjaimat a mellkasomon. Nem tudtam eddig erről a kis maszekjáról. Nagybácsi felül az egyik rossz gépre, a talpát a szembenálló szárítóra teszi. - Nem tudod, milyen nehéz eltartani egy gyereket! – veti oda élesen, majd megrezzen a telefonja a zsebében, sérti a fülemet a vidám dallam ebben a feszült légkörben. Idegesen kikapja, felhajtja a képernyőjét, majd türelmetlenül beleszól: - Mivan?! Mindenki árgus szemekkel figyeli őt, az elektromosságtól vibráló alakját, ahogy szépen lassan lemosódik a düh az arcáról, a kétségbeesés és a reménytelenség veszi át a helyét. Kicsúszik a mobilja az ujjai közül, a rózsaszín járólapon csattan, kipattan a készülékből az akksija. Szótlanul mered ránk, mint a vad, akit meglő a vadász, és hitetlenkedve próbálja feldolgozni a fájdalmat, ami gyötri a testét. – Ty felkötötte magát. Meghalt. – mondja ki végül, és azonnal térdre is omlik, úgy bőg, mint egy kisgyerek. Két nappal később, július harmadikán este feltörjük az első wilmingtoni házat.
Emlékezet napja
A májusi meleg az estét is átjárja, zümmögnek a bogarak, a kezemben tartott pizzásdobozból is sugárzik a hő. Havonta 1-2 betörésünk van, muszáj valamit dolgoznom, hogy kiegészítsem a kiszámíthatatlan bevételemet, van, hogy többezer dollárt akasztunk le fejenként, van, hogy csak egy százast. Mióta albérletet kell fizetnem, ennem kell, meg kell tankolnom a régi tragacsom nem elég nekem már a sporadikus zsákmány. Így az Emlékezet napján is olajos tésztákat hordok ki részeg és vidám embereknek. Lazán berúgva a pizzéria kocsijának ajtaját elindulok a megadott címhez tartozó fehér ajtó felé, már az előkert füvére lépve is tisztán hallom a női popdalok gyors ritmusát és vinnyogó hangját. Izzadtság szaga szűrődik ki a házból, mintha ő maga izzadna, és pórusai ontanák ezt az állatias aromát. Megnyomom a csengőt, de kétlem, hogy a zajban bárki is meghallja. Várok egy kicsit, de nem érzékelem, hogy közelednének, így az ujjam már megint a csengő felé közeledik, amikor valaki kirántja az ajtót a keretéből, én pedig egy picit hátrébb lépek a heves mozdulat láttán. Egy magas, barnahajú lány vizsgál engem, vad sötét tekintettel, szinte felfal. Fölém tornyosul, legalább tíz centivel magasabb, holott lepillantva észreveszem, hogy mezítláb van. - Üdv! – búgja, majd megragadja a felsőmet és beránt a házba. Annyira megilletődök, hogy nem is állok ellen, előrebukok, alig tudom megtartani az ötvencentis kerek tésztát a zsíros dobozban. Gyorsan becsapja mögöttem a külvilág felé vezető ajtót, és kikapja a kezemből a pizzát, a mellette húzódó pultra hajítja, miközben megjegyzi, hogy valódi kellékkel érkeztem. Összeráncolom a szemöldökömet, visszakérdeznék, ezt hogy érti, de ő veszi át a szót. - Mielőtt Donnára uszítanálak, először én is kérnék egy kis ízelítőt. – Hangja egészen kéjes, és pedig mereven nézek rá. - Nem tudom, miről beszélsz. Tizenkét dollár, húszonöt cent lesz. – emelem fel magam elé a kezemet, de a lány csak hátrahajtott fejjel kacag. - Igazán színpadias. – mosolyog, közelebb lép, és a vállamra teszi a kezeit. - Te nem Francesco vagy. Pedig egy igazi spanyol csődörre számítottam! – morogja, és belök egy kisebb