Hát hogyne! Ha az ajkam görbülni is látszott, a szemeim nem mosolyogtak vele, mert abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán Charlienak volt-e ideje akár verbálisan megvédenie magát, mielőtt így elbántak vele. Annak viszont nem láttam értelmét, hogy ezen rugózzak, mert kevésbé lett volna összeverve, ha perlekedek vele. Azon ötletemet is elvetettem egyből, hogy odamenjek és a rendőrségen követeljek némi videófelvételt, mert volt egy sanda gyanúm, hogy olyan helyen történt meg a kellemetlen randevú, ahol nem láttak rájuk. Én így tennék. Már ha valaki annyira képes lenne felbőszíteni, hogy a farkasomat kapja cserébe. Tudtam, hogy képes lennék akár életet is kiontani - ahogy mindenki ilyen-olyan okok miatt, most mégsem ezen volt a hangsúly.
Bárhol is jártam, mindig elraktároztam magamban az illatokat, az idegen-szagot, azt, hogy milyen tárgyak és berendezés is fogadott. Értékeltem a kvázi rendet és Charlie ilyen szempontból mindig is szívem-csücske farkas volt, mert egyszer nem találtam kallódó szemetet nála, ezért sem értettem, hogy ő kinek lehetett az útjában. Ezért is akartam megtudni minél többet, hogy tisztán lássak és ítélhessem meg a helyzet súlyosságát.
- Gyanítom nem terített le eléd vörös szőnyeget előtte. Járt a lány a bíróságon és a rendőrségen a fickó miatt? - egyszer az életben nem kellene belefolynom ezekbe a számomra teljesen haszontalan és totálisan idegen ügyekbe, de volt néhány gondolat, amihez ragaszkodtam világ életemben és nem feltétlenül azért vetettem meg az efféle embereket csak, mert annyira hittem az egyenjogúságban. Persze, az alap volt, de a gyengébbekkel volt a legegyszerűbb feltörölni a padlót. Rezignált pillantással követtem végig a tekintetemmel a férfi mozgását és várakozó sóhajtással konstatáltam azt, ahogy leült. Mint egy reumás teve, úgy mozgott. Mégsem volt bennem annyi, hogy átkaroljam és helyre segítsem, mert a máltósága még mindig az övé volt, és ameddig nem kérte, hogy segítsek, addig meghagytam neki a szabad mozgást. Belekapaszkodva a csípőmbe a karjaimmal a padló felé pillantottam el, hogy egészen hosszan engedjek ki egy újabb sóhajt, csak hogy aztán bevessem magam a férfi után a konyhájába. Mintha otthon lennék. Mielőtt még meggondolhattam volna magam, a kezeim a papírzacskókért nyúltak, miután egy helyre kotortam a sarokba a bevásárlás blokkjait. Lassan feszítettem szét a papírt és pakoltam ki mindent a pultra katonás sorrendben Charlie szavainak zöngéjére. Gúnyosan feszes mosolyt villantottam a csipkelődő megjegyzésére, miközben pedáns mozdulatokkal összehajtottam a papírtáskákat.
- Az túlzás, hogy ugrasztottalak, mert szerintem amennyi időt igénybe vett, a Mariana-árok mélyéről kapálóztál felfelé - a kedves megfedés éle hallatszott a hangomon és az enyhe irónia. - Arra talán még emlékszel, hogy a törött borda átszúrhatja a tüdőt.. - futólag pillantottam a szemeibe, mintha éppen a francia omlett receptjét igyekeztem volna megosztani vele. - Belső vérzéseket meg efféle nyalánkságokat szedhettél össze.. igaz, nem vagyok orvos - soroltam, miközben egy pillanatra sem álltam meg, a pultot pedig már beterítettem, az egyik gyümölcs épp menekülni készült. Megfordult a fejemben, hogy Charlie reflexeit kitapasztalva felé dobjam az almát, mikor kapja el, de jelenlegi állapotában biztos, hogy fejbe kólintottam volna - így inkább csak visszatettem a többi közé. Pont akkor, amikor a narancsleves doboz megállt a pult közepén.
- A kedvedért veszek elő poharat és nem a dobozból iszom - villantottam egy széles mosolyt, az étel kérdésre meg csak bólintottam. - Nem egy fél marhát fogok eléd tenni, ne aggódj, de enned kell valamit. A tegnap pedig már elég rég volt azt hiszem - tényleg elvettem egy tiszta poharat, amibe töltöttem három ujjnyi narancsszín folyadékot, aztán pedig komótos mozdulatokkal el is pakoltam a szükséges alapanyagokon és eszközökön kívül mindent. A bacont feltettem sercegni némi vízzel felöntve azt a felforrósított serpenyőben, a tojásokat módszeresen készítettem el fűszerekkel, némi szójaszósszal felverve, de egyelőre oldalra toltam azt a pulton, végre belekortyolva a lopott és kapott italba.
- Sejtem a válaszod, de nem szeretnél elmenni megnézetni magad? Nem a hullaházra gondolok. Senki nem vezeti olyan menőn azt a hulla-taxit, mint te - egyszerre volt ez bók és némileg sértés is.. mert inkább a napon égett volna le hólyagosra, a francba is. - Ha gondolod, elkísérlek. Nem a hullaházba, a dokihoz. - a bacon lassú pörkölődő illata belengte a konyha levegőjét, és hiába reggeliztem már, megkordult a gyomrom.