helyiségbe, egy fürdőszobába, majd magunkra csukja az ajtót. – Nem baj, ez a patkányarc is eléggé bejön nekem, csak táncolj ugyanolyan ügyesen, mint ő. – a hangja mély, rekedtes, a kezei a pólóm alá csúsznak, ide érzem a felizgultságát. Közel hajol a nyakamhoz, megszagolgat, vadul, mélyen beszívja az illatomat. – Farkas. – morogja, és én is beszívom az ő illatát. Valóban, a fajtám összetéveszthetetlen szaga árad a bőréből, amit egyszerűen eddig észre sem vettem a több tucat különböző parfüm és hulladék kaja bűzétől. – Meg se érdemli prűd a nővérem, hogy neki táncolj! – Ekkor esik le, hogy valószínűleg egy leánybúcsúra sikerült megérkeznem, és összetévesztett a csaj egy sztripperrel. - Hé, én nem vagyok hímringyó! – Próbálom meg két kézzel eltolni magamtól, de teljesen elveszti a fejét a nyakamat nyalogatja. Ismerős az érzés, magam is ilyen elvetemült vagyok, ha megtetszik egy csaj, de mindig figyelek, hogy mindkét fél hasonló lelkesedéssel veselkedjen neki az aktusnak. - Jaj, tudom, profi táncos vagy! – A hangja éles, vékony, kissé agresszív és türelmetlen. A gatyámba csúszik a keze, a hideg tapintása az ágyékom környékén arra késztet, hogy lábujjhegyre emelkedjek. - Pizzafutár vagyok! Tényleg. – Rántom ki az elkalandozott ujjait a farmeromból, a szemébe nézek, de a farkast vélem csak felfedezni. Kint, mintha észre sem vették volna, hogy valaki érkezett, tovább karaokeznak valami Britney számra, felszabadult lányos örömmel. - Ühüm, én meg szűz! – replikázik a lány, megint rám tapad, mintha légycsapda volnék, én pedig ismételten eltolom magamtól. A bőre ragacsos az izzadtságtól, nyelvének cukorka illata van. Egészen vonzó volna, ha nem így támadt volna rám a semmiből. - Ó, megérkezett a meglepetés pizza! Ki vette át? – Hallok egy csilingelő hangot kintről, és a velem szemben álló lány ledermed, a meglepetését én is érzem a mellkasomban visszhangozni. Hallgatózik, majd nyel egy nagyot, szinte remeg a teste. A szemembe néz, szégyene kiül a csinos arcára. - Szóval tényleg pizzafutár vagy. - Igen. – válaszolom élesen. - Shh! – Teszi az ujját a számra, és elgondolkodom, hogy megnyaljam-e. Hallgatózik, és szagolgat, próbálja felmérni, szabad-e a levegő. - Carrie, merre vagy? – Ugyanaz a hang keres valakit, és az előttem álló nő kikiált. - A mosdóban vagyok Donna, mindjárt megyek! – A fejét felém rántja. – El kell tűnnöd innen! – Kitárja a fürdő ablakát, és elkezd arrafele nyomni. A szűk farmerének zsebéből előhúz egy százast, a gatyámba nyomja, majd megnyalja az orromat, aztán kilök a fűre. Az oldalamra érkezem, mosolygok, mert nem tudom hogyan reagáljak, tisztára összezavart. Integet az üvegen át, majd mintha mi sem történt volna, visszasétál a többi nő közé.
Másnap, mikor beérek a pizzériába, a súlyos olajos levegőbe, az egyik munkatársam egy papírcetlit nyom a kezembe. - Valami dilis nő hívott. Téged keresett, megadta a számát, hogy mindenképpen keresd fel. Valami Karen vagy Cassie. - Carrie. – javítom ki, és a zsebembe süllyesztem a kék tintával festett karcos kézírással felírt számot.
Egy hároméves, viharos kapcsolat kezdete volt a Donna fürdőjében elszenvedett szexuális zaklatásom.
Halloween
Valami tucc-tucc szám szól a hangszóróból, ami a fejem feletti polcon zeng, küzdök a rámtörő álmosság és fáradtság ellen. Sosem szeretem ezt az időszakot, undorom a sok idegestő jelmezes gyerektől meg drágán eladott legszarabb édességektől. Nem igazán voltam a komoly kapcsolatok híve, de Carrie nem csak elég zakkant hozzám, hanem farkasként ő is megért engem. Talán valami szerelemnek csúfolható dolgot érzek iránta, ezért egyezek bele olyan idióta dolgokba, mint egy beöltözős halloweeni házibuli a miss picsa nővérééknél, akik ráadásul tök konzervatív emberek. Carrie mindenáron Bratz babának akart öltözni, holott már régen elfeledte azokat a műanyag szarokat mindenki. Csak ki akarja tenni a polcra, amije van, mondjuk ez ellen nincs semmi kivetnivalóm. Nekem szarabb sorsot szánt, rám erőltetett egy túrkálós supermanes pólót, meg egy kamulencsével ellátott szemüveget. Már gyerekként sem öltöztem be szinte soha, néha poénből oposszumnak Andy-vel. Carrie lakásának nappalijában ülök, egy sört kortyolgatok, várok, hogy kijöjjön a fürdőből, ahol legalább egy órája bent van már. A lerobbant kecót koponyákkal és szellemekkel díszítette fel, a mustársárga falakon jól mutatnak a fekete macska sziluettek, de azért eléggé túlzásba esett. Nem tüntette el a káoszt, a szennyesedényeket, a folytonosan rohanó életmódot. Minden felszínen cukrostál, üres sörösdobozok sorakoznak. Ugyanazon a pulton, ahol múlthéten magamévá tettem, most egy kifaragott, összeesett tök figyel engem bánatos szemekkel. Kopogok az üvegem aljával a dohányzóasztalán, amin legalább öt folt van – volt időm szemügyre venni -, amikor is bizonytalanul kilép Carrie elém, ugyanabban a pizsiben, amiben bezárkózott - Thor, beszélnünk kell! – A hangja elfúl, de indulatos vagyok, az egész halloweeni banzájtól elment már a kedvem, a csokoládé szagától is rám jön a hányinger. - Menjünk már inkább, el fogunk késni a faszba! – mondom ingerülten, az asztalra csapom a sört. - Thor, terhes vagyok! – böki ki, a hangja rekedt, mint aki hosszan sírt, és nem rég hagyta abba. Felém nyújt egy húgyszagú rudat, de nem nyúlok érte. Megdermedek, mereven nézem őt, lassan emésztgetem a szót. Pánik tör fel a mellkasomból a torkomat szorongatja, csapdába szorultam. - Elveteted, ugye? – kérdezem komolyan, és nyelek egy nagyot. A kezemet az asztalra teszem, igyekszem higgadt maradni, de a farkasom tombol félelmében. Carrie teljesen elhűl, az arca eltorzul, szinte előbukik az ő saját dédelgetett farkasa, és teljes erejéből hozzám vágja a terhességi tesztet, a húgyos műanyag az arcomnak csapódik. Hátrahőkölök, majd felpattanok a rozoga székből. - Rohadj meg, te fasz! – üvölti, és a felakasztott kabátomat is hozzámvágja. – Hogy mondhatsz ilyet?! – siránkozó hangjától fáj a fülem. Köpök egyet, hogy a számból eltávolítsam a barátnőm testnedvét, majd hagyom, hogy Carrie kitaszigálhasson az otthonából. – Dögölj meg! – sipákolja végig. Teljesen lesokkolódva lépdelek hazafele, képtelen vagyok felfogni, hogy apa leszek. Sosem akartam gyereket, meg se fordult a fejemben, hogy ilyen felelősséget vállaljak. Nem vagyok erre készen, sosem leszek alkalmas ilyenre. Legszívesebben letépném az utcán masírozó vámpírnak meg szellemnek öltözött kölköket. Nem vagyok én apának való.
Előre sajnálom a jövendőbeli gyerekemet.