◉ vol 3 ● thread tune ♪ ● time to stitch you up◉

Szerettem volna azt hinni, hogy jól hallok és ha nem éppen az idegesség csavart volna a gyomromon kettőt, akkor félig-meddig megnyugodtam volna, hogy hallottam a túloldalról a férfi hangját. Létezik az, hogy szinte érzem a fájdalom megmásíthatatlan ízét? Mintha a torkomat marta volna, ahogy a lassan nyíló ajtó feltárta előttem a nyeszlett alakot. Mert nem tűnt úgy, mint egy megtermett, cula, ereje teljében lévő farkas. Nem, sokkal inkább hajazott egy ismételten megtört, semmibevett és elhagyatott emberre, aki csak azért nem köpött ki az élet magából, mert volt hova hazamennie. Élesen engedtem a tüdőmbe egy jókora adagot a levegőből, hogy addig is valamennyire sikerüljön lenyugodnom és ne úgy gondoljam, hogy bizony faltörő kosra van itt szükség. Abban a hosszú pillanatban, ameddig a sokadik first impression megnyilvánulásomon agyaltam, a látványra fókuszáltam és nem hazudok, ha azt mondom, Charles Talent Manx szarul nézett ki. De nagyon. Az eddigi haragom félig-meddig átfordult kérdőrevonássá, némileg megfűszerezve az aggódásommal. Mert a velem szemben álló egyáltalán nem hordozta magában az alfák és béták magabiztosságát, mióta csak ismertem. Mióta azt éreztem, hogy segítenem kell neki, mintha egy nyamvadt hősnő lennék és most, látva a nyilvánvaló sérüléseit, reméltem, hogy nem fogja azt jelezni, hogy á, azok csak karcolások. Minden egyes pillanatban sápadtabban, egyre értetlenebbül szemvrevételeztem a sérülések hátramaradó nyomait, miközben ő azon volt - szerintem - hogy ne essen össze előttem. Basszus!
- Ironizáltam, Charlie. De ahogy látom, a sajátodra készülsz már. Egészen szarul nézel ki - minek köntörfalazzak? Ő is látta magát tükörben és ha az nem lett volna elég, a gyógyulási folyamatot még meg is szenvedte. Ettől függetlenül muszáj voltam tudni, hogy mi történt, legalább tőle, mert gyanítottam, hogy aki így helyben hagyta, azzal úgysem fogok összefutni. Nem mintha az segített volna, ha kitépem az illetőnek minden szál haját, de világbékét követtem a legtöbb esetben. Csak Charlie hozta ki belőlem a tyúkanyó effektet és az sem segített, hogy beavatott a részletekbe. Összevontam a szemöldökeimet nem tetszően, a sóhajtásommal pedig kisajtoltam minden levegőt a tüdőmből is. Jó, most már tényleg nem mérges és ideges voltam elsősorban. - Milyen nézeteltérésre gondolsz? Nem adtad át a kocsid kulcsait? - mert másra nem tudtam gondolni. Nem Charlie kereste a bajt, hanem a baj őt. Ahogy elállt az útból és végre beinvitált, trójai falóként gurultam be a lakásba átlépve a küszöböt is.
- Lehet, hogy inkább nem kellene semmit sem csinálnod - vakartam meg a homlokomat beletörődőn, úgy lépve, hogy becsukja az ajtót és szabadon mozoghasson, mert nem akartam korlátozni őt. - Mikor fürödtél utoljára? Mert ha gondolod, ameddig áztatod magad vízicsibeként, csinálok neked reggelit és addig nem megyek el, ameddig nem eszel - ejtettem a vállaimon, mert nem michelin csillagos fogást akartam elé tenni, egy rántotta tíz perc alatt megvan. Még akkor is, ha a tyúkból kell kiráznom a tojást előtte. - Tudom, hol a konyhád.. meg különben is csak a szagok után kell mennem - halovány mosolyra görbült az ajkam, mert azt nem akartam felajánlani neki, hogy vetkőzzön pucérra és végigsikálom a hab testét. Megtettem volna, ha megkér rá, de a határt sosem szerettem túllépni és én sem szerettem, ha az enyémeket csesztették.
- Ne aggódj, nem állítom be a távollétedben a telefonod csengőhangjának a Barbie Girlt - szélesedett ki a mosolyom, ahogy felpakolva a levegőbe a kezeimet jeleztem az ártatlanságom. A Nyan Cat különben is idegesítőbb. Azt sem terveztem, hogy kirabolom, de ameddig eldöntötte, hogy mit szeretne, velem a konyhába vándorolni, vagy egyedül a fürdőbe, hogy felfrissüljön, addig azért újra végigfuttattam a tekintetem a sérüléseinek maradványain. Ebből a szögből se nézett ki jobban.