Hálaadás
A mosodában ülök egy szárító tetején, Carrie mellettem áll, a szürkés fény öregíti az arcát. Egy bőrkötéses könyvet böngész, abból olvassa fel nekem az ötleteket. - Mit szólsz a Kayleigh-hez? – Hangja vidám, olyan, mintha minden rendben volna köztünk, pedig jól tudom, hogy igazából semmi sincs. Gyakorlatilag szakítottunk Halloween estéjén, csakis a gyerek miatt zaklat folyamatosan. - Biztos, hogy nem lesz a gyerekemnek ilyen neve. – vágom rá, átpasszolom a kezemben lévő sört Andy-nek, aki elsétál mellettem, hogy segítsen Nagybácsinak, aki éppen egy műanyag széket festett le cukorkaszínűre. Ez az egész mosoda egy Barbie-háznak néz ki, a színekről egy lány játékosdoboza jut eszembe. - Kyle, ha fiú? – Andy és én egyszerre horkantunk fel, egymásra nézünk, majd Carrie bosszúsan prüszköl egyet, szája durcásan lebiggyen. – Annyira idegesítőek vagytok. - Ha lány, legyen Grace. – szólal meg Nagybácsi, aki felhagyott a holnap vacsorára való készülődésre, és most egy-egy szelet gombás pizzát oszt ki a társaság között. DJ fia, Terrell a lábunk alatt szaladgál, Carrie hirtelenjében nagyon megszerette, mintha valaha is lett volna bármi maternális ösztöne. - Benne vagyok. – bólintok, és Carrie egyből ellenkezik velem. – Annyira unalmas! Összeszorítom az öklömet, és a lehető leghiggadtabban felelek. - Nem is akarom ezt a gyereket, így ha szeretnéd, hogy bármi közöm legyen hozzá, ne nevezd bohócnak! – Kicsit élesebben zeng a mély hangom, Carrie összeszorítja a szemét, becsapja a névkönyvet és a vállára veszi a táskáját. - Majd beszélünk, ha hajlandó vagy normálisan kommunikálni! – mordul fel, hátat fordít, és elmegy. A többiek megfagyva néznek minket, Andy pedig köhint egyet. Mindenki óvatosan mozog, mintha a levegőben vibráló feszültság bármikor felrobbanhatna egy kósza, cipőtalp okozta szikra miatt. DJ mellém ül, mindenki más alig észrevehetően elindul felfele Okostojás lakására. - Haver. – kezdi, a vállamra teszi a hatalmas tenyerét. Élesen beszívom a levegőt, mielőtt ránéznék, a fények furcsán játszadoznak az arcán. – Én sem akartam a fiamat, de az az igazság, hogy ő a legjobb dolog, ami történhetett az életemben. A bizalmuk és a szeretetük mindent megváltoztat. És értük megéri, mindent képes volnék feladni érte. Nem felelek, csak a járólapokat bámulom, a rágógumi színektől jojózni kezd a szemem. Nem érdemlem meg, hogy apa legyek. Nem érdemli meg a gyerekem, hogy én legyek az apja.
Két nappal később összegyűlünk a mosodában, itt töltjük el közösen a Hálaadást. Mivel nem férünk fel mindannyian Okostojás lakásába, ezért lehúzzuk az üzlettér ablakain a rolókat, neonnal megvilágítunk egy csámpalábú műanyagasztalt, amire Jia hozott egy barna terítőt, és szedett-vedett ülőalkalmatosságokkal körbevesszük a cseppet száraz pulykát – Jia nem a legjobb szakács. Carrie otthon van, nem velem, hiszen miért is lenne? Már nem vagyunk együtt. Andy ül mellettem, velem szemben Nagybácsi, aki átadja nekem a fűszeres vajat, míg DJ, az asztalfőn éppen a tányéromra pakol egy adag édesburgonyát. A háttérben Terrell kedvenc gyerekdala szól, lopva őt nézem, ahogy egy halom párnán üldögélve, éppen csak feléri az asztalt, nyammogja az olvadós sütőtök pitét. Muszáj megbirkóznom a gondolattal, hogy 28 évesen apa leszek.
Anyák napja
A mosodában gyűlünk össze, az esti betörésre készülünk. A város másik végében üres lesz egy apartman, legfelső emeleti lakás, Andy ügyesen fel tud osonni. Szürke pulcsi van rajtam, lecsiszolt talpú bakancs, egyszerű farmer. Körbeállunk, átbeszéljük a részleteket, amikor megcsörren a telefonom. Kinyomom, de szinte azonnal újrakezdi az idegesítő magashangú csilingelést. Idegesen felveszem, és Carrie fájdalmas nyögését hallom meg a vonal másik végén. - Thor, elfolyt a magzatvizem! Riadt szemmel szaladok ki a mosdóból, hátra kiáltom, hogy megszületik a lányom, és berobbanok a kocsimba. Alig akar indulni, de amint ráverek a kormányra hirtelen életre kel, mintha félne tőlem. A szívem a bordáimat veri, az egész testem az őrült ritmusára lüktet. Három piroslámpán is áthajtok gondolkodás nélkül, és ösztönösen rohanok fel a wilmingtoni kórház szúrós fertőtlenítő szagú szülészeti osztályára, mintha a kislányom sírása vezetne el abba a szobába, ahol Carrie éppen visítva nyomja ki őt. - Thor! – gurgulázza, és gondolkodás nélkül megfogom a kezét. Annyira izgatott vagyok és pánikolok, és nem is tudom, mi zajlik le bennem, hogy kiesnek ezek a percek. Az viszont kristálytiszta, mikor először a kezembe adják a vérszagú, ráncos kis csomagot. Apró ujjai lehetetlenül miniatűrök, de amint a bőröm az övéhez ér, tudom, hogy menthetetlenül megszerettem ezt a kislányt. - Grace. – suttogom, és a könnyek, mintha egy gátat szakítottak volna át, elkezdenek ömleni a szememből. Pislogok, hogy tisztán láthassam a lányomat, aki ártatlanul nyöszörög a hirtelen végtelennek tűnő tenyeremben. - Grace. – Carrie hangja fáradtan cseng, de tudom, hogy ezzel beleegyezett abba, hogy Grace legyen a közös gyermekünk. A lányunk. A lányom.