◉ vol 2 ● thread tune ♪ ● time to stitch you up◉

Felemás érzéseket tápláltam a kisvárosi életet illetően. Egyrészről kedveltem azt, hogy nagyjából mindenki mindenki ismerőse volt és ez megkönnyítette a dolgunkat, mert tudtuk, hogy ki tolakodott be az életterünkbe és a territóriumunkba, másrészről viszont nem volt meg az a szabadság, hogy oda mehettem, ahova éppen kedvem volt, ha ki akartam ereszteni a gőzt, mint amilyen életem volt New Yorkban az egyetemi tanulmányaim alatt. Apám felét se tudja annak, ami odaát történt velem, s talán jobb is volt ez így. Én nem beszéltem róla neki és ha kérdezett, akkor csak azt jeleztem neki évekkel ezelőtt, amit feltétlenül szükségesnek gondoltam. Megtanultam meghúzni magam. Megtanultam kívülállóként úgy mozogni, hogy ne keltsek feltűnést túlzott mértékben és ha kellett, akkor a farkamat is behúzva hagytam, hogy az élet maga csak csurranva-cseppenve elússzon mellettem, de odaát sosem kerestem a bajt.
Itt sem azt terveztem.
Mégis gondterhelten emeltem a tekintetem a Toyota belterében egy káromkodás közepette, ahogy kinyomtam a telefont. Az elmúlt két napban tizenkétszer hívtam már Charliet és hat üzenetet küldtem neki különböző időpontokban, mintha éppen a Sikoly remake-jét próbáltam volna ki, áttérve a zaklató életformára és csak háromszor gurultam el a lakása előtt, s mindannyiszor ugyanott, ugyanolyan szögben állt a padka mellett az autója. Talán ezért is káromkodtam. Talán ezért döntöttem úgy, hogy ideje volt személyesen is az életére törnöm. Ezért is húztam ki a kulcsot, tettem zsebre a telefont, ahogy kiszálltam a kocsiból, egy csippanással lezárva az autót, minekután egy kicsit erőszakosabban csaptam be annak ajtaját, mint kellett volna. Zavart a két házzal arrébb lakó gyerek üvöltözése és zavart a szomszéd házban horkoló idősebb fazon hangja is. Kedvem lett volna oda is becsengetni, de talán az segített volna rajtam, ha végre Charlie négy fala közé csusszanok be, mintegy felhasználva a lakását arra, hogy zajszűrő legyen.
Kettesével szedtem az ajtóhoz vezető lépcsőfokokat, ujjamat tolva a csengőre is, de nem vártam, kopogás helyett a tenyerem csapódott neki az ajtajának.
- Charlie! - ha esetleg a betörési szándékomat nem hallotta volna, a hangom kíméletlen sürgetést hordozott magában. - Charlie! - csak annyira hagytam el az ajtót, hogy a kiugró ablakok egyikéhez hajoljak oda, ténylegesen úgy szuggerálva a belteret a függöny aprómintás lyukain keresztül, mintha el akarnám lopni a tévéjét vagy azt a kanapét, amire sose ültem le - ott nagyobb esélye volt, hogy mellém ültek, mintha a fotelt választottam volna.
- Esküszöm az ablakodon megyek be, ha nem nyitsz ajtót. És tudom, hogy itthon vagy, mert kocsi nélkül sehova nem viszed el a segged, Charlie! - felegyenesedtem, mert legalább a szomszédok nézzenek őrültnek, hogy az ablakhoz beszélek. Újra a telefon, újra tárcsáztam, és valahogy nem akartam lejátszani még gondolatban sem pár eshetőséget: szívinfarktus, elcsúszott a fürdőben és a nyakát kitörte, vagy csak magába állított egy kést. Az egyre vadabb ötletek miatt egyre morcosabbá váltam, mert tulajdonképpen nem ezektől tartottam. Ismertem már annyira, hogy tudjam, az "inkább nem okozok másoknak gondot, csak csendben meghalok" attitűd országos bajnokaként hagyott mindent megtörténni. Mint ahogy Rose Harbor előtti életében is így volt. Ezek a minták pedig csak a költözéssel nem fognak eltűnni egy ember - jelen esetben már farkas - viselkedéséből.
Erőszakosan, már-már az Another brick in the wall szám ritmusára kopogtattam, de csak azért, mert a tizenharmadik hívásomra sem reagált. Aztán a tizenhetedikre sem. Mintha elmebeteg lennék.
- Char...! - ahogy az ajtó lassan feltárult előttem, szúrós szemekkel néztem a férfire. - Elárulnád, miért játszol Houdinit? Nem volt temetés az elmúlt napokban, vagy szekérrel vitték a holtakat? - mert hogy legalább rá mindig szükség volt a munkáját tekintve. Anélkül nem léptem át a küszöbét, hogy nem hívott be, olyan voltam, mint a legtöbb nyomorék vámpír a könyvekben és sorozatokban, hogy csak invitálásra kerültem beljebb. - Mi történt? - mert szó nélkül sosem szokott eltűnni ő.

◉ vol 1 ● thread tune ♪ ● time to stitch you up◉