Másnap büszkén és izgatottan kopogtam a bezárt mosoda ajtaján. El akartam újságolni a többieknek, hogy apa lettem, meghívni őket a kórházba, hogy láthassák a büszkeségemet. Meg megosztani velük az elhatározásomat, hogy soha többé nem fogok velük betörni sehova. Példát kell mutatnom a láynomnak, megérdemli, hogy tisztességes szülei legyenek. Azonban mikor Andy kinyitja a zárat, és beenged feszült arcáról leolvasom, hogy baj van. Vállán egy dugig telt sporttáska lóg, a testszagáról tudom, hogy tegnap óta stresszel és izzad. Meg se várja, hogy megkérdezzem őt, mi van. - Tegnap egy alakváltóhoz törtünk be. Meg fog ismerni engem a szagomról. Le kell lépnem a városból. – hadarja, majd elnyomakodik mellettem, csupa félelem és megbánás árad belőle. - Várj! – kiáltom utána, gyorsan utolérem, de nem lassít le. Kinyitja a csomagtartóját, belehajítja a csomagját. – Rose Harborbe költözök. Nagybácsi mesélt egy csomót róla, tudod, ott lakik az örege. Elvileg a magunkfajták paktumot kötöttek, megvédik egymást, listát vezetnek rólunk. Ott akarok elrejtőzni a csomó szag közé. Beszélek az ottaniakkal, hogy letelepedhessek. – A hangja határozott, és tudom, ez már eldöntettett. – Soha nem lett volna szabad újrakezdenünk, azután, ami veled történt. – Halkan teszi hozzá, keze az ég felé törő csomagtartótetőn pihen, elnéz mellettem, a földet bámulja. Hosszú másodpercek múlva lecsapja a fémet, hangosan csattan, és megölel. – Majd meglátogatlak titeket. Gratulálok Grace-hez!
Szülinap
Harmincnégy lettem. Furcsa érzés, de sok minden változott azóta, hogy apa lettem. Elköltöztem az albiból, mikor Grace négyéves lett, mert Carrie elkezdett melózni, amiért gyakran hetekre le kellett lépnie. Saját lakást bérlek, és konyhákban meg futárként dolgozom, éppen csak kijövünk. Azonban bármit megtennék Grace-ért, és amikor velem van, nem kerülhetek bajba. Nem tehetem meg, hogy lelépek a városból hirtelen, ide jár iskolába, ide köti az ő életét. Rá is gondolnom kell, és ezt nem teherként élem meg, hanem áldásnak. Ma is velem van Grace, és mivel rávett, hogy hadd lógja el ezt a pénteki napot, hogy ünnepelhessünk engem, egészen tízig aludtunk. Két copfba fogom a barna bongyori haját, óriási barna szemeivel néz, mikor ráadom a rózsaszín kabátját. A mosodába tartunk, Nagybácsi hívott, mert van számomra egy meglepetése. Izgatottan szállunk ki az autóból, Grace előre szalad, és szinte berobban a vásárlóktól nyüzsgő kis térbe. - Nagybácsi! – gügyögi, és ő felkapja, magasba tartja és pörög vele. - Sziasztok! – lépek be én is, átölelem Okostojást, és megveregetem DJ vállát is. Jia is itt van, int nekem, de nem áll fel, mert már megint óriási a pocakja, jön Terrell kistesója. Nagybácsi lerakja a lányomat, aki a gyereksarokba siet, ahol mindig színezni szokott. A srácok bólintanak nekem, ami azt jelenti nálunk, hogy figyelnek Grace-re, én pedig felsétálok a fenti lakásba Nagybácsi után. - Boldog szülinapot te vénember! – vigyorog, majd ahogy beérünk a konyhába a zsebében kezd kutakodni. - Arra gondoltam, hogy mindannyiunk közül te érdemled meg ezt a legjobban. – kezdi és összeráncolt homlokkal figyelem őt. – Stabilitásra van szükséged. Szükségetek. – bök a fejével lefele. – Tudod, hogy az öregem meghalt két hónapja. – Nagybácsi apja egy agresszív alkoholista volt, és a fiát okolta azért, hogy tönkrement a szánalmas élete. Nem sajnálta egyikünk se őt, mégha tudom, Nagybácsit a lelke mélyén meg is ölte a dolog. – Senkije nem él már. Úgyhogy én örököltem az antikboltját, ami Rose Harborben van. – Előhúz egy kulcscsomót a farmerja zsebéből, felém nyújtja. A kulcsok csörögnek, én pedig csak hitetlenkedve bámulom őket. – Neked szeretném ajándékozni. Ingyen, persze. - Nem fogadhatom el. – bököm ki, felemelem a két kezemet elutasításom jeléül. - De, kénytelen vagy. Okostojásnak van vállalkozása, DJ még mindig egy lecsúszott díler, Andy már megteremtette magának a saját egzisztenciáját, én pedig mind tudjuk, hogy képtelen volnék elvezetni egy boltot. – Ez mind igaz volt, de mégis túl nagy szívességnek tűnik a dolog. - Ha nem veszed el, hozzád vágom! – figyelmeztet a barátom, és meleg mosollyal közelebb tolja a csomót. – Húsz százalékot elfogadok a bevételből. – vigyorog. Veszek egy mély levegőt és kinyújtom az ujjaimat. Grace megérdemli, hogy ne csak túléljünk. Érte bármit.
Először is engedd meg, hogy gratuláljak ehhez az előtörténethez, szerintem a legjobbak között van, amiket valaha olvastam - az pedig tuti fix, hogy a leghosszabb. Sokat megtudhattunk arról, hogyan éltél, hogyan váltál azzá, aki most vagy, és bár nem volt könnyű a gyerekkorod, olyan barátokat szereztél, akikre mindig támaszkodhatsz, és akikkel egyfajta véd- és dacszövetséget alkotva akár a jég hátán is megélnétek.
Azt szokták mondani, mindenki abból él meg, amiből tud. Ezzel valahol egyet is tudok érteni, meg nem is. A lopás nem szép dolog, de ezt gondolom te is tudod. Ahogyan azt is tudjuk, hogy a szükség nagy úr, főleg, ha van egy gyermek a képben, akinek egyértelmű, hogy szeretné az ember a legjobbat, legtöbbet megadni.
Nem foglak biztatni, hogy folytasd a betöréseket - saját bőrödön is megtapasztaltad, hogy iszonyatosan vissza tud ütni. Csak annyi kell, hogy nem a megfelelő személyhez törsz be. Légy óvatos, ne kapjanak el, mert a börtönből sokkal nehezebb Grace apjának lenni, mint idekintről.
Nagy fába vágod a fejszédet azzal, ha Rose Harbor-ba költözöl. Talán tudod, nemrég volt itt vezetőségváltás a helyi falkában - ki tudja, hogy az új Alfának mi a véleménye az Omegákról. Azt ajánlom, mindenképp keresd fel, megelőzve a balhét. Talán kompromisszumokat kell majd kötnöd, de lebegjen a szemed előtt: a lányod miatt megéri, nem?
A foglalók használata kötelező. Elmulasztásuk szankciókkal járhat, így mindenképpen látogasd végig őket, mielőtt a játéktérre tévednél.
Az oldal a felhasználók számára is tartogat egy-két lehetőséget, amit érdemes átlapozni. Nézz szét a kódbazárban, ismerd meg a multi-listát, vagy egyszerűen dobd be a játékkövetődet, ha úgy érzed, hogy szeretnéd őket kihasználni. Ha valamiben segítségre szorulsz, nyugodtan kereshetsz bennünket a discordon, vagy privát üzenetben. Köszönjük, hogy itt vagy! Érezd jól magad!